Prózák

 

 

 

Kontra Ferenc


A nürnbergi anziksz

 


Az idő mintha egyetlen tömböt alkotna, amely megszűnt képlékenynek lenni, nem nyújtható kronologikussá, és ettől mintha a bennrekedt történetek folyton körbejárnának, mint az óramutatók.

Ahogy közeledtem, egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy elintézetlen dolgom maradt, de ideérve, a látvány, ami körülvett, kioldotta belőlem a türelmetlenséget. Már nem siettem sehová.

A csipkézett városfal melletti tornyos épületek a legendák lovagvárait idézték. A sokszemű házak mintha egymás hegyén-hátán tolakodtak volna felfelé, azon versenyezve, melyiküknek jut több és naponta hosszabb ideig a fényből. Növények kúsztak elő a résekből ugyanezért. A fény gyorsabb, de hiába siet, mert a sötétség előbb ér oda. A sötétbarnára pácolt gerendás, szimmetrikus homlokzatok ákombákomjai olyanok, mint egy abrosz szövésmintái. A házak lábainál pedig kutak csobognak, vízköpő szörnyek, pikkelyes madarak, tollas kígyók és lubickoló szirének. Mind ugyanabban a mesében szerepelnek.

Ma mindenki az óriás bronznyúl előtt fényképezkedik, ami Dürer rajza alapján készült. Szoborban persze nem akkora csoda, mint a tenyérnyi temperafestményen, melyet már csak tízévente visznek egyszer a nyilvánosság elé. Nem akartam hinni a szememnek, amikor az Albertinában láttam a képet, hogy minden szál szőr különálló ecsetvonás; amennyi ideig néztem, és olyan érzésem támadt, mintha minden szál külön-külön másmilyen árnyalatú lenne a vörösestől a barnáson át a szürkékig, ezernyiszer mártva újra az ecsetet. És a nyúl vajon mozdulatlanul tűrte, vagy odaszögelték. A csipkeverőnő modellként nyilván hálásabb alany lehetett, csak ült ott az ablak előtt mozdulatlanul a vermeeri fénypászmában, húzgálva azt a cérnát le-fel, mégis elképedtem, hogy ez a világhírű festmény is csak egy tenyérnyi miniatűr, a Louvre egyik falának előretörő kiszögellésében kapott állandó helyet. Ahogy a nyúlon is minden szál, itt is minden ecsetvonás egyetlen tűszúrás irányába mutat, a méretarányosság ettől lesz olyan hiteles, mert igazából ez is egy csipke, és azért raktározza egymás mellé emlékezetének galériájában az ember éppen ezt a két képet, mert ott vannak a legjobb helyen, onnan bármikor előhívhatók, és az élményt össze sem lehet hasonlítani a korábbról ismert reprodukciókkal.

Sándor bátyám egy hosszú levélben arról számolt be, hogy egy selyemszövő gép beállítását bízták rá, egy egészen finom kis munkát, melyben több száz színes szál futott különböző magasságokban. A műhelyben, ahol dolgozott, virágornamentikával díszített egyedi selyemkelméket állítottak elő olajmágnás megrendelőknek. Drága Csörém, küldök a kelméből egy tenyérnyi darabot, hogy lásd az én kezem munkáját. Tudom, hogy nem érdemes másnak írnom, de azért mindenkire szeretettel gondolok.

Minden családban van valaki, akinek ritkán vagy éppenséggel soha nem ejtik ki a nevét, nem beszélnek róla, és úgy tűnik egy idő után, mintha nem is létezett volna. Holott nem vétett a családban senki ellen. A kollektív emlékezetben mégis úgy hagyományozódott, mintha egy finom porcelánkészlet levesestálját törte volna össze, megszakítva ezzel az ünnepi ebédek generációkon át visszhangzó kés-villa csörgését. Olyan nyugtalanító hangok vegyültek egyszeriben ebbe a tökéletes zajba, ami sértette a füleket, mert olyasmire emlékeztetett, amire addig senki sem gondolt, márpedig ezután bárkivel megtörténhet. Jól jött volna egy mágikus radír. Nem lehet viszont mindenkiből egyformán törölni az emlékeket. Sőt akadt valaki, aki igazságtalannak érezte az elhallgatást, és az asztalnál fennhangon kimondta, hogy örökölni fogjuk a félelmeinket is, ahogyan a szemünk színét.

