Az első költemény az aggódó költő briliáns retorikai gyakorlata. Jól példázza azt a tipikusan humanista szöveggeneráló eljárást, mely a jelent automatikusan a múlt szavaival és rekvizitumaival mondja el: az antik apparátus hiánya egyszerűen életképtelenné tenné magát a költeményt. A párhuzamos világok poétikája ez: minden aktualizálás azonnal historikussá is válik, hogy a bámult dicsőség fényében fürdőzhessen, s egy olyan költészetesztétikának engedelmeskedjen, mely az eredetiség fogalmát nem tartja mértékadónak, illetve abban látja kiteljesedését, hogy egy jelenkori szöveg miként olvad vissza az antik esztétikumba.

Janus Pannonius tudott latin és római lenni, s úgy volt magyar, hogy zseniális retorikai és poétikai tevékenységének köszönhetően vissza tudta vetíteni közép-európaiságát a múltba. A maszkhasonlattal is élhetnénk, de még az sem pontos: nem szerepjátszásról van itt szó elsősorban, hanem valós belső metamorfózisról, mintha egy második bőr nőne a korábbi fölé, mintha a ruhánk fölött egy láthatatlan tóga redőit rendezgetné a szél.  

Vitéz Jánoshoz Janus itt fiúi bizalommal fordul, aggódásának oka merőben privát természetű. Vitéz nem jelenik meg név szerint a vers szövegében, a költemény akár egy antik szöveg is lehetne, mondjuk Martialis egy ritka, de nem társtalan életbölcseleti opusza, vagy a Senecának tulajdonított epigrammák egyike. A szöveg elszemélytelenedéséért az atyám, azaz a pater megszólítás kárpótol a maga örök intimitásával. A közéleti tevékenység nem mehet a privát idő rovására, mely a humanista idejének legtermőbb szakasza. Az idővel való bánásmód tana is tipikusan humanista: az antikvitás ideje mindenkori jelen idő, s ez az idő  a latin (és később a görög) nyelv ideje, hiszen a kulturális univerzalizmus itt is elsősorban nyelvi természetű. Az igazi életidő az otium keretei közt valósul meg, melyet Guarino a „litterarum officiummal”, azaz az irodalmi, illetve tudományos foglalatossággal azonosított, s amit  negatív értelemben a tétlenséggel volt szokás azonosítani. Az otium teszi a humanistát: létezik egy jövedelmező állása, mely a megélhetést biztosítja és létezik a szabadidő, az otium, mely a latin nyelv és jelenné tett antikvitás ideje. A köztevékenység vagy a megélhetést biztosító tevékenység ideje (negotium) majdhogynem elfecsérelt időnek számít az otium viszonylatában. Az önmagunkkal való foglalkozás erkölcsi kötelesség, s a középkorias önfeláldozásra hajlamos Vitéz tevékenysége közben nyilván vét ez ellen az elemi humanista szabály ellen: a kényszeres negotium rabja, mely nem ismeri a humanista énformálási stratégiák kiteljesítéséhez szükséges feltételek legfontosabbikát, az animi vacuitast, mely a lelki nyugalmat jelenti, vagyis a lélek lassú kitárulkozását a tudomány előtt. Lorenzo Valla szerint öt dolog kell a humanista létesztétika kiteljesedéséhez: litterarum consuetudo, azaz művelt egyének társasága (ez a fogalom többé-kevésbé azonosítható a tudás és erény szövetségén alapuló szellemi nobilitas, nemesség fogalmával), könyvtár, alkalmas hely, temporis otium (azaz szabadidő) és lelki nyugalom, azaz a befogadó űrként megnyíló lélek telítődése a tudomány által. A lélek megnyílása a művészet által Orpheusz útja az alvilág sötétjébe, hogy visszavezesse a fényre Eurüdikét, a költészet letűnt csodáját és harmóniába olvadjon vele. Azt akarja felhozni, ami által lejut: ez a gyönyörű paradoxon élteti azóta is a művészet eszményítő felfogásait. 

  A felütés után azonnal a költemény mitológiai síkja kezd érvényesülni: Prometheus és Atlas személyében a sors által kimért feladatok, gondok örökkévalósága jelenik meg költői díszben. Az örök gond az aeternitas sajátja, az isteni elgondolás s ezáltal bizarr módon a világ fenntartandó harmóniájának a része is. Prometheus mája az időtlen idő, a végetlen vég jelképe is, s a mindenkori dögkeselyű a halál megváltó reményét hozza el rendre, de mindhiába, a haláltalanságnál nagyobb büntetés az antikvitásban talán nem is létezik. Prometheus ugyanakkor – ahogy neve etimológiája sugallja – az előre tudás jelképe is: a többleté, mely a jelenlegi (azaz a jupiteri) világrend veszélyeztetését jelenti. Prometheus büntetése végeredményben a leleményes elme erejének erődemonstrációja miatt következett be.

Atlas görnyedése az ég súlya alatt ugyanilyen funkciójú: élettelen tárggyá degradálódik, az időtálló harmónia és a világrend oszlopa lesz a lét és a hatalom templomában. Atlas Prometheus elmésségével ellentétben a testével sértette meg az olümposziakat: iszonyú erejével támogatta a lázadó titánokat. A test viszont sosem diadalmaskodhat az elmén: Atlas egyetlen egyszer szabadulhatott meg „örök” terhétől, amikor Hercules a Heszperiszek aranyalmáit akarta megszerezni, s Atlas helyett egy kis ideig átvette az ég terhét. Atlas persze nem akarta visszavenni az iszonyú súlyt, ezért Hercules cselhez folyamodott, s a nyers erő végül is alulmaradt.

Vitéz, a közéleti funkciókat betöltő Prometheus és Atlas énjére kopírozódik, de csak egyetlen kimerevített pillanatra, amíg a felületes asszociációk megszületnek. Az örömteli önsanyargatásnak látszó elfoglaltság motívuma azonnal kibillenti Vitézt a fenti mitológiai hősökkel eljátszott analógiából, hogy aztán az elbeszélés belefolyjon egy sok variánsban élő antik gnómába (Nil est in terris, quod non aerumna fatiget), amit azután a személyes létre is alkalmazhatónak vél a költő. Kivált, ha eszünkbe ötlik Galeotto Marzio egyik bizarr fejezete a De homine (Az emberről) című traktátusból, mely a húgyhólyagról szól. Innen tudjuk, hogy Vitéz húgyhólyagkő-bántalmakkal küszködött, hiszen ahogy a jeles humanista írja orvosi lexikonnak és értelmező szótárnak egyaránt beillő munkájában: „ez a betegség gyakran háborgat nagy embereket is, és leginkább János esztergomi érseket, ezen isteni belátású, csodálatos műveltségű, feddhetetlen életével tündökölő, tetteivel elhíresült férfiút.” (A művet Szörényi László fordításában idézem). Galeotto a húgyhólyagról szóló fejezetet Vitéz János magasztalásává avatja, mely sok rokon vonást mutat Janus magasztaló költészetével. Vitéz valóságos Apollóként jelenik meg, Magyarországot a Múzsák új lakhelyévé tette, kivált a könyvtára révén, melyben minden tudomány alapműve megtalálható (lásd a Búcsú Váradtól című költeményt), s ahogy Galeotto Marzio megjegyzi: „noha legtöbbször húgyhólyagkövével gyötrődött, sohasem hanyagolta vagy napolta el a könyvekről való gondoskodást, a tudományokban való gyönyörködést, a tudós férfiak pártfogolását, az állam kormányzását (mivel vállára több királyság súlya nehezedett). Mindennek magam vagyok szemtanúja.”

           És ezután újabb mitológiai allegória következik: a megpróbáltatások utáni pihenés lehetősége villan fel immár a sorsukkal sajátlag rendelkező hősök (Hercules, Ulysses) és Jupiter említésével, vagyis a pihenés totális legitimációja, sőt kötelező volta.  Herculesben erő és elmeél egyesül, Ulyssesben pedig a leleményesség és a jámbor tűréssel átitatódott örök remény. Cicerótól tudjuk, hogy az emberi lélek az isteni elméből vétetett: minden egyes ember magában hord tehát istenből egy darabot, ám a lélek a kimunkálás hosszú folyamatára szorul, mielőtt magabiztos ésszé válna. Talán épp erről szólnak áttételesen Hercules munkái és Ulysses utazása is.

          A közösségi és az egyéni létre fókuszáló megjegyzések ritmikus változatossága sajátos lüktetést ad a költeménynek, mely ismételten egy gnómában csúcsosodik ki. Ez a konklúzió, a hosszas mitológiai katalógus és demonstráció zárlata. Önnön létünk elsősorban azzal a kötelességgel ruház fel minket, hogy lelkünket tökéletes, isteni ésszé munkáljuk át a lehető legnagyobb odafigyeléssel.

II. Vitéz János mint Apolló

          Különösnek tűnhet, hogy az érsekké avatás eseménye egyszeriben hogyan válhatott parnasszusi eseménnyé? Vitéz János Apollóként való megjelenítése azonban költőileg többszörösen indokolt: egyrészt műpártoló tevékenysége közismert (Galeotto Marzio egyenesen az „irodalom atyjának” nevezte), a művészetek támogatása iránti eltökéltsége kulcsfontosságú. Számos korabeli fiatal tanulhatott a támogatásával Itáliában, bár kétségtelen, hogy ezeket a személyeket általában többé-kevésbé nyilvánvaló rokoni szálak is fűzték nagylelkű mecénásukhoz. Másrészt a főpapi funkcióból adódóan: Apolló a fény, a nap istene, s így a keresztény-humanista regiszterkeverő, mitológiai allegóriákkal oly szívesen és intenzíven foglalkozó beszédmódban a Múzsák vezetője, a Nap istene Krisztussal azonosíttatik. A fény kiáradása helyett Janus Pannonius a hangérzetek kiemelésére tolja át a hangsúlyt, mondhatni a fényt hagyja megszólalni, a ragyogás hangjaira figyel. A Múzsák paeánt, azaz Apolló-himnuszt zengnek, Calliope, az elbeszélő költészet ihletője pedig dicsőítő versre kap megbízatást. A Parnasszus hangjait halljuk először megszólalni, az antikvitás szakrális emlékezetének áhítatos terében lakozókat, akik nemcsak minden költői zene forrásai, de egyben az elbeszélhetőség, a méltó és megfelelő költői megszólalás letéteményesei is. A vox itt kettős értelmet hordoz: az értelmek közti átjárás fordíthatatlan feszültsége adja a vers varázsát. A vox részint hang, szó, részint a választást jelző szavazat (voks). A parnasszusi kép után a jelen képe következik a második disztichon zárt egységébe iktatva: Vitéz Jánost a király és Róma hangja kiáltotta ki érsekké. A misztikus, mennyei hang a költő térfeléről zengett ki, a költői retorika tárgymegnevező gesztusaként, a konkrét eseményre vonatkozó evilági hangokat a környezet adta ki, s ez a kettősség két párhuzamos, egymást figyelő és egymásra kopírozható világ létét bizonyítja. A világi hatalom hangja után a szétáradás következik, mely szintén kettős irányú: egyrészt a földi hírnév nemzetközi kiterjesztését célozza, másrészt a mennyei dicsőség harmonikus lehetőségét. Az égi jóváhagyás a harmónia törvénye és reménye. A dicsőséges pályakép a nap (Apolló, illetve Krisztus) felemelkedésének analógiájára rajzolódik elénk a föld horizontjáról. A hit és az intellektus felemelkedése ez a bölcs kontempláció és kétkedés nélküli bizonyosság egébe. A zárlat ismét visszatér a földre: a váradi püspökség után az esztergomi érsekség következett, azaz Vitéz János a legutolsónak (konkrétan a negyediknek) tartott főpapi rezidencia (1. Esztergom, 2. Kalocsa, 3. Eger, 4. Várad) után nyerte el a legméltóságteljesebb posztot (az 1465-ben elhunyt Széchy Dénest követte), s most már olyan szerepben mutatkozik, mint Apolló a Múzsák, a nap a csillagok, Krisztus a tanítványok között.