Esszék, tanulmányok

B__nffy_Mikl__s.jpg
Bánffy Miklós


Markó Béla

 

Magyar törésvonalak

Bánffy Miklós emlékiratai

 

  Azzal a keserves kíváncsisággal olvasom mostanában a tizenkilencedik század végének és a huszadik század elejének írói vagy történészi dokumentumait, hogy talán választ kapok a napjaink magyar közéletét meghatározó kérdésre: honnan ered az úgynevezett nemzetpolitikának, vagyis a magyar nemzet európai helyével, szerepével, jövőjével kapcsolatos elképzeléseknek a végzetes dichotómiája? De akár kultúránk kettészakítottságára – sőt egyre inkább: szétdaraboltságára – is rákérdezhetnék. Népi vagy urbánus? Kuruc vagy labanc? Nemzeti vagy nemzetietlen? Legújabban pedig: jobboldali vagy baloldali, esetleg konzervatív vagy liberális? Felnőtt emberek gyermeteg rablópandúrosdijának tekinthetnénk az egészet – rabló vagy pandúr? –, de bármennyire is mesterkélt ez a címkézés, legalább annyira hazugnak vélem annak tagadását, hogy lassan-lassan jellemzőbb ránk egy örökös magyar-magyar vita, mint akár a magyar-román, akár a magyar-szlovák, magyar-szerb vagy magyar-ukrán szembenállás. Már amennyiben egyáltalán van valós vita erről az évszázados skizofréniáról, hogy önmagunk ellenében határozzuk meg önmagunkat. Nem tehetek róla, nem tudom ezt pontosabban elmondani, ilyen tudathasadásosnak látom mai állapotainkat. Arról természetesen réges-rég le kellett mondanom, hogy konkrét okát adhatnánk az említett dichotómiának, és hogy iskolás spekulációnál több lenne egyetlenegy történelmi fordulópontot felmutatni, egyetlen bűnbakot kikiáltani. Legyen szó bár Mohácsról, Nagymajtényról, Világosról, Trianonról és így tovább. Azt viszont joggal követelhetnénk meg magunktól is, egymástól is, hogy legalább a diagnózis igaz legyen. Hogy legalább ott keressük a törésvonalakat – és ott találjuk meg –, ahol tényleg vannak. Mert vannak, voltak, és nem merném azt állítani, hogy nem lesznek még sokáig. Különösen akkor, ha nem leszünk képesek, ismétlem, megérteni saját nyavalyánkat. Sokszor van olyan érzésem mostanában, hogy azt gyógyítjuk, orvossággal, késsel, placebóval, amiről nem is tudjuk, micsoda, mióta tart, és mennyire súlyos.

