2012. február 18. (szombat)

 

Hideg, hó, ordasok

 

„Telek jutnak eszembe, telek,

régi, kemény, csillagos telek,

murijáró szép falusi utcák,

deres bajszok s nagy piros fülek.

Parasztszagu éjféli misék,

mennyi süllyedt, jámbor semmiség,

nagykendőbe bagyulált cselédek,

cukorbundás házak, tejes ég."

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

„Lemhényből jelenti tudósítónk, hogy ott reggelenként oly erős hideg van, hogy a madarakat elgyengülésük miatt szabad kézzel meg lehet fogni. Több ember lába és füle elfagyott."

Székely Újság, 1907. január 22.

„Hideg tél köszöntött pár nap óta vidékünkre. A legnagyobb baj, hogy a nagy hófuvás miatt a közlekedés lépten-nyomon fennakad. Nem ritka látvány, hogy városunkba hat lóval vontatott szekerek jönnek át Szentlélek felől."

Székely Újság, 1907. január 24.

„Hering Leó csikkozmási kereskedő este nyolc óra tájban szánján hazafelé igyekezett. Mint egy két kilóméternyire egy hatalmas ordas támadta meg, melyet Hering, mivel lovai az első ijedtségtől amugy is megállottak, fegyverével lelőtt. Látva, hogy az állat leesik, letette bondáját és leszállott. Az árokra esett ordast a szánra vonszolta. A lovak azonban talán ettől, vagy a közeledő többi farkasoktól megijedve hirtelen elragadták a szánt s Heringet otthagyva elrohantak s pár perc múlva Kozmásra érkeztek. Hering neje rögtön tisztába volt a helyzettel, cselédeket s több falusi embert azonnal visszainditott a szánon, de mire a segitség a helyszinre érkezett, Heringnek már csak a fejét és az összeroncsolt lábát találták meg. A borzalmas látvány megrenditette az embereket. A vadállatok gyors és vakmerő támadása és marcangolása alig egy félóra alatt történt."

Székely Újság, 1907, február 17.

„Végzetes farkas kalandnak esett áldozatul Hering Leó csikkozmási kereskedő. Azt hozták hírül szombaton Csikból, Heringnek városunkban is kiterjedt rokonsága azonnal sürgönyözött Hering családjának és meglepő válaszul az jött Heringtől, hogy ő él és farkast soha életében nem látott."

Székely Újság, 1907. február 19.

 

2012. február 13. (hétfő)

 

Balázsolás

 

Egyéves mise apósomért a kézdiszentléleki templomban. Február eleje, kivételesen nagy hideg, erős szélfúvás. Ilyen hidegben még a kutyát sem kergetik ki a szabadba, mondják az öregek a kezüket összesúrolva. A temetőben a sírra éppen csak letesszük a virágokat, amelyek a csontig hatoló hidegben meg szélfúvásban percek alatt kővé fagynak. Alig egy-egy ima, és megyünk is be a templomba, ahol barátságosabb levegő fogad. Fűtenek, s noha nem könnyű kimelegíteni egy ilyen nagy (hajója kereszt alakú) templom belső terét, most mégis kellemes levegő csapja meg a mintegy hetven-száz, tél közepén, délután templomba jövőt.  Az érintettek, az elhunyt rokonsága az első padokban foglal helyet, a többiek, a távolabbiak, meg a csak úgy templomba járók a hátrább levő padokban. A sok ember jelenléte nem csak apósomnak szól, bár neki is szólhatna akár, mert - ahogy mondani szokás - köztiszteletben levő ember volt a faluban, a templom bővítésekor, renoválásakor is mindig jelen volt az ács csoportjával, meg aztán anyósom is - egyedül maradva - sok helyi embernek el szokott menni az ilyen évfordulós, emlékező szentmiséjére, és az ilyesmit az emberek (özvegyek) egymásnak visszaadják. Aznap van Sebasta püspökének, Szent Balázsnak a napja. A szokásos ceremónia, rituálé természetesen olyan, amilyen évfordulós szentmisékkor lenni szokott. Csak most a mise után a pap kiáll az oltár elé két, keresztbe tett gyertyával és a templom padsorai között hosszan felsorakozott embereknek sorra a gyertyákat a nyakukhoz téve, elmondja a Balázs-áldást. Gyermekkorom pap bácsija jut eszembe, amint szülőfalum templomában nekünk, felsorakozó gyermekeknek ugyanígy feladja a „gyermekek nagy ellensége", a torokgyík elleni áldást. És természetesen a szűkülő gégéjű, ziháló, fuldokló, orvosok késétől magát fenyegetve érző Babits Mihály, és az ő csodálatos, döbbenetes nagyverse: a Balázsolás.

Úgy pillantok ki magam is a gyertyák keresztbe tett ágai közül, mint a gyermek Babits, mint az egykori gyermek magam hosszú évekkel ezelőtt, Balázs-napon, mint egy riadt őzike. Előttem vonulnak a sorban a gyermekeim, előttem kapják meg az áldást, és jólesik, hogy ebben az élményben velük együtt, az ő gyermeki énjükkel együtt magam is újból részesülhettem.

 

2012. február. 9 (csütörtök)

 

Buletin

 

Két nappal ezelőtt nagy volt az izgalom nálunk. Iskola után, öt óra körül, olyankor, amikor már a lakossági „roham" nagyjából lejárt, a lakossági nyilvántartóba kellett mennünk, hogy beadjuk a papírokat a személyi elkészíttetésére. Keresztlevél (a kis? lányé), házassági levél (a szülőké), lakásszerződés (de hogy ez miért?), plusz egy minimális befizetett összegről a számla. Fannika úgy várta, mint a születésnapját, mint egy igen jelentős eseményt az életében. Az osztálytársai, egy-kettő kivételével, már mind rendelkeznek ezzel a műanyag kártyával. És - nyilván - már ő is mihamarabb meg szeretné kapni a „buletinját". Emlékszem, amikor nekem készíttettük, akkor a városka akkori híres fotósához, Bogdán úrhoz mentünk fényképet csináltatni. Elfelejtettem zakót venni erre az alkalomra, meg nem is igen jártunk mi akkoriban zakóban, nyakkendőm sem volt, úgyhogy Bogdán úr nagy zakójában, nyakkendőjében készült el az első fotográfia a személyi igazolványomba. Felül, a vállon nem látszott, hogy nőttömre van a zakó, lent viszont az ujjai, visszahajtva, felértek egészen a könyökömig. Annyi baj legyen, a fotó egyébként jól sikerült. Valahol van is egy még belőle, és ha összevetném a Fannika valamelyik mostani fényképével, én jönnék ki vesztesen, sokkal érettebbet mutatna a most tizennégy éves lányom, mint amennyinek akkor látszottam én.

Szerencsénk van, csak egy román hölgy van a fiával előttünk, de szinte rögtön el kell mennie valamiért, úgyhogy mi következünk. Beveszi a papírokat a hivatalnoknő, átnézi, összeveti az eredetiket a másolatokkal, majd beinvitálja az irodájába Fannikát. Ott helyben el is készül a fotó, háromszor is újra kell csinálnia, mert vörös lesz a szeme a képen. Azt mondja, hogy csak azoknak szokott bevörösödni, akiknek gyenge a szemük, amit én nem nagyon hiszek, de majd utánanézünk, és valamelyik heti tervbe belekerül majd egy szemészeti kivizsgálás is mindkét gyerekünknek. Hogy lássunk tisztán legalább ebben a dologban.

