Közelképek

Az MMA Kiadó Közelképek írókról című kismonográfia-sorozatának három új kötetét mutatták be február 27-én a Vigadóban. Márkus Béla Szilágyi István, Jánosi Zoltán Oláh János, Cs. Nagy Ibolya Király László monográfiáinak premierjén a könyvek szerzői mellett jelen volt Király László Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, Szász László irodalomtörténész és Bíró Gergely szerkesztő. Az estet Ács Margit vezette, a beszélgetések közben az alkotók életéből fotókat, portréfilmjeikből részleteket vetítettek, műveikből Lukács Sándor színművész olvasott fel.

A bemutató néhány szereplője

Márkus Béla nagyon fontos és nagyon alapos monográfiájáról Ács Margit elöljáróban elmondta, hogy mentő munkát is végzett, mert Szilágyi Istvánnak a különböző évkönyvekben, folyóiratokban fellelhető kisebb esszéit, önéletrajzi írásait, cikkeit is földerítette, földolgozta. Az első Forrás-nemzedékhez tartozó Szilágyi István monográfusát, Márkus Bélát Szász László irodalomtörténész a művekben tükröződő kisebbségi és értelmiségi sors esélyeiről, szerepváltozásairól, a cselekvés módozatairól kérdezte. A monográfus Szilágyi gyakran idézett példázatával válaszolt: bármilyen tragédia éri az embert, egy feladata mindig marad a cselekvőnek, hogy fogja a hordágyat és vinni segítse ott, ahol kell. A felolvasott Kő hull apadó kútba-regényrészletben is megfogalmazódott, hogy az ember sok esetben cselekedeteivel, ha úgy tetszik, munkájával leplezi, takarja tehetetlenségét. Ez a magatartás, a munkának a protestáns etikából merített morálja az Agancsbozót világában mutatkozik meg a legtisztábban, de a Hollóidőből is vehetnénk példát. Szász László szerint Márkus Béla monográfiáját módszertanilag érdemes feltárni: jellemző, hogy pontos, megbízható adatbázissal dolgozik, a szakirodalmat maradéktalanul idézi, a kritikákat beépíti az interpretációba. Másfelől ezeket a szerző világához illesztve kezeli, így a monográfia maga is megkomponált alkotássá válik. Az írói életutat nem hagyományos módon mutatja be, hanem a kevéssé ismert memorialisztikus esszék elemzésével. Márkustól megtudtuk, hogy az önéletrajzi jellegű írásokat azért tette a kötet elejére, mert meggyőződése szerint cáfolatai annak, hogy Szilágyi rejtőzködő író lenne. Egész családtörténete tárulkozik föl, roppant különc alakokkal, de az erdélyi céges, iparos társadalom múltja, és egyúttal a reménytelenség is. Szilágyi Istvánt monumentális regények írójaként ismerjük, a monográfia ezeket a regényeket körülzárja említett publicisztikáival, amelyekben életrajzi elemeket és társadalomrajzot is megfogalmaz, és érdekes módon ezekben a publicisztika-jellegű írásokban jelenik meg a későbbi nagyregények írástechnikája, stílusa, szerkezete. Vajon Jajdon toposza az életműre vonatkoztatva beépült-e annyira a mai olvasói, irodalmi tudatunkba, mint például Illyés Gyula pusztája, Márai Kassája, Tamási Hargitája? – tette fel a kérdést az irodalomtörténész. Márkus föltételezi, ha Jajdon helyett Zilahot ír, és nem vonatkoztatja el, más lenne a helyzet. Nem, nem épült úgy be, mint a fölsoroltak, de ez nem zárja ki azt, hogy a mű maga, Szilágyi más regényeivel együtt, ugyanolyan klasszikus értékűnek mondható.

