Kritikák

 

orokvolgy

 

Lovász Andrea

 

Világvége ellen medvehagyma

 

Péterfy Gergely: Örök Völgy. Pannon mese (Codex Offlineus)

 

Péterfy Gergely pannon meséje a szó szoros értelmében természetesen nem mese. A zárójeles alcímmel nyíló interpretációs játéktérben a műfaji címkézés nem több, mint a (vélt/remélt) referencialitás és fikció elegyítéséhez rendelt igazoló gesztus. A meseien kalandos események, a mesei motívumok használatával a regény tere szélesedni látszik, ám ezzel együtt a potenciális olvasóközönség biztosabban behatárolható. A fülszöveg szerint „felnőttlelkű gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek” szóló mese itt a (el)mesélés gesztusát is jelenti, hiszen a Gregorius barát (Petrus fia) által lejegyzett események mindegyike múlt idejű, lezárt történet; a krónikás, beszámoló (el)mesélő figurájával megerősített közvetítői aktuson van a hangsúly. Így, hogy az olvasottak a megtörténtség állapotába vannak merevedve, s hogy mindezek nemcsak a mesei jellegből adódóan, de az olvasottak szerint a szó szoros értelemében is „in illo tempore” játszódnak, csak nő a fikció-referencialitás távolsága. A mesék „hol volt, hol nem volt” ideje ez, az a mitikus kor, amelyben a világ teremtődött – itt annak a pillanatnyi néhány évnek a története olvasható, amelyben elpusztult ez a világ. Már ha a világ a romanizált civilizációt, a napfény, a szépség, a szellem uralmának időtlen világát jelenti. Merthogy Gregorius krónikáját ötven év elmúltával, a harmincötödik, záró fejezetben új elbeszélő folytatja, s ez már ezüsttányérok helyett a cserép és fa világa („égett a tűz télen-nyáron, mert hideg volt, köd, és esett az eső, s egyfolytában fújt a szél”), a barbárok kora.

     A római uralom alatt álló Pannóniában, jórészt annak határvidékén játszódó történések olyan sokrétűek, olyan sok szereplővel (adott pillanatban egyik szereplő, Fulvio a szó szoros értelmében még ketté is válik: lesz egy szép és egy rút ember belőle), folyton változó valós- és álomhelyszíneken mozgatva, hogy az események követése a könyv első néhány fejezetében komoly kihívást jelent az olvasónak. Bár a szekvenciális, mozaikszerű szövegépítkezés segítheti a megértést, és az olvasási motivációk erősítésében mindenképpen kiemelt szerepe van, ráadásul a „csúcsra járatott” (cliffhanger) fejezetek olvasócsalogató gesztusának köszönhetően a könyv ritmusa mindvégig folyamatosan feszes marad. A szigorú mesei struktúra, a követhető, világkonstituáló szabályszerűség hiányában a mesébe illő fordulatok, varázslatok, átváltozások – és mesés brutalitások hivatottak a mesei minősítést megszolgálni. A varázslatok ugyanis meseien sokfélék: a teremtett Örök Völgy, és ezzel az álmok egybekapcsolódása a legfőbb mágia, emellett hókuszpókusznak tűnik a többi varázslat: a jótékony tudattompítás, a vízi állatok befogása, szív kimetszése, koponya lékelése, varázsszelencébe zárt leány; és még a Homunkulusz is megjelenik – bár ez inkább történelmi ponyvaregénybe illő fordulat. Ebben a kavalkádban csak egy, a mesevilág alapjául szolgáló erős (ontológiai és etikai) szabályrendszer biztosítaná azt a motivációs bázist, amely alapján minden egyes történésnek és cselekedetnek lenne megnyugtató magyarázata, írhatnám: katartikus megoldása. (Így nem történhetne meg az, hogy végbemegy egy varázslat, de nem mindenkire hat, hanem csak úgy, nemes egyszerűséggel bejelentődik, hogy két szereplő most kimarad ebből.) Ennek hiányában a könyv éppen a rend hiányáról szól, pontosabban e hiány kialakulásáról – ez az az egzisztenciális és dramaturgiai fordulópont, ahol a mesék kezdődnek. Az Örök Völgy itt ér véget. Így a szerző nemcsak mitikus toposzaiban, de poétikai pozicionálásában is pre-mesei világot épít. Ezzel a gesztussal viszont könnyed legitimációs bázis teremtődik bármilyen (gyerek)mesei olvasat lehetőségének negálására, hiszen éppen azok az elhallgatások, eufemizmusok, lekerekített, szabályszerű narrációs mechanizmusok hiányoznak a szövegből, amelyek kompakt, világos, már kanonizált és domesztikált világképet közvetítenének az olvasók felé. Ennek értelmében viszont kétséges, hogy létezik-e egyáltalán egyértelmű, határozott válasz a „Miről szól a mese?” kérdésre, pedig hát a paratextuális jelzések értelmében ilyennek mégiscsak lennie kell. A nagy magyar eposz megírása, Őspannónia földrajzi és szellemi feltérképezése könnyű, ám csalóka értelmezési lehetőségeket generál, hiszen pusztán névbeli azonosság van Aquincummal és a rómaiakkal, a történelmi allúzió ellenére is behatárolhatatlan a konkrét idő. Ez a mítosz terrénuma, ez pedig, tudjuk, „színes sátort s tündéreket von körénk" (Tolkien). Így az Isten-árvalányhajjal-kipitykézett-ajándéka nemzetlátomástól megmenekülvén valami más olvasat körvonalazandó – még akkor is, ha a szövegben, e lehetőséget erősítendő, el-elcsöppen néhány mézédes paszomány (bocs a képzavarért) az „ősi békétől megszentelt pannon vidékről” és „Pannonia földszellemeiről”. De ha van válasz a sorok között – mert hát Ágoston Mester és tanítványainak figurája predesztinálná a könyvet erre –, akkor az nem a felmondott tézisekben van (miszerint pl. „a rosszak alkotják e vasvilág komor rácsozatát”), hanem talán a változás igenlése lenne: megadni magunkat a pusztulásnak.