Hazafelé sétálunk a mínusz tizenvalahány fokban, és betérünk a Rigó Jancsi cukrászdába, hogy az eseményt egy kicsit megünnepeljük. Nem felejtem el, hogy mit kért erre az alkalomra a - próbálom megszokni, hogy lassan a kis jelzőt el kell hagynom - lányom: kinder tejszeletet. És ezt a februári napot sem, a Nemere metsző, nadrágon, kabáton, sapkán átfújó szelével, a város végén, Szentlélek és Kézdivásárhely között, az út mellett körülbelül olyan négyméteres hótorlaszokkal.

 

 

2011. február 3. (péntek)

 

Szülinap

 

Próbálok visszaemlékezni, hogy mit csináltam ma tizennégy éve. Egy biztos: nagyon boldog voltam. Valami olyan érzés fogott el, lepett meg egyszeriben és áramlott szét a testemben, a lábujjamtól a fejem búbjáig, bizsergetően, egészen a hajszálak tövéig, amivel addig még soha nem találkoztam, pontosabban: amit addig még soha nem tapasztaltam.

Ma tizennégy éve, hajnali fél öt órakor csörgött a kicsi szobában a hálózatos (akkoriban még csak az volt) telefon, jó sokáig, mert azelőtt nem sokkal aludhattam el, és egy férfihang közölte velem az örömhírt. Félálomban hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondok, azt a mindenit!, futott ki a szájamon a meglepetés, az öröm, a megkönnyebbülés és a kimondhatatlan (vagy csak ilyenformán kimondható) boldogság hangja.

Pár órával azelőtt feküdtem csak le, olvasgattam még az ágyban, emlékszem, Móricz Rokonokját olvastam (újra), hogy valamivel, álmatlanság ellen, lefoglaljam magam. A kéménybe besüvített a szél, furcsa, vonító, búgó hangokat csalt a szobába a februári Nemere fúvása. Kint pilinkélt a hó, vékony, a szél által ide-oda sepert, forgatott, terelt hóréteg lepte a kivilágított főteret. Fél kettő volt, amikor mondta a feleségem, hogy akkor most már indulnunk kell. Már hetekkel azelőtt össze volt csomagolva két reklámszatyorba minden, amit vinnie kellett, úgyhogy felkeltünk az ágyból, ahol addig ébren feküdtünk egymás mellett, és várakoztunk. Ő időnként az elemlámpával megnézte az óráját, és amikor a fájások már szinte ötpercenként jöttek, akkor öltöztünk és elindultunk.

Az akkori szülészet a lakásunktól pár percnyire volt, a valamikori Millenium szálló és vendéglő épületében. Egészen a második világháború végéig az idelátogató kereskedők, üzletemberek szálláshelye, mulatóhelye volt ez az akkoriban igen patinás és modern épület. Állandó zenekarral rendelkezett, társasági összejövetelek, üzleti megbeszélések, igazi, század eleji, békebeli mulatozások folytak itt. Aztán, a háború idején, a Vörös Hadsereg nevezte ki székhelyéül, 1947-től bábaképző intézetet létesítettek benne, majd ebből lett szülészetté az épület. Az egykori hegedűszót, Bokor Lajikáék, Kézdivásárhely híres századeleji zenésze síró-rívó hegedűjének a hangját aztán hosszú időre a gyerek és csecsemősírás vette át.

Az egykori piactér északnyugati sarkából, a valamikori Kicsimama utcából, a mai 43-as Udvartérből csak át kellett gyalogolnunk a főtéren, közben egyszer-kétszer még meg is kellett állnunk, le kellett guggolnia, meg kellett szusszannia a feleségemnek. Bementünk a gangot elzáró nagykapun, fel az emeletre, ahol szólni kellett az ügyeletesnek, hogy itt vagyunk, jöttünk, s hogy mi a helyzet. Valaki, egy szenvedő női hang hangosan jajgatott valahonnan bentről, az egyik kórteremből. Tíz-tizenöt perc sem telt bele, és már ott toporogtam a kezemben egy szatyor ruhával, a feleségem holmijaival. Őt beirányították a kórtermek felé, arra, ahonnan a jajgató hang is jött, én pedig tehetetlenül, zavartan állingáltam még vagy pár percig, mire ráeszméltem, hogy igen, ennyi, itt vagyok magamban az előtérben, és indulhatok haza, vissza a főtéren, be az utcába, fel a sötét lépcsőházban, be az üres lakásba.

Csend volt az egész városban, éjszaka két óra, csak a szél végezte a munkáját megállíthatatlanul. De valahogy más volt ez a csend, másabbak voltak a fények, a városka fényei, és a szél is, mintha csak azért furulyázna-búgna bele a kéménybe, hogy ő is jelen legyen majd, hogy az emlékképek mellett mindig a hanghatások is felelevenedjenek, amikor visszaidézem azután (sokszor) ezt az éjszakát.

Mintha most lett volna, sóhajtják a falusi/városi nénikék, bácsikák, az emberek egy-egy korábbi, fiatalkori dologra gondolva. Mintha most lett volna, sóhajtom magam is. Csak éppen eltelt tizennégy év. Az akkori síró-rívó kislányból feslő-bimbózó lány lett azóta. A szülészet átköltözött az új kórházba, az épülete, az egykori Millenium szálló pár éve ott áll üresen, valaki megvásárolta még évekkel ezelőtt, hogy visszaadja régi rendeltetésének, de a válság aztán beleszólt, és maradt minden úgy, ahogy volt.

Alig vártam, hogy jöjjön a reggel, hogy továbbadjam a hírt, hogy értesítsem az újdonsült nagyszülőket, édesanyámat, hogy nagyanyát „csináltunk" belőle. Aztán kimentem, megvettem az aznapi újságokat, vastag, piros filccel ráírtam mindenikre, hogy: Fanni szülinapja, és félretettem őket.

 

2012. január 29. (vasárnap)

 

Megemlékezés

 

Nem vicc, nemrégiben jelent meg az egyik itteni lapban. Falun voltunk, ott mutatja valaki. Hogy nézzem csak meg. Hogy olvassam el. Nem nagyon szoktam ilyesmiket olvasgatni, verseseket aztán ugyan nem. Közhelyes klapanciáiktól, csöpögő érzelgősségüktől, művirágos temetőszaguktól kiráz a hideg. Ezt most azonban elolvastam. Előbb nem hittem a szememnek, aztán mégis.

Ide másolom:

Előtted az örök fény,

Utánad a gyász, a bánat.

Nevedet viselő özvegyednek

Sűrű könnye nem árad.

Emléked gyalázza,

Vagyonod szétzúzza

A Szerető, és fiai

Maradékát használják.

Reméljük, gyermekeid

Vigaszra találnak.

Sírva siratunk, amíg élünk,

Soha nem feledünk.

Így emlékezünk a sz...i ...-ra, aki ...évét töltené, de tragikusan távozott ... éve. Szerető ...i.

Valakik tehát úgy akartak megemlékezni a korábban tragikusan elhunyt hozzátartozójukról, hogy a „hűtlen" özvegyet, meg az elhunyt emlékét gyalázó, vagyonát szétzúzó Szeretőt, és annak fiait is, akik - ha jól értelmezem - az elhunyt „maradékát használják", hát hogy is mondjuk, hogy „kiszerkesztették", a pénzükért persze, az újságba, hogy lássa, olvassa az ország-világ. De legalábbis itt, ez a környék, ahol még ismerik is az illetőket: a falusfelek, a rokonok, az ismerősök, munkatársak stb.

És hogy mi minden rejtőzik még a dőlt betűs, versbe szedett, itt-ott még rímelő, soráthajlásos versezet mögött, arról most ne is beszéljünk.

Akkor már inkább egy másik, igaz, nem szándékos, hanem a nyomda ördöge, a szerkesztő figyelmetlensége által valahogy elnézett, és így „hibásan" megjelent anyag. Kovács Jolánka, írta vastag, fekete betűkkel a szomszédos megye egyik ifjabb lapjában a hasonló megemlékezés tetején-közepén. Élete virágjában, soha el nem múló stb. A szöveg fölött pedig, a gyászkereten belül az illető hölgy, Jolánka fotója: egy jól megtermett, markáns arcú, nagy, lelógó bajuszú székely iparosé.

