Hegyi Botos Attila
A tájoló
Fülkeablaknyi pannon napnyugta
a Balaton sötét szemtükre felett.
A legalkalmasabb pillanat
színekre bontva értelmezni eget.
Délnyugatra születtél,
s hogy merre tartasz?
Mindig akad egy délnyugat mögötti
délnyugat. A közelebbiből,
ahová apádat temették, kórházablaknyi
alkonyat, s varjúröptényi jelek.
Megfordulnál, riadt Orpheusz,
szemtől szembe látni
a tarkódban örvénylő tekintetet –
vagy legalább annak rád maradt helyét.
Ám ahogy akkor,
ma is inkább az eget
kémleled. Tizenhat házra osztották
a türrhén madárjósok – még délnyugatabbra
joruba négerek – s mindenikben egy-egy
istenség lakott. Ugyan melyikük
lehetne a te otthonod
e szétszórt téridőben,
amely többé nem tájolja házait?
S még szomszédja szemeit se látja,
semhogy városi fényszennyezés
nyaldosta csillagképeit?
Merengve állsz,
Európában Magyarország,
bedőlt cserepű ház közepén meztelen
antenna. Emez amúgy etruszk szó,
árbocot jelent: hajó és ház égtartó oszlopát.
S mintha egyebed se lenne,
csakhogy végtelenbe vesző hullámokból
kifoghass bármely jelet;
s tájolód, a magyar mámor,
a latin amor, s a szintén etruszk amare –
Szívközépen konstans középkorod, amor fati:
„Égi s földi szerelem”.
A zágrábi múmia
23. 30. Zágráb, főpályaudvar.
A féklakatos végigkopogtatja a kerekeket.
Hányszor vesztegeltél már itt, gyűrött éjen,
mandulaszemű Dalmáciád,
elefántcsont-nyakú Isztriád fele?
S most először nyugatra innen,
szlovén határnak. S ezúttal se látsz
horvát fővárosból egyebet,
sápadt lámpafényt. Legyintesz,
az ágyat lehajtod, résre nyílt szemhéj közt
plafonra meredsz. S így,
képzeletben szállsz le csak,
magad mögött hagyva a Glavni Kolodvort,
lábad a Zrinjevac parkon át veszed,
majd nyugati túlfelén a platánok alatt megállj,
négy oszlop, felette: „Arheološki muzej”.
Az egyiptomi gyűjtemény őrzi a Liber linteust,
legfigyelemreméltóbb etruszk szöveget:
vászonra írt szertartáskönyv a ptolemaioszi korból,
egy egyiptomi nőt csavartak bele. Rajta tirrénen túl
szabin, umber, ligur, s megannyi betű,
egyszerre etruszk, egyszerre bábeli ima,
s már nekilódul, forog a vaskerék,
füldobon, fogdorombon a vér
fémízű dallama:
ti-ti-ti
ti-ti-ti
ti-ti-ti
ti-ti-ti
Lelkeknek gyolcsait fölkapja a menetszél,
így forog Afrika, Európa, Ázsia,
motorikus merengés: mennyi minden lehetnél,
és vagy is. Egyszerre annyi nép új fia.
Sápadt ing integet szurokszín magasban,
szétpergő sorokban szertartás, ima,
s mint pilledsz, nyújtott szfinx,
szunnyad tetovált tested,
vitrinben zizegő zágrábi múmia.
Mater Matuta
Viale Dante, Chianciano Terme.
A chiusi-i etruszk Madonnát bámulod.
Ahogy mozdulatlan ül szfinxkarú trónusán:
egyenes derék, messzibe révedő
tekintet. Karján halott gyermek.
Annyiszor fölsértett, töretlen anyaföld.
Kétezer-párszáz évre rá
a hatvanhatos firenzei árvízbe
tört csak bele.
Megkapó, mily könnyedséggel
zúz emberi gátakat,
csiszol homokkövével élre,
s szállít végül darabokban haza,
szülőföldre az idő.
Akárha europid kiállító, költő:
megejtő felületességgel szólhatnál
vergiliusi szübillákról.
Tisztánlátókról, akik előre látták
Betlehem csillagát.
Ámde pontosabb, távolibb, illőbb
versben hallgatnod az Éj Talapzatáról,
a pillanatról, amelyből előgyűrűz a hajnal,
még újabb formák és színek,
mélyében canopusok,
az örök, az isteni kisded
hamvaival. A pillanatról,
amelyben a halál és a születés
öröktől fogva egy.
Talán ha suttognod szfinxekről,
temetők virágágyásainak földjeiről –
csak arról nem,
holdkővé dermedt tekinteteikkel,
duzzadt, összezárt ajakkal
miről hallgatnak az anyák.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
