Cserna-Szabó Andrást kérdeztük a Pusziboltról, a személyességről és a munkahelyeiről
Legutóbbi köteted, a Puszibolt ismét régi-új kiadód, a Magvető gondozásában látott napvilágot, tavaly. Hogyan találtál vissza hozzájuk, minek köszönhető az újbóli együttes munka?
Morcsányi Gézának, a Magvető igazgatójának, aki visszahívott. Jó nagy kirándulás volt, elkóborolt a bárányka, láttam ezt-azt, két könyvem (mindkettő gasztroirodalmi) jelent meg két másik kiadónál. De most jó újra a Magvetőnél lenni.
A Puszibolt kapcsán a legtöbb kritika (?), véleményezés a könyv állítólag nem kellően átgondolt műfaját érintette. Sokkal kevesebb szó esik arról, hogy a kötetben olvasható írások önálló novellák, tárcák voltak, s kivétel nélkül címmel rendelkeztek - mért fosztottad meg őket a címüktől, mire föl a számozás? Arról nem szólva, hogy a bevezető szöveg fölött nincs szám - ez volna a „nulladik" darab?
A bevezető szöveg bevezető szöveg akar lenni. A szerkezet pedig elég egyszerű: egy novellafüzér, melyet a közös tér, idő és szereplők tartanak össze lazán, s talán az utolsó fejezet húzza össze őket még jobban, akkor derül ki tulajdonképpen, hogy a füzér közepén volt egy átjáró, ami az utolsó részbe, egy másik világba vezet. Mindenki annak nevezi műfajilag, aminek akarja, leginkább a könyvet szeretem.
Az új könyvedben igen karakteres a narrátor hangja. Nem vagyok biztos benne, hogy rájöttem, ki az elbeszélő, hogy azonosítható-e bárkivel a kötetben szereplők közül (Emlék Bundás, a „tanáros" novellában, esetleg Borgida Frici, az utolsó novella hőse - netán ő „álmodja" meg mindezt?). Ami biztos: egyfelől részese a történeteknek/történéseknek, másfelől különösen a már említett első szövegben nagyon erős a jelenléte. Tudsz róla valamit?
Az elbeszélő nem egy személy. Van, amikor fontos, hogy tudjuk, ki, például Emlék Bundás esetében, van, amikor elég, ha csak sejtjük.
„Azért is nehéz erről a könyvről beszélni, mert nagyon személyes" - nyilatkoztad a Puszibolt kapcsán. Ezt hogyan kell érteni?
Úgy, hogy az írások nagy része rólam, az életemről szól. Lehet, hogy kívülről ez nem érződik, és talán az is a jó, ha az olvasó nem sejti az írót a történetek mögött. De nekem nagyon nehéz ezekről a sztorikról beszélni, mert nagyon nehezen választom el a szöveget a saját élményeimtől, érzéseimtől. Régebben nem lopózott be ennyire a sorsom az írásaimba, és még kicsit zavarba vagyok attól, hogy a kettő (élet és irodalom) most ennyire közel került. Hogy mondjak egy példát: sokszor azon kapom magam, hogy azt mondom: „amikor a Puszibolt végén megölnek". Mert tényleg úgy érzem, hogy ott engem öltek meg. Történnek mágikus dolgok az életben: Borgida Frigyest a Király utca hatodik kerületi oldaláról löki a mélybe szerelme. A Puszibolt novemberben jelent meg, és decemberben a Király utca hatodik kerületi oldalára költöztem. Ülök a gangon, cigizek, nézek le a negyedikről a mélybe, és azt gondolom: „basszus, jó nagyot zuhantam". Ilyen régen nem volt...
Tudható rólad, hogy szerkesztője voltál a Magyar Konyhának, hogy írtál kritikát/esszét az Élet és Irodalomba, hogy olykor dolgozol a Népszabadságnak. Van most munkahelyed, „bejársz" valahová? Vagy már az se bolond, aki Magyarországon poétává lesz?
Hírlapíróként és szerkesztőként is működöm. Írok például a Gusto magazinnak étteremkritikát, a Népszabadságnak könyvkritikát, most éppen a Playboynak fabrikálok egy tárcát a fröccsről. És szerkesztek egy ingyenes kulturális magazint, ami főként pesti kocsmákban, éttermekben, színházakban, mozikban elérhető, az a címe: UNIT.
(Kiss László)
