Szarka Károly
Erdélyi összecsengések és ellentmondások
Ahogy Ács Margit mondja, az ellentmondások néha összeférnek, főleg akkor, ha irodalomról beszélünk. Ennek megfelelően az MMA Erdély-konferenciáján nem is ért egyet minden megszólaló minden egyes kérdésben. Kérdések pedig akadnak bőven. Létezik önálló erdélyi irodalom? Nagyobb a felelősség egy erdélyi lap szerkesztőjének, mint egy magyarországinak? Hogyan kell nyitni a fiatalok felé?
A Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Írószövetség a Vigadóba szervezett május 21-én félnapos konferenciát Az erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma címmel, amelyet a Helikon és a Székelyföld című folyóiratok bemutatkozó, felolvasós-beszélgetős estje tesz teljessé. A köszöntőben Fekete György MMA-elnök, majd az első ülésszakot vezető elnökségi tag, Ács Margit a határon belüliek és azon túliak összetartásáról, együttműködéséről beszél.
A tanácskozás elsősorban nem az egyes erdélyi szerzők életművét dolgozza fel, Demeter Zsuzsa kritikus viszont a közelmúltban elhunyt Sigmond István munkásságáról tart előadást. Az író hazai recepciója meglehetősen szegényes volt, kevés kritika, recenzió jelent meg regényeiről, novelláiról. Viszont megállapították róla, hogy az elmúlt kétszáz év áramlatai közül majdnem mindegyik megjelenik az írásaiban. Összemosódik bennük múlt és jelen, képzelet és valóság, jellemző rájuk az abszurditás, és jelen vannak a disztrópia és a horror elemei is. A hatvanas évek végétől íródó műveiből a kilencvenes évekre egyre inkább eltűnik a hagyományos narráció, a történet helyett a nyelv és a létfilozófia lesz fontos.
A további előadások már általánosabb kérdésekkel foglalkoznak, Andorkó Júlia az Utunk című hetilap különböző időszakairól beszél. A második világháború után indult és a rendszerváltozásig létező kolozsvári művészeti újság a romániai magyar kulturális élet fontos mozzanatairól való tudósítás mellett propagandacélokat is szolgált. Tudósított például az évente ezrével előforduló vidéki agitációkról, aztán fokozatosan szembefordult a diktatúrával, és az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől már megjelentette például az első Forrás-nemzedék (Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Sütő András, Székely János, Szilágyi Domokos) írásait.
A Bárka főszerkesztője, Elek Tibor előadásában nem először fogalmazza meg, hogy az erdélyi irodalmat valójában nem is kellene önálló entitásként kezelni. Hogy külön foglalkozunk vele, az még mindig a Trianon-traumára vezethető vissza, ezt a traumát pedig a rendszerváltozással, az egymás felé nyitással sem sikerült feldolgozni. Elek szerint különálló erdélyi irodalom nincs, vagy legalábbis nehezen különíthető el az egyetemes magyar irodalomtól. Korábban romániai magyarnak nevezték, most erdélyinek, de problémás például a sem Magyarországhoz, sem pedig Erdélyhez nem tartozó Partium identitása, és felmerül a kérdés, hogy mi alapján különítjük el vagy soroljuk be mondjuk Bodor Ádám, Szőcs Géza, Papp Sándor Zsigmond vagy éppen Iancu Laura munkásságát?
Erdély elszakítottsága és szabadsághiánya miatt a különlegesség érzését alakította ki magában, illúziókba ringatta magát, különállását hangsúlyozta, mítoszokat, ideológiákat gyártott, és ahogy Pomogáts Béla is írta, a transzilvanizmusban jelen volt a valóságtól való elfordulás veszélye is. Ehhez társult az írók küldetés- és felelősségtudata – a kitaszítottságnak szüksége volt az irodalomra. Az irodalomtörténész a hetvenes éveket tekinti a fénykornak Bodor Ádámmal, Kányádi Sándorral, Király Lászlóval, Lászlóffy Aladárral, Páskándi Gézával, Sigmond Istvánnal, Sütő Andrással, Székely Jánossal, Szilágyi Domokossal és Szilágyi Istvánnal, de ebben az évtizedben már Markó Béla, Mózes Attila, Szőcs Géza is feltűnt.
