Meglátásom szerint, Szarka Tamás - művészként - érintett személyiség. Hadd idézzek három lemezéről egy-egy sort: „Üzletel az angyal felszentelt ajkadon” (Pörög a méz a Héjavarázsról); „Mélyen ülök, uram, ajkadban” (Vasbalett az Anonymusról); „Isteni szikra tette a lángot” (Érdem az Éghymeséről). A szent érintés a hétköznapi, a nappali kereteken áttűnve érkezik. A lélek felnyitja magát, mert adottsága, hogy nyitódjék. Nyitódó alkat. Ha nem nyitódna, természetes adottságával kerülne ellentétbe.  Érzi, hogy ami néki adatott, az művész-sorsán keresztül a világnak adatik. A világ nagyrészt vak. Ám ő is csak homályosan sejti, mi végre alkot. Innen ered a homályosság, mely Szarka Tamás verseit keresztül kasul átszövi. Az érintettség gondjával bajlódik. Nem állítható, hogy a külső, a társadalmi-politikai-kulturális tér ne érintené meg. Sőt! Ám jelentősen kisebb hangsúllyal. A Smaragdvárossal, a Héjavarázzsal, az Anonymus-szal vagy az Éghymesével ellentétben a Messzerepülőn tematikailag e külső tér egy-két daltól, utalástól eltekintve meg sem jelenik. A figyelemnek mindazáltal nem kell feltétlenül arra irányulnia, ami mintegy hátulról mégis hat rá. E jelképgazdag, szenvedélyes költői-zenei világ, szerintem - ezen megjegyzések dacára -, a következő ötpillérűségben értelmezendő: Teremtő-Természet-Embervilág-Kultúra-Lélek.
       Álom és érintettség fogalmai Szarka Tamás legújabb dalszövegeiben szorosan összetartoznak. Az érintettség élményéből álomszerű versek születnek, az álmok szakrális érintés felé nyújtózkodnak. E két fogalom a néphagyományokban is összetartozik. Legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy az álom jelensége gyakran alig különböztethető meg a látomástól vagy a révülettől. Manapság, amikor már csupán múzeumok és tudományos munkák őrzik az ősi, természetközeli, magyar kultúra emlékét, társadalomfilozófiai gondként is felmerül a kérdés: ha évezredekig szüksége volt a közösségeknek „látókra”, ha évezredekig születtek is oly emberek, akik képesek voltak másként látni, akik képesek voltak belerévülni egy alternatív létbe, ahonnan aztán testi, érzelmi és értékrendbeli gyógyító üzeneteket közvetítettek - akkor vajon egy varázstalan korban, amilyen a mienk, mi történik ezzel az évezredes igénnyel, és mi történik azokkal, akik továbbra is látásra születnek…? A magyar kulturális hagyomány a romantika kora óta a kivételes adottságú és morális elkötelezettségű költőket váteszeknek tartja. De hasonlíthatjuk őket a zsidó hagyományban otthonos próféta alakjához, vagy maradhatunk idehaza, és gondolhatjuk őket modern (posztmodern) táltosoknak is. Nagy felelősség ehhez a hagyományhoz csatlakozni, ám súlyosabb a hívó igére nemet mondani. A művész-ség öntörvényű szerep, minél erősebb a hívás, annál öntörvényűbb. Nem kérhető számon az alkotásra született emberen, miért pont olyan műveket hoz létre, amilyeneket. Akkor alkot, amikor úgy érzi, alkotnia kell, azt a formát és azt a tartalmat fogalmazza meg saját szája íze szerint, amelyikről ellenállhatatlanul úgy érzi, meg kell fogalmaznia. Szarka Tamás esetében sincs ez másként. S ha azt kérdezi a – néha hálátlan – közönség, miért nem olyan lemezek kerülnek ki a Ghymes-műhelyből, mint a Tűzugrás, a Rege vagy a Smaragdváros, akkor erre nincs más válasz, mint amit az imént mondtam. Most a Messzerepülőnek jött el az ideje. Mindazáltal