  Régóta tart, ez nyilvánvaló. Bánffy Miklóst olvasom, ezúttal nem a szépírót, hanem a politikust. (Gróf Bánffy Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai, Helikon Kiadó, Budapest, 2013. Fontos könyv ez, attól függetlenül, hogy olcsó marketingfogásnak tartom az írói mivoltára mindig sokat adó Bánffy Miklóst grófozni, ugyanis nem hiszem, hogy ő valaha így jegyzett volna egy többé-kevésbé irodalmi igényű munkát. Eladdig, hogy egyik-másik művét Kisbán Miklós írói néven adta ki annak idején, de látom, egy újabb, 2014-es kiadású Bánffy-könyv esetében – Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja – ezt is negligálja a kiadó, és megint a grófot ugratja ki a címlapon. Nem igazán sportszerű, vagyis nem éppen „arisztokratikus” eljárás. Csak remélni tudom, hogy a könyvesboltok polcain nem jelennek meg hamarosan gróf Tolsztoj Leó, báró Balassi Bálint, báró Jósika Miklós, esetleg Petrovics Sándor és Ziegler Géza munkái.) Különös erdélyi emberfajta ez az 1873-ban született Bánffy Miklós, akárcsak Kós Károly is, aki nála tíz évvel fiatalabb ugyan, de mai távlatból egy nemzedékhez tartoznak, ahhoz a millenniumi generációhoz, amely tudott még romantikusan lelkesedni, és komolyan vette a transzszilván polihisztorok hagyományát. Bár politikai pályáját még mindig nem tették helyére a történészek, a most egy kötetben kiadott két memoárból is kiderül (Emlékeimből, 1932 és Huszonöt év, 1945), hogy rövid külügyminisztersége (1921-22) egyrészt önmagában is rendkívül fontos, hiszen kivételes feladatot rótt rá ez a tisztség a huszadik század magyar történelmében, és ezt nagyon jól teljesítette, másrészt későbbi közéleti és művelődéspolitikai tevékenysége is igazolja rátermettségét. Érdekes viszont, hogy ő többször is íróságát, írói képességeit hozza szóba, amikor politikai eredményeiről beszél, már-már ezzel magyarázza nemcsak diplomáciai sikereit, hanem egész politikai krédóját is: „Az elfogulatlanság nem érdem, de természet dolga. Ezt a bizonyára született vagy öröklött hajlamomat az is öregbítette, hogy egész pályámon legkülönbözőbb dolgokkal foglalkozván (ami igen nagy hiba!) sok féle-fajta emberrel kerültem bizalmas viszonyba, kiknek gondolatvilágát megismerni, magamat abba beleképzelni különös örömömre szolgált mindig. Tán az írónak hajlama ez.” (54. l.)

  Kétségkívül több tanulsággal is szolgál a két emlékirat egymás utáni olvasása, hiszen az egyik 1932-ben íródott, és az első világháborús évek meg az őszirózsás forradalom időszakát idézi fel, majd a Tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztusában az emigrációból való hazatéréssel fejeződik be, míg a másik memoár 1945-ben született, és elsősorban Bánffy Miklós 1920-21-es külügyminiszterségéről szól. Bármennyire is vérbeli író írta mindkettőt, a szövegből itt-ott kihallszik, finoman, nem bántóan, alapvetően nem torzítva a tényeket, a javíthatatlan diplomata hangja is, de nyilvánvalóan sokat számít a kettő között eltelt tizenhárom esztendő tapasztalata is. Az 1945-ös Bánffy mintha a bizonytalan mának is üzenne, mintha a második világháború utáni lehetséges megoldások felé is utakat akarna nyitni az első világháborút és Trianont követő magyar külpolitika dilemmáit megrajzolva. De ez végül is természetes. Nem beszélve arról, hogy a már 1932-ben is szkeptikus egykori külügyminiszter 1945-ben – joggal – katasztrófának látja mindazt, ami mögötte van: „Minden elpusztult, amiért Trianon után akkora szeretettel dolgoztunk mindahányan, és amit az első évtized végére fölépítettünk annyi önfeláldozással, körültekintéssel és hangyaszorgalommal is. A mai katasztrófa, ami mindezt elsöpörte, még sokkal nagyobb, mint a másik volt, amivel akkor, az első világháború végén meglátogatott a végzet.” (187. l.)