Persze csakis négyszemközt mesélt róla a nagyanyám, apránként adagolva a történetet, ahogy nőttem, hozzáfűzve a többiek életét is, nehogy úgy tűnjön, mintha egyvalaki a többiek fölött lebegne magányosan. Kerülte a minősítéseket, igyekezett tényszerű maradni, mintha tudta volna, hogy így nagyobb hatást ér el, mint a túláradó érzelmekkel vagy mentségek keresgélésével. Nem akart semmit megmagyarázni. Senki mással nem beszéltem erről. Csak sokkal később tudatosodott bennem, apró jelek árulkodtak róla, hogy azért ismerik a részleteket, hiszen a család együtt élt vele, és ebből a közös életből valaki úgy távozott, ahogyan addig nem volt szokás. Holott megvolt ennek is a szertartása, mindannyian emlékeztünk mindenkire holtában is. Nem voltak leküzdhetetlen távolságok sem. Az sem volt szokatlan, hogy folyton mozgásban volt az egész család, együtt és külön-külön tettek meg hatalmas földrajzi távolságokat. Tehát a jelenlét sem okozott gondot. Éppen ezért maradt előttem rejtélyes, hogy miért lett ő az egyetlen kivétel, akit akkor hagytak magára a testvérei, unokatestvérei, sőt a szülei is, amikor éppenséggel tehettek volna érte valamit. Hogyan gondolhattam akkor, hogy majd évtizedek múltán bárki emlékszik majd rá. Egy emberöltő választott el tőle. Lesz még egyáltalán valaki, akinek elmesélem, milyen városba érkezett?

Magyarországról érkezett ide Dürer édesapja 1455-ben. Már akkor is ott állt szemben az ezeréves ház, ma a város legrégibb épülete. A turisták a nagy festő szülőházát akarják először lefényképezni, ilyenkor mindenki a teljességre törekszik, hogy minél többet vigyen haza a látványból. De ez lehetetlen, főleg a fényviszonyok miatt. Valamelyik része folyton sötétben marad. Mert bármerre járjon a Nap, mindig az árnyék ér előbb oda. Azok jártak jobban, akik a részleteket vették észre, hogy minden kis szegletet olyan aprólékossággal alkottak meg a várfalakon belül, hogy az ember mindent szeretne innen magával vinni.

Még a hóhér házát is. Felette a hídra épült tornyos épületben a bíró lakott. Mintha egy népmesében teremne az ember, és látná, hogyan vezetik ide az elítélteteket; a hóhér pedig minden ítéletet engedelmesen végrehajt: a tolvajnak a keze, a gyilkosnak a feje hull a vízbe. Mintha innen származna a vágó-híd neve.

Miért éppen így kellett meghalnia, kérdezte a kanapén ülve fennhangon a nagyanyám, bele a középső szoba visszhangos magasába. Ilyenkor mellé ültem. Előszedte sorban a képeket a rokokó figurákkal körültáncolt bádogdobozból.

Amikor először mutatta az újságkivágást, abban a korban voltam, amikor mindenre rávetettem magam, amit el lehet olvasni, mert korán megtanítottak rá. Anyámnak főzés közben felolvastam a konyhában az egész napilapot, miközben potyogtak a borsószemek a tálba, vagy éppen pogácsát szaggatott. És olyasmiket is elolvastattak velem fennhangon, amiből egy szót sem értettem, ilyenkor jót nevettek rajtam. Aztán most a német szöveg került elém, az miért lenne más, azt is éppúgy el lehetett olvasni, abban is betűk voltak, néhány kivételével mindegyiket ismertem, de azokat át lehetett ugrani. Aztán sokkal később ezekből a szavakból, mondatokból lett a novellám, amit felolvastam a német közönségnek. Ügyes, mondták volna, ha hatéves vagyok. Csak most értettem is, miről szól a történet.

