Erdész Ádám

„Nem tudom elképzelni sem azt, hogy másutt éljek”

Kner Imre a kirekesztés és az üldöztetés éveiről

„Kezdjük megszokni azt a rettenetes feszültséget, amit ez a borzasztó bizonytalanság jelent, amiben ma élünk” – írta a gyomai nyomdász, Kner Imre egyik unokaöccsének 1940 novemberében.^[1] A mindennapi élet részévé vált feszültség mögött ott volt két zsidótörvény, a folyamatos közvetett fenyegetettség, az aggodalom a gyerekek és a többi családtag sorsa miatt. A vállalat napi működtetése során is évről évre több bizonytalansági tényezővel kellett szembenéznie a neves nyomda vezetőjének. Az egyszerű helyzetjelentésnek szánt mondat papírra vetésekor már több mint két éve tartott a közvetlen veszélyhelyzet. Az idő múlásával csak fokozódott a fenyegetettség, egészen 1944 áprilisáig, amikor is más, „állambiztonságra veszélyt jelentő” személyekkel együtt deportálták. A törvényekkel szentesített s a család tagjainak mindennapi életét alapvetően meghatározó kirekesztés időszaka hat éven át tartott. A hat esztendő eseményeit folyamatosan és pontosan dokumentálja Kner Imre gazdag levelezése. A szellemi központoktól távoli alföldi községben élő tipográfus számára korábban is a levelezés jelentette az üzleti és szellemi kapcsolattartás legfontosabb eszközét. A fővárosban élő családtagokkal is folyamatosan levelezett, s mivel szeretett „beszélgetni”, sok terjedelmes levelet írt. Ha valami erősen foglalkoztatta, akár öt-hatoldalas levélre sem sajnálta az időt. 1938 után a korábbiaknál is ritkábban mozdult ki Gyomáról, így a levelezés valóban a kapcsolattartás egyetlen eszköze maradt. Szerencsére a hajdani levelezéskötegek nagy többsége megmaradt, s őrzik a napi eseményekhez kapcsolódó közvetlen kommentárokat és helyzetelemzéseket. A levelezőpartnerek között volt irodalmár, esztéta, közgazdász, üzletember és voltak családtagok, így egy-egy kérdés többféle kontextusban is szóba került. Írásomban a különleges forrásadottságok kínálta lehetőségeket kihasználva azt szeretném megvizsgálni, hogy az ilyen hosszú ideig tartó, folyamatos fenyegetettséggel párosuló kirekesztést hogyan próbálja elviselni az érintett. Hogyan értelmezi önmaga számára az először ideológiai-politikai áramlatként jelentkező, majd intézményesülő antiszemitizmust? Milyen védekezési stratégiákat dolgozott ki, honnan merített erőt? Ugyancsak fontos kérdés, hogy miként reagált a környezet, felvillantak-e a szolidaritás gesztusai?