 

2012. január 25. (szerda)

 

Disznóvágás

 

Vad, elvadított disznó volt. A sok fatestápolótól, a villa- meg lapátnyélből, seprűnyélből rendszeresen kapott adagoktól teljesen el volt vadulva. Szeme vérben forgott, ha embert látott, ilyenkor harapott, öklelt, akárcsak vad társai az erdőn.

A gazdája is félt tőle, meg is volt az alapos oka rá, hogy féljen.

December volt, a disznóvágások ideje. Akármilyen vad, valahogy le kellene vágni. A szomszédságban lakott egy dadogós, vajlelkű, kenyérre kenhető férfi. Talán egy vagy két kerékkel több is, vagy kevesebb is volt neki. Ő volt mindenki La-la-lajoskája.

Meghívta az egyik disznófogónak. A másik a komája volt, akivel kiókumlálták, hogy Lajoskát küldjék be reggel majd a disznóhoz, a pajtába, meg két másik szomszéd.

Hajnal volt, még alig derengett, s ott álltak mind a disznópajta előtt. Lajoska kezében a kötelekkel.

- Megértesz, ugye Lajoska - mondta halálos komolysággal a házigazda -, én neveltem fel, úgy sajnálom, hogy nincsen szívem megtenni. Te bémész, s amikor ráhurkoltad a köteleket az egyik lábára, meg a szájára, akkor a komám, s a két szomszéd majd segítenek kihúzni. Én még a helyről is elmenyek. Meg tudod-e csinálni, Lajoska?

- Ki? Én-e? Ha-ha-hagyjátok csak reám - mondta önérzetesen Lajoska, s már indult is be a pajtába.

Kívülről becsukták az ajtót, a reteszt pedig ráfordították.

Ami azután bent történt, annak csak a Jóisten a megmondhatója, meg természetesen Lajoska.

Disznóvisítás, ordítások, döngetések, dobogtatások, szuszogások, kínlódások, erőlködések zaja. Mintha ember és állat ádáz csatája zajlana egy szűk, pár négyzetméteres, alacsony, ganés fülkében.

A kintiek pedig már majdnem verték földhöz magukat, úgy röhögtek. Fojtottan, hogy ne hallják a pajtában a csatázók. A házigazda messzire futott az udvaron, hogy öblös hangját kieresztve, lelke nyugodalmára kihahotázza magát.

Társai időnként, komolyságot erőltetve, be-beszóltak az ajtó mögé, hogy no mi van Lajoska, készen vagy-e már.

Jó tíz perc fergeteges csatározás, visítozás, pfújolás, káromkodás után Lajoska kétségbeesetten kezdte döngetni belülről az ajtót.

- Szo-szomszéd!

- Mi van Lajoska? - állott meg a röhögésben valamelyikük.

- Ke-kezdtem én es sajnálni.

Amikor kiengedték Lajoskát, mindannyian komolyságot mímelve, kíváncsian várták, hogy mi történik.

Lajoska úgy nézett ki, mint akit megtéptek. Nadrágja jobbról-balról, elől-hátul elszakadva, csupa gané mindenütt, haja torzonborz, képe, mint a hó, szeme gyilkosan forog és villog.

- Tu-hud-já-tok mit? - vágta a földhöz a disznószaros köteleket. - A fa-ho-szo-ho-to-kat ra-hak-já-tok a di-hisz-nyó-tok-ba!

 

2012. január 20. (péntek)

 

Utazás

 

Mint egy nosztalgiautazás, olyan volt a hét eleji utazásom. Kézdivásárhely - Sepsiszentgyörgy - Brassó - Békéscsaba. Az volt az érzésem, mintha nem változott volna szinte semmi ezalatt a húsz-huszonöt esztendő alatt, amikor még rendszeresen utazgattam vonattal, ha nem is éppen Békéscsaba végállomással. Akkoriban az úti cél Kolozsvár volt, majd később aztán Szeged. Ez utóbbi több mint három évig, az előbbi, Kolozsvár pedig öt esztendeig, majd, a szegedivel párhuzamosan, még vagy öt évig, havonta-kéthavonta.

Sepsiig autóval mentem, onnan pedig az esti, Suceava-i gyorssal Brassóig. Szép, havas, fehér tél mindenütt. A sepsiszentgyörgyi állomás épületében szinte minden a régi - csak még rosszabb. Az egykori állomási bűz mintha még orrfacsaróbb volna, rideg-hideg, félig kihalt állomásépület. Gyér fény a nagy teremben, a jegypénztárak bezárva, az egész épületben csak egy kávéautomata utal arra, hogy nem húsz-huszonöt évvel ezelőtt vagyunk. Tébláboló emberek, szerencsére az egyik jegypénztár előtt álló férfi felhívja a figyelmemet, hogy nem itt adják a jegyet, hanem kint, az épület mellett. Valóban, az állomásépület mellé kiállított régi gőzmozdony mellett van két „kontájner", nagy fémdoboz, és oda költöztették a jegypénztárat. Fél óra sincs Brassóig az út. Alig helyezkedem el, nyitom ki a könyvemet, amikor már szedelőzködni is kell a leszálláshoz.

A brassói állomáson első alkalommal hatodikos koromban jártam, éppen édesanyámmal indultunk Budapestre, a rokonainkhoz. Apánk lekísért, hogy felrakjon minket a gyorsra.

Emlékszem, mekkora volt a csodálkozásom, amikor megállt a vonat, és egy markos férfi felugrott és elkapta a bőröndjeinket. Úgy kellett szaporáznunk utána, hogy a sínek alatti aluljáróban, a nagy tömegben nehogy szem elől tévesszük. Most azonban nincsenek hordárok. Csak a szép, téli állomáskép fogad. A neon ostorlámpák fényében sziporkázik, csillog a hó.

Ez az állomás is majdnem olyan lepusztult, mint a sepsiszentgyörgyi. Sehol egy váróterem, mint gyermekkoromban, de ami még jó tíz évvel ezelőtt is volt. Talán itt is felújítanak, mint Szentgyörgyön? Azonban mégsem tűnik olyan elhagyatottnak, olyan kísértetiesnek, mint amaz. Utasok, koldusok, sétálók, állingálók, lézengők itt is, ott is. Úgy döntök, hogy a hátralevő időt, kábé másfél órát, váróterem híján, az állomási restiben töltöm el. Veszek egy ásványvizet az útra és letelepedem az egyik asztal mellé.  Alig néhány söröző, várakozó, semmibe révedő atyafi az asztaloknál. Már jó negyven perce vagyok ott, amikor egyszeriben leoltják a villanyokat, csak a bárpult környékén marad égve egy égő. Olvasni tovább nem lehet, úgyhogy elteszem a könyvet. A báros hölgy éppen az egyik kijárati ajtótól jön vissza, ahol kiengedett valakit, az ajtót pedig rögtön utána bezárja. Odajön az asztalomhoz, halkan, suttogva mondja, ha később van vonatom, maradhatok nyugodtan, ugyanis az egész épület tele van rendőrséggel, katonasággal, mert valami „forradalmárok" vannak az épület előtt. Picit még maradok, aztán szedelőzködöm. Odajön, kienged az ajtón. Lemegyek a nagy váróba. Nagy hangoskodás az épület előtt, kimegyek egészen a bejárati  ajtóig. Háttal nekem rendőrök, szemben velük a skandáló, tüntető tömeg. Innen bentről nem látszik, hogy hányan lehetnek. A hangosbeszélővel valaki tüzeli a társaságot, azok pedig, amikor elhallgat, de máskor is, különféle jelszavakat, rímes rigmusokat skandálnak: Le Băsescuval!, Le a korrupcióval! Tolvajok! stb. Amint sikerül kivennem, Bukarestbe akart menni egy kisebb, talán ötven-száz fős csoport, az ottani tüntetésekre, de ezt a rendőrség és a csendőrség megakadályozta. Kiabálnak, fütyülnek, fújolnak, követelik a helyi Államvasutak vezetőjét, mert hogy milyen dolog, hogy nem engedik őket be az épületbe. A rendőrök pedig - úgy látszik - hajthatatlanok.