Akkor még fogalmam sem volt, hogy miért őrizgette a nagyanyám az újságkivágást. A bátyja leveleiből úgy látszott, ő állt hozzá legközelebb. Vagy talán csak azért írt éppen neki, mert ő maradt otthon. A nagyanyám kiskorától úgy nézett fel a testvéreire, mint az istenre. És aztán csak ő maradt őrizni a családi tűzhelyet, azt a zománcos tűzhelyet. Végül is így alakult, ráhagyták a szülői házat, vagy inkább rá maradt. Már lötyögött is rajta, képtelen volt belakni, fenntartani a hatalmas polgári házat, melynek fénykorában még lakodalmat is tartottak egymásba nyíló hatalmas szobáiban. Inkább termek voltak, ezt én is észrevettem, mert folyton fáztam.

Az, ami szétszórta a családot, elmúlt. Mintha egyre kevésbé számított volna. Mindenki elvolt a saját családjával szerte a világban, és később sem volt olyan szándék senkiben, hogy valaha vissza kellene jönni, hogy találkozni kellene egyszer bármilyen alkalomból legalább egyszer az életben. Ami történt, mindenkiből kiölte a nosztalgiát. A kanadai nagybátyámnak kanadai barátai lettek, ausztrál unokatestvéremnek ausztrálok. Ők is csak jöttek valahonnan, és az a valahonnan már nem számított az új hazában. A svájci nagynéném pedig francia barátnőkkel vette körül magát. Nem jártak magyar klubokba, gyerekeik egyetemi tanárok, nem beszélnek magyarul. Családszerető emberek voltak, és azok is maradtak, egymáshoz ellátogattak minden karácsonykor, én pedig hol egyiküknél, hol a másikuknál töltöttem a szünidőt egyetemista koromban. Eleinte még elkövettem azt a hibát, hogy hazai relikviákkal felszerelkezve mentem hozzájuk, azt gondoltam, örülni fognak az ilyen jellegű ajándékoknak, először  meg is sértődtem, amikor az unokatestvérem azt mondta, hogy nem azért jöttünk ide, hogy berendezzük a lakásunkat halotti kamrának, mint az egyiptomiak a piramisaik katakombáiban, hogy a túlvilágon is otthon érezzék magukat. Nem, mi nem meghalni jöttünk ide, hanem élni. Meghalni otthon is lehet, hajszálon múlott, hogy velünk nem esett meg. Az jár jobban, aki előbb jön el. Minél tovább vár, annál többet veszít. Ha marad, akkor pedig magára vessen. Ez fokozatosan a család kollektív véleményévé vált. Ha már idegen nyelvű környezetben kell élni, akkor az a nyelv az angol vagy a német legyen. Ha már idegennek teremtett bennünket a Jóisten. Hogy magyar író leszel, na ne hülyéskedj, ha otthon maradsz, legfeljebb labdaszedegető lehetsz, csak nézed majd a pálya szélén, hogyan szórakozik az arisztokrácia.

Pedig én is hülyéskedni szerettem volna, mint a többi rendes író. Aztán a fene tudja, miért gondoltam, hogy nem engedhetem meg magamnak. Nem is állt volna jól.

A papíron a szó kifordítható, de a képen semmi sem.

A lakodalom fotóját annyiszor megnéztem, családi fénykép, apám és anyám az ifjú pár. A nagy polgári ház kertbe vezető lépcsőjén állnak, a futórózsák íve alatt. És valahol hátul, szinte észrevétlenül, sötéten megbújva a többiek mögött a nagyanyám, feketében - mintha már nagyon öreg lenne, pedig negyvenéves sem volt -, egyetlen sötéten maradt foltként, hiszen az örömanyának amúgy is sírnia kell. Két hete történt, és Nürnberg amúgy is olyan messze volt.

Kivárta, amíg felnövök, és akkor mesélte el, hogy az én szívem már ott dobogott az anyám hasában, és nem akarta, hogy a gyász testen és lelken átgázoljon. Ennek nem maradhat nyoma. Nem ejthet rajtunk foltot.

Az állt a fejlécen, hogy Nürnberger Nachrichten, 1957 October 2. Donnerstag. Alexandar Csapónak írják a nevét a cikkben, mert így szerepelt az útlevelében. Horvátországban egészen az 1980-es évekig nem anyakönyveztek senkit magyar keresztnévvel.