Az előzmények

A Kner család ősei a megmaradt források tanúsága szerint a 18. században telepedtek Magyarországra. A Vág vidékéről indulva az 1830-as években jutottak el Békés megyébe, a vándorkönyvkötész família egyik tagja – Kner Imre nagyapja – Gyomán telepedett le. Az ő fia, Kner Izidor alapította 1882-ben a később oly nagy hírre jutó nyomdát. Az nyomdaalapító remek érzékkel fedezte fel a dualizmus időszakában a vidéki nyomdák számára kínálkozó lehetőségeket s a kis műhely húsz év alatt országos piacra dolgozó vállalattá nőtt. A cég a közigazgatási nyomtatvány piacon játszott vezető szerepet, ugyanakkor a nyomda ismertségét és presztízsét elsősorban a Gyomán készült könyveknek köszönhette. Az alapító legidősebb fiai, Imre 1907-től, 17 éves korától, kapott komoly szerepet a családi üzemben – s mint az jól ismert – ő lett a magyar tipográfia első számú megújítója. A vállalat felemelkedése, a család társadalmi beilleszkedése számottevő konfliktus nélkül zajlott le. Az országos ismertséget szerző Kner Izidor a kisszámú helyi elit egyik meghatározó tagja lett, a közigazgatási nyomtatvány piacon mozgó cég – épp a nagy kiugrás idején – komoly támogatást kapott a megye alispánjától és más vezető tisztviselőitől. Az 1900-as évek elején teljesen bizonyosnak látszott, hogy a család érzelmi, szellemi és lelki asszimilációja és befogadása véglegesen befejezett, visszafordíthatatlan folyamat. Kner Izidor gyermekei ebben a szellemben nevelkedtek. A későbbiekben Kner Imre a normalitás időszakaként tekintett vissza a dualizmus évtizedeire: amikor a gazdaság működési feltételeit a racionális érdekek alakították, amikor a jogi környezet biztonságot adott, s a személyi és vagyonbiztonság magától értetődőnek számított. Egyik levelében említi, hogy a világháború négy esztendeje alatt végig a régi jó idők visszatértét várták – mint tudjuk, nem ez történt. A vesztett háború, a forradalmak és Trianon feldolgozhatatlan traumája után új formában és korábban nem tapasztalt erővel jelent meg az antiszemitizmus. A jelenség a megmaradt források tanúsága szerint nem váltott ki erősebb reakciót a család tagjaiból. A területvesztéssel párhuzamosan a közigazgatási nyomtatványpiac összeszűkült, de az éles versenyhez szokott Kner-nyomda piaci pozícióit a konkurencia ellenségesebb környezetben sem tudta megrendíteni. Az új jelenségre egyedül Kner Imre reagált: 1922 márciusában Néhány megjegyzés a zsidókérdéshez címen terjedelmesebb írást tett közé a Független Szemlében.^[2] A cikk elején hangsúlyozta, hogy a kérdéshez vidéki perspektívából kíván hozzászólni, majd világos gondolatvezetéssel röviden bemutatta, hogy milyen tényezők vezették a zsidóságot a kereskedelmi pályák felé, milyen okokból értékelődött fel köreikben a szellemi tőke. A feszültség megszüntetésének kulcsát az oktatás általános színvonalának megemelésében találta meg. Írásának egyik tételmondata: „… az iskola és a nevelés volna az az eszköz, amellyel a zsidóságnak annyiszor fölpanaszolt szellemi, kulturális és gazdasági fölényét meg lehetne szüntetni…”^[3] Gondolatai alátámasztásaként bemutatta a gyomai felekezeti iskolák helyzetét, kiemelve, hogy a helyi keresztény intelligencia számos tagja a nagy áldozatokkal fenntartott zsidó elemibe járatta és járatja gyermekét. A környék községeiben és városaiban szerzett tapasztalatainak összegzése végén elmarasztalta az uralkodó osztályt, amiatt, hogy keveset tett a földmíves nép gyermekeinek iskoláztatásáért. A sok érdekes adalékot felsoroló írásból számunkra ezúttal a legfontosabb az, hogy Kner Imrét foglalkoztatta a kérdés s már az első alkalommal is racionális társadalomelemzéssel próbálta megragadni a problémákat, érzelmi tényezőket és számára mindig is idegen irracionális elemeket nem említett. Magát a jelenséget megoldható, orvosolható problémahalmazként tárgyalta. A gazdaságban és a társadalomban jelentkező irracionális és érzelmi erőket általában is csupán a „közegellenállást” növelő tényezőknek tekintette.

A húszas években az említett cikken túl egy-egy megjegyzés utal arra, hogy az antiszemitizmus jelenléte foglalkoztatta. Egy firenzei könyvvásáron való részvétel előkészítésekor a szervezéshez segítséget adó Fülep Lajosnak jegyezte meg: „Mint jeleztem, üzletileg nincs semmi értelme. De mint demonstrációnak igen. Hadd tegyünk mi, destruktív zsidók valamit azért, hogy külföldön tudják, van itt valami kultúraféle.”^[4] Sokkal inkább a háborús évek, az azt követő időszak káros hatásait és az általános bizonytalanságot emlegette. Többször írt arról, hogy míg apja a viszonyokból eredően teremtette meg a maga művét, addig ő a viszonyok dacára. S az évek múlásával mind több nosztalgiával emlegette az 1914 előtti világot. „Közös a sorsunk. Én is úgy érzem, elhagytam egy országot, ahova sohase fogok visszatérni” – írta egyik legjobb barátjának, Kozma Lajosnak.^[5] A nyomda a „viszonyok dacára” is jól ment: az 1920-as évek elején megjelent a Monymenta Literarum 24 és a Kner Klasszikusok 12 kötete, azaz lezajlott az a nagy tipográfiai kísérlet, amely Kner Imrének, az európai nyomdászat központjában, Németországban is tekintélyt szerzett. 1927-ben egy lipcsei nemzetközi könyvkiállítás után – a magyarok közül harmadmagával – a Német Könyvművész Szövetség tagjává választották. E nagy elismerés után vállalt szerepet olyan magyar bibliofil szervezetekben is, amelyektől korábban óvatosságból távol tartotta magát. A húszas-harmincas években nemegyszer komoly áldozatot vállalt azért, hogy a magyar nyomdászat a legszebb arcát mutathassa meg a nemzetközi könyvkiállításon és vásárokon. Az 1920-as évek második felében a gazdasági élet rendje stabilizálódott, a vállalatok vezetői ismét hosszabb távra tervezhettek. S természetes, hogy a Kner-nyomdához hasonló jól szervezett, magas szinten teljesítő üzemek tudtak maguknak leghamarabb állandó piacot teremteni. Egy közszállításból élő cégnek ugyan az átlagosnál nagyobb gondot okozott a „keresztény” konkurencia, de lehetett állni a versenyt. Maga Kner Imre is úgy vélte a cég teljesítménye – egyebek mellett – az átlagosnál erősebb versenyhelyzetnek volt köszönhető: „De ha nem volnánk zsidók, akkor nem volnánk azok, akik és amik vagyunk. … azért, mert ha nem lettünk volna zsidók, akkor sohasem nyomott volna a verseny bennünket annyira, nem lett volna nekünk annyira muszáj dolgozni. … »Necessitas mester« a legnagyobb tanítómester, ahogy Jókai írja valahol.”^[6] A régi, jobb időkre emlékeztető gesztusnak tekintette a család, hogy 1932-ben, a nyomda alapításának 50. évfordulóján, Kner Izidort Békés megye törvényhatósága örökös tagjává választotta. Ezt a megtiszteltetést a megye elitjének csak néhány tagja kapta meg.