Végre befut az Ister nevű IC. Felülök, elfoglalom a helyemet. Félig telt kocsik, szétszórtan, itt is, ott is ülnek, fekszenek, alszanak, olvasnak, telefonoznak, laptopon filmet néznek, zenét hallgatnak. Kimegyek a vécére. Utoljára ilyen vagonban vagy három éve utaztam, Debrecenből Brassó felé. Az automata budi félig van húggyal. A vonat mozgásával szinkronban, mint egy tálban, úgy mozog a budi tartalma. Az automata öblítő berendezés lefagyhatott, s nem tudja kiüríteni. Három évvel ezelőtt is, azon a másik gyorson, ugyanilyen volt. Talán ugyanez a vonat, kocsi volt. És azóta nem változott szinte semmi. Vagy csak nekem tűnik úgy.

 

2012. január 15. (vasárnap)

 

Kaszafokos

 

Olyan fehérség fogadott tegnap reggel, mint valaha, gyermekkoromban.

Amikor kinéztem az ablakon, hátra a Kicsimama utcán, a 43-as Udvartéren, az Apor Péter Gimnázium irányába, valami hasonló érzés fogott el, mint gyermekkorom nagy téli havazásai idején. Friss, puha, tizenöt-húsz centis hó lepte be mindenütt a tetőket, az átellenben levő Vigadóét, a szomszédos, földszintes házakét, aztán az utcát, a fákat, az utcában veszteglő két darab autót, mindent.

Hét óra után volt, talán félnyolc is lehetett, már finoman derengett kinn a január közepi téli reggel. És jóleső, mindent megnyugtatóan be- és elborító hó mindenütt. Az egész udvartérben még csak az egyik korán kelő szomszéd sepert csak egy keskeny ösvényt a háza előtt.

Szombat volt, nem kellett attól tartanom, hogy az alsó szomszéd hamarabb kel, és elseperi a kapu és a ház elejét. Feleségem is felkelt, úgyhogy a hó eltakarítása előtt egy kis szőnyegfürdetés is ígérkezett. Le is hordtunk néhányat, és jól beleforgattuk őket a pihe-puha hóba, hogy felfrissüljenek, s hogy magukkal hozzák a szobába is ezt a frissességet. Majdnem az utca főtér felé tartó végéig sepertem, lapátoltam a finom havat. Mióta nem élnek a bal oldali szomszédaink, azóta üresen álló, eladó lakásuk előtt is el szoktam takarítani. Így úgy néz ki, mintha ott is lakna valaki.

Nagy volt a gyerekek öröme, amikor meglátták ők is a havat. Ma menjünk el szánkózni, indítványozták, és nem volt ellenvetés, nem is lehetett, hiszen a téli vakáció utolsó előtti napja volt, s még alig jutott alkalom az idén szánkózásra. Csak itt a közelben, a szomszédos, lejtősebb utcákban, udvarterekben. De az nem az igazi, mondják, és én is egyetértek ezzel.

Gyermekkoromban, vakációban mi szinte reggeltől estig szánkóztunk, korcsolyáztunk, kaszafokosoztunk a szülőfalumban. A kaszafokos valamelyik korábbi, falubeli mester találmánya lehetett: fából készült, szánkószerű, de a szánkónál jóval alacsonyabb szerkezet volt. Két részből állt, a hátsóból, amire ültünk, és egy elsőből, ahová előrenyújtva ráhelyeztük a bakancsaink sarkát. Az első és a hátsó részt egy hatvan-nyolcvan centi hosszú deszka, az úgynevezett nyújtó kötötte össze, ami elöl egy csavarral volt hozzászerelve a lábbal, sarokkal jobbra-balra forgatható első részhez.

Amikor kimentünk valamelyik utcába, és ráültünk a kaszafokosunk báránybőrrel, szivaccsal, vagy valamilyen ronggyal kipárnázott ülőkéjére, lábunkat a nyújtó fölött előre nyújtottuk,  cipőnk sarkát ráfektettük az első, könnyűszerrel kormányozható részre, a madzagot, akárcsak a kötőféket, a kezünkbe vettük, és eltaszítottuk magunkat a tetőről, az maga volt az akkori, legfennségesebb érzések egyike.

Oldalból úgy nézett ki egy ilyen lesikló emberke, mint egy előrenyújtott lábakkal, derékszögben üldögélő, és közben vígan száguldozó lovas, aki alatt valami ördöngös szerkezet a dombról lefelé, nagy sebességgel fogyasztja a métereket.

Ezek a kaszafokosok úgy voltak kiképezve, hogy a talprészekbe (a kormányzó részbe és az ülőkéébe is) megfelelő nagyságú, használt, kiszuperált kaszadarabok voltak élükkel a faállba, a kasza fokával lefelé beépítve. Úgyhogy maga a fa nem is, vagy csak alig érintkezett az út vagy az utca jeges felületével, a faalkotmány pedig ezeken a kaszafokokon, mint valami korcsolyákon száguldozott.

A szülőfalumban korcsolyának, a környékbeli falvakban polyáninak (a Polyán falunévből), kaszafokosnak hívták ezeket a fürgén kacskaringózó alkotmányokat, amelyek a mai bob-szánkók ősei lehettek, és a falusi mesterek leleményességét dicsérték.

A múltkoriban, amikor hazajártunk, kerestem a régi kaszafokosomat, de már nem volt meg. Helyette unokaöcsém új kaszafokosát tudtam csak a fiamnak megmutatni.

Kipróbálta, azt mondja, jobban szereti, mint a szánkót.

Nem is csodálkozom, nekem is a kedvencem volt az apám készítette, egykori kaszafokosom.

 

 

2012. január 7. (szombat)

Évforduló

 

Pontosan ma egy esztendeje, hogy az első bejegyzésemet feltettem ide, a barkaonline honlapjára (Beköszöntő, 2011. január 7. péntek)

Emlékszem, hogy egy kicsit nehezen vettem rá magam blogot vezetni, és fogalmam sem volt, hogyan fogom csinálni.

Valami ilyesmit írtam le, jártam körül ebben a legelső bejegyzésemben.

A kezdetről, és arról, hogy ezután úgy kell járnom-kelnem a világban, hogy egy „gonddal" több lesz, mert úgynevezett penzum is lesz, ami addig nem volt.

Csak olyan, amit magamnak magam szabtam.

Készülés, határidők szorítása, a halogatás lelkiismeret-furdalása, az írnom kellene már valamit érzése, a megírtam kellemes eufória-érzete stb. Mindenik jó ismerősöm volt addig is, de attól kezdve még gyakrabban találkoztam/szembesültem velük.

Szinte mindenikükkel.

Aztán belevágtam, és rájöttem, hogy szeretem csinálni. Többnyire jó kedvvel, örömmel. Olyan volt, mintha egy külön blog-könyvet írtam volna. A könyvet írás komolyságával, szigorával, munkamódszerével.

És írtam aztán áttételekkel, fikciósabbat, és írtam áttételek nélkül magamról, a világról, a körülményekről, könyvekről stb.

De mindig olyanról, ami foglalkoztatott, érdekelt, nem hagyott nyugton.