És a nő életben maradt. Egy hétig sem tartották bent a kórházban. I. H., ahogyan a nevét diszkréten rövidítették, csak színlelte a halált, mondta a nagyanyám.

És ha nem színleli, akkor a történet máshogyan végződik, kérdeztem.

Apró kis képek villantak, mindenféle kelmék, ágyneműk sarkaiba hímzett monogramok, a Cs. E. a nagyanyám lánykori neve volt. A hangzása alapján még az is logikusan csengett a fülemben, hogy ezért hívta mindenki Csörének. És olyan sokszor elmondta a nevét, mintha valóban természet feletti ereje lenne a kimondásnak: a bátyámat Csapó Sándornak hívták. Ezt a nevet írta a borítékra is, ami visszajött, amit már nem olvashatott el, és innen tudtam a címét is, ahol lakott.

Az egyik borítékban a levél mellett egy fénykép is volt, méghozzá színes. Sándor bátya előre veti markáns, szögletes állát, mint aki előtt még ott áll legalább egy fél sikeres élet. Mert ezzel a képpel is azt akarja bizonyítani, hogy nincs már egyedül, új ruhát vett magának, és süt rá a Nap. Mellette egy ismeretlen nő, a hídnak támaszkodva, mögöttük Nürnberg jellegzetes, fagerendás, piros muskátlis házai. Az a hely, ahol egy kiszögellés előtt mindig a turisták csapatai várakoznak, élményközösségé formálja őket a felszín visszatükröződő fénye, mert innen lehet olyan hátteret fényképezni, amin a Pegnitz is látszik. A kontinens legrégibb függőhídján azóta is kézről kézre jár a fényképezőgép: ugye, megkérhetem, hát persze, fiatalabb és idősebb párok, nagyon szívesen, válaszolják egymásnak zavartan mosolyogva a világ számos nyelvén, és mindenki biztos lehet benne, hogy a gépe jó kezekbe kerül. Már nincsenek negatívok. De a képek sorából mindig kiválik az az egy, amikor valaki más nyomta meg a gombot. A képeken meglátszik a mozdulat, a fényképész testmagassága, amiből az amatőr is meg tudja különböztetni a saját felvételét. Látja az eltérést, ahogyan ő maga biztosan nem fényképezne.

Ezen a képen az idegen nő kifejezetten törékenynek tűnt, szőke haját hátul sállal kötötte össze, mint a korabeli színésznők. Annyiszor megnéztem, annyiszor próbáltam belemagyarázni a sejtéseimet, egy lehetséges történetet viharos veszekedéssel, ajtócsapkodással, hogy már nem tudok kívülállóként leírást adni a megörökített jelenetről. Bármi történt is később, ezen a képen nem látszott belőle semmi, a nagybátyámat ábrázolta egy nővel, akivel két évig együtt élt. Olyan pöttyös ruhás, ötvenes évek hangulata volt.

Aztán egy másik, csipkés szélű fekete-fehér fotó perdült ki a nagyanyám kezéből. Azt mondta, 1941-ben készült a kiskőszegi kompon, ezen a képen  megállt egy kicsit az idő. Rajta a két fivérrel, a nővérrel, házastársukkal, jegyesükkel. Látszik a kabátzsebben a papramorgó, és mosolyognak rajta, szépek és vidámak és fiatalok, és terül előttük a zászló hűlt helye, ők maguk feszítették maguk elé. A zászlót, a zászlót. Aztán a képet ollóval kettévágták, hogy senki ne lássa, ne lássa, mit tartottak a kezükben. Levágták a kezüket, a kezüket, hogy ne láthassa többé senki se.

Mögöttük a Duna, a nyárfák, a fűzfák a parton talpig verőfényben, búzamezők úsztak el a láthatáron, bele lehet látni a visszahozhatatlan pillanatot egyetlen fénykép rianó törésvonalaiba, a három fiatal párba, a gyerekeket is, akik éppen csak megfogantak.

