Győrffy Ákos
Három kilométer földút
Oravecz Imre: Kaliforniai fürj
Már itt, az elején le kell írnom, hogy Oravecz Imrét a mai magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának tartom. Csak a miheztartás végett. Nagyjából tizenöt éve találkoztam először a verseivel, a Halászóember darabjaival itt-ott, folyóiratokban, és azonnal mélyen megérintettek. Hogy miért, arra nem könnyű válaszolni, vagy talán nem is olyan nehéz. Egyszerűen azért, mert jó versek voltak. És azért is, mert azonnal kiéreztem Oravecz műveiből egy olyan szándékot, irányt, amely hozzám is közel áll. Nevezetesen azt, hogy valami olyasmit akar, ami túl van az irodalmon. Olyasmit, ami nem hatáskeltés, jópofizás, megbotránkoztatás vagy üres szócséplés. Az ilyesmi Oraveczet szemmel láthatóan nem érdekli, és soha nem is érdekelte. Elég, ha elolvassuk első, Héj című kötetét. Ilyen erős könyvet mások a pályájuk zenitjén írnak, ő meg ezzel kezdte. Elfogult vagyok Oravecz-ügyben, nem tagadom, és nem is teszek úgy, mintha nem lennék elfogult. Illetve talán nem is elfogultság ez, egyszerűen csak tudom, hogy igaza van. Igaza van abban, amit ír, és abban, ahogy ír. Persze azt, hogy mit értek igazságon, nehéz megmagyarázni. Egy írás attól válik élővé, hogy szervesen illeszkedik a valósághoz. Ami egy újabb buktató persze, hogy mi is az a valóság. A valóságot mindenki ismeri, az is, aki nem ismeri. Az igazságot is ismeri mindenki, az is, aki nem ismeri. A kérdés az, hajlandóak vagyunk-e felismerni magunkban azt az eredendő tudásunkat, hogy birtokában vagyunk mind az igazság, mind a valóság ismeretének. A kettő végül is egy és ugyanaz. Egy író esetében ez alapvető fontosságú kérdés. Nem mintha bárki más esetében nem lenne az. Egy írónak kutya kötelessége igazat írni. Nem tehet mást. Ha mást tesz, hazudik. Tele vagyunk hazudós írókkal. Akik talán úgy hazudnak, hogy nem is tudják. És ez még a jobbik eset. Mert van olyan is, amikor tudják, hogy hazudnak, és ennek ellenére hazudnak. Mindez talán felesleges szövegelésnek tűnik, de mégis úgy gondolom, erről is szót kell ejtenünk. Már csak azért is, mert a kortárs irodalom számos ponton „valóságdeficitben” szenved, és ez a deficit az idő múlásával egyre súlyosabbá válik. Olyan művek tucatjaival találkozhatunk, amelyek egyszerűen semmiféle tőkesúllyal nem rendelkeznek, üresek és hazugok, céltalanok és végtelenül nárcisztikusak. Egy ilyen mű megjelenésének semmiféle következménye nincs, nem mond el semmit semmiről, nem állít semmi érvényeset semmiről. Mintha nem is létezne. Mintha meg sem jelent volna. Mint ahogy tényleg nem is létezik. A mai magyar irodalom egy nem elhanyagolható része egész egyszerűen nem létezik. Nincs. Egy kipukkant buborék párája a levegőben.
Oravecz Imre életműve a fentiek tökéletes ellenpéldája. Minden egyes műve egy-egy önmagában álló, súlyos és megalapozott állítás a világról. A korai verseskötetek éppúgy, mint az opus magnum, a Halászóember. Kevés verseskötetnek örültem annyira életemben, mint amikor egyszer, egy budapesti antikváriumban rábukkantam az Egy földterület növénytakarójának változása első kiadására. Olvasom a mai napig, néha ott hever az ágy mellett, vagy a fáskamrában az ablakpárkányon, vagy olykor a régi, csehszlovák túrahátizsákban a Börzsöny-térkép és a távcső mellett. Több olyan vers is található benne, amelyekről tudom, hogy segítenek. Segítenek életben maradni, bármennyire patetikusan is hangozzék ez.
Oravecz egész eddigi életműve valamiképp az irodalomból való kihátrálásról is szól. Illetve nem is a kihátrálásról, hiszen olyan nagyon nem is volt ő része soha ennek az irodalomnak. Igaza van Keresztury Tibornak, amikor azt írja valahol, hogy sem követője, sem epigonja nincs. Nem nagyon látni olyan verset, amelynek olvasása közben Oravecz ugrana be. Miközben másokat epigonok egész hada kísérget. A tény, hogy nem teremtett, úgymond, iskolát, arra is rávilágít, hogy az a fajta írásművészet, amit ő művel, egész egyszerűen nem is utánozható. Ahhoz ugyanis azt kellene tudni, amit Oravecz tud, azt pedig nem tudja más, csak ő. Van tehát egy magában álló Oravecz-univerzumunk, amely univerzum nem nagyon írható körül bevett irodalmi sémák segítségével. Ezek a bevett irodalmi sémák ugyanis alapvetően egy fiktív világ leírásához szükségesek. Élet és irodalom, ugyebár. Az élet és az irodalom a lehető legritkább esetben fedi egymást. Oravecz műveiben ez a lehető legritkább eset áll fenn folyamatosan.