  Sokfelől el lehetne indulni hát ennek a korántsem mindennapi életnek az útjain, utcáin, be-benézve a zsákutcákba is, de őszintén szólva nekem most leginkább érvként – akinek úgy tetszik: ürügyként – szolgál Bánffy Miklós egy bizonyításhoz. Nem filologizálni akarok hát, nem is új élettényeket fölfedezni, bár a gondos szövegelemzés sok mindent elárulna, mindenképpen többet, dokumentumról lévén szó, mint a regények, elbeszélések, drámák. El kellett gondolkodnom ugyanis azon, hogy az imént felsorolt, részben vagy egészben hamis ellentétpárok közül a mai magyar közbeszédet főleg a jobboldali és baloldali nemzetpolitika szembenállása határozza meg, elannyira, hogy a nemzeti elkötelezettséget a jobboldalon, az internacionalizmust a baloldalon helyezik el legtöbben. Nem véletlenül és nem indokolatlanul, ha a huszadik század történelmén végigtekintünk. A Ceauşescu-rezsim kivétel, vagyis a román nacionálkommunizmus tulajdonképpen csak erősíti a szabályt. Maguk a politikai táborok is elfogadni látszanak ezt a dichotómiát, a baloldal mentegetőzve, a jobboldal diadalittasan. A baj csak az – méghozzá nagy baj –, hogy véleményem szerint a magyar külpolitika (mivel a nemzetpolitika nagymértékben, bár nem kizárólagosan a külpolitikában mutatkozik meg) nem ideológiák mentén volt jó vagy rossz az elmúlt évszázadban, vagy legalábbis nem a pártdoktrínáktól függött, hogy sikeresek vagy kudarcosak voltunk-e például a szomszédnépekkel, majd az utódállamokkal való kapcsolatunkban. Már-már tudománytalannak tűnik ilyesmit mondani egy pártprogramokhoz – mihez-máshoz? – igazodó Európában. Éppen ezért hasznos az alapjában véve monarchista, de a Károly-puccsot elítélő, némiképpen naivan „nemzeti királyban” gondolkodó, a Trianon után teljesen elszigetelt Magyarország európai kapcsolatait mindennapi aprómunkával építő külügyminiszter politikai-diplomáciai elveit, módszertanát kiszálazni ebből a könyvből. És mindehhez újra hozzáolvasni természetesen az Erdély-trilógiát.

  Furcsa dolgot mondok: mai fogalmaink szerint – ami engem egyébként nem nagyon érdekel – Bánffy jobboldali, tehát hiteles. Mármint azok számára is, akik görcsösen ezekben az ellentétpárokban gondolkoznak. Nem kevés hökkenettel olvassa az ember az 1916-os koronázás lelkes, szinte édeskés leírását. Bánffy Miklós kormánybiztosa volt a ceremóniának, és így emlékezik a főpróbán a királlyal való találkozására. „A király nagyon kegyesen fogadott. Azt mondta, emlékszik rám. Azzal a jóságos mosollyal mondta, amely állandóan az ajkai köré íródott, akkor is, ha hallgatott. Rokonszenves és egyszerű modora volt.” (18. l.) Hát ebből a népmesei elragadtatásból aztán semmi sem marad, amikor a puhának tartott, feleségétől rettegő Károly országfoglaló puccskísérletét írja le később. De most még: „A palotahölgyek is kezdtek bevonulni. Gyönyörű magyar ruháikban mintha elmúlt századok családi képei elevenedtek volna meg. Szédületes gyémántdiadémok, gyöngyös, kösöntyűs főkötők csillogtak a mindenfelől leomló villanyvilágításban. Utolsó fölvonása volt ez a pompázatos múltnak.” (25. l.) Persze, valójában a saját munkáján, az általa létrehozott élőképeken lelkesedik itt az arisztokrataként is művész Bánffy, és az idézet utolsó mondata el is árulja, hogy már csak nosztalgia ez, semmi más.

