Tizenhét kő a parton címmel jelentek meg a Nap Kiadó gondozásában Csoóri Sándor esszéi, kiegészülve azzal az interjúval, amelyet Szakolczay Lajos készített az íróval a Magyar Napló című folyóirat Nyitott Műhely rovatába. A gondos szerkesztő ezt a hosszú életút interjút illesztette az esszék elé, amelyben az írót gyermekkoráról, a szülői házról kérdezi Szakolczay Lajos, rámutatva, arra a tényre, hogy Csoóri szülőfaluja, Zámoly az életműnek is meghatározó motorja. A pápai évek éppúgy megelevenednek e beszélgetésben, mint a pályakezdés fontosabb mozzanatai, a padlássöprések, 1956, a rendszerváltás és az író, a gondolkodó ember felelőssége. Egyetlen részletet idézek ebből a beszélgetésből, mert úgy vélem nagyon fontos dolgot mond ki arról a magatartásról, amit a diktatúra éveiben egy felelős gondolkodó felvállalhat. „Bartók elhagyja Magyarországot. Utólag megkérdőjelezi az ember, igaza volt-e. De hiszen Thomas Mann és más európai értelmiségiek is mind elhagyták Európát! Ennek tükrében azt mondhatjuk, hogy igaza volt, amikor nemcsak az országot, hanem a földrészt is elhagyta. Igen ám, de Kodály idehaza maradt, nem hagyta el az országát. Igaza volt? Igaza. A két magatartás nincs ellentmondásban egymással, mert nekünk ilyen sors adatott. Mind a kettőre szükség van. Arra is, aki morális megfontolásból úgy cselekszik, mint Bartók, de arra is, aki mint Kodály, őrzi az otthont, a hazát.”
       A hazát, az otthont őrizni, a szűkebb és tágabb közösségért cselekvő értelmiségiként tenni, s ebből az alaphelyzetből gondolkodni nemzetről, irodalomról, sorsról és hazáról, politikáról, anyanyelvről és erkölcsről higgadt pontossággal, világosan fogalmazva roppant erőfeszítést és lelkierőt kíván. Csoóri Sándor újabb esszéi (is) arról tanúskodnak, hogy szerzőjük a kordivattal szembe menetelve, a hagyomány fundamentumáról tekintve a jelent reflektál napjaink mindannyiunkat mélyen, sorsunkat, jövőnket érintő kérdéseire. Reflexiói, felvetései szubjektívek és átgondoltak. Állításaival, felvetéseivel lehet egyet nem érteni, de megkerülni, figyelmen kívül hagyni nem érdemes. „Ha mindig más beszél helyettünk, hogyan találhatnánk meg a magunk igazságát saját életünkben?” – teszi fel a kérdést. Olvasóként társul szegődni az együttgondolkodás kalandjára, amelyre meghív e kötet szerzője, feltétlenül érdemes, mert kérdésfeltevései nem teszik olvasóját közönyössé válaszkísérletei, kijelentései iránt. Nem provokál, csak gondolkodik, s ezt olyan szuggesztív, kifinomult nyelven műveli, mint amiképpen csak a költők tudnak fogalmazni. „Ha nem cselekszünk, elfelejtünk élni.” – fogalmaz találóan, s írásai éppen ezért roppant erőfeszítések a feledés ellenében. Talán ez a magatartás esszéinek mozgatórugója, akár irodalomról, nyelvről, pályatársakról vagy politikai eseményekről legyen szó.
       A Lehet-e holt-tengeri a költészet? című esszé fejezetcímmé is alakul, olyan írások kerülnek e cím alá, amelyekben a szerző közvetlenül alkotókról, művekről ír. „Bármerre fordulok, nézek, hallgatózom, mindenfelől azt hallom, hogy korunkban a költészet teljesen ellehetetlenül.” – írja keserűen, de nem a beletörődés hangján. Esszéjében arra tesz kísérletet, hogy felfejtse azokat az összefüggéseket, amelyek megmutathatják azt az utat, ami a költészet ellehetetlenüléséhez vezetett. Az okokat fürkészve érdekes és fontos megállapítást tesz: „Korunkból nézve figyelmeztető előjelnek is tarthatnánk a dadaizmust, de a fenegyerekek és fenelányok lázadása az irodalmon belül maradt, s belezúdulva a nagyobb deltájú szürrealizmusba, a költészet megújulását segítette elő.” Napjainkban azt a jelenséget tartja aggasztónak, hogy a változásokból „kimaradnak a megtermékenyítő feszültségek”. E kötet lapjain több helyen, így ebben az esszéjében is hivatkozik a francia gondolkodó, Jean Baudrillard megállapításaira, így megemlíti azt a nézetet is miszerint már az elidegenedett ember sincs benne a világban, helyét pedig a virtuálisan telített ember foglalja el, akinek sajátos jellemvonása, hogy veleszületett képzelőereje mindinkább megkopik, „és képzelőerejével együtt természetesen szorítja ki élete izgalmát, cselekvési ösztönét, választási lehetőségét.” Csoóri Sándor figyelmeztet arra a veszélyre, ami abból fakad, hogy napjainkban leginkább a költők azok, akik elfogadják a költészet halálát mint kikerülhetetlen végzetet. Veszélyes magatartás ez, mert éppen akiket érint, azoknak kellene a legkevésbé beletörődni, hiszen ők azok, akik leginkább tudatában vannak a költészet fontosságának. Valóban a Holt-tengerre hasonlítana az a jövő, amelyben nincs költészet, mivel „a költészet nélküli jövő a nyelv halálát jelentené. A nyelv halála pedig az igazság halálát, a másik emberét, akivel szót kéne állandóan váltanunk.”