Be kell vallanom, hogy amikor néhány évvel ezelőtt megjelent Oravecz első regénye, az Ondrok gödre, kissé megrémültem. Nem a regénytől magától, hanem a hírtől. A regényt nem olvastam. Azt gondoltam, ő is beleesett abba a csapdába, amelybe oly sokan beleestek már. Hogy ugyanis az író attól válik komoly íróvá, ha regényt ír. Említhetnék jó néhány félresikerült, nyögvenyelős, kínkeservesen megírt regényt egyébként kitűnő költőktől, amely regényeken tisztán látszik, hogy ez az erőszakos elvárás hozta létre őket, nem pedig valamiféle belső késztetés. Átfutott rajtam, hogy talán itt is valami ilyesmiről lehet szó, ezért inkább nem is mertem elolvasni a könyvet. Sem a könyvet egészében, sem az előzetesen megjelent fejezeteket folyóiratokban. Féltem a csalódástól, féltem az izzadtságszagtól. Távol tartottam magam a regénytől.
Kapóra jött tehát a megtisztelő felkérés, hogy írjak valamit a Kaliforniai fürjről, az Ondrok gödre folytatásáról. Nincs mese, most már szembe kellett néznem a rémmel, a csalódás rémével. Attól is tartottam, hogy az első kötet nem-ismerete mennyiben jelent majd hátrányt a második kötet olvasásakor. Összeáll-e majd így ebből valami. Sok hülye, felesleges aggodalom. Belekezdtem a könyv olvasásába, és már az első oldal alján tudtam, hogy meg vagyok véve, aggodalomra nincs ok. A szöveg beszippantott, és nagyjából egy hétig nem is eresztett el. Körülbelül egy hétig olvastam, nem mintha nem tudtam vagy akartam volna akár három nap alatt is elolvasni, de olvasásra az utóbbi években már csak a vonaton vagy éjszaka jut időm.
Egyszer csak megrendültem, és ez a megrendülés az utolsó mondat utáni pontig kitartott, és aztán még jó darabig. Tulajdonképpen még most is meg vagyok rendülve ettől a könyvtől. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mégis miért ez a nagy megrendülés. Ezt a könyvet most kellett olvasnom, életemnek ebben a szakaszában. Talán az, hogy az embernek családja lesz, gyerekei, háza, gondja, öröme, napi kenyérharcai, talán ez is kellett ehhez a megrendüléshez. Hogy talán tudom, mi az, amit ez a könyv el akar mondani. Magáról az úgynevezett cselekményről nem is nagyon írnék semmit, mert hiszen kötelező elolvasni a könyvet, és akkor mit papoljak itt erről. A könyv a szülőföld végleges elvesztéséről szól. Pont. Arról, hogy miért kellett odahagynia az Árvai családnak Szajlát, és miért kellett Amerikába hajózniuk. Az ismeretlenbe, az idegenségbe, a bizonytalanba. És miért kellett ugyanezt tennie sok százezer honfitársuknak is. Mi az, amit nem tudott megadni nekik a haza, és mi az, amit emiatt ők sem tudtak megadni a hazának. Az ember felcihelődik két kisgyerekkel, felül hajnalban a szekérre, az utolsó kanyarban még visszanéz, és valahogy tudja, hogy ez volt az utolsó pillantása erre a tájra, ezekre a mezőkre és erdőkre. Ezt azóta kilestem az Ondrok gödréből, ezt az utolsó pillanatot, amikor Anna, a fiatal anya utoljára hátranéz, és érzi, hogy nem lesz hazatérés, nem lesz visszaút. Nem tehetek mást, magamat kell elképzelnem ott a szekéren ülve, hajnalban, mellettem a feleségemet, köztünk a két gyereket. A kanyarban még visszanézek, látom a házat a hegyoldalban, a fák között, az ismerős hegyvonulatok lassan előtűnő körvonalait, hallom a patak zúgását, aztán eltűnik az egész örökre, átköltözik az emlékvilágba. Itt ér véget az Ondrok gödre, és aztán a New Yorkba való megérkezéssel kezdődik a Kaliforniai fürj.