A könyvek

A második beszélgetésben Bíró Gergely képviselte a nemrégiben elhunyt Oláh Jánost. Jánosi Zoltán monográfiaíróval együtt köszöntötték Mezey Katalint, Oláh János feleségét, valamint az író, költő tanítványait. Jánosi saját bevallása szerint a személyes ismeretségen túl akkor találkozott először Oláh Jánossal igazából, amikor ezt a könyvet írta, mert ahogyan elmélyedt az életművében, egyre inkább megszerette, egyre közelebb került a személyiségéhez. Annyira belemerült a művek elemzésébe, értelmezésébe, hogy a terjedelemmel bajba került, ám Ács Margitnak és Pécsi Györgyinek köszönhetően lehetséges volt túllépnie a határt. Az alkotó attitűdjének illusztrálásaként egy, a kötetben is szereplő idézetet olvasott fel Oláh Jánostól: „Ha nem szembesül valaki gyermek- vagy ifjúkorában azzal a kollektív emlékezettel, amit a szülők, nagyszülők, egy falu vagy más közösség képvisel, akkor nehezen lesz belőle író. Mert az írás mindig több mint egyéni vallomás, ami nem ágyazódik bele a közösségi emlékezetbe, ritkán lesz érvényes.” Ez volt Oláh János igen világos, egyszerű szellemi alapvetése, amelyhez egész életében hű volt. Miben gyökerezett, hogyan alakult ki benne ez a nemcsak szellemi, de etikai magatartás? A monográfus szerint ebben a vallásban és vállalásban nincs semmi különös, hiszen ha Szilágyi István vagy Király László életművére és sok más életműre tekintünk, akkor ők sem vallanak mást. A közösség kifejezése, szolgálata, a megmaradás segítése az irodalom eszközeivel, evidencia kellene hogy legyen – fogalmazott. Oláh János Nagyberkiben született, ott töltötte gyermekkorát, a faluban nagyapja volt a kovácsmester. A kovács, a borbély, a kocsma olyan helyek, ahol rengeteg történetet hallott a falubeli emberektől, részben a háború alatt, majd ’45 után és a Rákosi korszakban is. Azt is látta, hogy reggeltől estig munka folyik. Szinte minden művében, a verseiben, a drámáiban egyaránt, jelen van a munka tisztelete, megbecsülése, életműve ezen az alapon építkezik. A műfajait tekintve, írt verset, novellát, kisregényt, drámát, esszét és nagyregényt is, mert a Közel annak tekinthető, noha két részletben adták ki. Ezen túlmenően nagyon sokat tett a fiatalokért, az irodalmi életért, szerkesztett, könyves szövetséget alakított, mind a Kádár korban, mind az utána következő időben. Jánosi Zoltán Nagy Lászlóról és Ratkó Józsefről is írt monográfiát, az archaikus népi kultúrából táplálkozó népi írók iránti elkötelezettségéből következik, hogy Oláh Jánosnak is szentelt egy kötetet, feltárta az életművét a szakma és az olvasó számára, hogy elhelyezhessük az irodalmi gondolkodásban. Jellemzően figyelmet szentel az általa elemzett, alkotók etikai állásfoglalásának is, ennek a könyvnek ez az egyik meghatározó jellemvonása. Jánosi Zoltán szerint kettéválaszthatatlan fogalom az irodalom és az etika, ebben nemcsak Nagy László, Ratkó József, Oláh János erősítették meg, hanem most Páskándi Géza is, akinek az esszéit rendezik éppen kiadás alá. Megtudtuk, hogy annak idején Oláh Jánosnak Király István és Pándi Pál is állást ajánlottak, s ha egy minimális szinten lojális a rendszerhez, elfogadja, de ő azt mondta, hogy egy ilyen világban szembe kell menni a hatalommal, ahogyan csak lehet. Ez bizony a személyiséget rendkívül megviseli – volt még egy ilyen példa a magyar irodalomban, hogy valaki cselgáncs edzőként tartja el a családját? Emiatt a bátorság miatt is fontos volt a monográfus számára ez az életmű. Több forrásra támaszkodott, elsősorban Mezey Katalinnak köszönhetően, aki a „…mint egy mély folyóban…” címmel megjelent antológiát szerkesztette, amely Oláh János 70. születésnapjára jelent meg, és nagyon sokan nyilatkoztak benne.