       Gadamer hermeneutikájának egyik központi gondolata a hagyomány, írásai alapján fontos látnunk, hogy minden viszonyulásunkban jelen vannak a hagyomány szülte előfeltevések, mindnyájan rendelkezünk „hatástörténettel” és történetünk gazdagsága attól függ, hogy térben és időben meddig terjednek határai. A hagyományok szűkítésével az öntudat szegényedik. A műalkotásokban Gadamer szerint a hagyományt, mint értelemtartalmat értjük meg, de nem annak elgondolójával kommunikálunk, hanem magával a hagyománnyal vagyunk kapcsolatban. Akkor adunk módot rá, hogy hasson ránk a hagyomány, ha nyitottak vagyunk, nem akarjuk előre érteni, mit is akar „mondani” a tradíció, hanem hagyjuk, hogy mondjon valamit. A hagyomány rejtett oldala című írásában Csoóri Sándor már arról gondolkodik, hogy mik azok a lehetőségek, amelyeken érdemes elgondolkodnunk, ha nem akarunk egy olyan világban élni, ahol holt-tengeri lesz a költészet. Miként Kodály a népzenében fedezte fel azt, hogy nekünk nincs más zenének a népzenén kívül, amely a magyar lélekbe mélyebben világítana bele, ugyanúgy Csoóri Sándor is hasonló tapasztalatáról ír ebben az esszéjében a magyar népköltészettel kapcsolatosan. Írása azért is figyelemre méltó, mert a műalkotások megítélésekor, amikor a népköltészetről gondolkodik, tapasztalatait hívja elő, mivel rendelkezik a tapasztalásra való készséggel, amely elengedhetetlen feltétele bármiféle vizsgálódásnak. Csoóri tudja, hogy alázattal kell közelednie a hagyományhoz, legyen az folklór, irodalmi szöveg. Ez az alázat természetes magatartás a nagyobbal, a többel szemben, amely abban nyilvánul meg, hogy felismeri annak hozzá, a jelenben szóló beszédét. Az irodalom mindig egyidejű a jelennel, tehát mindig új viszonyulásokban valósul meg, hiszen minden kor mást ért egy-egy mű üzenetén. Védőoltás? című esszéjében olyan szellemi mesterekhez nyúl vissza, mint Ady és Kosztolányi. „Nyelvünk nagy korszakai és csúcsteljesítményei mindig egybeestek történelmi megpróbáltatásainkkal vagy sorsfordító reményeinkkel.” Az első ilyen nagy korszakot 16. és a 17. századra teszi, a másodikat a 18. század végére. „A harmadik csodaidő Ady ideje.(…) Ezt gondoljuk mi, kései utódok.” Izgalmasan rajzolja meg Ady és Kosztolányi alakját, szerepét, a nyelvhez való viszonyulásukat. Úgy véli a 20. század elejének Magyarországáról Ady mondott el szinte mindent, „az viszont bizonyos, hogy Ady világa mellett Kosztolányinak egy másik világot kellett kitalálnia. (…) Kosztolányi világegyeteme, európai hazája a magyar nyelv lett.” Fontos felismerést ír meg e két életmű fürkészése kapcsán: „a nyelv az, amely egy közösség legfontosabb öröksége lehet.” Minden írását áthatja jelenünk és jövőnk miatti aggodalom, sokszor elmélkedik lehetséges megoldásokon, így a Parazsak a tenyérben című írásában is. A 2004. december 5.-i népszavazást teszi meg írása kiindulópontjának, de tekintetét messzebb emeli. A népszavazás okain tűnődve ismét a hagyomány kérdésébe botlik, megfogalmazva, hogy „a néphagyomány védelme mellett a magas kultúra védelmét is hasonló odaadással kell megszerveznünk.”
       Számos írásába belefészkeli magát a napi politika, olyan döntések értelmezése, amelyek jelenünkre és jövőnkre egyaránt hatással bírnak. Meglátása szerint kétféle politizálás lehetséges, az egyik a felszínen zajlik a parlamentben és a médianyilvánosság előtt, a másik „az életünk mélyén”, s ez utóbbihoz kellenének az írók. című esszéjében is arról ír, hogy kell-e politizálniuk az íróknak, s ezt teszi a Könyvhét Debrecenben című írásában is, míg A Németh László szobor avatásán vagy a Márciusi levél annak az írói magatartásnak a lenyomata, amikor az élet mélyén zajló politika kapcsán kér szót.
       Tizenhét kő a parton nem csupán kötetének és egyik írásának a címe, hanem a könyv egyik legizgalmasabb fejezetének is. Rövid esszétöredékek, szálkás, naplószerű feljegyzések sorakoznak e fejezetben, így a Négy csengőszó karácsonykor, Csapongások, A változások rejtelmeiről, Elfelhősödő fejjel, Töprengés a hajnalcsillag mellett mind olyan írások, amelyek leginkább tükrözik azt a költői látásmódot és hangszínt, amely tömör, megragadóan tiszta, gondosan árnyalt stílusban beszél a lét ellentmondásairól. Csoóri Sándor gondolkodó költő, aki, mint újabb esszéi is mutatják szüntelen szellemi izgalomban él, s ha akad is olyan olvasója, aki nem ért vele egyet, vagy egyes megállapításait vonakodva fogadja, esszéit olvasva legalább felteheti magának a kérdést: merrefelé tartunk? „Egy komoly könyv elolvasása maga a lelassulás. A világ újragondolása élményeink és emlékeink csöndes rajzása szerint.” Merjünk lelassulni, egy könyvnyi ideig.

Csoóri Sándor



Főlap