Mit talál az Árvai család Amerikában? Biztosnak tűnő megélhetést, kiszámíthatóságot (kivéve az olykor beütő gazdasági válságokat), emberhez méltó bánásmódot a hatóságok és a munkaadók részéről. A híres demokráciát. Olyan viszonyokkal szembesülnek, amelyek a korabeli Magyarországon elképzelhetetlenek. A keservesen kuporgatott pénz lassan gyűlöget, újabb gyermekek születnek, kettő közülük meghal, a hazautazás időpontja valamiért mindig egyre messzebb tolódik. Otthonról nagyrészt rossz hírek jönnek, hiába a sok munka, ha a terhek csak nőnek, újabb adók és drágulás, nagy a szegénység, nem lehet egyről a kettőre jutni. Milyen évet is írunk? A regény idejét, a széthullóban lévő (aztán ténylegesen széthulló) Monarchia idejét vagy 2013-at? Olykor nagyon nehéz eldönteni. Vagy nem is kell eldönteni, mert hiába is szépítenénk, ezeket a leveleket ma is megírhatnák az ókontriban maradtak a kintieknek. A helyzet ma is ugyanolyan kétségbeejtő, mint mondjuk 1910-ben. Baj van a hazával, sugallja a Kaliforniai fürj. Baj volt száz évvel ezelőtt is, és baj van most is. A baj természete alapvetően nem változott egy évszázad elteltével sem. Miért van az, hogy a haza nem képes megtartani fiait és lányait, miért tékozol el sok ezer fiatal, életerős férfit és nőt és gyereket, akik a tehetségüket, a munkájukat valahol távol, egy idegen országban kamatoztatják majd, és nem azon a földön, ahol megszülettek? Miért érezték akkor és miért érzik most is magyarok tömegei azt, hogy ebben az országban nem lehet élni, hogy ebből az országból csak elmenni lehet? Miért kell onnantól kezdve a honvágy pusztító melankóliájában leélni egy életet? Mert a honvágy, a hazavágyódás az Árvai házaspár minden pillanatában ott fészkel a partraszállás pillanatától kezdve. Anna már tudja, hogy ez most már így marad, István még nem, de aztán szépen lassan ráébred ő is. Immár két gyermekük is Amerika földjében nyugszik, a többi gyerek inkább érzi már magát amerikainak, mint magyarnak, számukra Magyarország csak valami távoli, inkább mesebeli hely, ahonnan a szüleik érkeztek. Valami furcsa, idegen ország, amit egyszer majd megnéznek talán. Egy olyan ország, amely időközben darabjaira hullott.
Kevés könyv van, amelynek olvasása közben olykor kis híján elsírtam magam. A Kaliforniai fürj ilyen. Nem azért, mintha olyan nagyon érzelmes lenne, mert egyáltalán nem az. Oravecz szikár, egyszerű és pontos mondatai eleve kizárják ezt. Az egész mögött rejtőzik valami végtelenül szomorú alaptónus, ami onnan a háttérből átjárja a könyv minden sorát. Egy férfi, egy apa, aki keményen végigdolgozik vagy harminc évet, hogy aztán egyszer csak rátaláljon egy farmra egy kanyonban, ami bizonyos értelemben hazává tud válni a számára. Egy anya, aki szívében egy mátrai erdészlak képével nevel fel és temet el gyerekeket, miközben tudja, hogy az a szívében őrzött kép a valóságban már nem létezik. És a madár, a kaliforniai fürj, aminek a hangja mindezt magában hordja. Az elvágyódásét, a félelemét, a szomorúságét. Egy akácfát találni az erdőszélen, amikor István utoljára akácfát húsz évvel azelőtt látott, Szajlán. Megérinteni a törzsét. Beszívni az akácvirág illatát. És tudni, hogy azokat az akácokat a világ túlfelén soha nem látja viszont.
A Kaliforniai fürj remekmű, nagyon fontos könyv, életbevágóan az. Oravecz Imre eddigi munkásságának betetőzése. A legmelegebben ajánlom mindenkinek, aki azon morfondírozik, hogy elhagyja ezt az országot. Amit egyfelől mélységesen meg tudok érteni, másfelől viszont mégis azt hiszem, hogy nem, hogy nem szabad mégsem itt hagyni a hazát. Az anyagi boldogulás fontosságát nem szeretném alábecsülni, pontosan tudom, milyen kegyetlenül nehéz és őrjítő nap mint nap helytállni az előbbre jutás legkisebb reménye nélkül. Ma Magyarországon milliók mindennapos tapasztalata ez. Mintha tényleg az ellen dolgozna minden, hogy maradjunk. De talán mégis van valami, ami felülírhatja ezt a keserves, sziszifuszi küszködést. Hogy micsoda, azt nem szeretném itt és most megfogalmazni. Aki elolvassa Oravecz Imre regényét, talán majd könnyebben talál választ erre a kérdésre.
Nemrég a Mátrában jártam, és Recsket elhagyva észrevettem egy táblát az út mellett. Szajla hat kilométer, állt a táblán, és alatta zárójelben az, hogy ebből három kilométer földút. Három kilométer földút. Kétezer-tizenhárom. Ez még valahogy a regényhez tartozik bennem. Ezt a táblát látva fejeztem be igazán a könyvet.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