Elek Tibor
A nyolcvanas években pedig jelentkezett Kovács András Ferenc és Visky András generációja, de Ceausescu kemény diktatúrája miatt akkor már sokan kivándoroltak. A kilencvenes években új fórumok jelentek meg, például az Előretolt Helyőrség olyan fiatalokkal, mint Farkas Wellmann Endre, Fekete Vince, László Noémi, Lövétei Lázár László, Orbán János Dénes és Sántha Attila. Elek Tibor megemlíti még, hogy a kortárs erdélyi próza és dráma néhány kivételtől (Székely Csaba, Visky András) eltekintve jelentéktelen, és ha beszélünk is erdélyi irodalomról, a jelenkori, zavartalannak tűnő információáramlás ellenére ritkán jutnak el Magyarországra Erdély kulturális életének hírei, nehéz beszerezni a külhoni könyveket, folyóiratokat, és alig kapnak publicitást akár olyan szerzők is, mint Király László.
A Magyar Írószövetség elnöke, Szentmártoni János vezette második szekcióban Borcsa János irodalomtörténész a költészettel foglalkozik kiemelten: szerinte az erdélyi líra csak mély szellemi és lelki kötődéssel képzelhető el. Míg Dsida Jenő költészetének középpontjában az ember áll, Kányádi Sándor vagy Szilágyi Domokos falusi lírájában a klasszikus modernség és a transzilvanizmus találkozik. A drámai körülmények között távozott Szőcs Géza szókimondó, mítoszkereső, szuggesztív szövegeivel tűnik fel, később Kovács András Ferenc és Visky András a szerepjátékok révén emeli a jelenbe a hagyományokat. Fekete Vince és Orbán János Dénes generációjában a költő mint médium jelenik meg, a hangsúly a hatásra helyeződik.
Szentmártoni János, Gondos Mária Magdolna,
Karácsonyi Zsolt, Lakatos Mihály, Borcsa János
Karácsonyi Zsolt költő az erdélyi írók szorongását kísérő mágikus realizmus, az idegen, mitikus, megismerhetetlen dolgok felé fordulásáról tart előadást: az elszakítottság, a kitaszítottság érzése és a táj sci-fibe illő képe szülte az űr-metaforát, Szőcs Géza például ezért nevezi Marosvásárhelyt Marsvásárhelynek. Ha már a magyar irodalom egyetemessége szóba kerül, Karácsonyi hangsúlyozza azt is, hogy az erdélyi magyar irodalom nem képzelhető el a román és szász hatások, kapcsolatok nélkül.
Az Előretolt Helyőrségről és a Serény Múmiáról, tehát az 1990-ben indult nemzedékről, illetve indulásának előzményeiről beszél Lakatos Mihály irodalomtörténész. Az új generáció a nyolcvanas években, a Ceausescu-korszak legsötétebb évtizedében nőtt fel, amikor a magyarság a kommunizmustól és a román nacionalizmustól is szenvedett. Míg a korábbi, lazább diktatúra idején Kányádi, Király, Sütő vagy Székely kódolt üzeneteket fogalmazott meg, addig Páskándi és Szőcs Géza nyíltan szembefordult a rendszerrel – nekik el is kellett hagyniuk Romániát. Felidézi az Ifjúmunkás folyóirat szerkesztője, Lázár László alakját, aki „nem alkotott semmit, csak alkotókat”, és szinte minden későbbi erdélyi író az ő köpenyéből bújt ki.
A legfiatalabb erdélyi irodalomról Gondos Mária Magdolna egyetemi hallgató tart előadást. Megemlíti a Helikon és a Korunk folyóiratokat, valamint a Bretter György Irodalmi Kört, mint fontos szellemi műhelyeket, ugyanakkor beszél a kortárs irodalom tétovázásáról is, amely keresi a saját határait, pillanatnyilag nem tudja, hogyan feleljen meg a vele szemben támasztott elvárásoknak, és nem tudja azt sem, hogyan tarthatná meg a tekintélyét. A fiatal előadó, aki szerint a fiatal szó nem jelző, hanem metafora, behozza a diskurzusba a közösségi oldalakat, amelyek a tömeges művészetfogyasztásnak és saját magunk dokumentálásának színterei, illetve a slam poetryt, amely akár válasz is lehet a felolvasóesteken és konferenciákon szerinte tapasztalható unalomra, az intertextusok és parafrázisok révén újrahasznosított klasszikusaival, szókimondó társadalomkritikáival, vagy az itt-ott előforduló személyeskedéseivel.