Amikor egészségügyi problémáim kerültek a bejegyzések közé (Jelzés, 2011. október 10.), még aggódó levél is befutott a főszerkesztőhöz. Ami igen jól is esett. Hiszen (ez is) azt jelenti, hogy olvasnak. Többen-kevesebben. És vannak, akik szeretik (is). Ezek szerint.

Ami megint jólesik az íróembernek.

Voltak jó kedvű történetek, voltak szomorúbbak, voltak gyermekkorom vidékéről valók, és voltak mostaniak.

Sikeredett tárca a bejegyzésekből, lett belőlük recenzió, naplóbejegyzés, lett olyan, ami máris kész volt mint szépírói munka, és olyan is, ami építőkocka lesz (lehet) majd valamikor, valamiben.

Mondjuk egy nagyobb munkában.

Ki tudja.

Most, hogy ezeket írom, végigfuttattam a csúszkát a teljes blogon, több mint hetven írás, bejegyzés az elmúlt év tizenkét hónapja alatt. Többnyire olyan egy flekkesek. Nyolcvan-száz oldal, kettes sorközzel, sűrűn írva. Vagy talán még ennél is több.

Szinte könyvnyi terjedelem.

Kinézek az ablakon. Hull a hó. Vékony hóréteg a szomszédos tetőkön. Az utakon, az utcában  csak kevés, fehér, majd elolvadó mocsok.

Enyhe idő. Mint amilyen enyhe volt eddig is ezen a télen. Igazi, itteni, recsegő-ropogó mínuszok nélkül. És igazi, itteni nagy havak, vagyis igazi tél nélkül.

Legalábbis eddig.

A család vakáción. Fele már ennek is eltelt. És szánkózás nélkül. Két hete volt karácsony. Tegnap volt a pap házszentelni. Majd a gyerekek lebontják a díszeket, gondosan félrerakják egy szatyorba, jövő karácsonyra.

Én pedig leviszem a csupasz karácsonyfát a színbe.

 

2011. december 27. (kedd)

Szibériai homokszemek

 

Véletlenül akadtam rá a kézdivásárhelyi születésű Elekes György (1894 -1969) újságíró, költő nevére, amikor Rónay Ernő első világháborús regénye, a Krasznojárszk kapcsán kutakodtam a világhálón. És rögtön Markovits Rodion, Zalka Máté, és az említett szerző neve mellé került Elekes neve, hiszen az első világháborúnak, és hat év szibériai hadifogságnak „állított emléket" ő is, ráadásul nem is regényben, hanem egy verseskönyvben[1]. A múlt század elejének kézdivásárhelyi, Kézdivásárhely környéki költőiről, Zsögön Zoltánról, Szabó Jenőről már voltak néminemű ismereteim, de Elekes György neve addig nem szerepelt az Ady-kortárs helyi költők között. És mint aki egy újabb, aprócska földrészt fedezett fel magának, úgy vetettem rá magamat erre, a számomra addig ismeretlen literátorra; levelezéseim, valamint a véletlen titkos közrejátszása révén igen értékelhető segítséget kaptam, egyebek mellett abban is, hogy kezembe vehessem Elekes György kicsi, föltehetőleg 1921-ben napvilágot látott (évszám ugyanis nem szerepel a köteten), mindössze harminc verset tartalmazó, megsárgult lapú verses füzetecskéjét. Azt írja rajta, hogy: Ára 5 Leu, Cenzurat: Politia de stat. Tehát 5 lejt kóstált ez a kis brosúra, a román államrendőrség cenzori hivatala pedig a megjelenés előtt alaposan átfésülte. Belül pedig az szerepel, hogy: A szerző tulajdona, aki minden jogot fenntart magának. Tartalomjegyzék nincs, a versek mindenike datálva van, mind 1916 és 1920 között keletkeztek, húsz vers alatt Krasznojarszk, öt alatt Nikolszkusszuriszk, egy-egy költemény alatt pedig Zima, Irkuck (így), és Magzon szerepel, a legutolsó, „A Kisfaludy-társaság 1921-i Vigyázó-pályázatán megdicsért pályamű" alá pedig egyszerűen csak Szibéria van odakanyarítva.

Mielőtt a verseket elolvastam volna, kicsit utánanéztem a szerző életrajzának is: életében négy verseskötete jelent meg, az említett első kötet után, a következő három évben még három könyv: Szürke csendben (1922), Bábszínház (1923), Mindegy (1924) született; ezekben az években, közvetlenül a fogságból való hazakerülése után, két helyi szatírikus lapnak (Bogáncs, Flekken) is munkatársa volt, majd Brassóba költözött, és az ottani Brassói Hírlap, majd a Brassói Napló szerkesztője lett. A „verscsap" 1924 után végleg elzáródott, legalábbis több verseskötete nem jelent meg ezután. Számomra azonban ennél érdekesebb volt, hogy talán egyik első, háromszéki „író-vállalkozóként", egy „bukaresti kiadó üzleti megbízásából", Katolnay László néven (a Kézdivásárhely melletti szentkatolnaiak a felmenői) 1926-tól elvállalta egy németországi bestseller szabad átköltését, és közel 3000 oldalnyit írt meg ebből, az immár hírhedtté vált, sokatmondó (Szívek harca) című füzetes regényből. Munkáját ráadásul román, angol és horváth nyelvre is lefordították, és ki is adták. Nagy sajnálatomra az illető korszak eme „szappanoperáját" nem sikerült megszereznem, pedig biztos ezt is faltam volna gyermekkoromban, ehelyett „be kellet érnem" az édesanyám „könyvtárában" rongyossá olvasott, és kivételes becsben tartott, több mint kétszáz füzetes, igen fordulatos cselekményű, kalandos, és igen, meglehetősen szirupos Veronika, a fegyencbáró asszonya című hasonló füzetes regénnyel. Általános iskolás koromban vagy háromszor elolvastam, és bizonyisten, kíváncsian venném ennyi év után megint a kezembe, sajnos azonban, a tágabb rokonság „egyes elhanyagolhatóbb darabjai" között, kézen-közön, eltűnt a doboznyi füzetes ponyva. A Szívek harcáról pedig mind a mai napig hiába érdeklődtem, szinte mindenki hallot róla ugyanis, vannak, akik még olvasták is, de senkinek sem volt(nincs) meg.

Nos, a versekhez visszatérve, ezek között, a számomra ínyencségnek számító ritkaságok, száz évvel ezelőtt írt versszövegek között igazából nem számítottam ki tudja, milyen zseniális felfedezésekre. A versek inkább mint kuriózumok érdekeltek, arra voltam kíváncsi, hogy jogos volt-e az utókor ítélete, elhallgatása Elekes György költői teljesítményét illetően, egyébként az volt, és nagy érdeklődéssel olvastam végig ezt a pár tucatnyi költeményt. A „hadifogoly-lét lelki hatásai", a honvágy, a szépséges múlt és a sivár jelen szembesítései ezek az Elekes-versek. Ady Endre hatása, az Ady-sorok szólamai köszöntenek vissza a sorok közül, és valami Reviczkys melankólia és mélabú lengi be a költeményeket, ami érthető is. Azt írja adyendrésen egyik versében: „Jöttem. Nagy vizek partja,/ (ködök, mocsarak rajta)/ rejtett magába eddig/ s a lelkemet akarta." Máshol: „Reggelre egyszer a Holnap eljő", vagy: „Fehér arcodra néha gondolok csak", aztán: „Olyan a lelkem, mint a Bajkál,/ jégkoporsó alatt pihen,/ benn éj van rég, mély, néma, fáradt)/ és nem zavarja semmi sem.". Van aztán csasztuska: „Vándor lelke nyugatra száll/vándor teste keletre,/ hosszú sötét vonat viszi,/ sínek sírnak megette." Van aztán népdal-variáció, és nagy meglepetésemre, Tavasz címmel egy Áprilys költemény is. Ez utóbbit teljes egészében idemásolom:

Nap sugarában fürdik a felhő,

hosszú, nagy álmok árnya suhan,

hóviharoknak vad heve meghalt,

itt a tavasz a kertkapuban.