Amikor dátumokat mondanak, az engem már nem érint meg. Beforrt rajtam a páncél, ami a dátumoktól óv. Csak néhány titkos helyen vagyok sebezhető, mint a teknős. Csak a suhogásuk maradt meg a fülemben. Közhelyesek lettek a dátumok, amiket dobálni lehet, mint a pikádót.

Bárcsak mindent rápakolhatnék erre a novellára: a képeket, az újságkivágást, hogy mindenki lássa, mintha csak úgy lenne hihető, ha mindenki mindenről a saját szemével győződik meg, mert a mondatok már csak fogyatékkal élnek.

Minden milyen logikusan következett egymás után! A képek szavak nélkül is tükrözik a mi miért történt lélektanát.

Magam sem hittem, hogy minden ennyire egybecseng, összefügg, felépül, és magába roskad végül a saját súlya alatt.

A nagyanyám legfiatalabb öccsét is csak egy fénykép őrizte meg. Mikor a családi képeket forgatta, és a egy komoly, szögletes állú legényke portréjához ért, mindig hangosan felsóhajtott: tizenhét éves volt, amikor kivégezték a partizánok. Csak ez maradt meg bennem, erről ismertem fel: a család férfi tagjainak ilyen tiszta arcuk és markáns, szögletes álluk volt.

Az egész család emigrációját váltotta ki, ami ezután történt.

A kanadai nagybátyám, amikor legközelebb hazajött, Stuttgartban szállt át a jugoszláv gépre, és adott magának két napot, hogy Nürnberget útba ejtse. Akkor még megvolt a kőlap a temetőben, rajta a névvel, a születés és elhalálozás dátumával. Valaki eltemettette. A nagybátyám pedig lefényképezte, készíttetett egy csomó másolatot róla, és szétküldte postán a családnak. Ezt a képet őrizte az összehajtott nürnbergi újság.

Nem illett a többi kép közé.

A honvédsírok jeltelenek maradtak, senki sem koszorúzta meg őket, és ha netán mégis, valahogy a virágok reggelre eltűntek. Ők a senki katonái voltak, nem kaptak behívót sehonnan, nem haltak meg semmilyen csatatéren, csak a fényképalbumokból lehetett tudni, hogy valaha éltek.

Honvéd volt a nagyapám is, egy nem létező ország egyenruhájában feszített, csakhogy ő túlélte.

Aztán egy másik képet tesz elém a nagyanyám, egy emberöltővel korábbit.

Ő pontosan azon az éjszakán fogant a családi legendárium szerint, amikor az apja négy év után hazatárt a hadifogságból. Innen eredt a nagy korkülönbség, a három testvére akár a három lépcsőfok, míg őt pólyában tartják. Ez a kép az udvaron készült. Mögöttük a kút tetején fényesen világított a nyári napban a pléhkakas. Előtérben a fiúk klottgatyában, mögöttük a szülők a két lánytestvérrel. Egy vándor fényképész járhatott arra, aki sorra vette a portákat egy hétköznapon, és mindenkit úgy fényképezett le, ahogyan éppen otthon talált.

Sándor bátya is itt van a képen, a legidősebb volt köztünk, mondta a nagyanyám. Kitartott végig, de ezért semmi nem járt. Pedig végig kitartott. Miért ne lehetne maradni, azt mondogatta a többiek ellenében. Talán ha megpróbálná egyedül, befektetne egy saját gépbe, műszövő volt a mestersége, miért ne lehetne, a német cukrásznak is sikerült, aki túlélte a járeki tábort. Újvidéken járt inasiskolába, aztán ott is maradt. Ha vennék egy új szövőgépet, akkor talán sikerülne továbblépnem, azt mondogatta. De a csoda sohasem történt meg. A nürnbergi vásárra ment 1955-ben, amikor útlevelet kapott, és az első adandó alkalommal legálisan ki lehetett menni. Mintha csak ürügy lett volna. Hiszen a többiek elmentek még idejében, mekkora bolondnak érezhette magát, hogy ő miért maradt. A késztetés, hogy el kell utaznia egy távoli helyre, ismerősen csengett, de nem gondoltunk semmi rosszra. Már negyvenöt éves volt, talán túl koros az újrakezdéshez.