Mezey Katalin a közönség soraiban

Jánosi Zoltán közérthető nyelven szól az olvasóhoz, gyakran él lírai megfogalmazással, egy esszéírói hagyományt visz tovább, emellett úgy írta meg ezt a monográfiát, hogy benne a pártállami diktatúra pusztítása, elvárás-rendszere a személyes életút kölcsönhatásában mutatkozik meg – így vezeti végig az olvasót Oláh János életművének gondolati ívén, irodalomtörténeti párhuzamokkal szemléltetve helyezi el a közelmúlt magyar irodalmában. Ez az esszényelv Debrecenből származik, az úgynevezett Görömbei-iskola szerint írnak mindenki számára érthető nyelven az irodalomról. Egy jó szókép, analógia az esszében is sokszor jobban rávilágít a dolog lényegére, mintha Derridától, Habermastól különböző filozófiai citátumokat raknánk oda – fejtegette. Számára a legfontosabb műve a Közel című nagyregény, feltétlenül figyelmet igényel az utókor részéről. A magyar próza változásának időszakaszában született meg, a 70-es évek közepén, hajszál híján megelőzte Esterházy Termelési regényét, Nádas Péter, Krasznahorkai László és Hajnóczy Péter műveit is. Úgy gondolja, annyira bántóan hiányzik a magyar prózafordulatnál legalább a névnek és a könyv címének az említése, hogy ezért megkülönböztetett figyelmet szentelt a monográfiában ennek a nagyregénynek.

A bemutató

Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a Király Lászlóról szóló monográfia tárgya és alanya jelen lehetett a bemutatón. Beszélgetőtársa és monográfusa, Cs. Nagy Ibolya arra törekedett, hogy minél többet hallgathassuk őt. A legelső, ’67-es Vadásztánc című kötetétől végigtekintettek a tavaly novemberben Kolozsváron megjelent Sziklarajz című kötetig, amelyből Lukács Sándor a címadó verset fel is olvasta. A pályaíven található néhány fontos tematikai, szemléleti állandó, ez érvényes a novellákra, elbeszélésekre, és az egyetlen regényére is, a Kék farkasokra. Az emlékezés Király László számára egy rendkívül fontos szemléleti mozzanat, illetve verstárgy, mű-tárgy – állapította meg Cs. Nagy Ibolya. Emlékezés mindenre, emberekre, alakokra, társakra, időre – hallhattuk a Sétalovaglás című versben – nem a múló ifjúságra, inkább az ifjúság alakjaira, szereplőire, társakra, ideákra, és az illúziók vesztére is. Emlékezni akar eseményekre, vétkekre, sőt bűnökre. De ez nem csupán emlékezés, hanem emlékeztetés is: jelet akar hagyni, hogy sem a jó, sem a bűn ne merüljön feledésbe. A bevezetőre Király László Mahatma Gandhi mondásával reflektált, amely úgy szól, hogy a feledést halálos bűnnek kellene tartani, és ehhez méltóan büntetnünk. Ahhoz, hogy a nem felejtés ilyen szerepet kapjon az életében, az is kellett, hogy egy olyan életen legyen alkalma végigmenni, és egy olyan képességet magáénak mondhatni, amely ezt figyeli is éles szemmel – elemezte, majd néhány nagyon korai élményéről mesélt ezzel kapcsolatban. 1943-ban született, amikor egy napon szülőfaluján átvonultak az orosz csapatok. A nagyapja volt a községi bíró, pincéjébe menekültek a falu ifjabb hölgyei. Az orosz katonák nála álltak meg és természetesen benéztek a pincébe, mert nem hitték el, hogy nők vannak odabent. Elsőként az ő édesanyját látták meg ölében egy csomaggal, az egyéves kisfiúval. A katona a napfényre kivitte őt, hogy jobban megnézze: „Jó katona” – nyugtázta elégedetten. Hát így kezdődött a történet… A nagybátyja, a nagyapja, a sógor, a szomszéd, mindenki orosz fogságban volt – egész gyerekkorában minden este azért imádkozott, hogy hazakerüljenek Oroszországból. Nem is csoda, hogy később orosz szakot végzett.