  Arról viszont nincs szó, hogy politikai céljait ez a nosztalgia határozta volna meg. Éppen ellenkezőleg. A magyar történelem rossz, káros, többnyire torz ellentétpárjai között, akárhányszor szóba kerülnek, habozás nélkül választani tud a szerző. Egyáltalán nem monarchizmusa vagy netán Habsburg-pártisága magyarázza, hogy nem II. Rákóczi Ferenccel, hanem Károlyi Sándorral, és nem Kossuth Lajossal, hanem Görgey Artúrral rokonszenvez, vagy legalábbis az ő döntésüket tartja politikailag helyesnek: „Ahogy akkoriban senki sem kérdezte, mi történik másként, ha Görgey nem kapitulál Világosnál, úgy senki sem törődött azzal, hogy a szatmári béke igen előnyös békét szerzett az országra nézve olyan körülmények között, midőn az már mindenki által el volt hagyatva. Előnyöst még Rákóczira nézve is, ha azt elfogadta volna.” (62. l.) A közeli rokon Károlyi Mihály kapcsán kerül mindez szóba, akit Bánffy meglehetősen vitriolosan jellemez, leírásában a Károlyi kormány megalakítása felér egy paródiával, és nem kevés ellenszenv sugárzik szavaiból a kockázat- és kalandkedvelő gyermekkori játszópajtás felé, többek közt a történelemszemléletük közti különbséget is feltárva: „...fellengzősen felfokozott rajongás tölti be a 48-as ideológia iránt, mely németellenességgel és a Habsburg-házzal szembeni elenséges indulattal párosul.” (58. l.) Már innen kitetszik, hogy a huszadik század egyik legeredményesebb magyar külügyminisztere miképpen választja ketté a magyar külpolitika szereplőit, de kibiceit is, és ezt később meg is teoretizálja,  „valólátókról” (235. l.) és „mártírokról” (236. l.) beszél. Azáltal jutott tévútra a magyar politika, sugallja Bánffy, hogy „az a történetíró nemzedék, amely 1867 után ábrázolja a magyar múltat, abba a végletbe esik, hogy mindenkit dicsőítsen, aki Bécs ellen fogott fegyvert, és hőseik bukását nem az európai erőhelyzet változásának, hanem ármány és árulásnak tulajdonítsa.” (235. l.) Valólátónak tartja Eszterházy Miklóst, Pázmány Pétert, Pálffy Jánost, Bánffy Györgyöt, Széchenyi Ferencet és Festetics Györgyöt, de a nagy erdélyi fejedelmeket, Bocskai Istvánt, Bethlen Gábort, I. Rákóczi Györgyöt is. Viszont Thököly Imrével és a már említett II. Rákóczi Ferenccel és Kossuth Lajossal kapcsolatosan azt véli fontosnak elmondani, hogy: „A nemzeti felkelések vezérei kivétel nélkül elbuknak. Tragikus hősök ők, nem pedig alkotók. Ennélfogva olyan irány fejlődik ki minálunk, ami közel rokonságban áll a zsidók „szenvedő Messiás” fogalmával. Ez mint vallási alap gyönyörű, de mint politikai ideál rendkívül hátrányos. Mert nem az a példaadó és követendő, aki valami maradandót a nemzet számára kivívott, hanem az, aki vállalkozásának mártírja lett. Egyedül a balsiker viseli a népszerűség glóriáját.” (236. l.) Könnyű lenne félresöpörni ezt az indoklást azzal, hogy Bánffy arisztokrata származásánál és valószínűleg neveltetésénél fogva sem gondolkodhat másképpen, és a reformisták meg forradalmárok meglehetősen közhelyes szembeállítását fogadja el ő is, aminek semmi köze sincsen a jóval bonyolultabb valósághoz. Említettem már, én sem hiszem, hogy minden mai nyomorúságunkat meg lehetne magyarázni a kuruc mozgalom kudarcával vagy az ezernyolcszáznegyvennyolcas tragédiával. Az Erdély-trilógiában a végső bukása felé fényes hintókon száguldó erdélyi arisztokráciáról könyörtelen körképet rajzoló író maga sem látja ilyen egyszerűnek sem a történelmet, sem a saját korát. De „munkamódszere” kétségtelenül rokonszenves számomra, hiszen ő is kettészakítottságot észlel a magyar közéletben, akárcsak mások, de amint azt az idézetek bizonyítják, ennek semmi köze a mai skatulyákhoz. Nemcsak a jobboldallal-baloldallal való magyarázat, magyarázkodás csaphat be minket ma, hanem történelmünknek németpárti labancokra, törökpárti kurucokra való szétválasztása is. Miközben gróf Bánffy Miklós elítéli „osztályos” társának, gróf Károlyi Mihálynak a meggondolatlanságát, többször is kitér emlékirataiban a modernizáció fontosságára. A tizenkilencedik századról szólva a nagy társadalmi fordulatot a jobbágyfelszabadításban, a politikai-nemzeti kibontakozás lehetőségét pedig a kiegyezésben látja.