megjegyzendő: ez a lemez sokkal inkább mutat népzenei ihletettséget mint az Éghymese, a Héjavarázs vagy az Anonymus. Más szempontból is fordulópontnak vélem. Álom és érintettség témaköre, mely azonos a ’milyen típusú művészről illetve művészetről van szó?’ kérdéssel, ezekben a dalokban bontódik ki, s ez arra utal, a művészi személyiség minden korábbi időszakánál súlyosabban éli (élte) meg a művészszerep gondját, s meglehet, ezen mély átéléssel a gond csendben fel is oldódott... A következőkben először a dalszövegekben sűrűn előforduló álom-motívumot vizsgálom meg, majd az Életvíz kapcsán a szerelemről, mint képmássá válásról szólok, ezt követően térek rá a lemez címét is adó Messzerepülő elemzésére, a teljesség-szenvedély és a nyugalomvágy ambivalens érzelmeire, végezetül a Regölés kapcsán a szakrális sugárzás üzenetté formálásáról illetve a közösségi hagyományba való illeszkedésről lesz szó.      

      Álom-motívumok

     A nappali ügyintézés és az éjjeli szerelmes-szenvedélyes álomvilág elkülönül. „Éjjel szép mondáim elhinnéd már” (Álom elé). Ez a merev elkülönülés analóg azzal a kulturális gonddal, hogy a nappali, külső, társadalmi világ nem gyökerezik a lélek mély természeti talajába. Nem onnan meríti logikáját, szerveződéseit nem hangolja össze vele. Az álomnak éjre éj meg kell harcolnia azokkal az erőkkel és törvényekkel, melyek a személyiséget a lélek természetétől elidegenítik. A személyiség nappal és éj harcának színtere. Jelen esetben ez analóg a természeti-teremtő kultúra és a gépies, világbirodalmat szervező, fogyasztó kultúra harcával.
      Valami túli átsüt a szemen. E túli okozza a lázat, a láz a nyugtalanságot. „Ha nem alszol éjszakát, / Szemed lázán Hold süt át” (Holnapután). A nyugtalanságra gyógyír a művészi teremtés, a közönség számára születő előadói közvetítés. Legfőképpen pedig az a rend, amit a művek sugallnak, s a műveket magukba engedők hazavisznek, és morális törvényekké kristályosítanak ösztönösen, hisz fogyasztókból teremtményekké hangolódtak, azaz lelkükben megébredt és szólásra jelentkezett a teremtő hatalom.
       Ha az álomra orvosságot kell bevenni - „Álomra három orvosság” (Regölés) -, akkor az álom látszatra valamely betegség tünete. Szarka Tamás művészi személyisége esetében a betegséget, a szervezet megbillenését nem földi kórság, hanem a szentség beköszönése okozza. Pontosabban fogalmazva: az a dráma, mely az isteni akarat és a földi világ jelenkori elrendezettsége között dúl. Az önkezével megsebzett embervilág sebzi fel azt a lelket, mely e drámát magára veszi, hogy kifejezhesse, és hogy alkotásával magában és közönségében gyógyítgathassa. A Regölésben az ekként értelmezett álom kiegyensúlyozó, gyógyító párjaként a tanítás jelenik meg. A lelket morális tanítás rendezi: igazság, bátorság, boldogság. „Jól kézben tart az igazság, / Látatlant hinni bátorság, / Forrásból inni boldogság.”   
       Csillagos éj és álom fogalmai, képei összefonódnak. Az éj csillagképrendje a mindenség és a lélek isteni rendjét idézi. A legszebb éjszaka, a tiszta, csillagpalástos éj. Amit ez a szépség sugall, nem más, mint a teremtett, torzítatlan rend. Az ének a lélek legigézőbb rendezője. „Legszebb éjszakába / Álmot énekeljünk” (Regölés). Az éjszakába énekelt éneket a csillagos ég ihleti. A dal igévé: a csillagos ég emberivé formált hangjává válik.