Olyan lehetett, mint aki a hídról lenézett a vízre. Amíg a víz tükre csendes, addig nincs baj, addig tisztán látja önmagát, de ha a víz fodrosodni kezd, aki lefelé tekint, beleszédül, mert az egyik hullámban így látja önmagát, a másikban amúgy, és akkor vagy alászáll, vagy nem mer többé szembenézni önmagával.

Ahonnan jött, azt akarták naponta elhitetni vele, hogy pontosan úgy volt dicsőséges minden, ahogyan történt. És minden megdermedve várta az örökkévalóságot, mert a karókat jó mélyen a földbe ásták, itt változni nem fog semmi, mert olyan tökéleteses lett az életünk, suttogni sem lehetett arról, miféle embereket rejt az álarc.

De neki saját üzlete volt, a saját keze munkájából élt, olyan nyakas és büszke ember volt, mint az apja, akit még megbecsültek azért, mert szavatartó kenderfeldolgozó mesterember volt.

Mindenki elődei nyomdokaiban szeretne lépni, vagy legalábbis megérni azt, hogy megtehesse.

Olyan volt nekem a nagyanyám halála után a nürnbergi újság, mint egy családi ereklye. Ha a kanadai nagybátyám el tudott ide zarándokolni, akkor ez a mi közös ereklyénk, mert az újságcikk a mi közös örökségünk is. Egy sötét genetikai kódról szól az újságpapíron a szöveg.

Mindenki elődei nyomdokaiban szeretne járni, vagy legalábbis megérni azt, hogy megérthesse.

Nagy utazás volt, Firenzével kezdődött, Innsbruckkal és Salzburggal folytatódott, majd jött Edenkoben, ahol a művészház fennállásának huszadik évfordulójára visszahívták egykori lakóit, akik egymást váltva itt alkottak. Egy hosszú hétvégi maraton, három napon át írók olvastak fel. Alkalomhoz illő volt a szervezés, műgonddal kivitelezett antológiát adtak ki a résztvevő írók munkáival, jól felszerelve életrajzokkal, bibliográfiákkal, és mindemellé értelmes közönséggel. Ebből az alkalomból még a két művészház is kibékült egymással. Milyen nevetséges is volt, hogy két egymás mellett levő hasonló rendeltetésű intézmény vezetői nem kommunikáltak egymással, nem jártak egymás rendezvényeire. Az írók törték meg a jeget, mert itt, a Vogézek borvidékén egy üveg mellett eltörpül a hajdanvolt gazdák múltból hagyományozódó gyűlölete.

Megéreztem valamit ebből előre, esténként már Firenzében gyakoroltam a szövegemet a Leonardo da Vincihez címzett hotel harmadik emeleti szobájában. Az első mondatot fejből megtanultam: Megnyugvással tölt el, hogy már nem tartozom senkinek semmivel, több novellát már nem kell írnom, mert az olyan lenne, mint a büntetés.

A megérzés nemcsak a szöveg interpretálására vonatkozott, hanem az utazás egészére, aminek van eleje és vége, van célja és értelme, elköteleztem magam az utassal és a holdvilággal. Nincs másik hely, amiért irigyelném magam.

Ha lehet egyáltalán kedvelni egyetlen várost, az biztosan Firenze lehetne, ahol a művészet valóban felemel, nem pedig maga alá gyűr, itt még mindig nem veszítette el felhajtó erejét a reneszánsz. Toszkána könnyű levegőjében úszni lehet. Aztán végigmenni a Ponte Vecchión.

Mindig nagyon odafigyelek azokra, akikkel együtt olvasok fel. Különösen a Herrenhaus volt az a hely, ahol elve az a körülmény is összetartotta az írókat, hogy valamikor ott töltöttek fél évet. Talán egymást is számon tartják, persze rá kellett jönnöm, hogy szívesen tértem ugyan már másodszor vissza. Az önzetlen egymásmellettiség piknikjeinek itt is vége lett. Az érdekek mindenütt kialakítják aktuális hierarchiájukat. Maradtak barátaim, de alig hiszem, hogy már mindegyikükkel leülnék újra. A jó helyek is elvesztik a vonzerejüket.