  Németh László vagy Bibó István után nem sok értelme van szerintem, hogy újabb címkéket találjunk ki annak, ami végül az emberi társadalmakban a világon mindenütt természetes: a polarizálódásnak. Viszont Bánffy Miklós történelmi spekulációja nagyjából egyidejű például a Bibóéval, hiszen 1945 és 1948 között igazán nem nagy a távolság, másrészt a bibói felosztás hamis realistákra és túlfeszült lényeglátókra (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, 1948) nagyon hasonlít a valólátók és mártírok közötti Bánffy-féle különbségtételre, és egyúttal kontrollja is az egyik a másiknak. Mindketten politikusok is, de nyilván Bibó elsőrangú teoretikus is, míg Bánffy igazság szerint csak saját politikai attitűdjét próbálja egy-két elméletibb eszmefuttatással igazolni, egyébként sikerrel. Bibó István mélyen republikánus, Bánffy Miklós, mint mondottam, magától éretődően monarchista, és ebből is következik, hogy bár ugyanazokat a történelmi tényeket vizsgálják, egyikük Deák Ferenc szerepét és a kiegyezést negatívan értelmezi, másikuk pozitívan. Azt is modhatnám, hogy a barrikád két oldalán állnak, összebékíthetetlenül. De így van-e ez valóban? És egyáltalán szabad-e a nyakába varrnunk valakinek vagy valakiknek, akár Kossuth Lajosnak, akár Deák Ferencnek vagy később Tisza Istvánnak azt, ami minden bizonnyal geopolitikai helyzetünktől függött elsősorban, bár én a történelem személytelenségében sem hiszek. A maga módján Bánffy Miklós is megkínlódik a nemzeti „karakter” azonosításával, el is jut oda, hogy „jogászkodó” nemzet vagyunk (220. l.), és egyik legnagyobb vétkünknek azt tartja, hogy politikánkban az elvont jog – a juss, mondanám én – mindig felülírta a pragmatizmust, vagyis legtöbbször saját érdekeink ellen cselekedtünk, mert nem voltunk képesek a lehetőségeket felmérve politizálni, és ha kell, kompromisszumokat kötni. Ez valóban így van. De azt hiszem, mégis értelmetlen újabb meg újabb dobozokba gyömöszölnünk a saját élő, vergődő történelmünket, hiszen még egy olyan kiváló politikai, társadalomfilozófiai gondolkodónknál is, mint Bibó István, kisegítő jelzőkre van szükség, hogy rokonszenvein túllépve, objektív képet próbáljon adni – de ez is csak próbálkozás! – történelmi hajtűkanyarjaink okairól. Nem tudja ugyanis Bibó sem leírni a múlt fordulópontjait azzal, hogy az általa lenézett „reálpolitikusokat” (egy