Hodossy Gyula

 

 

A napfény áthatol...

 

 

A napfény áthatol az ablaküvegen,

megfényesít ibolyát, asztalt, szekrényt.

A könyvlapja vakítóan világít,

szemet éget.

Agyadba lézerként hatol a ragyogás,

a pillanat és az örökkévalóság játéka,

nem tudni merre, és meddig tart, s mivégre!

A boldogság beteljesülése: égni.

A fecskék szerelmi tánca el-eltakarja a napot,

be-beárnyékolja a vakító ismeretlent,

fel-felvillan a piszkos valóság.

Mint régi írógépek karja a betekert papírra,

a betűk úgy ütődnek a szemedbe,

megterhelve, jelentést kutatva.

A napfény áthatol a szíveken,

megfényesít testet-lelket, tekintetet.

A könyv lapja mosoly és elégedettség.

A világ, a fényorgiában hempergő feketeség után,

újra tanul látni,

ibolyát, asztalt, szekrényt,

fényárban úszó, táncoló fecskepárt.

Tavaszi levél ajtóval, ablakkal

 

Tavaszi szellő futja át a szobát,

ajtó, ablak tárva,

a lélek is fut vele.

A test, ami nyúzott, nehéz és fáradt

marad,

ül és konokul tekint a falon lógó képre,

krikszkraksz az egész, gondolja.

De amikor elhomályosodik,

a színek kavalkádja közül

távolba tűnő sejtelmes utak tűnnek elő

hívogatón, csalogatón.

Az egyik úton, egy zsíros kenyeret majszoló,

a másikon egy szénakazalba bukfencet vető,

a harmadikon tavaszi fűben hentergő gyermek,

a negyediken minden, ami szép volt, lágy és

kerek.

A lélek a fényes alagútban, lebegve, boldogan,

míg a tavaszi szellő vissza nem tereli.

Ajtó, ablak bezárul,

A konok tekintet meghátrál.

Az izom megfeszül, a test feláll.

Győzedelmeskedik a vágy,

hogy ablakhoz lépve, a rügyből levél bukjon elő.

 

 

Megjelent a Bárka 2010/1-es számában

 

---