     Fabula docet: a Szellemfejedelem és a Csodálatos Leány degenerálódása következtében, a szellem és jóság hiányában örök völgyben élünk itt valamennyien. Ágoston mester teremtett Örök Völgye valahol álom és ébrenlét határán található, nyárban és szerelemben, táncoló nimfákkal benépesített elíziumi boldog mezőként – a völgy itt a védettség, a sziget, a menedék jelentésben működik. A történet nemcsak ennek a völgynek az elvesztéséről, hanem a szellemi létezés magaslatairól a tudatlanság sötét völgyébe történő hanyatlásról szól. A civilizáció-barbárok szembenállásban leképeződő jó-rossz kétpólusúság sok-sok konkrét és átvitt értelmű mozzanatban fedezhető fel, de a legjellemzőbb mégis e pólusok állandó elmozdulása. Ti. a vált(oz)ás, átalakulás pillanatában relativizálódik és pluralizálódik minden: a szép gonosszá lesz, a rút jóvá, a szerelemnek arra érdemtelen személy lesz a tárgya, a magasztos alantassá lesz. Ez a fajta kaotikum és zavartság allegóriaként működőképes talán, ám a megértést annál inkább nehezíti. Ti. a szövegbe természetesen beleférhet, sőt a fentiek értelmében követelmény a „nem-boldog”, kérdőjeleket generáló lezárás, de a túl sok lélektani motiválatlanság, a nem eléggé alátámasztott megjavulások (lásd: Serapia és bátyja, az elhülyült Szellemfejedelem és Silenus, Magimarus és Fluvio viszonya) inkább a lektűr irányába tolják a szöveget (a giccs nemcsak leképeződik, de lefestve is olvasható: Árnyék sírjának virágai közül előlebben arany vagy ezüst kosárkában, három kuncogó fiúcska), akárcsak a modoros utolsó lakoma („ezzel a tál gesztenyével véget ér a világ, amiben eddig éltünk. Vegyünk tőle búcsút derűsen! [...] Pokolian kietlen a világ odakint. Se ember, se növény, se állat. Mégis útra kell kelnünk, barátaim”), a maga körkörös konyhafilozófiájával. És a zárszó szentenciája („Azért írunk, mert minden könyvnek meg kell íródnia.”) a felrajzolt pompás mitikus-történelmi freskótól várható gazdag, többrétegű kifutás helyett csak színtelen közhelyeket kínál tanításul és tanulságul (Ilyen az, mikor a szellem elhagyja a szöveget? Merthogy „oldja izmait a szerelem”...). A sok szereplő, sok szín, sok náció (éljenek a dákok: süvegeik „akkora hegyikristályokkal a csúcsukon, mint egy gyerekfej”, székhelyük „a híres-neves sarmizegethusai Medvetorony, amelyet négyszáz különböző fajta fából, tíz éven át készítettek, és az összes istent egyszerre lehetett tisztelni benne, még olyanokat is, akiket már mindenki elfelejtett”), sok fordulat kavargása fogytán aztán annál szürkébb és rondább lesz minden. Ezzel együtt egyszerűsödik a szöveg is, eltűnik a tarkasága, tőmondatos (és -gondolatos) megoldások következnek, kurtán-furcsán lezárva egész sorsokat. A barokkos díszletezésű és pompájú mesében, ahol a cselekményen, fordulatokon van a hangsúly, bicsaklik a befejezés, ezt az olvasóközönség viszont hiteltelenedésként élheti meg, ti. a miértek deklarált hiányában a történetet csupán allegóriaként olvasni kevés a katarzishoz. Aki varázst és kalandot olvasott (és olvashatott!) a könyvben, az mit kezd Gregorius barát mandalaíró gesztusával – még akkor is, ha már a legelején kimondatott, s később a záráskor elismétlődött, hogy „minden körbe-körbe jár”? A zárófejezet narrátor- és pozícióváltásával a Szellemfejedelem és a Csodálatos Leány keserű, őrült, apokaliptikus összenevetése a csúcs- és találkozási ponton (ráadásul Ízisz istennő is megjelenik, deus ex lángoszlop) súlytalanodni látszik, hiszen a következő ötven év eseményei tükrében eltűnik ennek a nevetésnek a világ- és szövegmagyarázó funkciója. Ti. a (paradox módon) himnikus nevetés mint a szellem kinyilvánításának megmaradt egyedüli lehetősége és a megvilágosodás (szó szerint is, mert a nap egy pillanatra „átsütött a sűrű felhőzeten, és utoljára beragyogta a római várost”) hiábavalóságának felismerése. És hát itt lehetne igazán a vég(szó), ez lehetne valamiképpen mégis diadallá – láttunk/olvastunk már hasonló mutatványoskodást, igaz, Buda alatt anno Absolon Demeter erdélyi báró ürüléke „mosta tisztára” azt a karneváli forgatagot. „Nem kell mindent tudni” ezt tudta még az a nagyúr, s most ismét ennyi tanulható Ágoston Mestertől is: „nem tudhatunk meg mindent”.

 

Kalligram Kiadó, Pozsony, 2012.

 


 

Főoldal

 

2013. február 20.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png