fazékban mindenkit): Deák Ferencet, Apponyit, Tisza Istvánt, Szekfű Gyulát szembeállítja a „lényeglátókkal”: Kossuth Lajossal, Táncsics Mihállyal, Ady Endrével, Szabó Dezsővel. Milyen érdekes mellesleg, hogy lényeglátói között több az író, kevesebb a politikus. Ami a legfontosabb viszont: Bibó István is kénytelen elismerni, hogy egy így polarizálódott – vagy mesterségesen polarizált – közéletben mindkét út zsákutca, ezért beszél „hamis realistákról” – vagyis igazi realistáink nincsenek –, és másik oldalon pedig „túlfeszült lényeglátókról” – vagyis nyugodt, kiegensúlyozott lényeglátóink sincsenek. De mi tagadás, diagnózisa ennek ellenére pontos, ezt a ragyogó Bibó-esszét – és nem csak ezt – időnként érdemes újraolvasni akkor is, ha nem mindenben értünk egyet vele. Máig érvényes igazságokat fogalmaz meg: „...ez az ország történetének legújabb kori szakaszában, különösen pedig a 19. század végétől kezdve, döntő történelmi pillanatokban, mindenekfelett 1914-1920 között és 1938-1944 között végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa. Túl azon, hogy két háborúban »rossz oldalra állott«, amit mások is megtettek, a magyar nemzet ezekben a döntő pillanatokban, politikai, társadalmi és szellemi téren egyaránt nem tudta megtalálni vagy nem tudta hatalmhoz juttatni azokat a vezetőket vagy olyan vezetőket, akik szükségleteit, érdekeit, útját jól kifejezték s jól megtalálták volna.” (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem) Nos, itt találkozik Bibó gondlkodásmódja a Bánffyéval, és ezen a ponton tudok én is egyetérteni mindkettőjükkel. Hogy attól függetlenül, milyen rendszert tartunk megfelelőnek, és milyen programot akarunk megvalósítani, a helyzetfelismerés és a politikai eszközök megválasztása mindenképpen döntő. Számomra ez a máig tartó igazi dichotómia, amelyre rá lehet húzni egyik vagy másik elmélet kaptafáját, de mindig arról van szó, amit én az elmúlt huszonöt évben úgy éltem meg Erdélyben, hogy – látszólag – radikális és mérsékelt nézetek konfrontálódtak a magyar közéletben, miközben a valóságban csak jó vagy rossz helyzetismeret ütközött nálunk is folyamatosan. Nem bal vagy jobb, nem liberális vagy konzervatív, ezek ugyanis csak doktrínák. Érdekérvényesítő képesség, taktikai és stratégiai látás: ezen múlott sok minden, és ebben a meggyőződésemben erősített meg újfent Bánffy Miklós.

