Majoros Nóra
Pityke és prém
(részlet)
A rövid megtorpanás után továbbmentek. Az erdő egyre kevésbé hasonlított a vadonhoz, ebből Prillaszári sejtette, hogy közelednek a kastélyhoz. A királykisasszonynak a torkában dobogott a szíve, egyre jobban reménykedett benne, hogy a rémálom hamarosan véget ér. Aztán egyszer csak Móg megállt. Megállt Prillaszári is. Ahogy elült a lépteik nesze, nyöszörgést és vinnyogást hallottak a mélyből. Mintha a fák gyökere sírna. A gorilla morogni kezdett. Prillaszári egészen közel húzódott hozzá.
− Móg, mi ez a hang? – súgta.
− Hogy mi ez? – kiáltotta a gorilla.
Prillaszári összerezzent.
– Akarod tudni, mi ez? Gyere, megmutatom!
Dühös volt, mint azon a szörnyű éjszakán, amikor Prillaszári életére tört.
Megfeszült a kötél, és a prémes többé nem foglalkozott azzal, Prillaszári tudja-e tartani a lépést, nem bukdácsol-e kényes, sebes lábával a kusza aljnövényzetben. Húzta maga után, aztán olyan hirtelen állt meg, hogy Prillaszári nekiszaladt. Móg megtántorodott, karját kitárva egyensúlyozott, majd visszalépett.
− Azt akarod, úgy végezzem? – kérdezte egészen a királykisasszony arcába hajolva.
Prillaszári a lába elé nézett.
Hosszú és mély árok húzódott előttük szinte észrevétlenül. Az árok mélyén kihegyezett karók meredtek fölfelé. Pont előttük az egyik karón egy felnyársalt farkas lógott. Szeme nyitva, nyelve fekete a rátelepedett legyektől.
Prillaszári felsikoltott, és eltakarta a szemét, de Móg megrántotta a kötelet, és a királykisasszony keze előrelendült. Elvesztette az egyensúlyát, ahogy az imént Móg, kiszaladt alóla a lába. Letérdelt a földre, az árok szélére. Elfordította a fejét, becsukta a szemét, de így is érezte a halál szagát.
− Móg, menjünk innen! Nem akarom látni! – zokogta.
− Te vagy csupasz, te mondd meg nekem, mi ez! – kiabált Móg.
Prillaszári nem válaszolt, csak nyelte a könnyeit.
Móg felrántotta a földről, és húzta maga után, tovább az árok mentén.
− Nézd! – fordult Prillaszári felé, megragadta a lány fejét, és az árok felé fordította. – Akarom, nézd!
Az árok hosszan kanyargott, és Prillaszári rájött, mit lát. A pitykés kastélyok kertje körül gyakran ástak ilyen árkot védelemnek az erdő vadjai ellen. Emelhettek volna kerítést is, de akkor a kastély ablakából látni lehetett volna, mekkora a birtok, és a pitykések szerették nagyobbnak mutatni a tulajdonukat. Az árok észrevétlenül választotta el a kertet és az erdőt, a kert színes virágai, gondozott fái összeolvadtak a vadonnal, és a kert a végtelenbe nyúlt. Amikor gyerekkorában félt a farkasoktól, a szülei mindig megnyugtatták, hogy az árkon nem tudnak átkelni a vadállatok. Most láthatta a saját szemével is. Nyulak, őzek, szarvasok, rókák, megannyi éhes száj, elindultak a csábító gyümölcsösök, színes bogyót termő, különleges bokrok felé, és felnyársalva végezték.
− Csupasz nem azért gyilkol, mert éhes – sziszegte Móg, és egyre szaporázta a lépteit.
− Várj! – kiáltott fel Prillaszári.
Móg megfordult.
− Mit akarsz?
− Móg, ott mozog valami!
A királykisasszony az árok mélyére mutatott. Egy friss borztetem mellett valami motoszkált. Móg az árok partjára feküdt, és hosszan kémlelte.
− Kölyök. Elfért tüskék mellett, becsúszott árok mélyére.
− Ki tudod húzni?
A gorilla a királykisasszony felé fordította a fejét, és ugyan a maszktól nem látszott az arca, a mozdulata elárulta a meglepetését. Pár pillanatig gondolkodott.
− Akarsz engem is látni árok mélyén?
− Ne legyél már ostoba! Ki tudod húzni, vagy sem? Nem hagyhatjuk ott szerencsétlent.
− Árok mély. Móg karja nem elég hosszú.
− Móg, kérlek – szólt Prillaszári remegő hangon.