Bús hajam őszül, könny a szememben,

vágyakozások vára szivem,

rajtam a télnek szürke ködökből

összeharácsolt csókja pihen.

Messzi mezőkre jaj mikor érek!

tarka-virágos lesz-e útam?...

Nap sugarában fürdik  a felhő,

hosszú, nagy álmok árnya suhan.

Krasznojarszk, 1916.

Utánanéztem, Áprily Tavaszodik című költeménye (és a Március is) 1923-ban, az Esti párbeszéd című kötetben jelent meg. Vajon hogyan van ez? Kié volt előbb? Mert hogy nem lehet ez egyszerűen véletlen, arra a fejemet teszem.

---

[1] Szibériában pergő homok-szemcsék zenéje. Nyomtatott a Kézdivásárhelyi Könyvnyomda R.-T.-nál, (1921).

 

 

2011. december 20. (kedd)

 

A kék füst harmóniája

 

Mire jó a Pipázók könyve? Először is pipázóknak való. Vagy nem is. Mindenkinek való, akiket érdekelhetnek a pipázás örömei. Nem ettől a könyvtől kezdenek majd el pipázni, és nem is ez riasztja el őket majdan a pipázástól. Két darab Pipázók könyve is van a könyvtáramban, mindkettőt olyan valakitől kaptam, aki érti és értékeli a pipázás örömeit. Vagy értette és értékelte. Az egyikük hosszú esztendőkig gyakorolta is nagy szenvedéllyel. Most már nem teszi. Ezért, vagy csak úgy, a könyvet nekem adta. Tudta, hogy én viszont - ha tehetem - igen nagy előszeretettel választom a dohányzás eme formáját.

Pipázni a mai világban egyébként amolyan különcködő, arisztokratikus, értelmiségi hóbortnak számít az egyszerű, kívülálló ember szemében. Nem is lehet csak úgy, úton-útfélen előkapni a pipát és a pipaszerszámokat, és rágyújtani (nyilván csak ott, ahol azt újabban szabad). A pipázáshoz ugyanis idő kell, ha nincs legalább negyven perced, egy órád, amit türelmesen a pipázásra fordíthatsz, akár egyéb tevékenységek, mondjuk olvasás, írás, beszélgetés, de akár vezetés közben is, akkor rá sem érdemes gyújtani. Mert a pipázáshoz nyugalomra van szükség, még a legzaklatottabb környezetben is. Ugyanakkor a pipázás nyugalomra és megfontoltságra (is) szoktat, és ezért (is) hosszas foglalatosságot kíván.

A jó pipázó persze tudja mindezeket az alapdolgokat, és aki ezt a könyvecskét a kezébe veszi, az sok más egyéb apró trükkre, szabályra, követelményre is rácsodálkozhat; és ha már rácsodálkozott, akkor beépítheti a pipázással, a pipa használatával kapcsolatos tudnivalói közé. Mindenekelőtt megtudja ugyanis, hogy nem elég csak rajongani a kék füstért, mert a pipázásnak követendő szabályai is vannak, például: hogy hogyan bánjon a pipájával (pipáival) és a dohánnyal, és hogyan élvezze azokat. A pipázás ugyanis különbözik a dohányzás egyéb válfajaitól. A nyelvnek és a szájpadlásnak hozzá kell szoknia a pipafüsthöz, különben élvezhetetlenné válik az egész tevékenység, és soha nem fogja igazából megtapasztalni a pipázásból származó harmóniát az ember. E könyvből megtanulhatja azt is, hogy mi a kondenzátum, ami a dohányban levő természetes nedvességből és a magas hőmérsékleten a levegőből kicsapódó párából tevődik össze, meg azt is, hogy hogyan kell pipázni úgy, hogy a lehető legkevesebb ilyen nedvesség érje a pipafát, nem az égéstől kialakuló belső kérget a pipa belső felületén, hanem az e mögött levő, lehetőleg jó minőségű bruyère gyökérből származó fa anyagát. A kéreg ugyanis az első kiégetéskor lesz, és a helyes pipázás során az egyik legfontosabb dolog, hogy ne engedjük, hogy túl sok kondenzátum keletkezzék. A lassú, nyugis szívás következtében ugyanis hideg füst áramlik a szájba, ami nem forrósítja fel a pipánk fáját, így kevesebb kondenzátum szabadul fel, a keletkező minimális nedvesség nagyobb részét pedig a kéreg magába szívja, ennek maradékát meg a jó pipafa gond nélkül fel tudja dolgozni. Szüksége van a pipának pihenésre, pihentetésre is, ezt pedig úgy érhetjük el, ha több pipánk is van, és naponta egy pipát lehetőleg csak egyszer használunk. Az se mindegy, hogy végigszívjuk-e, avagy sem, hogy hagyunk-e a pipa alján kevés, hamuvá nem vált nedves dohányt, vagy végigpöfékelve azt, a pipafej legalján csak minimális porhamu marad, ami könnyedén felszívja a nedvesség jó részét, ezáltal csak kevés munkát hagyva a pipafánknak. És természetesen nem mindegy az sem, hogy milyen a pipánk (csakis bruyère gyökérből készült, szép erezettel rendelkező, nem mézgafoltos kellene, hogy legyen), és a dohányunk, aminek a jó minőségen túl, sem túl száraznak (a pipa ettől felforrósodik), sem túl nedvesnek (ez rengeteg nedvességet ad le) nem szabad lennie.

És legvégül: a pipa, pipázás mellett szól az is, ha már dohányzunk, hogy ez kevésbé káros az egészségre, mint a cigaretta; a pipázó ugyanis nem szívja le a füstöt; naponta kevesebbszer (egyszer-kétszer) gyújt rá; és mivel pipázáskor csak a dohány izzik, a rengeteg káros anyagot tartalmazó papír nem, így azok nem mérgezik a szervezetünket. A pipázás így - e könyv alapján kijelenthetjük - a legártalmatlanabb és a legélvezetesebb dohányzási forma (egyike).

 

Manfred Schulz: Pipázók könyve. Budapest, 1991, Vince Kiadó.

 

 

2011. december 14. (szerda)

 

Aprók

Jegyzetfüzetemből

 

Hogyan készül a vers, miképp jön, ha jön, az úgynevezett ihlet, mi teszi, hogy vers legyen a vers, s hogy jó vers legyen, ne valami összeeszkábált tákolmány, mik kellenek a vershez, hogy vers legyen igazából az illető szöveg? Megannyi kérdés, melyeket időnként feltesznek és megpróbálnak megválaszolni azt a verssel, a versírással foglalkozók. Kellenek-e vajon csak olyan szavak, „különös szavak", ahogy Tolnai Ottó mondja (szerinte kellenek), amelyek csak Rád, a Te költészetedre jellemzőek. Különös szavai vannak-e Catullusnak, vagy akár - mondjuk - Oravecz Imrének. Oravecznél például nem úgy látom, hogy különösek volnának, hacsak nem a népnyelvi szavak használatára gondolunk. Annyira egyszerű, annyira lecsupaszított nyelv, hogy annál dísztelenebbet már nem lehet írni. És mégis különös? Talán igen, van valami, amit csak ő tud csinálni, s csak úgy, ahogy ő csinálja. Annyira természetes, hozzám, a világomhoz közel álló, hogy csak azért nem érezném számomra különösnek. Tudok olyant, aki határozottan nem szereti, lekicsinyli, leinti az ő költészetét. De ő más lírát művel, rímes-ritmusosat. Talán ezért.