       Jézus a látó ember megszemélyesítője. „Ez a gyermek álmodja, / Holnapután megmondja” (Szép jel). A látó tudót is jelent: aki tudja, micsoda az ember. Az álom, a művészet és az értés-értelmezés tétje ugyanaz: helyreáll-e az istennek tetsző önismeret magunkról, mint emberről. „Mindent kitalál, /álom, ami száll.” (Álom elé). A látó álom megérzi, megsejti, mi lakik a másik lelkében, ha a két lelket erős érzelmi szálak fűzik egymáshoz. „Álmod van, benne vagyok” (Álom elé).
        Az álomnak ereje van. Ihleti a gyógyító törekvéseket. Irigység is övezi azonban, hisz az álmot látó valamilyen értelemben kiválasztott. „Álmod erejét megmarná-e szája” (Életvíz). Bár az irigy nem lesz gazdagabb attól, ha gyűlölete révén valaki sebesül. A Messzerepülő költőiségében az embervilág sötét tónust kap. Vagy irigy, s ekként rontó szándékú, vagy hálátlan fogyasztója annak, amit az érintett művész, mint isteni, életet tápláló adományt elé rak: „Szívem hogyha nem vóna, / Mit húznátok karóba” (Csengőcsángó).
        Elementáris, de olykor frusztrált vágy álmot látni. „Nem hagytátok látnom az álmot” (Messzerepülő). Homályban marad, milyen hatalom állhat az éj jogának útjába. Szarka Tamás dalaiból kibontható világkép mindazáltal egyértelműen a modern, piac-, pénz- és gépvezérelte nappali világot sugalmazza. Ez a világ természettől függetlenedve kialakított totális szabályrendszerével oly sűrű hálót vont a szemek elé, hogy már csak e hálózat rácsozata látható jóformán. Vagy amivé e rácsrendszer torzítja a teremtett, szép világot.
        Az álom valamelyest független az álmodótól. Alanyként viselkedik - „Álmom lát” (Messzerepülő) -, az álmodó és mindenki más helyett lát. Ez azonban így nem érthető, hiszen a látáshoz, mégiscsak ember kell. A szentségben fürdő álom kódoltan, jelképekbe sűrítve hordozza üzenetét. Szükségesnek látszik egy másfajta erőfeszítés, mely az álomlátást kiegészíti: az álomfejtés értelmi munkája.

        Életvíz – a szerelem, mint képmássá válás
 
       Szarka Tamás a néphagyományból felidézhető, már múlttá halt „babonás”, mágikus, sejtelmekkel, mondákkal, félelmekkel teli költői-teremtő kultúra szerelmese. Ebben a világban az ember szenvedélyét, ihletét a természet és a lélek jelenségei tüzelik. A „fejlett”, fogyasztó civilizáció a lelkek isteni tűz-folyamát inkább lohasztja, vagy műanyag medrekbe tereli. A fejletten fogyasztó civilizációban a természet és lélek ihlette teremtő kultúra idegen elem. Ha valaki mégis belészeret, meghasonlás támad lelkében. Ráadásul „szerelmese” már csupán hír által van jelen, érzékelés nem erősíti, míg a „fejlett” civilizáció maga mögött tudhatja az érzékelés hatalmas, bár szintén mágikus érvét. Ha azt akarod, legyen valóságosabb itt és most szerelmed tárgya, a költői-babonás kultúra, teremtened kell általa. Az így létrehívott teremtmény foszlány ugyan, de oly, mely aztán műalkotásként más lelkekbe ivódik, s ott tovább terem. Termő foszlány tehát.