Itt volt az egykori ösztöndíjas Arnold Stadler is, és elnéztem, hogyan suhogják körülötte: gyönyörű, gyönyörű, testet öltött varázs, semmi más!

Milyen jó is itt német írónak lenni. Aztán megszólalt mellettem Adam Seide, hogy a sztárírókat nem kell irigyelni.

Hansot, aztán Kristint is kérdeztem, ismerik-e Nürnberget, ők álltak a legközelebb hozzám a művészházban. Nem, sosem jártak ott.

Aztán a többieket már nem is kérdeztem. Bábeli nyelvzavar vett körül, amikor odaértem Nürnbergbe. Az első napon orvoscsoportokkal találkoztam, akik a konferenciák szüneteiben a várost nézték, a világ minden tájáról jöttek. De sok keletről jött bámészkodót, üzletembert is lehetett látni jellegzetes Boss öltönyökben, vagy kiskosztümben Prada táskával, menedzserkütyükkel felszerelkezve. Naponta kiderült a beszélgetésfoszlányokból és kitűzőkből, hogy éppen melyik tudományág vagy világcég tart a vásárcsarnokban konferenciát.

Ahogy kiléptem a szállodából, egy néhány asztalos sörözőben találtam magam, egy nürnbergi kolbászos szendvics mellett nézegetni lehetett innen a katedrálist, a piacteret, no meg közvetlen közelről a reneszánsz kutat. Jegyzetelgettem éppen a füzetembe, amikor két angol szurkoló jött oda, hogy leülhetnek-e, már nem volt több szabad hely. A sörüket kortyolgatták, erős akcentussal beszéltek, ebből kiderült, előbb eljöttek, hogy szétnézzenek itt egy kicsit, a mérkőzés csak holnap délután lesz Münchenben. Pedig ennek a két csenevész fiúnak inkább valami punk pubban lett volna a helye. Azt hittem, csak én voltam kíváncsi ennyire erre a városra. Én is inkább kötelességtudatból jöttem. Holott már nem is éltek, akik ezt igazából elvárták volna tőlem.

Igaz, hogy Velence a testvérvárosa, szerintem mégis inkább Firenze lelke lakozik benne. Inkább az Arno, mint a tenger. Mivel időben is olyan közel volt éppen a két város, egy hét sem választott el tőle, össze tudtam hasonlítani. Nincs egyetlen részlete, ami ne vonzaná oda a tekintetem. Ezzel a látvánnyal nem tudok betelni. A kút, mint egy oltár. Ahogy magába szívja a rezgéseket, mint az imákat, amit templomban mondtak el, ettől a folyamatos lélekmozgástól lesz olyan hatása, mintha sosem halna meg, az égbolt összes aranytrombitás angyala ide száll ilyenkor, délben, amikor a harangok hangjára szárnyak suhognak a torony körül.

Nem olyan szemmel néztem ezt a várost, mint a többi turista, és nem is azért jöttem, hogy turista legyek. Látni akartam, miért akart itt élni a nagybátyám, miért választotta ezt a helyet. Mivel itt műemléknek számít minden megmaradt kődarab, azóta nem is változott semmi, erre kellett járnia, két évig itt élt. Maradt még egy elintézetlen dolgom, ezért jöttem, egy fát kerestem. Vajon merre lehet? Eléggé formátlan és definiálatlan a park kiterjedése, inkább kertre hasonlít, voltaképpen a régi városrészt körülölelő vizesárkot parkosították. Egy szelíd gesztenyét kell keresnem. Biztosan megvan még, a fák túlélnek bennünket. Folyton elvonták a figyelmem a kék liliomok, a csábítóan édeskés illatok, furcsa kételyek pozsgás levelei, hátha félre kellene tennem, hogy megfejtsem a titkokat, mert ártani fog, ha ebbe belefeledkezem. A gonosz fát keresve egészen másfajta párhuzamokat véltem felfedezni, másfajta képek mosódtak egybe: látott és olvasott kertek emlékei, történetek, melyek rosszul végződnek.

