Kritikák

grecso-megyek-utanad.jpg 

Kolozsi Orsolya

 

A szerelem tájai

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

 

„Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak…” Valószínű, hogy az olvasók nagy részének a kötet visszafogott és ízléses fedőlapjára pillantva eszébe jutnak az Óda jól ismert sorai. Egyértelmű allúzió a cím, a József Attila-vers keletkezésének körülményei meg is jelennek a regény lapjain, igaz, csak mellékesen, de mégis egyértelművé téve a két írás közötti összefüggést. Ugyanakkor a szöveg címe nem csak a magyar irodalom egyik legfontosabb szerelmes versével létesít kapcsolatot, hanem az ezt megelőző Grecsó-regénnyel is. A Mellettem elférsz és a Megyek utánad cím egyaránt valamiféle megszólítást, ezzel együtt pedig nagyon erős személyességet sugall. Mindkettő a közelség, a kapcsolat, az intimitás légkörét teremti meg, elférünk egymás mellett, és megyünk egymás után, összetartozunk. Ráadásul közös alapállás a két szövegben, hogy a főhős a múlt felől igyekszik megérteni önmagát. Míg az előző regényben elsősorban családjának történetére, múltjára fókuszál, addig a legújabb kötetben a családi legendárium helyét egy rövidebb „történelem” veszi át: a gyermekkortól tartó szerelmek kronológiája. Az én önmegértése a másik felől történik itt is, de ez esetben más szemszögből, azt mutatva meg, hogyan alakítják a szerelmek, a nők a férfit. Hogyan teszik azzá, aki. A regény első lapjain az apa szájából hangzik el a kiskamasz számára még titokzatos, értelmezhetetlen mondat: „A nők tesznek valamilyenné.” És végül ennek a megállapításnak a kibontása lesz a teljes regény, hogy az utolsó előtti oldalon maga a főhős mondja ki: „És végre megint szeretni foglak titeket, rátok mosolygok néha, ha előkerül egy rosszul exponált, közös fénykép, mert ez a sok egykorvolt szerelem mind az enyém. Ebből vagyok.” A főhős/elbeszélő Daru a szöveg végén, egykori általános iskolája udvarán, első szerelmével való kínos találkozása után arra a következtetésre jut, hogy el kell engedni az emlékeit, egykori szerelmeit, a veszteséget; paradox módon éppen azért, hogy megtarthassa őket úgy és abban a formában, ahogy egykor léteztek számára, hiszen teljesen egyértelművé válik, hogy minden elmúlt szerelem a része, szubjektumának építőköve.

Az egyes szám harmadik személyben megszólaló, Daruról, gondolatairól, érzéseiről mindent tudó elbeszélő sokáig úgy tesz, mintha nem ő lenne Daru. Azaz helyesebben hezitál a két álláspont között, mintha azt kérdezné, a múltbeli én azonos-e a jelenbelivel? Mikor visszaemlékezünk egy korábbi történetre, szerelemre, ott valójában mi vagyunk jelen, az az én, aki visszaemlékezik, vagy egy korábbi, attól teljesen független identitás? Van-e vajon folytonossága, időben is konstans azonossága az énnek? „Daru én vagyok. Illetve voltam, húsz évvel ezelőtt. Ma már nem vagyok az. Senki sem hív így, de nem ezen múlik, hogy már nem vagyok. Akár hívhatnának is így, attól még semmi se lenne meg bennem belőle.” A kérdés az, hogy mikor saját múltunkra visszanézünk, akkor tulajdonképpen egy idegent vizsgálunk? A felnőtt férfivé váló, saját fiatalkori énjét értelmező elbeszélő végül arra jut, hogy Daru ő maga, múltbéli önmaga is ő, legalábbis őrzi annak részeit, ugyanúgy, ahogy szerelmei lenyomatát is: „…isten veletek, régi barátok, régi gangok, szervusztok, szerelmek, szeretők, elengedlek titeket, menjetek, ti vagytok a gyönyörű, kormos, ragacsos, mézgás múlt. Ti vagytok Daru. És én. Daru én vagyok.” A szöveget valószínűleg nagyon sokan értelmezik kulcsregényként, Darut a szerzővel azonosítva. Az eddigi regényekhez hasonlóan itt is van alapja egy ilyen jellegű olvasatnak, ráadásul Grecsó viszonylag közismert, gyakran nyilatkozó szerző, sokan ismerhetik élettörténetének egyes részleteit. Egyik korábbi kötete, a Pletykaanyu kapcsán egyébként is a köztudatba került kérdés, a szépirodalom és a realitás viszonya itt is felmerül, kísértésbe ejtve még azt az olvasót is, aki tisztában van vele, hogy minden szépirodalmi szöveg fikció.

          Azon túl, hogy a regény szerelmek és szakítások története, egyben egy felnőtté válás krónikája is. A kiskamaszkor botladozó, a testiséget lassanként felfedező szerelmétől a házasságig, majd elhidegülésig kísérhetjük a főhőst, bepillantva érésének, változásának folyamatába. A regény lapjain sokféle szerelem-típus bukkan fel, többek között a viszonzatlan első szerelem, a tragédiába fulladó középiskolás, a hosszan tartó főiskolai, a szeretői státusz, a házasság, a házasság kiégése, majd a felnőttként megtalált lehetőség. A nőkhöz való viszonyban megrajzolt fejlődésregény egy lélektani utazás, sok érdekességet tartogat és egyértelmű erőssége az érzelmek bemutatása, a lelkiállapotok megjelenítése. Szerencsére nem igyekszik definiálni, mi a szerelem, inkább megmutatja, mennyire sokféle lehet. Nem választja ki a nagy szerelmet, hanem arról beszél, hogy minden szerelem nagy a maga idejében, és lehetetlen utólag kategorizálni, értelmezni. Ezt a fejlődési ívet jól követhető kronológia szerint tárja az olvasó elé, elindulva az óvodáskor első sejtéseitől a házasság felbomlásáig. A linearitás következetessége persze néhány helyen megbomlik, előre- és visszautalások törik meg a szerkezetet, idővel egyre gyakrabban, ahogyan a különféle szerelmi történetek egymásra íródnak, s kölcsönösen felidézi egyik a másikat.

