Szilágyi András
Volt közöttünk egy ember,
volt közöttünk egy képzőművész
Emlékezés a kilencven éve született békéscsabai Vágréti Jánosra
(1925. január 11 – 2004. február 12.)
„Arcom kötésén foszlik a hit
Kérhetnék csendet magamnak is
Várnak az átszabható percek /
Megcsalt idejű árva lelkek.”
Szilágyi András: Vágréti János festőművésznek
Volt közöttünk egy ember. Egy törékeny testű vizuális teremtő, aki gyermeknemzedékek egész sorában fedezte fel a rájuk jellemző egyetlen vonal eredendő szépségét. E sorok írója 1982-ben ismerte meg, majd 1984-től egészen 2004-ben bekövetkezett haláláig, alig volt hét, hogy műtermében ne beszélgettünk volna a művészet esztétikai kérdéseiről, a festészetről... Műterme olyan volt, mint egy zarándokhely. Bizonyos értelemben rendhagyó csabai „szentföld” ahová – ha ideiglenesen is – haza lehetett érkezni minden tiszta lelkű művészet iránt érdeklődőnek.
Maszk II., olaj, vászon, 73×66 cm
Nem túlzás a szakrális felemlegetése, mert ha az ember feljutott a csigalépcsők óvatosan kanyargó ösvényén, s ha szellemét és érzékenységét is „felemelte”, olyan műterem-szobácskába jutott, ahol a „csorgatásos” feszület nem a helyszín berendezett tartozéka volt csupán, hanem az alkotás teremtő hite, az élet lényege. S aki egyszer e képzőművészet vizuális szellemterébe került, annak nem ért véget a sugárzó hit ereje még akkor sem, ha már a lépcsőházban ereszkedett lefelé, ha már kilépett az utcára, ha felszállt az autóbuszra, ha otthonába tért. Sőt, tartott tovább – napok, hetek, hónapok, évek távolában is, – mind a mai napig. Nem a műterem-látvány harmonikus kopársága jött velünk, nem a teák elfeledhető íze, zamata, nem az atelier meghitt tartozékai. Nem. A művek voltak azok, amelyek velünk maradnak, a művek, amelyeknek telt színei és átszellemített formái ragyognak térben és időben. Mindez gyermeki ártatlansággal, áhítatos tisztasággal. Szokatlan volt ennyi elhivatottság. Szokatlan, de nem példa nélkül való. Az időn átívelő erkölcsi idol Mokos József volt számára, aki olyan, pedagógusi vénával megáldott, szigorú szakmai elveket valló, igényes mester, született erkölcsi lény volt, akinek szellemisége tovább élt Vágréti János pedagógiai munkásságában is. Egyszerű ez, mégis milyen bonyolult. Az emberi értékek védelme, a titokkeresés megtartó hite. Elmesélése szerint Mokos József a képzőművészeti kör foglalkozásainak hideg termét a gyermekek által hozott fával és szénnel fűtötte be. Közösen melegedtek. De náluk az sem fázott, aki nem tudott tűzrevalót hozni. Hiszen több volt ez a meleg a hideg elleni védekezésnél, több volt ez szakmai tanításnál. Ez a több, ez a melegedés a minden volt: az érzések reménybeli csírája, az adakozó szeretet lélek-melege. Vágréti János konok elszántsággal, sok esetben öngyötrő módon előhívott, a képzőművészeti kifejezés nyelvén megfogalmazott értékkeresés megszállottságában élt. Ennek embert felszabadító igézetében. A másképp nem lehet, a másképp nem érdemes erkölcsi hátország rendíthetetlenségében. A megérzett, tudomásul vett értékeknek pedig az a természetük, hogy feltétlen elismerést kívánnak tőlünk. Amit egyszer szépnek érzünk, annak a szépségét semmiféle okoskodással sem lehet többé tagadnunk, vagyis nem vonhatjuk ki magunkat feltétlensége alól. Minthogy azonban az esztétikai érték nem fizikai, nem hatalmi, és kivált nem politikai erő, nem is lép fel erőszakkal. Mégis az elismerése, elismertetése, a manipulálástól megvédő szellemi küzdelem legnemesebb emberi erkölcsi feladat. Nem önmagában önmagáért, hanem saját magunkért, embertársainkért, az élhető jövőért. Persze cselekedhetünk másképpen is, mint ahogyan az érték „kategorikus imperatívusza”, de csak önmagunk feladásával tehetjük. Ez másképpen fogalmazva azt (is) jelenti, hogy a tudomásul vett, felfedezett érték annyira hozzánk tartozóvá válik – a tudomásulvétel pillanatától kezdve –, hogy morális tagadásával önmagunkat is megtagadjuk. Ezért mondhatjuk, hogy az esztétikai érték törvényei egyúttal a magunk törvényeit is képezik, amiben nem kényszert, nem erőszakot, hanem saját értéktudatunk autonómiáját éljük/élhetjük meg a műértés titkainak igézetében.
Kétarcú, olaj, vászon, 41×41 cm
Vágréti János művészetében végérvényes jelentőségű vallomások voltak ezek. Életének aszkétikus díszleteit egy, más síkon folytatott élet és gondolkodás elmélyült képstációi takarták. Ebben a takarásban olyan festett képeket láthattunk, amelyek a titokzatosságot hordozzák, amelyekből áradt felénk az anyaggá, a színné, a formává, a szabadsággá transzformálódott alkotói magatartás. Szándéka szerint óvni kell magunkat a ránk rakódott, elfedő rétegektől. Mert szükség van az egyedi élmény képi meghatározására, szükség van azért, hogy ne oldódjon fel a kisajátító meghatározottságok leegyszerűsítő tömegességében, hiszen eredendően is más kifejezésforma. Vágréti János gyötrelmesen élte meg az alkotó, teremtő erőt, amely elsősorban a lényéhez tartozó elvesztett értékek megfestésében jutott kifejezésre. Érzékenysége a vizuális térben a dolgok benső titkos állandóját kereste, a színöröm változatosságán túlit, létünk isteni határtalanságát, ami természetes módon „evilági szépségre és harmóniára parancsolt”. Volt közöttünk egy ember, volt közöttünk egy képzőművész! Képeihez a szavakkal csupán közelíthetünk.
A festő fotójának és képeinek forrása: Békéstáji Művészeti Társaság tíz éve (1991-2002). Békéscsaba, 2002.