A tanácskozás napjának estéjén Elek Tibor vezeti a két erdélyi folyóirat, a fiatal írókat is több oldalon közlő, filmmel, színházzal, zenével és képzőművészettel is foglalkozó Helikon, illetve az előfizetőit falvakban is toborzó, a nyelv megőrzése érdekében a minőséget és az olvasmányosságot egyaránt célként kitűző Székelyföld bemutatkozó estjét. Előbbit Karácsonyi Zsolt és Papp Attila Zsolt, utóbbit Fekete Vince, Lövétei Lázár László és Molnár Vilmos képviseli. A moderátor kezdésként egy, az erdélyi írók küldetéséről szóló szöveget olvas fel, megkérdezve vendégeit, szerintük vajon ki lehet annak szerzője, s ma ők hogyan viszonyulnak egy efféle szöveghez. Némi barkóbázás után a helikonosok fejtik meg a feladványt: az idézet Páskándi Gézától származik. Mint kiderül, a szöveghez a szerkesztők különbözőképpen viszonyulnak.
Elek Tibor korábbi felvetésére is reagálva Lövétei elmondja, hogy hiába létezik egyetemes magyar irodalom, az erdélyi irodalom helyzete mégiscsak speciális, ahogy az angolszász irodalmon belül is léteznek a brit irodalommal nehezen összevethető ausztrál, indiai vagy jamaicai irodalmak. Papp Attila Zsolt és Molnár Vilmos szerint fontos az erdélyiek strázsaszerepe, és Karácsonyi is úgy gondolja, hogy igenis létezik társadalmi felelősség, amely azonban nem vátesz-szerep. Fekete Vincének ugyanakkor nem tetszik a szöveg, mivel az ő generációja éppen az effajta transzilvanizmussal fordult szembe a kilencvenes években. Mielőtt felolvasnák saját verseiket és novelláikat, még egy körkérdésre kell válaszolniuk: mennyire érzik a határon túli folyóiratok szerkesztőiként a fent emlegetett társadalmi felelősséget?
Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László,
Elek Tibor, Papp Attila Zsolt, Karácsonyi Zsolt
A Helikon részéről Karácsonyi egy anekdotával válaszol: egy kistelepülésen dolgozó könyvtáros néni meséli, hogy náluk csak a nagyivók olvasnak, mivel a kábeltévé-előfizetésre szánt pénzt inkább alkoholra költik, művelődni azonban mégiscsak szeretnének, marad tehát számukra a könyvtár. Egy folyóirat rovatvezetőjének legalább akkora felelőssége van, mint az említett könyvtáros néninek, ők döntik el ugyanis, hogy egy kicsi és zárt közösségen belül mit olvassanak az emberek. Papp ehhez annyit tesz hozzá, hogy ezt a felelősséget azonban nem szabad túlságosan felértékelni, nehogy kontraproduktívvá váljon, és a hagyományok megőrzése mellett új csatornákat kell keresni, hogy követni lehessen a világ változásait.
A fentihez hasonló történetet mesél el Molnár: vannak olyan székelyföldi falvak, amelyeknek nincs könyvesboltjuk, ezért az ott élők csak akkor jutnak könyvekhez, ha a papok hoznak nekik, ezért az ő ízlésük határozza meg a többiekét is. Fekete Vince elmondja, a Székelyföld szerkesztőjeként a recenziók témáját meghatározva vagy egy-egy kéziratot visszadobva ő is érzi, hogy befolyással bír az olvasóközönségre. Lövétei az erdélyi specifikumok megőrzését tartja fontosnak: szerinte nem kell Erdélyben pesti lapot szerkeszteni, abból itt is van több tucatnyi.
Egy kisebb vita a slam poetry kapcsán alakul ki. Lövéteinek alapvetően nem a provokációval van baja, mégis inkább a hagyományos műfajokra esküszik, és nem szeretné, ha a slam venné át a terepet. Karácsonyi szerint viszont a slam térhódítása ellenére sincs veszve a folyóirat-kultúra, és elmondja, hogy ők is szívesen közlik a Helikonban slammerek verseit. Papp viszont ennél is megengedőbb: szerinte a slam nem veszi el a hagyományos irodalom közönségét, hanem éppen ellenkezőleg, szélesebb köröket nyer meg az irodalom számára, és az online csatornákkal szemben sem kell finnyásnak lenni, mert ha a nyomtatott magyar nyelvű könyvek és folyóiratok nem is juthatnak el a világ különböző pontjaira, Facebook szinte mindenhol van.
A rendezvényt a felolvasások zárják. Fekete Vincétől melankolikus hangvételű, Karácsonyi Zsolttól misztikummal átszőtt verseket hallunk a székely tájról. Lövétei eclogákat olvas fel, Molnár Vilmos pedig egy novellát, amely egy Mick Jagger- és Michael Jackson-rajongó dobrudzsai tatár srácról szól, míg a science fiction jegyében Papp Attila Zsolt egyenesen a Holdra telepítené Erdélyt.