Megváltozott a helyzet Hitler hatalomra jutása után, Kner Imre a németországi fordulat után többször is foglalkozott a várható következményekkel. „A német események rendkívül nyomasztó hatással vannak rám – írta unokaöccsének, Haiman Györgynek –. Mit csinálnak azok az intelligens elemek, akik világosan tudják azt, hogy mekkora romlást provokálnak ezek az események? – Mit csináljon Ullstein a zsidóbojkottra? Mondjon fel 10 000 embernek? Megáll az eszem”^[7] A nemzetiszocialista mozgalomnak főként a gazdaság törvényszerűségeivel ütköző törekvései foglalkoztatták, de világosan látta a társadalmi következményeket is. Ettől fogva legközelebbi barátainak írott leveleiben újra és újra visszatért a zsidóság-magyarság kérdéskörre. A hol rövidebben, hol hosszabban kifejtett gondolatsoroknak általában volt konfesszionális eleme, amely a magyarsághoz való tartozásáról szólt. A kor ismert irodalomtörténészével, az Ady-hagyaték gondozójával, Földessy Gyulával gyakran visszatértek erre a témára. Neki írta egy alkalommal: „Én a zsidóságomat csak annyiban érzem, hogy a problémaérzékenységemet a 2000 esztendős zsidó múlt örökségének tartom.”^[8] Majd azt is hozzátette, hogy ez a problémaérzékenység a társadalom más rétegeinek is hasznára válna. Az erős kötődésről másik barátjának, a korabeli magyarországi viszonyokat leveleiben kíméletlenül ostorozó Fülep Lajosnak írt: „Én nem tudok arra az álláspontra helyezkedni, mint Ön, mert nem éltem másutt soha, s nem tudom elképzelni sem azt, hogy másutt éljek. A gondolkodásom formái, az egész lelki berendezettségem az itteni viszonyokon, élményeken, tapasztalatokon épül fel, az óvodában is parasztgyerekekkel jártam együtt, számomra ez annyira adott környezet és világ, hogy vitatkozni sem tudok vele. Így van, s ebben kell dolgoznom, s ha sok-sok minden fáj is és rosszulesik is, annál inkább érzem azt, hogy itt kell kitartani és valami rendes dolgot csinálni.”^[9] A harmincas évek közepe felé lezajlott diskurzusokban Kner Imre végiggondolta azokat az identitással kapcsolatos kérdéseket, amelyek normális körülmények között fel sem vetődtek volna benne. Sorra vette a helyzet – kiszámítható, de mégis csupán elméleti esélyként kezelt – rosszabbodása esetén adódó lehetőségeket, s kialakította a maga álláspontját. A jövőt illetően két megkérdőjelezhetetlen tételt fogalmazott meg: úgy döntött, hogy bármi történik is, szűkebb családjával együtt a végsőkig a helyén marad és működteti a nyomdát. A másik alaptétel – egy később papírra vetett megfogalmazásban – úgy hangzott „ami sérelem ér, az mint magyart ér”. Elhatározását egy nagyon fontos döntéssel meg is pecsételte, gyermekei nevelését – Kodály-tanítvány felesége támogatásával – úgy irányította, hogy a maga erős magyar identitását átadja nekik. Elvetette az esetleges korai külföldi taníttatás lehetőségét, hogy alapélményeiket itt szerezzék meg, s különös hangsúlyt fektetetett arra, hogy a Budapesten gimnáziumba járó fia számára közvetlen tapasztalatot jelentős antiszemitizmus romboló hatását ellensúlyozza.

A zsidótörvények idején

Lényegesen megváltozott a helyzet 1938 elején, amikor realitássá vált az úgynevezett „zsidókérdés” törvényes „rendezése”, azaz a polgári jogegyenlőség megszüntetése. A „kérdés törvényes és tervszerű rendezésének” megindítását Darányi Kálmán miniszterelnök jelentette be 1938. március 5-én a fegyverkezési programot meghirdető győri beszédében. A zsidóság befolyását „illő mértékre” csökkentő törvényről szóló előzetes híresztelések is rendkívüli izgalmat váltottak ki az érintettek körében. Kner Imre unokaöccse, Haiman György már februárban arról írt, hogy a fővárosban hisztériás járvány tört ki, ami alól senki sem vonhatja ki magát.^[10] Kner Imre – a maga szokott módján – azon volt, hogy az érzelmeket háttérbe szorítva minél pontosabban átlássa az éppen zajló folyamatokat és hideg fejjel kereste az adott helyzetben vállalata számára megmaradt lehetőségeket. .A legnagyobb bajnak a bizonytalanság elhatalmasodását tartotta. „Most érzem azonban csak, mennyire fontos a cselekvés szabadságához a jogi viszonyok rendezett és rendszeres volta – írta a számára oly fontos Fülep Lajosnak –, s hogyha olyan rendelkezés jön, amely eddig megdönthetetlennek hitt alapelvekkel helyezkedik szembe, mennyire meg tudja az ember biztonságérzését rendíteni. Az én munkaköröm túlmegy a napi dolgokon, én foglalkozom nálunk a hosszú lejáratú, a jövőt építő, de messzemenő kötelezettségeket maguk után vonó dolgokkal s ezért hazaérkezésem óta egyenesen bénának érzem magamat.”^[11] Ám ugyanebben a levelében arról is írt, hogy ha majd eldőlnek a dolgok és kiderül, mekkora az a terület, ahol megvetheti a lábát s újra hozzáfoghat a munkához, bizonyára visszatér a cselekvéshez szükséges akarat és erő. A diszkriminatív törvénytervezet érzelmi hatását igyekezett önmagától távol tartani. „… a megaláztatás érzését soha nem engedtem elhatalmasodni magamon, fel sem bukkant bennem.” – írta a már idézett levélben Fülepnek, s hozzátette azt is, jobb a jogtalanságot elszenvedni, mint elkövetni.

Bármennyire fegyelmezett volt is Kner Imre, egy-egy pillanatra érezhetően megrendült. Egy másik közeli barátjának, Móricz Miklósnak – Móricz Zsigmond öccsének – írta két nappal az első zsidótörvény kihirdetése után: „Nem is az ijeszt engem azonban, kedves Miklósom, amit végre lehet hajtani, hanem éppen az, amit nem lehet. Az, hogy milyen hang és színvonal jutott az utóbbi időben szerephez a fórumon a felelős és felelősséget vállalni képes és akaró elemekkel szemben. Ha az ember belenéz néha a lapjaikba, visszaretten a hangjuktól, a színvonaltól, a magyartalan és műveletlen tónustól, mely belőlük árad. Hát lehetséges az, hogy Bartókkal, Kodály Zoltánnal, Móricz Zsigmonddal egyidejűen ez a hang szerephez jusson? Hát csak ennyit fogott az embereken az a sok esztendő, amit egyetemen komoly tanulmányok között töltöttek, hogy ilyen lapok kandikáljanak ki a zsebükből és a környék intelligenciája olyan dolgokat higgyen el, sőt tartson kívánatosnak, mint ma?”^[12] Ugyanakkor ebben a megrendültséget tükröző levélben is határozottan leszögezte, hogy üzleti elvein és vállalatvezetési gyakorlatán semmit nem változtat: „… nekem nincs is kedvem kibújni a rám eső felelősség alól, de lehetőségem se, de mást mondok, nem is akar ráváltani az eszem arra, hogy keressem ennek a módjait. Én véges végig, bármi történjen is, fizetni fogom a személyzetemet, alá fogom írni a váltókat, be is fogom azokat váltani. Sem áruban, sem pénzben nem fogok több hitelt igénybe venni, mint amennyit az üzleti szempontok igényelnek és esedékességkor mindig pontosan fogok fizetni. Nem ismerek más életformát és nem tudom másképpen a módját. És hidd el, hogy nagyon sokan vagyunk ilyenek.”^[13] A Móricz Miklósnak írottakat a vállalat ügyeibe egyre jobban bevont 15 éves fia számára is alapvető üzletvezetési elvként fogalmazta meg: „Még ha nagyon rossz helyzetbe kerülnénk, akkor se tudnék nem becsületesen dolgozni, mert másként élni és dolgozni nem is érdemes. Voltunk mi már, amióta én élek és dolgozom, sokszor igen nehéz helyzetben s a végén mindig nekünk lett igazunk. Ha csak sokkal hatalmasabb történelmi erők nem lépnek fel, most is igazunknak kell lenni.”^[14] Noha Kner Imre nagyon is pontosan kalkulált a „hatalmasabb történelmi erőkkel”, mégis a maga egész stratégiáját arra építette, hogy előbb-utóbb a dolgok visszazökkennek a rendes kerékvágásba. Meg volt győződve arról, hogy a cég minél tovább szolgálja ki megrendelőit a rendkívüli körülmények között, annál hamarabb fog talpra állni az összeomlás után.

