Kritikák

 barnas masik halal

 

Ménesi Gábor

 

Csend, amit maga köré épít a mű

Barnás Ferenc: Másik halál

 

Hosszas készülődés előzte meg, és el is húzódott Barnás Ferenc pályakezdése, írói beérése. Amikor bemutatkozó kötete, Az élősködő (1997) napvilágot látott, a kritika üdvözölte a sokat ígérő indulást, miközben a regény esetlegességeit, problematikusságát sem hallgatták el a bírálók. A Bagatell (2000) ugyancsak érdekes és figyelemre méltó kísérlet, bár megítélésem szerint mégsem mutat markánsabb fejlődést és továbblépést. Barnás harmadik regénye, A kilencedik (2006) olvasása közben viszont már határozottan az a befogadó benyomása, hogy a korábbi szövegek fogyatékosságait csaknem maradéktalanul sikerült kiküszöbölni, és olyan jól megmunkált, kiforrott alkotás került ki a szerző műhelyéből, melyet a recenzensek egyöntetű lelkesedéssel fogadtak. A gyermeki nézőpont és a hozzá kapcsolódó nyelv megteremtésének lehetősége, illetőleg a szorongás és kiszolgáltatottság tematizálása okán Barnás regényét többen Kertész Imre Sorstalanságával hozták kapcsolatba.
            A fülszöveg egy regényciklus lezárásaként említi az új könyvet. Valóban nem érdemes elzárkózni ettől a felfogástól, mert a Másik halál több ponton kapcsolja be az értelmezés folyamatába a korábbi Barnás-opusokat: hol egy utalás, mondat, szövegrészlet vagy éppen a tematikai párhuzamok hívják elő a befogadó korábbi olvasástapasztalatait. Itt első helyen Az élősködőt kell megemlíteni, amennyiben a szerző bemutatkozó könyvének középpontjába ugyancsak a pszichiátriai betegség tematizálása, az elme megbomlásának tapasztalata került, de előzményként éppúgy felsejlik a Bagatell, benne a saját személyisége feltárására törekvő utcazenész-elbeszélővel, valamint A kilencedik világa a gyermekkor ábrázolásával. Ezzel együtt a Másik halál önmagában, más Barnás-könyvek ismerete nélkül is értelmezhető, más kérdés, hogy elejétől a végéig komoly aktivitást vár el az olvasótól.
            A regény szüzséje nagyon röviden összefoglalható: az elbeszélő-főhős nyaranta különböző nyugat-európai városokban keresi kenyerét utcazenészként. Egyik útja alkalmával ismerkedik meg Michaellel, az inszomniában szenvedő pincérrel, aki több mint húsz éve nem tud aludni, mert „csak jár, csak jár, csak jár, állandóan jár benne valami, nem tudja mi, de szakadatlanul és feltartóztathatatlanul jár benne valami”. (79.) Michael meghívja egy italra a főhőst, majd vendégül látja házában, és órákon keresztül beszél magáról és állapotáról. Amikor megtudja, hogy az elbeszélő valamilyen írásművön dolgozik, ráveszi, hogy adja fel tanári állását, ő pedig finanszírozza barátja költségeit, ha megírja Átiratok címen tervezett regényét. „Te szellemi ember vagy, akit támogatni kell. Az a legfőbb dolgod, hogy megírd a művet. Ha valaminek értelme van, akkor az ez” – mondja. (84.) Egy napon az elbeszélő telefonhívást kap, s egy férfi a vonal túlsó végén németül közli Michael halálhírét. Főhősünk anyagi forrásai hamar kimerülnek, s kénytelen munkát keresni. Számos próbálkozás és elutasítás után végül teremőrként helyezkedik el egy galériában (valószínűleg az Ernst Múzeumról lehet szó), ahol tíz évet, vagy talán valamivel több időt tölt el.
            A Másik halál középpontjába ez a periódus kerül, de az elbeszélés teljes mértékben felbontja a kronológiát, és olykor különböző jelenetek követik egymást, nem csak az említett időszakból, hanem jóval korábbról is. Ezzel együtt nagyon keveset tudunk meg a főhős múltjáról, korábbi tevékenységeiről. Számos mozzanatot, életrajzi adalékot, helyszínt és figurát beazonosíthat a szerző életútját jól ismerő olvasó, de ezek inkább csak bizonyos élethelyzetek felismerését teszik lehetővé, nem pedig az egyértelmű önéletrajzi olvasatot implikálják. Barnás ugyanis – korábbi regényeihez hasonlóan – ezúttal is eltartja magától a közvetlen személyességet. Valójában nem is fikció és valóság viszonya válik elsődlegessé, a regény valódi tétje más.

A szerző regénypoétikai kísérlete arra irányul, hogyan interpretálható a beszélő krízishelyzete, magánya, mentális és egzisztenciális összeomlásának folyamata. Barnásnak sikerült olyan regénypoétikai és -nyelvi konstrukciót kidolgozni, amely pontosan illeszkedik a figura mentális állapotához, és – érdemes előre bocsátanunk – végig működőképesnek bizonyul. A narrátor újra és újra megpróbálja a nyelv segítségével rögzíteni betegsége szimptómáit, azt, hogy mi történik vele, amikor olyan állapotba kerül, ám minduntalan szembesülnie kell annak akadályaival, nehézségeivel. Hősünk az általa megalkotott regényben, az Átiratokban sem tud beszélni arról, hogy „miért történik velem újra és újra az, ami történik, hogy miért jutok újra és újra oda, ahová jutok, amiről máskülönben ekkor még nem tudtam, hogy nem megragadható, akárhogy is akarom, nem megragadható…” (113.) Az elbeszélés tehát mindvégig kimondható és kimondhatatlan határmezsgyéjén egyensúlyoz. A kötet élére kihelyezett mondatsor („Még. És már nem. Egyszerre. Majdnem mindig.”) előrevetíti a szöveg mondatritmusát, amennyiben egymásnak ellentmondó, bármifajta logikai összefüggést nélkülöző, olykor az előző kijelentést visszavonó állításokat sorakoztat fel. Az elbeszélő gyakran késlelteti mondanivalóját, kitérőket alkalmaz, eltereli az olvasó figyelmét, bizonyos részletekre visszatér később, más mozzanatokat viszont teljesen mellőz. Minden összemosódik a fejében, többször arra a következtetésre jut, hogy nem lehet összerakni az egészet, és ráadásul az identitása is kérdésessé válik: „Néha összekeverem, hol, mit mondok, amennyiben egyáltalán én mondom, mert olykor az az érzésem, mintha nem is én mondanám, hanem a másik. Én és a másik. Hacsak nem vagyok eleve a másik.” (18.) Márpedig mindez nem lineáris szövegépítést hív elő, s ennek megfelelően fragmentált szövegegységek rendeződnek el a Másik halál terében, amelyeket az elbeszélő villanásoknak nevez.
            Lassú tempóban, lépésről lépésre bontakoznak ki, válnak láthatóvá az összeomlás jelei. A főhős képtelen felfogni a szavak és mondatok jelentését, sőt, elmondása szerint nemcsak gondolkodni nem tud, de „a legalapvetőbb feladataim elvégzésén túl képtelen vagyok bármit megcsinálni”. (201.) Arra gondolhatunk, utolsó svájci útja alkalmával történt vele valami, amitől olyan állapotba került. Már elbeszélése elején megemlíti Michael nevét, és sejteti, hogy állapotához köze lehet a férfinak, illetve – ahogy később megtudjuk – a férfi halálának. Egyértelműen azonban mégsem derül ki, mi váltotta ki a főhős betegségét, csupán feltételezéseink lehetnek. Sok minden más ugyancsak homályban marad a regény lapjain. Az így keletkezett hiátusokat az olvasónak kell kitöltenie, s valamilyen módon – kvázi nyomozóként – összeilleszteni a mozaikkockákat, amihez az elbeszélés meglehetősen csekély fogódzót ad. Az elbeszélő Michaelhez fűződő kapcsolatának mélységét pontosan érzékeljük, ám annak valódi természetéről nem tudunk meg többet, miként arról sem, mi okozza Michael lelki válságát. Az is eldönthetetlen, hogy a pincér használja történetében ugyanazokat a széteső mondatokat, mint a főhős, vagy pedig abból adódik ez a töredékes és pontatlan beszédmód, hogy az elbeszélő közvetítésében ismerjük meg a Michaellel történteket. Annyi derül ki, hogy a férfi tizennégy évesen az apja miatt szökött meg otthonról, aki „egy náci náci volt, egy igazi német náci, az ilyenektől pedig undorodom és hányingerem van, akkor is, ha az apám, ilyenekkel volt tele az ország”. (61.) Majd egy másik jelenetet idéz fel azon az éjszakán, amikor hosszan beszélgetnek a főhőssel: egy johannesburgi étteremben, ahol ugyancsak pincérként dolgozott, egy búr férfi órákon keresztül puskával fenyegetőzött. Michael végül elvette a fegyvert, de aztán néhány nappal később történt vele valami, „amiről nem tudná megmondani, hogy mi, csak azt tudja, hogy egy este bevitték a Johannesburgi Idegklinikára”. (67.) A férfi nem tudta feldolgozni a traumákat és öngyilkos lett. Többször említésre kerül, hogy valami történt odaköltözése előtt az elbeszélő lakásában, de erről ugyancsak nem tudunk meg további részleteket, sőt, a főhős is egymásnak ellentmondó információkat kap a szomszédoktól arról, „miért tette azt Hallerné, amit tett”. (121.)
            A mondatok felépítése, egymáshoz kapcsolódása, a szöveg ritmusa nemcsak az elbeszélő gondolkodásmódját közvetíti, illetve a pszichés összeomlás jeleit tükrözi, hanem leképezi bizonyos kényszeresen ismétlődő mozdulatait, cselekvéseit. Minden este, amikor végez a galériában, első útja a GRobyba vezet, ahol durumtésztát, paradicsomkonzervet és bort vásárol. Emellett szüntelenül járja a városban különböző megszokott útvonalait, az ő megfogalmazásában a mínusz távokat, sőt időnként körbe-körbe fut a Margitszigeten a virágágyások között. Később a galériában, saját termének háromszáznegyven négyzetméterén faltól falig járkál, közben pedig egyfolytában figyel: „… az egyik oldalon megérintem a falat és elindulok aznap századszorra vagy kétszázadszorra vagy ötszázadszorra a másik oldal irányába, ahol majd a fal előtt néhány centivel meg fogok állni, és ahol azt fogom érezni, hogy megérintettem a falat, pedig nem érintettem meg, azért nem, mert tudtam, hogy nekem arra a tíz centire szükségem van, éppen arra a tíz centire, ami köztem és a fal között van – én ennyit szeretnék, gondoltam, ezt a tíz centit, mert valami azt súgta, hogy amennyiben ezt a tíz centit el tudom érni egy napon úgy, ahogy azt el kell érnem, akkor esetleg lesz még esélyem, akkor esetleg lehet még esélyem…” (184-185.) Mindez tehát, vagyis a folyamatos figyelem, koncentráció, az állandó ismétlés elsősorban védekezését szolgálja, próbálja ugyanis személyiségét egyben tartani, összeszedettnek akar mutatkozni. Ezzel együtt – ahogy a leépülés okai sem derülnek ki egyértelműen – arról is csak sejtéseink vannak, minek köszönhető az elbeszélő felépülése.

Az elbeszélés formálódásának ismeretében az sem meglepő, hogy az Átiratok tartalmáról, mondanivalójáról, szerkezetéről nem tudhatunk meg semmit, mindössze annyi derül ki, hogy a könyv hat éven keresztül íródott, végül kiadták, kritikák születtek róla, és szerzője egy külföldi ösztöndíjat kapott. (A regény éppen azzal zárul, hogy a narrátor beszámol érkezéséről S-be, egy amerikai kisvárosba, és arról, hogy elfoglalja szállását a művésztelepen.) Az elbeszélő saját írásműve kapcsán is szándékosan bizonytalanítja el olvasóját, ugyanis eleinte az a benyomásunk, hogy az Átiratok a galériában töltött évek alatt, a felépüléssel párhuzamosan született, sőt, akár azt is feltételezhetjük, hogy az alkotási folyamat lényegében a Másik halál keletkezéstörténetével azonosítható. A narrátor egy alkalommal kijelenti, hogy nem volt módja jegyzeteket készíteni, nem sokkal később viszont már arról olvashatunk, hogy mégis szerzett egy noteszt, amelybe lopva beleírta gondolatait, benyomásait. Majd pedig azt állítja, hogy „végül nem volt időm használni a jegyzeteimet sem”. (288.) Aztán megtudjuk, hogy a feljegyzésekből egy újabb mű formálódik, amelynek első változatát még elutazása előtt rögzíteni akarja. Az viszont kétségtelen, hogy az én-építés megvalósulásában egyfelől hangsúlyossá válik az írás processzusa mint terápiás lehetőség. A főhős ki is mondja: „éveken át az írás segítségével, azon keresztül gondolkodtam”, és „a mondatok leírásának pillanatában végre megértettem és felfogtam a velem megtörtént dolgokat”. (271.) Másrészt a galériában töltött időszak, a lélegző emberek jelenléte, a képek közelsége segített abban, hogy az elbeszélő ismét megtalálja önmagát.

Időnként azonban azt veheti észre az olvasó, hogy elmosódnak a képtár attribútumai, és úgy tűnik, mintha valamiféle pszichiátriai gyógyító intézmény körvonalait venné fel az a hely, ahol az elbeszélő tartózkodik. Nem véletlen, hogy ő maga is elbizonytalanodik: „sokszor az az érzésed, hogy ezek a képek nem képek, mint ahogy te sem vagy teremőr, mert mind a kettő más, képnek és teremőrnek látszanak ugyan, de nem azok, ez majd csak később derül ki, jóval később…” (185.) Ehhez kapcsolódik a bezártság élménye, amely többször visszatér a regényben. Először arról értesülünk, hogy a főhős rácsot szereltet fel tizenöt méter magasan lévő ablakára. A munkát végző férfi – előrevetítve bizonyos lehetőségeket – megjegyzi: „Olyan lesz itt, uram, mint egy kórházi szobában.” (13.) A galériával kapcsolatban pedig hősünk így fogalmaz: „Innen nem mehettem ki sehová. Sem az utcára, sem a vonalaimra, sem a Margitszigetre, sem máshová. Innen egy percre sem mehettem ki. (…) Végig bent voltam – akkor is, amikor kint kellett volna lennem.” (184.) Bárhogy is legyen, a tíz év alatt, miközben fáradhatatlanul dolgozott önmagán, sikerült felépülnie, és ezt saját maga is érzékeli: „valami elkezdett erősödni bennem. Talán nem is erősödni, hanem átalakulni…”; (202.) „egy napon azt vettem észre, hogy a szoba-konyhámban is másképp kezdek lenni, hogy a lefekvés előtti órák mintha könnyebbek lennének.” (220.) A Másik halál második felében ennek megfelelően érezhetően koncentráltabbá, összefogottabbá válik az elbeszélés, a mondatok kiegyenesednek, a narrátor egyre több részletet tud felidézni és elmondani, és képessé válik arra, hogy a villanásokat egymás mellé sorakoztassa, „mégpedig úgy, ahogy azok eredetileg voltak, ahogy azok eredetileg lehettek vagy kellett lenniük”. (203.) Hogy hol és mikor következik be a váltás, nem jelölhető meg pontosan, hiszen a főhős mentális állapotának javulásával párhuzamosan fokozatosan módosul a narráció. Mindeközben nem mérséklődik, vagy csak kis részben, a befogadói bizonytalanság, hiszen a regény beszédmódja végig él a késleltetés, a sejtetés már tárgyalt eszközeivel.

Barnás könyvének egyik erénye – a nyelvi megformáltság erősségén túl –, hogy plasztikus, emlékezetessé váló figurákat teremt néhány ecsetvonással. Megjelennek a pesti utcák jellegzetes alakjai, akikkel hősünk szokásos útvonalain mindig ugyanabban az időpontban találkozik. Bemutatásra kerülnek a Breitner-ház lakói, ahol az egyik negyedik emeleti szoba-konyhás lakásban az elbeszélő él. Megismerjük a Művésznőt, Heddi nénit, a lányát, Lonát, aki többnyire a gangon ül tolókocsijában. A galéria dolgozóit két csoportra osztja az elbeszélő, „benti bentiekre” és „benti kintiekre”. Külön figyelmet kap Németh úr, az igazgatónő helyettese, továbbá Kékhajú és Madárka, meg persze a Grófnő (a Bimnek nevezett asszony Ottlik Géza mellett volt élete utolsó éveiben), aki sokat mesélt Cipiről. Barnás ezzel a gesztussal arra is utalást tehet, mely tradícióhoz, irodalomszemlélethez, írásmódhoz kapcsolódik könyvével. A Grófnő alakja, jelenléte másrészt azért is fontos, mert kapcsolata a főhőssel tükrözi, mintegy megismétli az elbeszélő Michaelhez fűződő bensőséges viszonyát.
            A Másik halál „nagyszabású írói kísérlet személyes sors és történelem rejtett összefüggéseinek bemutatására” – fogalmaz feltehetően a szerkesztő a kötet fülszövegében. A személyes vonatkozásokon túl a regény hátterében megmutatkoznak a huszadik századi történelem traumái – elsősorban a holokauszt és a kommunista diktatúra tapasztalata, de a boszniai háború is említésre kerül –, az elbeszélő egyéni krízishelyzetéhez hozzáadódnak azok a hangok és képek, túlélőkről és főként áldozatokról, amelyek minduntalan megjelennek tudatában. Erre utal az a gyűlölet és kirekesztés, illetve kiszolgáltatottság, amely Michael történetében megmutatkozik. A Breitner-ház egyik lakója, Scheiberné többek között arról is beszámol, hogy családjából mindössze ketten élték túl a vészkorszakot. A Grófnő és családja életében a második világháború utáni történések okoztak törést, mindent elvettek tőlük, ami valaha az övék volt, neki pedig tizenéves lányként végig kellett néznie, mit tettek anyjával a szovjet katonák. Felvetődik a regényben a múltbeli történések feldolgozatlansága, a szembenézés hiánya, a felelősségvállalás elmaradása. A Művésznő és a Grófnő is többször beszél erről a főhősnek. A Grófnő egyik alkalommal azt is kijelenti: „Olyan országban élünk, ahol mindenki tudja, mi történt a Vadász utcai üvegházban, a Városház utcai székházban, a Duna-parton, a Mahart-székházban, az Andrássy út 60-ban, mégis úgy tesz, mintha semmiről sem tudna, mintha semmi nem történt volna. Úgy tesz, mintha soha senkit nem vittek volna el a Nyár utcából, a Paulay Ede utcából, a Frankel Leó utcából, a Ráday utcából, a Báthory utcából, a Nádor utcából, a Jókai utcából, a Király utcából, a Rumbach Sebestyén utcából, valamint a többi budapesti illetve nem budapesti utcából. Több százezer magyart engedtünk ki vagonokban az országból, ezért mindenkinek fizetni kell.” (248.)

A regény vége felé haladva az elbeszélő megállapítja: „Azt hiszem, minél több csendet épít fel maga körül egy mű, annál inkább számíthatunk rá. (283.) Majd azt is hozzáteszi a festmények befogadásáról töprengve: „Én úgy láttam, hogy a művek közelében valami leválik az emberekről; de az is lehet, hogy nem leválik, hanem rárakódik. Talán azoknak a világa, akik megalkották a műveket, de az is lehet, hogy mások világa, mint ahogy az is lehetséges, hogy egy egészen más világ.” (uo.) Gondolatmenete a most becsukott regényre is vonatkoztatható. Bárhogy is töltse ki az olvasó a kötet lapjain felbukkanó hiátusokat és az időnként beálló csendet, nem kétséges, hogy ha figyelmesen végigjárja az elbeszélő által kijelölt útvonalat, csak épülhet és gazdagodhat általa.

 

Kalligram Kiadó, Pozsony, 2012.

 

Megjelent a Bárka 2013/3-as számában.

 



Főoldal

 

2013. június 20.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Csillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva verseiSzálinger Balázs: A rózsaablak
Bene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtársNagy-Laczkó Balázs novellái
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png