A város árkában kanyarog a varázslat kertje, lent látni a liliomok habos bokrait - mintha csak Gulácsy köszönne vissza -, érezni a sárgarózsa mélyből felcsapó illatát, hatalmasra nőtt gyümölcsfákkal, telis-tele terméssel, a járdától csak karnyújtásnyira, de ha az ember megfeledkezik a szakadékról, könnyen beleszédül, és egy vilmoskörte lesz az utolsó, amit életében megragadott egy közelire saccolt ágon. Olyan hely ez, ami megragad, és nem hurcol magával körbe, míg csak a lábak bírják. Olyan hely ez, ahol szívesen élnék. És olyan, mint a délutáni álomban: aki csak egyszer is le próbálja tépni a tiltott fa gyümölcsét, vargányává változik.

A belvárosban egy tetőtérben kialakított lakásban laktak.

Am Schönen Brunnen a szálloda neve, ahonnan kilépve valóban egy mesebeli kút előtt találjuk magunkat, innen kapta a nevét, és a kovácsoltvasba ágyazott fafaragásokon átüt a paradicsomi aranykor halhatatlansága. A turisták fényesre csiszolták a kilincset az éden kapuján. Mindeni oda szeretne bejutni, és szerencsével jár, aki a tenyerében érzi a kivirágzás hideg fémizzását, amit egy ötvösművész készített. Sosem kopik el az aranykarika, amit háromszor megforgatnak, magával viszi mindenki a felderengett izzást, amit a saját tenyéren érzett.

Az egyik turista megállt előtte mindennap ugyanazon a helyen, és lefényképezte. Én pedig naponta körüljártam, és mindennap leírtam, mi jutott róla az eszembe. Újra és újra.

A szálloda legfelső szintjén padlástérből kialakított szoba, a tetőkre néző ablakkal. Éjszaka a távoli lámpák egybemosódnak a csillagos égbolttal.

A nagybátyám abban a tudatban halt meg, hogy megölte a szeretőjét. A szeretője pedig elküldte a nagyanyámnak az újságot, melyben a cikk megjelent. A német szöveg a papíron, a saját szavaim. Bizonyára megvoltak a lakásban a nagyanyám levelei, talán a borítékról másolta át a címet. Mert a kézíráson olyasmi látszott, mintha nagyon pontosan szeretné átírni a betűket, de valójában nem érti, tehát a vonások bizonytalanok, de azért a postás megfejtette. Ezt a német kézírást néztük a nagyanyámmal a feladó nélküli borítékon; én akkor még kisfiú voltam, ő pedig már túl volt az ötvenen, de ugyanarra gondoltunk, vajon mit akart üzenni. Mi volt ezzel a szándéka? Hogy tudjuk meg, pontosan mi történt? De azt miért nem írta meg, hogy miért? Hogy bűntudatot ébresszen? Mert egyszer egyikünknek úgyis oda kell mennie. Szinte tapintható volt a fájdalom.

A parkban farkasok óráján címmel a nürnbergi újság részletesen leírt egy szerelmi drámát. A férfi egy késsel több szúrást ejtett a szeretőjén, majd a belváros parkjába ment. Végül egy hosszú bekezdést kap annak leírása, mit tett ezután. Mi járhatott a fejében, ahogyan véres ruhában átvágott a néptelen piactéren? Talán a szokatlansága miatt kaphatott ekkora terjedelmet. Az olvasók egyébként is falják az ilyen tragédiákat. Ráadásul a cikket egy fotóval illusztrálták, amely azt a fát ábrázolta, ahol az eset történt.

Mintha átölelné. Térdre rogyva vérzett el, rábukva a fatörzse. A kést a fakéreg résébe állította, aztán nekifutásból, olyan erővel, ahogyan csak a szenvedély ölni képes, a penge a has közepébe szúródott. Pontosan kiszámította a magasság célpontját, mint egy sebész, ahonnan már csak egy lendületnyire volt a fatörzs, magához szorította, és lecsúszott a halál derekán, míg a penge csontot nem ért a szív peremén.

 

 

 

Megjelent a 2010/6-os Bárkában.

 


 

2010. december 21.
Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Tompa Gábor verseiZalán Tibor: Dragéi felezőszonettekFűthető kabát – Horváth Viktor Tóth Krisztina-paródiájaGéczi János versei
Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: PlüssTóth László: Lótusz
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png