Az első zsidótörvény elfogadása után a kormánypárti politikusok úgy nyilatkoztak, hogy ezzel jogszabállyal a kérdés rendeződött és nem lesz folytatás. Ám a viszonylagos nyugalom sem tartott sokáig, már 1938 novemberében napirendre került az újabb korlátozó törvény előkészítése. Ráadásul a törvény előkészítése és vitája alatt több, a gazdaság törvényszerűségeivel összeegyeztethetetlen rendelet is napvilágot látott. Az új törvény a gyomai nyomda számára sokkal fenyegetőbbnek látszott, mert megfogalmazói korlátozni kívánták a zsidónak minősített cégek közszállításban való részvételét. A Kner-nyomda megrendelői körét pedig 90%-ban a közigazgatási nyomtatványokat rendelő községek és városok adták. A bizonytalanság hónapjaiban reális lehetőségnek látszott az, hogy a nyomda elveszti piacait, az alkalmazottak többségét el kell bocsátani. Ekkor írta Kner Imre egyik legelkeseredettebb hangú levélt Fülep Lajosnak: „Nem tudom, mi lesz velem és azokkal, akik rám vannak bízva, s úgy érzem, ki vagyok szolgáltatva minden elképzelhető, eddig elképzelhetetlen rossznak … Egészen primitív, állati rettegés van bennem, bennem, aki annyi mindenféle viszonyok között vezettem ezt a kis hajót, és aki annyit kibírtam és helyreigazítottam. – Ismeretlen veszedelmek ellen védekezni nem lehet – a lelki felkészültség annyiban van bennem, hogy egyelőre higgadt és nyugodt vagyok külsőleg, s látszólag folytatom a munkámat, de már régen nem az azelőtti tempóval és biztonsággal, határozottsággal.”^[15] Kner Imre talán egyedül Fülep Lajosnak írt ilyen nyíltan a maga félelmeiről, másoknak éppen ő igyekezett erőt adni. Családtagjai és barátai között is voltak olyanok, akikben ezekben a hónapokban fogalmazódott meg a kivándorlás gondolata. A távozás lehetőségeit latolgató sorokra általában a hazához, a magyarsághoz való viszonyát összegző konfesszió számba menő levelekkel válaszolt. Ilyen levelet írt régi barátjának, az építész és tipográfus Kozma Lajosnak is: „Kedves Lajoskám, nem akarok itt most érzelegni, és még nehezebbé tenni azt, amit úgy is olyan nehéz végiggondolni. Nyilván alapos megfontolás után teszed azt, amit teszel, s nagyon szeretném, ha tájékoztatnál konkrét terveid felől. Mi az ellenkezőjére határoztuk el magunkat. Vidéki emberek vagyunk, udvarhoz, házhoz, fűhöz-fához-környezethez sokkal jobban hozzánőve. A munkánk is más természetű. Anyagiakban, családi viszonyokban is olyanok a körülményeink, hogy nem tudjuk kihúzni a gyökereinket innen, s nem tudunk likvidálni semmit. Akinek olyasmije van, mint nekünk, s akinek ez a vagyona nem az eszében és kezében, hanem egy hatalmas, az ország minden lehetőségéhez és sajátosságához kapcsolódó apparátusban, az azon változtatni nem bírhat, s ha másként nem tehet, vele kell elpusztulnia. Valahogy aztán érzelmileg is arra jutottunk: nem bírunk elmenni innen, s vállaljuk mindazt, amivel az itt maradás jár. Hogy ez a mindaz mi lehet, egyelőre nem tudjuk végiggondolni. Talán nincs is fantáziánk hozzá. Mindegy, a lehetőségünk sincsen meg arra, hogy felkészüljünk ellene, hogy védekezzünk, s hogy elmenjünk előle. Megbeszéltük együtt, mindnyájan s emellett kell most már maradnunk. Ez persze személyes állásfoglalás, amely minden adottságból folyik, érzelmiekből úgy, mint anyagiakból és személyiekből, s ez az állásfoglalás nem jelenti azt, hogy elítéljük azt, aki másként tesz. Nyilván másként kell tennie.”^[16] Hogy a történtek valóban nem rengették meg korábban kikristályosodott elveit, azt legpontosabban fiának írott levelei dokumentálják. Folyamatosan gondot fordított arra, hogy sem fia önérzete, sem magyarságtudata ne sérüljön, többször is nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ami most történik, az racionális okfejtéssel is leírható kisiklás, amolyan baleset. amely el fog múlni. 1938 őszén a következőket írta a Budapesten tanuló Mihálynak: “Sohase jusson eszedbe azonban azokat, akik a piacon ágálnak és jelszavakkal dobálóznak, a magyarsággal azonosítani. Te ismersz az én barátaim között sok-sok kiváló, derék, világosfejű és elfogulatlan magyart, s tudod, hogy azok mennyire ismernek és elismernek bennünket. Ha majd már sokkal többet olvashatsz komoly könyveket, látni fogod, hogy már száz év előtt a nagy magyarok sürgették és követelték ezt az átalakulást, mert látták, hogy a magyarság szaporodása, helytállása, boldogulása ettől függ. Mindig gondolj arra, hogy mi magyarok vagyunk, magyarnak nevelt bennünket már dédapád, nagyapád és szüleid is, és minden jogunk, okunk megvan arra, hogy jó magyarnak érezzük magunkat. Senkinek az az emberi, erkölcsi joga nem lehet meg, hogy ezt a ma­gyarságot kétségbe vonja, elvonja tőlünk. De, éppen mert zsidók vagyunk, és mert mások ezt kétségbe vonják, nekünk be kell bizonyítanunk, hogy értékes és jó magyarok vagyunk, ennek az egyetlen módja: mennél több, mennél jobb, mennél értékesebb magyar munkát végezni.”^[17]