          A másik általi önmegértés feltételezi, hogy a regény lapjain a főhős, Daru, szinte soha nincs egyedül, folyamatosan párkapcsolatban él, de a magányosságra, a létezés szorongató, senki által fel nem oldható magányára így is többször utal. Különösen érdekesek azok a részek, ahol mintegy meghasonlik önmagával, s egy külső és belső Darura oszlik, két félre, melyek kölcsönösen figyelik, irányítani próbálják egymást. A belső én akkor tesz szert rendkívüli erőre, mikor gimnáziumi szerelme egy szakítás után öngyilkosságot követ el, s ekkor elnémítja, megdermeszti a fiút. A változatos szerelmek kísérte utazás során a táj, a különböző terek, falvak, városok leírása fontos kiegészítővé válik. A Grecsó korábbi köteteiből már jól ismert Viharsarok tájai, kisvárosai, Csongrád, Békéscsaba, Szeged, majd a főváros hangulata nagyon erős megjelenítő erővel bírnak, nem is annyira tájat, környezetet mutatva, sokkal inkább atmoszférát, hangulatot teremtve. A reménytelenség, az üresség, az ujjongó öröm mind meg tudnak elevenedni egy folyópart, egy kocsmabelső, egy kerthelyiség leírásában: „Az egyetlen kocsma, a legszélső, már túl a kempingen, ahonnan látni lehet a Köröst. A diszkó, a sütöde, a halas, a csapszékek mind följebb vannak, a kemping előtt. Onnan csak annyi látszik, hogy a csépai ártér nyárfái egyszerre szétnyílnak, mint gerjedelemre a testek. Vagy mintha függöny volna az a sötét fasor, és Isten azon a részen elmulasztotta volna behúzni. Daru nézi a kistestvér kanyarulatát, vékony, ijedős folyó a Körös, kócos a bedőlt ártéri fáktól, és mintha bűnös halászok, vadőrök vagy mindenféle vízi népek jönnének onnan éjszakánként.” A szövegből nem csak Békés és Csongrád megye helyszíneit ismerhetjük meg, hanem a kilencvenes, kétezres évek világát egy kamasz, majd fiatal felnőtt szemszögéből. Grecsó a regényben nem csak elbeszélője életét mutatja be, hanem emléket állít a számára fontos helyszíneknek, személyeknek is. Jó példa erre egy kis hommage-szerű bekezdés, melyben a Szegedi Egyetem egyik legkiválóbb tanárát, Ilia Mihályt említi meg: „… délutánonként a legendás szerkesztőt, tanárt, Miska bácsit hallgatják szájtátva, aki látta is egy káprázatos délután, ahogy a városnak csak azok az utcái léteznek, amelyeket megírtak. ”

          A Grecsó-prózára jellemző melankolikus, merengő hangvétel itt is uralkodó, bár a humoros részek jó ütemben váltják egymást a keserűséget sugalló bekezdésekkel. Nem csak a hangulat, a beszédmód változatos, hanem sajnos néhol a minőség is. Vannak nagyon jól eltalált, gyönyörűen kidolgozott részek, ugyanakkor néhol ellaposodik, megfárad az elbeszélésmód. Szerencsére nem túl gyakran, de előfordul, hogy a tanulságot az elbeszélő túlságosan is egyértelművé teszi, túlhangsúlyozza, kevés teret hagyva az olvasónak. E kisebb-nagyobb egyenetlenségek ellenére van benne sodrás, képes magával ragadni az olvasót, éppen azért, mert a szerelmek rendkívül színes, változatos témát jelentenek. Egészen szélsőséges esetek is felbukkannak (mint a már említett öngyilkosság, vagy egy skizofrén lány esete), ugyanakkor a hétköznapibb eseményekben akár magára is ismerhet bárki, ráadásul úgy, hogy az „átlagosabb” történetekben is mindig felfedezhető a líraiság, a szépség vagy akár a tragikum. Egyszerre ismerhetünk meg a sajátunktól eltérő és azzal azonos helyzeteket, egy rendkívül elgondolkodtató kötetben, mely egyben időutazás is a befogadó számára, hiszen akarva-akaratlanul is visszarepíti saját korábbi szerelmeihez, emlékeihez.

 

Magvető Kiadó, Budapest, 2014.

Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.


 Főoldal

2014. szeptember 15.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Szabó Magda-kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi MúzeumbanA XVII. Pécsi Országos Színházi Találkozó Díjazottjai Június 26-án búcsúztatják Jókai AnnátKönyvhétzáró irodalmi délután
Versek
Jász Attila verseiBanner Zoltán verseiCsillag Tamás verseiEszteró István versei
Prózák
Térey János: Árkádiában ősszelEgy értelmezés műveMindenki a napra törMolnár Vilmos prózái
Kritikák
Kháron ladikjánMindent bele egy könyvbeZajló Tisza - Orcsik Roland kötetéről Lassítósávok verspályán
Esszék, tanulmányok
Arany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz„… szívébe égették a szabadságot!”
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA