Fotó forrása: kultura.hu
Olasz Sándor
„Vázlatváltozatok" az Esti Kornélra
Esterházy Péter: Esti
Minek nevezzelek? Esterházy Péter olvasói már régóta megszokták, hogy az efféle kérdések egyértelműen bizony megválaszolhatatlanok. Az Esti első megközelítésre azon művek közé tartozik, melyekben az író egy másik író teremtett hősét „veszi át"; ennek jellegzetes formája Márai Sándor Szindbád hazamegy című regénye. Ott azonban Krúdy Szindbádjából helyzetek, motívumok, jelenetek, gondolat- és emlékfoszlányok kerülnek a mű poétikai centrumába, nem is szólva a stílusról, mely az első mondattól az utolsóig briliáns Krúdy-pastiche-ként fogható föl. Az Esti nem átirat (legföljebb két szöveg tekinthető annak, az egyikben a bolgár kalauzt, a másikban a XIII. és a XVI fejezetet csúsztatja egymásra - „sorsüldözött özvegy", Elinger), nem stílusutánzat. Az életműben leginkább két műre vezethető vissza. Az egyik a Csáth Géza fantasztikus élete A kitömött hattyúban. Itt Csáth Géza a maga módszerét - Kosztolányiéval szemben - úgy jellemzi, hogy ő nem tud mindennek azonnal formát adni. Nála (ld. napló) „csak" mondatok vannak, gondolkodás és élmény, „a sápadt dolgokat is fényessé formáló érzékenység, de nem struktúra. Tehát még nincsen eldöntve, mire lesz jó, mire használtatik föl majd a setét jövőben." Ilyen az Esti is (főként az első 100-120 oldal), töredékek füzére egy befejezetlen, soha el nem készülő regényhez. A másik előzményként a Harmonia caelestis képzelhető el. Az első rész számozott fejezeteinek esetlegessége, tetszőleges sorrendje és az egyes fejezetek elhagyhatósága. Semmi nem fejeződik be, semmi nem végleges, a szövegek folyamatosan újraírhatók.
Pedig a szerkezet nagyon határozottnak és céltudatosnak tűnik. Előbb hét, római számmal és címmel ellátott rész olvasható. A Hetvenhét történet (Illyés mesegyűjteményére, esetleg Czakó Gábor 77 magyar rémmeséjére utaló címmel) paratextusok gyűjteménye, valamint Kosztolányi-szövegek, szövegrészletek tájékozódási pontként való megjelölése. „Egy fiatalember ment..." (Esti Kornél I. fejezet), „Ó, szent bohóc-üresség" (Esti Kornél éneke) Esti arca, „akár egy tengerszem" (Tengerszem című novelláskötet), „Appendix: Mi bajom volt nekem Nagy Sándor korában?" (Ének a semmiről). A nyitány így olyan várakozást kelt (EP- és Kosztolányi-szövegek intenzív és folyamatos egymásba játszása), melynek lényegében a későbbiekben nem felel meg. A második rész (Hajnali részegség) mintha akörül forogna, hogy a majd megszülető mű mennyire stílusutánzat, legyen-e benne cselekmény stb. A vágy titokzatos című harmadik egység újabb műfajokat próbál (levél, jegyzőfüzet). A jegyzőfüzet titkaiban például van egy Párhuzamos történetek című, Nádas Péter trilógiájára utaló szöveg. A negyedik részben (Sző) írói tervek szövögetéséről van szó. A Végzet és veszély, Árva hazánk, A halál torkában című részekben mintha folyamatosan távolodnánk a Kosztolányi-univerzumtól. Ámde a VII. rész egyik darabja (Egy férfi beszél) újra visszarántja az olvasót a kései Kosztolányi-novellák világába. A Tengerszemben Egy asszony beszél, itt egy férfi. Az olvasó egészen eddig hajlamos hangolásnak, előkészületnek tekinteni a sokszor csupán féloldalas vagy néhány mondatos írásokat. Hiszen következik az Esti Kornél és az Esti Kornél kalandjai. A címek legalábbis pontosan utalnak az 1933-as, tizennyolc számozott fejezetet tartalmazó és regényként is fölfogható kötetre és a Tengerszem Esti Kornél kalandjai című novellaciklusára. Ám ezekben is csak elkezdődik valami, s ezt a befejezhetetlenséget még a fejezet-összefoglaló mondatok csonkasága is érzékelteti. (Első fejezet, melyben Esti Kornél biciklije, avagy a világ szerkezete)
Titokzatos, szilárd szerkezetet nélkülöző kötet az Esti. Az elhallgatás, a kimondás és kimondhatatlanság határán egyensúlyozás kétségkívül Kosztolányiról is elmondható. Talán még ez a mondat is: „minél nagyobb egy mű, annál titokzatosabb?" Ennek azonban akár a fordítottja is igaz lehet, mivel irodalomban, zenében hány nagyon egyszerű, transzparens remekmű ismeretes. Itt az „elbeszélői rendek" reflexiógazdagsága olykor az áttekinthetetlenségig megy. A tizenegyedik fejezetben némi öniróniaként is értelmezhető, amit az 1970-es években egy szerkesztő mond: „egy tökös novella kell, nem ez a szóbuzera". (Miközben a szerző egy új, saját nyelvet teremtett.) Aztán rögtön jön a töredékesség, a nyelvjáték esztétikájának igazolása: egy kép is az egészről beszél. Miként a fénykép sem azt mutatja, ami rajta van, úgy „a regény is, a regény szíve is hős, már-már sértődött viszonyban áll a saját cselekményével". Amikor Esti festménnyé változik (háttérben Gregor Samsa átváltozása), ezt mondja: „...így már megint nem lesz egy fia (csipetnyi) cselekmény (se). Pedig, olvassa, a cselekmény visszatért. Hiába mesterkedtek a komcsik meg a szekértolóik."
Látható, ezekben a regény- és nyelvelméleti eszmefuttatásokban igen gyakran színe és visszája jelenik meg. Egy helyen az olvasható, hogy a dolgok és a szavak egybeesnek. Mind Kosztolányi, mind Esterházy nyelvszemléletében ennek valójában a fordítottja igaz. Hiszen jelentő és jelentett tudatos távolítása mindkettőjüknél lényeges író stratégia. Többször elhangzó kijelentés: „Esti Kornél szokása szerint szavakon lovagolt (tökölt)", Esti „szavakból szőtt férfiú". Igaz, hasonlókat Kosztolányi is írt (például a III. fejezetben, A csókban): „a szó mindig több, mint a tett". Aztán lépten-nyomon kiderül, Esti Kornélnak leggyakrabban a szavakkal gyűlik meg a baja. A Világ vége hősének pedig éppen az a fölismerése, hogy még a káoszban sem mindegy, milyen az ember. (Jön a világ vége, s a kiadói előleget vissza kell adni.) Esterházy Esti Kornéljának kilencedik fejezetében ez áll: „nincs mindenre szó, csak az van, amikre szó van, de mégis, néha van szó, azután még sincs semmi". De ezen a ponton a nyelvszemlélet a minden-semmi mélyen Kosztolányi életművéből eredő libikókájába csúszik át. Aztán persze sokkal egyértelműbb, mondhatni konvencionálisabb kijelentés is elhangzik: „Hogy képzelet és valóság közt nem látszik érdemesnek különbséget tenni, hogy szavak által teremtett valóság és az Úristen teremtette közt nincs státuszkülönbség." Ennek némiképp ellentmond: „Vagy Esti, vagy Turi Dani" - a nyelvi igényességet szembeállítva az igénytelenséggel. Itt jegyzem meg, hogy Kosztolányi egyébként nem tudott betelni Móricz „barbár grammatikájával". Az bármennyire „életesnek" tűnik, irodalom a javából. A kérdések így többnyire abba az irányba mutatnak, hogy valójában mi az irodalom, „kit érdekel az irodalom?" Esti már „nem bírja az irodalmat meg az életét különszálazni, az élete irodalmának anyaga. Ez látszólag a realista/újrealista, móriczi esztétika vallomása. Bármi történik, „még majd valahol jól föl lehet használni". (Lásd Móricz céduláit, jegyzőfüzeteit, de Karinthy novellájának - Találkozás egy fiatalemberrel - zárlatát is.) Ugyanakkor, látjuk, az irodalom is irodalmat generál. Bár a „megismerés egy formája", de nem megértés, hanem alkotás, élvezet, mivel az irodalom nyelve egy épületet akar létrehozni a szavakból; nem megértésre, hanem megismerésre törekszik.
Esterházy Estijében nem körvonalazódik összetartó egység. Két olyan elem mégis akad, ami az egymáshoz csak nagyon lazán kapcsolható történeteket összeköti. Az egyik a minden-semmi és az igen-nem relativizmusa, a másik a halállal való szembenézés. A dolgok reménytelen viszonylagosságának szinte agyonidézett sorai az Esti Kornél énekéből („légy mint a minden, / te semmi") - a mélység-sekélység, nehéz-könnyű, a halál-arc-víg álarc ellentétpárokkal. Ne feledjük, a vers nem Kosztolányi, hanem Esti Kornél ars poeticája, lehet lelkesedni vagy éppen bírálni, de Kosztolányi teremtette arcról beszélünk, ami sokban azonos lehet a szerzőével, de teljes mértékben nyilvánvalóan nem. „Hát légy üres te s könnyű, / könnyű, örökre-játszó, / látó, de messze-látszó"; „Menj mély fölé derengni, / burkolva, játszi színben, / légy mint a semmi, te minden." Már az első oldalakon, Esti bemutatásakor ez olvasható: „a végtelennel kecsegtető semmi, a semmivel rémítő végtelen". Van, amikor fejezetek alcímében bukkan elő: a Sző című negyedik részben a Semmi és a Minden című alfejezet. Hetedik fejezet, melyben Minden művészet. Az ötödik fejezetben, melyben Esti éppen kutya volt, „elvágtatott a kert sarkába. Semmi. Mindegy, ilyen kutya az élet; ebből áll: ideszaladok, odaszaladok, semmi, aztán állok az őszi Napon, és minden. A déli verőn." Az Esti Kornél kalandjai egyik darabjában a címszereplő elhatározza, hogy átírja magát, s eltekint annak emlegetésétől, „hogy tudniillik ő azonos volna az általa írtakkal". Miközben Lengyel Péter-szövegek segítségével mutatja be és leplezi le „élete egy kollekcióját", egy-egy írást az „Ez a semmi az életem", illetve „Ez a minden az életem" mondatokkal fejezi be. Aztán utalás történik itt Ady Endre Hunn, új legendájára is: „Esti a mindent akarta, nem is szégyellte, hogy mindennek jött, csak nem írta nagybetűvel a mindent, hát hogy szájbarágósan mondjam, a mindenről töredékes elképzelései voltak." Az idézet pontosan érzékelteti két korszak, két mentalitás különbségét, miközben az ellentétesnek hitt életművek közötti motívumvándorlásra is példa.
Az ítéletes egyértelműség, a diszkurzív logika és egy nevezetes bibliai hely bírálata húzódik meg a köteten végigvonuló igen/nem billegés mögött. A választással szemben az eldöntetlenség és elmondhatatlanság a nevezetes kilencedik fejezetre („melyben a bolgár kalauzzal cseveg bolgárul, s a bábeli nyelvzavar édes rémületét élvezi") vezethető vissza a „bolgárvázlat", mely „az igen még igen is lehet" poénjával zárul. Kosztolányi Esti Kornélja szédülni kezd az őrülettől, „az élet kibogozhatatlan zűrzavarától" („Hát igen-e, vagy nem?"), szenved a fölismeréstől, mely szerint nemcsak bolgárul nem tud, hanem a nyelvet en bloc nem ismeri, következésképpen egy földeríthetetlenül relatív világra ismer. Az ad absurdum vitt meghatározatlanság Esterházy Estijét nem zavarja. „Olyan férfi volt Esti Kornél (nem olyan férfi volt)." Ilyen (nem ilyen) férfi volt Esti Kornél." „De tudom. Nem tudod. Tudod. De nem. De igen." - Ezeket az igen-nem játékokat ellenpontozzák az ilyen elbeszélői kijelentések: „Persze van, amikor beszélni kell, például, ha baj van, és igent kell mondani és nemet kell mondani, akkor is, ha ez a komolyság komolykodásnak tetszik". De ha nincs baj, akkor jobban bízik a regényhősökben (Beszéd-rizsa). Esterházy itt Kosztolányi Esti Kornéljának egyik lényeges pontjára játszik rá. Arra, hogy ez a sokszor felelőtlennek, immorálisnak látszó, action gratuite-ekből álló cselekménysor végül is nem keveri össze teljesen az irodalmat a valósággal. Meglepő átjárásai, elbizonytalanításai vannak, de például Az alvó elnök (XII. fejezet) tanúsága szerint „hamis eszmefűzés" az elnök kóros alvását a hajókormányos vagy a vasúti őr munkájával összehasonlítani. Utóbbiak valóságok. „Baj is történhet, ha összeütköznek egy másik valósággal." A gondolat a tudományos, interpretációs tevékenységben is megszívlelendő. Idővel változhat a véleményünk, változhat a perspektívánk, s a tények új együttese foglalja el a régiek helyét. De amíg nem változik, addig a régiek hadrendbe állításával állítunk valamit - az igen vagy nem mellett nem kizárva a talán jogosultságát. Az Esterházy-kalauzban Marianna D. Birnbaum kérdéseire válaszolót kénytelenek vagyunk az Esterházy Péter nevű szerzővel azonosítani, aki már ebben az 1991-es kötetben Radnóti Sándor bírálata miatt berzenkedik: „Hogy ez az összes tánc, maszk, és kétségtelenül létező relativizmus egy dologra szolgál: az igazságot nem kimondani. Ezt én másként látom. /.../... az nem igaz, hogy nincs véleményem róla, de hogy nem foglalok állást, a szerző kedvenc képe saját magáról, hogy nézdegél. Jól van, történik, ami történik, én mindent megnézek és leírok."
A viszonylagosság tapasztalata mellett a halál-motívum a másik összetartó elem. Kosztolányinál, mint ismeretes, mindkét ciklus Esti Kornél bekövetkező vagy várható halálával végződik. Valamennyi írást - ha nem is heideggeri értelemben - a törvényszerű elmúlás későmodern emelkedettsége hatja át. Úgy, ahogy azt a naplóban olvashatjuk: halál nélkül nincs művészet, s a szerzőt valójában semmi más nem érdekelte, csak az, hogy születünk és meghalunk. Halál- és életvágy egymást kiegészítő szólamai ötvöződnek a versekben (A vad kovács, Őszi reggeli). Esterházy Estijének szemében a „meghalás" bagatellizálódik: „földobta a talpát" (A halál mint műhelygond). Majd a Siralomvölgy (sokszor ismétlődő Kosztolányi-mondat: az élet siralomvölgy, lásd Aranysárkány) folytatja: „hogy hát akkor ennyi? Hogy ilyen anekdotikus volna az élet, és kész?". Itt a meghalás is változatokra hull szét (Halálkollekció). Az Esti utolsó számozott fejezete (tizennyolc helyett tizenkettő) még leforgatja a kötelező minden/semmi játékot egy rokon, Misi halála ürügyén: „Tehát éjfélkor, lefekvéskor még semmi, húsz óra múltán: minden --- vagyis semmi --- Vége." Ám ugyanebben a fejezetben a „mindenből mondatot csinálok" poétikája mögül előbújik a kétely; „a mondat elfed, amikor fölfed". Elfedi, hogy a mondat mögött a végső helyzetben már csak reszkető kreatúra áll, akinek közeli távozására „nem ír az irónia", „ha épp megtörnek, ha épp meg vagy már törve, nem vigyoroghatsz". Legföljebb addig felejti el az ember, hogy mindez rá is vonatkozhat. Kosztolányi és Esterházy művében kétféle modernség végső dolgokhoz való viszonyulása figyelhető meg. „Van, aki (persze) mindent a halál felől néz, a halált is..." Esti Kornél ilyen, Esti nem.
Esti alig lepődik meg valamin, mivel a képtelenség az abszurddá vált világban csaknem természetes. Ezért is termékeny a 131. oldal Sorstalanság-utalása. Köves Gyuriék „látván látták, hogy a világ olyan, amilyen és elfogulatlanságuk és figyelmességük következtében meg sem fordult a fejükben, hogy meglepődjenek, hogy fennakadjanak..." Komoly könyv könnyelmű hasonlata, hogy közös nevezőre kerül a koncentrációs tábor és a bicikli ellopása. De hát Esti számára ez lehetséges a világban.
A Kosztolányi-irodalom rendre fölteszi a kérdést: kicsoda Esti Kornél? Noha az első számozott fejezet erre vonatkozóan elég megbízható választ ad. A szerzővel való azonosság/nem azonosság, az egy személy/két személy csapdájából kiszabadulva arra figyelmeztet, hogy itt ugyanazon személyiség potenciálisan meglévő, de kiteljesedni nem tudó részéről, lehetőségéről van szó. Esterházy Estije önállóbb életet él, elszabadult posztmodern Esti Kornél, akinek bemutatásakor EP prózájának régi, kipróbált fogásaival él. Nemcsak a 20., hanem a 19. századdal is dialogikus viszonyba kerül a 21. századi szöveg. Mikszáth prózájában újabb irodalmunk joggal fedez föl előzményt, mégis elgondolkodtató, hogy az az író tölti be ezt a szerepet, akinek botfüle volt a modernséghez, s akit a századelő modernjei is kissé lenéztek minden nagysága ellenére. A kedélyes, „mikszáthos" hang ugyanaz, mint amit a Termelési regénytől vagy a Kis Magyar pornográfiától kezdve megszoktunk.
Esti - a könyv tanúsága szerint - egy foglalt név, de üresnek, meghatározatlannak és még mindig betöltendőnek mutatja magát. Végtelenségig vihető játék kezdődik így. A Harmonia caelestis első részében az édesapa ilyen „üres" név (hol az ügynök Miller darabjából, hol Nagy Imre). Az ismerős, egész pontosan első alkalommal sem érthető meghatározósdi itt még merészebb és szeszélyesebb, már-már Krúdy fagyönggyé váló Szindbádját asszociáló. Ilyen alapon bármi Esti Kornél-szöveg lehet, valahogy úgy, ahogy Péczely Dóra föltételezte, „Kosztolányi minden szövege Esti Kornél-szöveg". „Esti Kornél új regényhősének az Esti Kornél nevet adta, és ettől remélte az önéletrajziság fölszámolását. Ezen aztán jókat röhögtünk, este fess az Esti nő." Esti Kornél nő is lehet („jó kis csaj"), szobalány, Szűz Mária, tanyasi csirke, vagy éppen kutya, de mindig „elvarratlan szál marad". Ezek a képtelen matamorfózisok eltávolítanak; az olvasó véletlenül se gondoljon azonosságra. Más szövegek alapján ugyan gondolhat: „Esti Kornél hatvan évvel ezelőtt született." Vagy az Ifjúkori önarcképekben (a Joyce-regény címe többes számban) arról értesülünk, hogy Esti Kornélt a kórházban elcserélték. „Esti neve, Esti, hasonlított egy nagy magyar arisztokrata család nevére." „A kis herceg (akkor hát herceg) meg Szabadkára került, vagy már Subotica?" Esti, Esti Kornél, Kosztolányi, Esterházy keveredik itt kibogozhatatlanul. Sohasem lehet tudni, hogy a szerző hangja mikor, melyik szereplőn és hogyan jut el hozzánk. Itt minden bizonnyal nem sokra megyünk az ellentétek egységét, a paradoxonokat magába foglaló álarc Kosztolányira még igaz tézisével. Noha a borítón álarcos velencei karneváli figura és egy békésen alvó kutya látható.
Ebben a nagy meghatározatlanságban olykor maguk a Kosztolányi-szövegrészletek, helyzetek és cselekménymozzanatok is magányosan árválkodnak. Itt a Hajnali részegség áhítata, amott a tizenhatodik fejezet egy mozzanata tűnik föl. E könyvember életében nem ritkán fontosabbak a nem Kosztolányihoz kapcsolódó intertextuális kapcsolatok. Néhány ezek közül: „rendben el gat-getek itt rémületemben" (Tandori Dezső), „Árvaesti. Nem." „Árvacsáth" (Tolnai Ottó), „Ellenállás-élet" (Max Scheler fogalma, mely elválaszthatatlan a Németh László-i „ellengravitációtól"), „haza, a magasban" (Illyés). Az eredeti és az új jelentés közötti ingázások közül talán a legfontosabb a Második fejezet, melyben Esti Kornél tökéletes élete, avagy Pierre Ménard a magyar Don Quijote szerzője...Úgy indul, mint egy esszé, az elbeszélő Csuday Csaba filológiai „tüsténkedését" olvassa. Majd váratlan kijelentés következik: „Pierre Ménard valódi neve Esti Kornél volt (és Esti Kornélé Pierre Ménard)". Borges elbeszélésének (Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője) játékba vonása mintha valami kulcsot adna az Esterházy-könyv értelmezéséhez. A novellából kiderül, Ménard „föld alatti" életműve a Don Quijote első részének 9. és 38., valamint 22. fejezete. Ménard „nem tervezte az eredeti gépies átírását, nem állt szándékában lemásolni". Magányos játékában megelégedett azzal, hogy lapjai „egybevágjanak" a Cervanteséivel. Cervantes és Ménard szövege azonban szóról szóra azonos, csakhogy „az utóbbi mérhetetlenül gazdagabb". Elhangzik továbbá az az Esterházytól is idézett mondat, mely szerint „nem az a történelmi igazság, ami megtörtént, hanem az, amiről azt tudjuk, hogy megtörténhet." Borges művében a végső Don Quijote palimpszesztként jelenik meg. Esterházy könyve Ménard-t az igazi Don Quijote-i magatartás megvalósítójaként tünteti föl, mivel „egyszerre reagált mindenre és semmire". „Azok az összehasonlítások, melyek Cervantes és Ménard Don Quijotéja közt tehetők, szinte változtatás nélkül átvihetők a Borges és az én Ménard-om viszonyának jellemzésére." Ménard/Esti (EP Estijéről van szó) a Borges-novellában jelzett dilemmát jelzi. „Megírni a Don Quijoté-t a tizenhetedik század elején ésszerű, szükséges, talán sorsszerű vállalkozás volt, a 20. század elején majdnem lehetetlen." (Borges) Ménard a 20., Ménard/Esti a 21. század elején szembesül ezzel a megoldhatatlansággal; Kosztolányi szükséges és sorsszerű vállalkozása majdnem száz évvel később megismételhetetlen.
Kosztolányi Esti Kornélja - miközben állandóan utazik - gyakran vállalkozik valamiféle nemzetkarakterológia kialakítására. Többnyire azonban a nemzeti és nyelvi sajátosságok ironikus lebontásáról van szó. Esterházy Estijének iróniájához sem férhet kétség, amikor az Árva hazánk legtöbb írásáról van szó. Kedvenc gondolata, a kuruc-labanc rotáció is sokféle formában folytatódik. A színpadi változatban két felvonás között „a pártütők lettek a király". „Milyen nagy szüksége van a hazának azokra... fütyörészett Esti, akik fütyülnek rá." (Hazafias kollekció) Igaz, ez a sokféle hozott anyagból összegyúrt elbeszélő néhány publicisztikus kiszólást elhagyhatott volna. Egy regény hős-elbeszélője (már amennyiben Esti hősnek nevezhető) sok mindent mondhat, de éppen az Esti Kornél-i logikával ellenkezik a kötetben egyébként következetesen végigvitt igen/nem zárójelbe tétele. A ne mondd te ezt se, azt se magatartása fölfüggeszthető ugyan, a tizedik fejezetben tárgyalt „össznépi játéknak" azonban minimum kettő és nem egy játékosa van, Esti gúnyos nyilai csak az egyik irányba röpködnek. Mindenesetre jobban szerethető EP szövege, amikor a történetmondás és a szövegköziség kapcsolatáról vagy a régi és mai regényről elmélkedik. („E mesélésvágy nem annak szemérmes bizonyítéka, hogy elegem volna az intertextualitásból... Vagy: „Régebben a regényekben magától múlt az idő /.../ most azonban a múláshoz mondat is kell".) Pompás poétikai játék a különféle műfajú szövegek indítása. A kötet írásainak műfaji kavalkádja a teljesség igénye nélkül: történetfüzér, jegyzőfüzet, töredék-kollekció, tollrajz, életrajz, színpadi mű elbeszélt változata (emlékeztetve Szentkuthy breviárium-műfajaira), történelmi vázlat, kalandfilm, krimi, „paródia (mert - majdnem - minden paródia)", „szexvázlat", „vázlatváltozat". A mű utolsó lapjain olvasható: „Valahogy mindig a régi mondatai jutottak az eszébe... Jó mondatok, a legkevésbé sincs velük baj, új sorrendbe is lehetne tenni őket, csak hát..." A Termelési regény, a Bevezetés a szépirodalomba és a Harmonia caelestis után jó lenne ezzel az új sorrenddel az életmű negyedik pillérét látni. (Magvető Kiadó)
Megjelent a 2010/5-ös Bárkában.
A legutóbbi Esterházy Péterhez kapcsolódó anyagok a BárkaOnline-on:
Fodor György helyszíni tudósítása Esterházy Péter és Dés László békéscsabai estjéről
Dérczy Péter Esterházy Péter prózájáról
Halmai Tamás Esterházy Péter közírói tevékenységéről