„A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939. évi IV. tc. 13. paragrafusa valóban drasztikusan korlátozta a zsidónak minősített személyek közszállítási kontingenseit. Ez a korlátozás érintette volna a gyomai nyomdát, de a mentesítő rendelkezések egyike is vonatkozott a vállalatra. Az üzemnek Kner Imre és öccse Kner Endre volt a két tulajdonosa. Kner Endre hosszú éveken keresztül harcolt az első világháborúban s megkapta azt a két frontharcos kitüntetést is, amelynek köszönhetően mentesült a törvény közszállításra vonatkozó korlátozó hatása alól. Mivel ő lett a többségi tulajdonos, a cégre nem vonatkoztak a közszállítást szabályozó korlátozások, s ha folyamatosan nehezedő körülmények között is, de működhetett 1944 áprilisáig.

Farkas esz meg, medve esz meg

A maga polgári evolucionista hitén túl honnan merített erőt Kner Imre? Világnézetének első számú alaptétele volt, hogy hosszú távon a világ sorát irányító tényezők közül a gazdaság a legfontosabb. Meg volt győződve arról is, hogy az a politikai rendszer, amely a gazdaság törvényszerűségeit figyelmen kívül hagyja, vagy éppen tudatosan megsérti, bukásra van ítélve. Szemléletének gazdasági meghatározottsága miatt a legfontosabb támaszt a vállalat üzleti sikerei jelentették. 1938 őszén, az antiszemita hisztéria egyik csúcspontján, csökkent a nyomdától rendelő községek száma. A közigazgatási nyomtatvány megrendeléseket intéző jegyzőket politikailag is lehetett presszionálni. Viszont a következő évben örömmel tapasztalta, hogy a községek egy része visszatér, mivel a konkurenciánál nem kaptak olyan minőségű árut és olyan kiszolgálást, mint a Kner-nyomdánál. Az 1938-as csökkenést is sikerült pótolni a visszatért felvidéki községeknek köszönhetően. Kner Imre 1939 januárjának legelején arról számolt be fiának, hogy a 290 felvidéki jegyzőségből már 88-nak kartont kellett nyitni, azaz újra a nyomda megrendelői lettek. „Mindezek azt mutatják, mi vagyunk a leggyorsabbak, legpontosabbak, legszakszerűbbek, csakis erőszakkal lehet elbírni velünk” – kommentálta az eredményeket Mihály fiának. Az nagy megrendelési hullám pedig csak ezt követően indult el. Külön örömet jelentett, ha egy-egy elcsatolt község az 1918 előtt üzleti kapcsolatra hivatkozva jelentkezett. Akadt jegyző, aki arról írt, hogy húsz éven keresztül őrizte a Kner-nyomda nagy közigazgatási mintatárát, egy másik úgy kezdte a levelét, „Régi cégünkhöz való visszacsatoltatásunk alkalmából…”. Az ilyen gesztusok érzelmileg is sokat jelentettek Kner Imre számára és egyben megerősítették abban a meggyőződésében, hogy a korrekt üzletpolitika olyan tőke, amelyre évtizedek múltán is lehet építeni. Észak-Erdély visszacsatolása után hasonló kellemes tapasztalatokban volt része, a vállalat piaca pedig lényegesen kibővült. Nem lehet elég magasra értékelni a vállalat üzleti partnereinek korrekt együttműködését sem. A Kner-nyomda 1944. március végéig zökkenőmentesen működött. A sokféle nyomdai anyag, a papír, a hitel – nem kis szervező munka árán – mindig időben megérkezett és a megrendelt tételek jó minőségben, csaknem a békebeli gyorsasággal és pontossággal jutottak el a megrendelőhöz. Pedig a háború idején a nyomda bizonyos meglevő készleteit is csak külön jóváhagyás után használhatta fel. A vaskos üzleti levelezések dokumentálják, hogy a Kner nevet a megkülönböztető törvények dacára régi üzleti partnerei között változatlan tisztelet övezte. A háborús anyaghiány a gyomai nyomdát az átlagosnál kevésbé sújtotta. A vállalatot és a munkát abszolút értéknek tekintő Kner Imre számára alighanem ez a cselekvő szolidaritás jelentette a legtöbbet.

A szorongattatások idején felértékelődnek a szolidaritás jelképes gesztusai is. Kner Imre erről is Fülepnek írt a legnyíltabban: „Mondom, minden perc olyan dolgokat hoz, amelyek sérteni ugyan nem sérthetnek, meg nem alázhatnak, de állandóan borzolják a kételyt bennem, Ilyenkor bizony kellene, hogy egynémely barátomban lenne annyi gyöngédség, hogy írjon. Egy szót csak, egy levelezőlapon egy mondatot, nem többet. Kiállást, erkölcsi, anyagi áldozatot úgysem várhatok, mert az értelmetlen dolog lenne és céltalan, mint a külföldi példák mutatják. … De voltak hetek, amikor még újabb volt a dolog s szinte elepedtem ezért. Most már mindegy sok mindent elintéztem magamban s egyre kevésbé nyugtalankodik a lelkiismeret. Már tudom, hogy 5% feláldozása nem menti meg a 95%-ot, s ez volt az, ami a legjobban izgatott.”^[18] Ha nem is mindig abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, megérkeztek ezek a gesztusok, például Móricz Miklós 1938 utolsó napján írt egy ilyen levelet: „Kedves Imrém! Az óévből már csak kevés van hátra, de nem akarom, hogy ez a kevés a Rátok való gondolás nélkül teljék el. Sokszor juttok eszembe, és szeretnék Veletek lenni, mert tudom, nagy gondokkal és nagy szenvedésekkel búcsúzol ettől a rettenetes évtől. S ezt meg kellene osztani Veled, mert ha volt valaha értelme az együttérzésnek, hát bizonyára most van a legjobban. Legalább írok hát, az írás sok mindent kifejez, mert abban is türelmes, hogy ha akarom, lelket fejez ki, ha akarom, csak anyag marad. ... Édes Imrém, Neked igazán nem akarok semmiféle sablont mondani és írni. Mondom, látni szeretnélek Benneteket, és mindenesetre szeretném, ha legalább írnál. A világon mindig a törpe kisebbség uralkodott, mert szerencsére mindig törpe kisebbség volt az, aki uralkodni akart. S uralkodni alig jelent egyebet, mint készséget szenvedések kiosztására. Meleg szeretettel üdvözlöm az egész kedves családot. Régi, változatlan barátsággal: Miklós.”^[19] Kner Imre barátai közül Fülep Lajos és Földessy Gyula tevőleges segítséget is felajánlott. Az utóbbi egyike volt az első zsidótörvény ellen a sajtóban is tiltakozó 59 művésznek, közéleti embernek. Lélekerősítő gesztusnak tekintette Kner azt is, hogy dunántúli utazása során Pannonhalmán és más egyházi központok könyvtáraiban könyvművészi rangjához illő tisztelettel és előzékenységgel fogadták. Őrszolgálat közben a gyomai parasztemberek között szerzett jó élményekről is olvashatunk a levelekben. Az adott körülmények között a szolidáris, sőt az egyszerűen csak normális gesztusok is értékké váltak.

Amikor bizonyossá vált, hogy Kner Endre két frontharcos kitüntetésnek köszönhetően a nyomda továbbra is korlátozás nélkül részt vehet a közszállításban, a legnagyobb fenyegetés egyelőre elmúlt. Megkezdődött az az időszak, amikor a feszültség a bizonytalanság a mindennapi élet megszokott részévé vált. A nyomda működött, még könyveket is adtak ki egészen 1944-ig, a nyomdászat megindulásának 500. évfordulóján, 1940-ben Gyomán készültek a legszebb jubiláris kiadványok, többek között Misztótfalusi Kis Miklós Mentségének új kiadása. A közigazgatási nyomtatvány üzletág kimondottan pörgött: bekövetkezett az a fordulat, amelyet a nyomdaalapító Kner Izidor is, Kner Imre is húsz éven keresztül várt, visszatért az elcsatolt területek nem kis része. Nagyon hamar kiderült, a maga keresztény voltát hangsúlyozó konkurencia nem tudja háttérbe szorítani a Kner-nyomdát. A nyomda közigazgatási sikereinek egyik kulcsa a kétévente megjelenő közigazgatási nyomtatványjegyzéke volt, a jegyzékben szerepelt valamennyi Magyarországon használt közigazgatási nyomtatvány, a nyomtatvány használatát elrendelő jogszabály megjelölésével. Ez a különleges szellemi befektetést tartalmazó kötet sok segítséget adott minden jegyzőnek, a visszatért községek jegyzői számára pedig rendkívüli támogatást jelentett. Teljes joggal írta Kner Imre, hogy nélkülünk a magyar közigazgatás rosszabb és drágább volna.

A helyzet persze mindig romlott valamennyit, 1942 elején a nyomda faktorától kellett megválni annak zsidó volta miatt. Mintha a saját temetésemet néztem volna végig – kommentálta a nyomda alkalmazotti gárdáját mélyen megrendítő eseményt a vállalat vezetője. Ugyanezen év nyarán behívták munkaszolgálatra Kner Imre testvérét, Endrét, aki a vállalat pénzügyi munkáját irányította és végezte. Feladatkörük nagy részét Kner Imre vette át, lassan ideje nagy részét beszippantotta a vállalat. Az üzem megőrzése mellett akadt egy-két örömteli dolog is: az utódjának szánt fia leérettségizett s Kner Imre az inas időszak letelte után nyomdászként felszabadította. Abban bízott, át is adhatja neki a maga tudását. Közben folytatta lélekerősítő levélbeli diskurzusait barátaival, újra és újra leírta, hogy mindaz, ami történik, milyen nagy károkat okoz az országnak. Olykor indulattal írt arról, hogy mint polgár húsz éven keresztül tégláról téglára építette azt a rendszert, ami most másoknak az ölébe hull, mert alkalmatlanok lettek volna az építésre. Közeli barátainak többször is örömmel számolt be arról, hogy gyermekei önérzetén, magyarságtudatán nem esett csorba. Gyermekeinek többször is leírta: ami példát adtam nektek, abból egy szó visszavonnivalóm nincs, egy lépést sem tennék másként. Családtagjait és önmagát a vállalat hosszú történetéből vett példákkal erősítette, idézte apját, aki a nyomda 1920-as román leszerelése, a piac nagyobbik részének elvesztése után mondta: „Nem baj, Fiam, elkezdjük újra, még mindig többünk van, mint az a 75 pengő [forint], amivel kezdtem, mert megvan a nevünk.” ^[20] Minden balsejtelme ellenére bízott is ebben, 1943 augusztusában azt fejtegette Fülep Lajosnak, milyen nagy baj, hogy az állandó leterheltség miatt nem tud foglalkozni az átmeneti időszak, az újrakezdés problémáival. Ugyanakkor egyre világosabban látta az új veszélyforrást, nevezetesen azt, hogy ha Magyarország szovjet befolyási övezet lesz, mint „burzsuj” kerülhet célkeresztbe.

Az 1944-es levelekben már jóval kevesebb nyoma van a bizakodásnak. Egyre aggasztóbbnak, sőt rémítőnek látta az ország sorsát és a maga helyzetét. „…farkas esz meg, medve esz meg, de megesznek minket” – idézte 1944 februárjában Fülep Lajosnak nem egészen pontosan Ady Kurucok így beszélnek című versének alapgondolatát. A versben megfogalmazott gondolatot egzaktabbul is kifejtette: „…osztály- és társadalmi helyzetem olyan roppant exponált és veszedelmes sokfelé, hogy erre sok vonatkozásban mentség vagy enyhítő körülmény nem is lehetséges, példaképpen fel kell esetleg áldoztatnom, akár így, akár úgy fordul a sors.. És én annyira belefáradtam mindenbe, hogyha kötelességszerűen húzni tudom is még soká az igát kedvezőtlen körülmények közt, változtatni a helyzeten nem tudok, erre erőm, de reális lehetőségem sincsen.”^[21] A legborzalmasabbnak nem a saját sorsát látta, hanem azt, hogy munkája nyom és folytatás nélkül elsüllyedhet; és azt, hogy a maga végzete ráborul azokra is, akiket hozzá kötött a sors. A helyzet változását pontosan érzékelte ezúttal is. Az ország német megszállását követően 1944. április 4-én „az állambiztonsági és közbiztonsági szempontból veszélyes baloldali személyek” között letartóztatták, majd bő kétheti gyomai fogva tartás után deportálták.^[22] Ahogy 1938-ban elhatározta, a nyomda az utolsó percig működött. Amikor Gyomán felszállt a vonatra, azzal nyugtatta családtagjait, „hogy neki nagyon érdekes tanulmány lesz mindaz, amit látni fog, hogy biztosan tanulni fog mindabból, ami most rá vár, és még hasznosíthatja az életben”.^[23] Az utolsó mondatok teljes összhangban voltak az 1938 körül megfogalmazott elvekkel és későbbi magatartásával – de mindaz, ami hat éven át működött, erre az időre érvénytelenné vált. Erről az utazásról nem volt visszaút…