  Ideológiája vitathatatlanul konzervatív, de ha szabad ilyesmit mondani, plebejus konzervativizmus ez, amihez hozzá kell számítani egy jellegzetesen transzszilván – már-már transzszilvanista – történelemfelfogást. A mostani kiadáshoz írt utószavában (Bánffy Miklós életútja) Major Zoltán idézi Bánffy 1910-es választási programbeszédét, amelyben már akkor jelzi a máig fennmaradt erdélyi frusztrációkat: „...kevés kivétellel úgy bánnak velünk, mint a mostoha gyermekkel.” (413. l.) Ugyanott a nemzetiségi kérdésről is kísértetiesen mai látleletet állít föl: „...ezen ügyekben nem azok hallgattatnak meg, akik a nemzetiségi kérdést közvetlen közelből, tapasztalatból ismerik, hanem azok, akik a fővárosból egészen más látszempontból, egészen más üvegen tekintik a mi viszonyainkat.” (413. l.)

  Vagyis az arisztokrata Bánffy is elhibázottnak tartja a korabeli magyar vezetők Erdély-politikáját, és ennek szerinte a rossz helyzetismeret az oka, mint ahogy később, Bethlen István külügyminisztereként sem a célok, bár részben talán azok is, hanem elsősorban a Trianon utáni vezetésnek a szűklátókörű, érzelmi alapú politizálása ábrándítja ki, és ezért mond le. Az íróságára, festőségére sokat adó gróf rendkívül racionális, hidegfejű politikusnak bizonyul, és ebben, úgy tűnik, a vele baráti viszonyban levő Bethlen István miniszterelnök sem társa igazán. („Bethlenhez régi, még gyermekkorunkban kezdődött barátság fűződött. A felesége elég közeli rokonom is.” 198. l.) Bánffy Miklós ugyanis már a kezdet kezdetén nagyon pontosan észleli a veszélyeket, és elítéli a Revíziós Ligát, illetve az Ébredő magyarok egyesületét: „Igazán fölöslegesnek véltem, hogy újból fölélesszük a fajelmélet kártékony tüneteit.” (313. l.) A Revíziós Liga kapcsán el is mondja, hogy: „...ez volt első véleménykülönbségem Bethlennel.” (317. l.) A miniszterelnöknek ugyanis az volt az álláspontja, hogy: „...külpolitikailag nem számottevő a Revíziós Liga, hiszen csupán társadalmi mozgalom, melytől a kormány távol áll. De a nemzet számára azonban szükséges, hogy ideálja legyen, különben apró anyagi bajaiban eltesped és eltunyul.” (316. l.) Bánffy többször is visszatér emlékirataiban azokra a taktikai-stratégiai megfontolásokra, amelyek külpolitikai munkáját meghatározták, és jól érezhető, hogy fokozatosan távolodik el kormányától, miközben magáénak mondhatja a trianoni békében Magyarország számára előírt határok egyetlen utólagos módosítását. A soproni népszavazásról van szó. Ehhez viszont arra a heroikus diplomáciai aprómunkára volt szükség (az aprómunka is lehet heroikus, úgy gondolom), amellyel a közvetlenül a Tanácsköztársaság és a fehérterror után a magyar külügyminisztérium nekifogott felépíteni a teljesen elszigetelt Magyarország új európai kapcsolatrendszerét, egy ideig eredményesen. Bánffy megpróbált lemondani az érzelmi – ma sérelminek is mondanánk talán – politizálásról, ami az akkori zavarodott közhangulatban egyáltalán nem lehetett könnyű: „A közvélemény sohasem lehet elég tájékozott, és nála nem az okosság és az államérdek lesz a döntő, hanem a szenvedély.” (315. l.) Ma ez éppúgy megszívlelendő igazság lenne politikai vezetők számára, mint akkor. Általában is számos telitalálata van, amikor arról beszél, hogy milyen a jó politika vagy diplomácia. Néha meghökkentő fogalmazásban, hiszen szerinte a diplomáciai tárgyalás: „Nem különbözik semmiben a borjúvásárlástól.” (218. l. Kár, hogy nem ismertem ezt az idézetet eddig, mert máig az orrom alá dörgölik egyesek, hogy valamikor a kilencvenes években a románokkal való tárgyalásokat a libavásárláshoz hasonlítottam, azt állítván, nem szokás előre, nyilvánosan megmondani a liba árát. Hogy felhördültek akkor a „jogászkodók”! Most aztán arra kell gondolnom: én ugyan közmagyarként ezt mondtam, de egy magyar gróf?) Persze, a pragmatizmus nem jelent erkölcstelenséget a politikában sem, ne keverjük össze a dolgokat: „Mert téves az a vélemény, hogy diplomáciában hazudni kell.” (245. l.) Viszont: „Idegennel csak akkor tudunk sikerrel tárgyalni, ha ismerjük a gondolkodását és abba helyezkedünk bele.” (324. l.), így emlékezik a magyar kapcsolatépítés szempontjából kétségtelenül sikeresnek tekinthető 1922-es Génuai konferenciára.