− Le kell mászni… − morgott a gorilla.
− Itt a kötél! Ha megtartasz, lemászom érte!
− Prszári ügyetlen – mondta Móg.
Eloldozta Prillaszári kötelét, de csak addig, míg átvetette egy erős bokor körül, ami az árokparton nőtt. Jól megcsomózta. Rövidebb végével újra megkötötte Prillaszári kezét. A királykisasszonynak le kellett térdelnie, hogy odaérjen a kötélhez. A hosszabb végét Móg leeresztette az árokba. Leguggolt az árok szélére, és egy ideig csak bámult lefelé. Aztán felkelt, és elcsörtetett a fák közé. Suhogás, csapkodás hallatszott, és egy erős, lecsupaszított faággal jött vissza. Megütögette vele az árokban sorakozó karókat, hogy lássa, megtámaszkodhat-e rajtuk, elbírják-e a súlyát. Lepiszkálta a borztetemet is, hogy ne legyen útban. Amikor elegendő hely lett, a kötélbe kapaszkodva lassan leereszkedett az árok mélyére. Először derékig, aztán már csak a válla meg a feje látszott, majd eltűnt egészen.
Prillaszári feszülten figyelt. Ágak reccsenését hallotta odalentről, aztán ellazult a szorítás a csuklóján, Móg elengedte a kötelet.
Most! – ordította a fejében egy hang.
Simán elérte a lábával a gorilla kötelét. El tudta volna rántani. Valószínűleg a gorilla úgy is ki tud mászni, de legalább időt nyer. A kezén laza volt a hurok, Móg nem volt elég figyelmes, amikor megkötözte. Pár pillanat alatt ki lehet oldani, és addig szaladni az árok mentén, míg valahol átjárót nem talál a kertbe. Kattogtak a gondolatok a fejében. A terv remek. Most van itt az idő!
Prillaszári mégsem mozdult. Csak nézte a helyet, ahol a gorilla eltűnt a mélyben. Örökkévalóságig tartott az a néhány perc, míg megjelent újra. Szuszogva, fújtatva húzta fel magát.
− Sikerült? – kérdezte Prillaszári.
Móg nem felelt, csak felnyitotta bundája erszényét a hasán, és kiemelt belőle egy macskaméretű, fekete-fehér csíkos, mozdulatlan állatkát.
− Él?
− Talán. Tartsd!
Prillaszári a kezébe vette. A borz szőre kemény volt, sáros, és néhol összeragadt rajta az alvadt vér. Alig szuszogott. Móg az egyik zsebéből üvegcsét vett elő. Kihúzta belőle a dugót, aztán felfeszítette az állatka száját, és belecsöppentett pár cseppet.
− Most nincs más. Menjünk – mondta.
− Nézd, ott egy másik. Egy őz – mutatott Prillaszári egy kicsit távolabbra.
Móg odanézett. Egy őzgida vergődött az árokba esve. A királykisasszony leült a földre, ezzel is jelezve, hogy ő addig innen el nem mozdul, míg Móg meg nem menti az őzet is. Ringatni kezdte a borzkölyköt, mint egy gyereket. Közben a gorilla leereszkedett újra az árokba, és az őzgidával együtt mászott elő.
Lefektette a földre. Az őz egyik lába teljesen hátracsavarodott, és az oldalán is mély seb éktelenkedett. Hatalmas, tágra nyílt szemével ijedten nézett rájuk, és reszketett a fájdalomtól. A gorilla lassan végigsimította a kezét a fején, a hátán, és halkan beszélni kezdett hozzá. Prillaszári nem értette a szavakat, de megnyugtató volt a mormogás, mint egy ének, vagy inkább mint egy ima. Az őzgida remegése lassan elmúlt, tekintete megnyugodott. Ekkor a gorilla a gida nyakához kapott, egy hirtelen mozdulat, egy halk reccsenés, és a gida halott volt.
Prillaszári felsikoltott, és talpra ugrott.
− Ezt miért csináltad? – ordította.
− Nem lehetett gyógyítani. Móg megmentette szenvedéstől – felelte a prémes halkan, és Prillaszári érezte, hogy igaza van.
A szemét elöntötték a könnyek.
− Menjünk innen – mondta a prémes.
Megfogta a halott gidát, a vállára vetette, és elindult az erdő sűrűje felé. Elmulasztotta megkötni Prillaszári kezét, a királykisasszony mégis követte, kezében a borzzal. A kötél ott maradt a bokor törzsére kötve, mint egy lustán tekergőző kígyó.