Király László

Több évtizedet diktatórikus politikai, társadalmi viszonyok között élt. Műveiből kiolvasható belső igénye, vágya mindig az volt, hogy megörökítse az adott kort, de épp a diktatúrában a legnehezebb ezt megtenni. Műfajok, alműfajok sokaságát találta meg, találta ki, hogy mégis arról beszéljen, amiről akar: pályaíve egy folyamatos, intenzív, elhallgatások nélküli, állandó jelenlét, ugyanakkor meg kellett találnia azt a poétikai eljárást, amivel hallathatja a hangját. Ennek egyik csoportját a költő maga úgy nevezi, hogy szellemi szülőföld, a másik pedig a maga kitalálta alteregó, akit Nyezvanovnak nevezett el. Király László utalt a kommunista diktatúra kultúrpolitika terén alkalmazott módszereire. Akik Magyarországon élték át ezt az időszakot, szorozzák meg hárommal, hogy legyen körülbelül fogalmuk arról, hogy odaát milyen súllyal nehezedett rájuk ennek a politikának az ötlethalmaza – tette hozzá. Ő egy percig sem ismerte el, hogy a felettesek okosabbak lennének, mint az írástudók. A maga részéről kitalált egy elképzelt költőt – nem ő az első, aki alteregót kitalálva megsokszorozza költői jelenlétét az irodalomban –, kitalált tehát egy orosz költőt, aki a szovjet polgárháború idején élt volna, és olyan verseket próbált írni, amiket akkor az orosz költők. Alakmását úgy hívták, hogy Al Nyezvanov (körülbelül annyit jelent, hogy nevenincs, megnevezetlen, tehát nem létező figura). Mesélte, hogy mivel a világirodalmi rovatot szerkesztette az Utunk című lapnál, a cenzorok azt hitték, ezek a versek műfordítások egy szovjet költőtől. Nem csalt, mert a vers fölé odaírta, hogy Király László és a vers címe az volt például, hogy Al Nyezvanov Hold. Amikor valaki figyelmeztette a feletteseket, hogy ezek nem egy ma élő szovjet költő versei, hanem ő írta, akkor vagy elhallgatták, vagy nem vették tudomásul, mert blamázs lett volna, hogy akkor ők ezt hogy nem vették észre. Nyezvanov szinte életre kelt; erről is elmondott egy történetet Király László. A felesége színésznő volt, és nagyon sok verset adott elő. Azt mondta, Nyezvanovról tudja, hogy nem létezik, de az az érdekes benne, hogy ha az utcán szembejönne vele Nyezvanov, rögtön tudná, hogy ő az. Egy ilyen költő nem rossz!

Lukács Sándor színművész felolvas

Az utolsó kérdés a 2013-as kötetéből való Készülődés Pazsgába című vershez kapcsolódott. Az olvasó azt hinné, hogy Pazsga egy jelkép, de ez nem igaz, mert Pazsga van. „Pazsga nincs, csak az én címemben van. Pazseg van – magyarázta a költő. Pazsga a Pazseg birtokos esete. Pazseg, rokon népünknél, a komiknál, Komiföldön egy félig tundra, félig egész évben zöld terület. A dolog rém egyszerű – mesélte tovább – 1993-ban Sziktivkar nevű fővárosukban rendezték a Magyarok Világszövetségének 3. kongresszusát, amelyre őt is meghívták. November volt, 24 órán át vaksötét. Mondták, elviszik őket kirándulni Pazsgába, megnézni a legszebb komi férfit, aki ágszobrokat készít. Oroszul a Pazseg birtokos esete a Pazsga, innen maradt meg, hogy Pazsgába megyünk… Pazsga most már Sóvárad, vagyis a szülőföld? – tudakolta a monográfia írója. Igen, minden Sóvárad most már – mondta befejezésül a költő.

Fotók: Benedek Zsolt, MMA

Főoldal

2019. március 04.

Vissza