        Az efféle teremtő művésznek mindig szüksége volt és lesz megerősítésre. Szüksége van oly társakra, élményekre, melyek benne az érintettséget ébren tartják. Az érintettség halványulása már csak pótlék-téma lenne. A nő a férfi számára az érintettség izzásának fenntartásában kiemelt jelentőségű. A szerelem túlcsorduló szenvedélye révén a nemiségében kénytelenül fél-ember egésszé épül. Érzéki gyönyöre az egésszé szépülő ember ünnepe. Minthogy azonban az istenkép férfi és nő együttese, úgy is fogalmazhatunk, hogy az istenképmás – az ember – szerelemben születik. Sajnos, a jelenkori fősodor ideológia azt sugallja, hogy az ember egyedüliként ember – ehhez képest, szerintem, a vallásos felfogásnak mélyebb az igazsága, amikor azt sugallja: az ember kettősen, aszimmetrikus egyensúlyban teljes. Ebből pedig az következik, hogy embernek lenni, mindenkor megalkotandó, illetve a megalkotottat megóvandó feladat is. Természetes tehát, hogy férfi számára nő hozza el az egész-mivoltot, és az egész-mivolttal együtt az isteni jelenlétet, hiszen általa születik meg az istenképmás. Kettejük közös láza az a folyó, ahol a tünékeny isteni jelenlét otthont talál, és az időben kibontakozást remél.
        „Bírsz-e szeretőt, meghalnál-e érte?” - hangzik a romantikusra színezett kérdés az Életvíz című dalban. Nem lehet, de nem is kell eldönteni, önmagának címzi-e a művész vagy mindenkori hallgatójának. A kérdés valójában örök. Fontos, hogy értsük: a kérdésben rejlő lehetőséggel kell elszámolnunk. Lehetséges olyan szerető, akiért szerelmese akár a halálba is átlépne? Lehetséges olyan viszony, mely fontosabb az életnél? Az egyén élete nem a végső érték? Ez az első mágikus kör. Aki ebben nem hisz, nem léphet beljebb. Akit azonban elfog a szent rémület, érezni fogja, hogy történt vele valami. Vajon milyen válasz adatik ebben a körben? Igen vagy nem? S ha igen, mit jelent ez? Homályos, töredékes válaszok adatnak, mint mindig. Akiért meghalnék, értem remeg. Éppen azért halnék meg érte, mert valami megszállja, amikor velem van. Nem akar remegni, mégis szinte állati módon félt. Mintha az én életem az övé is volna. Mintha mágikus egységet alkotnánk. A dal első versszakában háromszor is felbukkan a halál motívuma. Az elsőről már szó esett. A második a szeretkezés történéséhez kapcsolódik: „sírba zár a térde”. A szeretkezést hagyományosan összekapcsolják a halállal. Vajon miért? Nem magától értetődő a válasz. Mi a közös a két történésben? Alighanem az, hogy mindkettő az élet végpontja valamiképpen. Ám míg a szeretkezés a legszenvedélyesebb igen, a halál a leglehűtőbb nem. A szeretkezés a végsőkig csigázott vágy időleges halála, s nincs biztosíték újbóli felébredésére. Látszólag. Ám amíg élet van, a vágy újból és újból felébred. A dalban központba helyezett érzés - a saját-életnél-való-jobban-szeretés -, mivel itt már a szentség sűrű légkörét érezzük: maga az eleven biztosíték. Ha lehet hinni abban, hogy a vágy újra és újra feléled a szeretett lény iránt, akkor ez azért van, mert szerelem fűzi össze a lelkeket. Minthogy pedig a szerelem hivatott istenképmást teremteni, hát maga a Teremtő küldte választottaira. Benne hisz, aki hisz. Időleges sírról beszélhetünk csupán. Pontosabban és a helyzetet a maga feszült drámaiságában kifejezve: oly sírról, mely egyben anyaméh. Szarka Tamás versében megvan ez a drámai ambivalencia, ám hangsúlyosabb a sötét tónus. 
 
(...)

A teljes dolgozatot a Bárka 2008/4. számában olvashatják