*

Az, hogy írunk, semmi más, csak hivatás.

*

Semmi több, csak annyi, hogy azt írjuk meg, amik vagyunk, saját léttapasztalatainkat, élményeinket, önmagunkat. Csak ekkor lehetünk hitelesek.

*

Karl Popper szerint nincsenek felsőbbrendű emberek, vannak nagy gondolkodók, de még a legnagyobbak is számos hibát vétenek.

*

A fehér, vibráló képernyővel, vagy a fehér papírral való szembenézés individuális feladat, a nagy fehérséggel mindenki egyedül néz szembe - „de a szó egyetemes lehetőségének birtokában". (Tolnai)

*

Pantagruelt egy kanonok, amikor az őseinek a képmását meghökkenve szemlélte, felvilágosította: „...képíróknak és poétáknak nem lehet parancsolni. Tárgyukat úgy festik és ábrázolják, ahogy kedvök tartja."

*

...alattvalókkal csak jót tenni és soha rosszat: ez az igazi király egyedülálló képessége.

*

Nem meggazdagodni, hanem jól élni: ez az élet lényege.

*

...amit embertársaiddal teszel, azt megteszik veled is. (Seneca)

*

Mindenki dupla iszákot hord a vállán. Az iszák egyik fele mellére csüng. Ebben a más ember botlásait, hibáit és balszerencséjét hordozza. A tarisznya másik felében, mely lapockájára lóg, és amelynek tartalmát sohasem látja, tulajdon hibáit és sorsát cipeli. (Ezópusz)

*

„Nagy az emberi állatkert." (Voltaire) Valaha egy bizonyos Clavel órásmestert meg akartak égetni La Rochelle-ben. Ez megszökött, a városi tanács pedig az általa készített toronyórát égette meg. A harangokat, amelyeket előzetesen hugenották használtak, újabb beszentelés előtt megkorbácsolták büntetésül. XI. Lajos király „eleven imamalmokat" tartott, hogy ő soha ne haljon meg.

*

Az asszony szüntelen szájtépése ellen egyetlen ír terem a földön: a férfiú siketsége. (Episztémon Panurgnak)

*

A görög bölcs, amikor megkérdezték tőle, hogy bír-e feleséggel, bírok, felelte, bár nem bírok vele, mivel ő még mindig bírja, mikor én már nem bírom. (Gargantua)

 

2011. december 5. (hétfő)

Csaba és Gyula előtt

Jegyzetfüzetemből

 

Holnap délelőtt indulunk Muszka Sanyival Csíkszeredából Kolozsvárra. Persze, nekem előbb Kézdivásárhelyről fel kell mennem Csíkszeredába. Olyan ötven perc, egy óra az út Szeredáig. Onnan pedig Kolozsvár négy-öt óra. De ahogy magamat ismerem, inkább több, mint öt. Sanyi lesz a navigátor. Gondolkozom még, hogy a Mezőségen, vagy Segesvár felé menjünk-e? Legelső hosszú útam, amikor én vezettem, az anyósülésen Lövéteivel, a Mezőség felé vezetett. Gyérebb a forgalom arrafelé, és csodálatos a táj. Ott megyünk át, ha arra megyünk, Sütő András szülőfaluján, azon a nagyobb részt már román falucskán, melynek a temetőjében Kemény Zsigmond sírhelye is található. Holnapután délelőtt pedig Orbán János Dénes veszi át a kormányt, átülünk ugyanis az ő autójába, és viszi háromtagú különítményünket Békéscsabára meg Gyulára. Egy-egy felolvasás mindkét városkában. Székely írók. Székely tárgyú írások.

*

Ha minden jól alakul, akkor Kézdivásárhelyre csak szinte egy hét múlva, vasárnap érkezem vissza. Visszafelé két napra megállunk Kolozsváron. Pénteken-szombaton az Erdélyi Magyar Írók Ligájának évvégi díjátadó ünnepsége lesz a Bulgakov kávéházban. És könyvbemutatók. Az én Védett vidékemet Egyed Mester (Péter) mutatja be, nekem pedig az a megtisztelő feladat jutott, hogy Lövétei és Potozky Laci új kötetét fogom majd bemutatni.

Erre a hosszú hétre nem szerettem volna olvasnivaló nélkül hagyni hűséges blogolvasóimat, úgyhogy alább következnek az egy hétre szóló jegyzetek.

*

Úgy tűnik csak, hogy most volt, de már tíz éve is annak. Fannika még három-négy éves lehetett, és lefekvés előtt, hangosan, a következőt imádkozta: „Jézuskám, ha megcsinálod, amit mondok, kapsz tőlem három szelet finom csokit." Nem egyet, nem kettőt, nem mind, de három szeletet. Mennyi mindent kérünk, Úristen, ha azt szeretnők, hogy valami jóra forduljon az életünkben, vagy csak egyszerűen akkor, ha valamit nagyon-nagyon szeretnénk. És nem csak úgy ingyen, semmi ellenszolgáltatás nélkül. Mikulás napján ez jutott most eszembe. És az, hogy szereti-e vajon a Jézuska a csokit?

*

Dani két-három évesen, van annak is egy évtizede, reggelizés, és a szokásos kakaó után zsíos kenyeret kér. Margarinnal, szalámival kapja. Csak a szalámit eszi meg. Hálából elénekli a Fannikától tanult szülinapi éneket: „Bódog, bódog esapot! Kívánjuk, hogy... tesókának." Közben tapsol hozzá.

*

Akkoriban még, de később is, időnként a nagyobbik gyereket, Fannikát is vittem magammal Csíkszeredába. Az utazás előtti egész délután és este lázban volt. Több rendben megkérdezte, hogy megnyugtassa magát, hogy biztosan viszem-e? Reggel már hét órakor talpon volt. Nagy öröm. Mindketten szerettek autókázni. Tátával tütübe! Ez volt a Dani jelszava. Emlékszem, hazafelé Fannika elaludt a hátsó ülésen. Kint vihar volt, alig lehetett látni négy-öt méterre az égszakadástól. A Nyerges-tetőn ért utol, Kászonújfalunál kezdett csendesedni. Közben dörgött, villámlott. Szerencsére Fannika végigaludta majdnem az egészet. De emlékezett, álmában hallotta a dörgést, rittyegést, égzengést. Ezen az őszön szinte egyetlen ilyen esős, rittyegős nap nem volt ezen a vidéken. A szárazság, mondják az idősebbek, a 46-ossal vetekezik.

*

Anyucikának a papucsája. (Dani)

*

Éjszaka, későn, amikor mentem be lefeküdni, visszatettem a paplant Fannikára. Félálomban mormolta: köszi szépen, apuka.

*

Akkoriban,  ugyancsak Fannika. A tévét nézi. Egy férfi vetkőzik: „A bácsi felöltözött csóréba." Máskor, amikor vasárnap nincs vizünk: „Anyuka, elvették a csapot a fürdőszobában." Délutáni lefekvéskor: „Hagyd nyitva apuci az ajtót (ne csukd be teljesen), hogy halljam a madárcsicsergést."

*

Szingliregény. (Helen Fielding használja először a singleton, szingli szót a kellemetlen mellékízű spinster, vénlány helyett). Nőkről és nőknek szóló népszerű irodalmat jelöl a jó néhány éve (újra?) feltűnt regénytípus. Főhőse harmincas, egyedülálló vagy elvált, illetve válófélben levő nő. Krízishelyzetekről, lelki gyötrelmekről, útkeresésekről szól, de legtöbbször nem keserűen, nem szenvedélyesen, hanem humorral, iróniával. Tudom meg mindezt valahonnan. Egyébként már ilyen, úgynevezett szinglikről szóló filmek is vannak. Nem érdekel különösebben a dolog, sem egyik, sem a másik műfajban. De azért nem árt tudni, ha ilyesmiről hall az ember, hogy miről is van szó.