  Aktuális külpolitikai célkitűzéseit már külügyminiszteri „székfoglalójában”, a nemzetgyűlésben 1921. május 10-én világosan kifejtette. Meg is lepődik a mai olvasó, hogy mennyire illúziómentesen, persze az antant-hatalmaknak is üzenve, vázolja fel a teendőket: „Nem szabad illúziók, csalóka remények után indulnunk. Keserű tapasztalatokon okulva és a tényleges erőviszonyokkal számolva a magyar külpolitikai vezetés az egyedül lehetséges reálpolitikai alapon áll. Erre kell hogy helyezkedjék még akkor is, ha annak részletei fájdalmasak és népszerűtlenek. Mert szükséges, hogy az ország megmaradt ereje ne meddő küzdelmekre, melyekre inudulatok ragadhatnának, de a nemzet megszilárdítására, szellemi és anyagi javainak megvédelmezésére fordíttassék.” (399. l. A beszéd mellékletként szerepel a Helikon Kiadó kiadványában.) Egyébként stílusában, különösen befejező mondataiban ez a külpolitikai programbeszéd rögtön eszünkbe juttatja Kós Károly korszakos kiáltványát, a Kiáltó Szót. Ugyanaz a közérzet, ugyanaz az elhatározottság, ugyanaz a belülről jövő pátosz, ugyanaz az erdélyi pragmatizmus. Bánffy Miklós a Huszonöt évben amúgy is megkísérli tisztázni a Trianon után lehetséges alternatívákat, és tanulságos, ahogy Franciaországnak az Elzász és Lotaringia 1871-es elvesztése utáni politikáját hozza fel példaként, León Gambetta elhíresült mondását idézve: Y penser toujours, n`en parler jamais. (Mindig rágondolni, soha nem beszélni róla. 190. l.) Egyértelműen okát adja annak, hogy bár Bethlen Istvánnal továbbra is szoros kapcsolatuk volt – később, a második világháború idején is tárgyalt például a miniszterelnök megbízásából Iuliu Maniuval Bukarestben – mégsem tudott együtt menni Bethlenékkel a válsztott úton: „Senki magyar ember ezt a reánk parancsolt békét lelkében el nem fogadta soha. Politikai szempontból azonban Magyarország most két magatartás közül kellett hogy előbb-utóbb válasszon. Az egyik az, ha a magyarság hivatalosan és minden megnyilatkozásában is a békeokmány álláspontjára helyezkedik. A másik magatartás, amit végül is választottak, hogy a békét csupán reákényszerített formalitásként tekinti, tagadja érvényességét és követeli annak revízióját. Vagyis a »nem, nem, soha!« álláspont. (...) Kétségtelen, hogy őszinte és férfias volt az a nyílt szembenállás, amivel az egész trianoni magyarság meg nem alkuvó tagadását hirdette. Számunkra azonban sok előnyt jelentett volna, ha arra a magatartásra tudtunk volna helyezkedni, amire egykor a franciák.” (189-191. l.)

  Hát igen. Történelmietlen, tudománytalan olyasmit kérdezni: mi lett volna, ha? Ha pédául a szerbek által elfoglalt Baranya visszaadását és a már elveszettnek hitt Sopron visszaszerzését kitárgyaló Bánffy Miklós továbbra is esélyt kapott volna – esélyt adott volna magának –, hogy az általa célravezetőnek tartott álláspontot érvényesítse a két világháború közti magyar külpolitikában. Ha a király-puccs miatt nem csonkul a már meglevő egyezség az Ausztriának ítélt területekkel kapcsolatosan, és ha nem szakad meg például a Beneš-sel Bánffy által elindított együttműködés. Ha a kisantant helyett egy magyar-csehszlovák partnerség jön akkor létre, amire egy rövid ideig kínálkozott is esély. Fölösleges mindezt latolgatni. Nem fölösleges viszont arról beszélni, hogy a Bánffy Miklós által pontosan érzékelt taktikai-stratégiai dilemmák egészen máshol mutatják a mai magyar politikai, közéleti – és kulturális – törésvonalakat, mint ahol azokat a többség látni véli. Ez pedig már nem a történelem, nem a múlt, hanem a mindennapi jelenvalóság, amelyben élnünk adatott, reménykedve vagy kiábrándultan. Én nemcsak az Erdély-trilógiát, hanem az íróilag nyilván sokkal elnagyoltabb Bánffy-emlékiratokat is odaszámítanám kötelező olvasmányaink közé, együtt Kós Károllyal, Kuncz Aladárral (az Emlékeimből című memoárt egyébként neki dedikálja Bánffy), és persze, még számos „valólátó” erdélyit sorolhatnék. Nem mintha a fontos kérdéseket ők válaszolnák meg helyettünk. De talán segíthetnének.

 

Megjelent a Bárka 2014/6-os számában.


 Főoldal

2015. január 09.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png