*

Amikor egy gyűjteményes kötet megjelenik, akkor fel kellene mérni annak a költészetnek a kanonikus pozícióját, hogy a sok kánonból melyikbe tartozik, hol a helye, és ott csak jelzésként, tájékozódási pontként van-e jelen, vagy csomópontként, iskolába és hagyományba kellene besorolni, kilátásait kellene mérlegelni. Aztán azt, hogy eredetinek érezzük-e az anyagot, avagy pusztán másodlagosnak. (Ami nem feltétlenül másodrendűség is.) Hallani-e a szerző saját hangját, megtalálhatók-e a csak pusztán rá jellemző megoldások, poétikai, avagy világképi elemek. Az sem mellékes, hogy lehetne-e az illetőt parodizálni? Le lehet-e írni sajátos poétikáját, szóhasználatát, mondatlejtését, versformáit, látásmódját. Az is megtörténhet, hogy az illető költő sok-sok mai magyar költő nyelvén szólal meg, anélkül, hogy utánozná őket.

*

Nem csak egyedi darabokra hullott, egyes művekben megvalósuló megszólalások vannak a mai költészetben, hanem követhető, megtanulható nyelvek is. Valószínű, hogy ez a költői köznyelv.

*

A német minta. Minden, magára valamit is adó napilap terjedelmes hétvégi mellékletet szerkeszt. Van benne irodalom: vers, tárca, novella, kritika, esszé egyaránt. Úgy hallom, hogy náluk a televízió, a rádió, és a napilapok sokkalta több megnyilvánulási lehetőséget, és ezáltal honoráriumot biztosítanak az íróknak.

*

Az amerikai példa. Van egyfajta mozgalom, amelyben egy-egy költő, író választhat magának iskolát, ahol órákat tart, nem a tanrend keretén belül, hanem szabad belátása szerint, és ezért fizetést kap. Feladata csupán annyi, hogy megszerettesse a diákokkal az irodalmat, a költészetet, rávezesse őket az írásbeli önkifejezésre. Ennek a programnak három célja van: egyrészt, hogy a költő szerény egzisztenciális biztonságban alkothasson, a másik, hogy a diákok, kikerülve az iskolából, magukkal vigyék az irodalom szeretetét; és a harmadik, hogy írásbeli önkifejezési készségük pallérozása által hasznosabb tagjai legyenek a társadalomnak.

*

A német ösztöndíjrendszer. Nemcsak központi, minisztériumi ösztöndíjak vannak. Magáncégek is folyósítanak, a nagyvonalú adókedvezmények ösztönzésére, alkotói támogatásokat. Minden város, kisebb régió rendelkezik helyi ösztöndíjjal, amely megpályázható. Összege általában havi ezer dollár körül mozog. Emellett a pályázóknak a helyi önkormányzat ingyen adja a szállást. Vannak írók, akik évtizedekig vándorolnak ebben az ösztöndíjrendszerben, és így állandó és nyugodt alkotási feltételekhez jutnak.

*

Az író jelenléte hihetetlenül fontos. Ezt látom, tapasztalom. Sokkal jobban fogynak a könyvei azoknak a szerzőknek, akik hús-vér emberként, az olvasók előtt is jelen tudnak lenni. Ezt tesszük mi is most Gyulán és Csabán. Ha minden jól alakul: jelen leszünk, és felolvasunk.

 

2011. december 2. (péntek)

 

EzMegaz

Jegyzetek

 

Ignotus írja valahol, hogy a művésznek mindent szabad, amit tud.

*

Ady Endre Tisza Istvánt geszti bolondnak, rongy magyarnak, rongy úrnak nevezi. Tisza sem marad el a válasszal: Adyt a magyar irodalom pálmafáján élősködő tetűnek titulálta.

*

Kosztolányi azt mondja, hogy a múzsa nem válogatós, elfogadja mindazok hódolatát is, akik nyilvánvaló félreértésből szegődnek az udvarába.

*

Móricz szerint író az, aki papíron tovább tudja élni az életet. Van-e vajon ilyen? Vagy csak valami, szavakkal körbebástyázott üresség.

*

Egészen a huszadik század elejéig az útlevél nem létezett. Oroszországon kívül még Romániában kellett annak idején ez az okmány.

*

Az irodalomnak ötezer éve az a feladata, hogy a világot és az embereket ábrázolja. A posztmodern irodalom valami olyasmiből indul ki, hogy már olyan jól ábrázolja az embereket Balzac, Tolsztoj vagy Móricz, hogy erre már nincsen szükség, inkább játszadozni kell. Most mindenki tobzódik a formai játszadozásban. Pedig az irodalom, ha hosszabb távon nem él a teljes eszköztárával, olyan, mint az a hadsereg, mely az összes fegyver közül csak a szuronyt használja. Az irodalomnak sok fegyvere van: szerkezet, stílus, jellemábrázolás, időkezelés... És van egy, melynek révén mindig fölül fogja múlni a filmet, a televíziót és minden egyebet: csak az író tudja megmutatni, hogy mi játszódik le az ember fejében. No meg a mágneses rezonancia. De az más.

*

Mi a fontosabb: udvariasak, kedvesek legyünk, vagy őszinték?

*

Az irodalmi élet nyüzsgés, ismerkedés, találkozás, kapcsolattartás.

*

Ami legjobban zavar az emberi kapcsolatokban, az a sem fehér, sem fekete, a sem meleg, sem hideg, a langyos. Inkább egy ellenség, akiről biztosan tudja az ember, hogy az, ami, mint egy langyos rokon, barát, akiről nem tudható, hogy ellenség-e vagy barát?

*

Van-e igazi irodalmi, szellemi élet? A kérdés költői. Azt hiszem, hogy nincs. Megjelenik a mű, s azonmód el is tűnik a nagy hangzavarban. Örülhetünk, ha valaki véletlenül felfedezi a könyvedet, és pár szóban ír róla, aminek megint nem sok értelme és eredménye van. Ha azt mondjuk, hogy az irodalomnak nincsen tekintélye, talán nem tévedtünk nagyot.

*

Az irónia valamiféle védekezés, távolságtartás, és segítség is, hogy ne süllyedjünk el az önsiratás, önsajnálat örvényeiben.

*

Amit egy kiadótól a szerzőnek kapni kellene, az a törődés, a segítség, a gondoskodás: a szerzőt be kellene vezetni a piacra, megismertetni, elfogadtatni őt és a műveit az irodalmi közvéleménnyel. Meg kellene szerveznie a kiadónak a fogadtatást, előnybe kellene hozni az árut, a szerző munkáját.

*

Az íróember mindig telhetetlen, soha nem elég neki a világnak a művében megragadott részlete, sem a siker. De még a kudarc is kevés ahhoz, hogy véglegesen fájjon. Ez már csak ilyen szakma. Két fő ellensége van: a siker és a sikertelenség. A meghallgatottság és a részvétlenség. Az se jó, ha az ember közszereplővé válik, miközben éppen azzá szeretne lenni, és az se, ha magára marad, miközben irtózik az egyedülléttől, és talán éppen azért ír, nyilatkozik meg nyilvánosság előtt.

*

Posztmodern: mindenki azt csinál, amit tud, attól idéz, akitől akar, a pápától vagy Lenin elvtárstól, ahogy éppen jön.

*

Valami, amitől vers lesz a vers, valami dallam vagy dallamféle, egy dallam sejtelme, ami átszellemíti, s amitől költemény lesz a költemény, nemcsak jól megszerkesztett szöveg.

 

 

2011. november 26. (szombat)

 

Manele

Tenger 3.

 

A románok részéről irányunkban nem érezhető semmilyen idegengyűlölet, megvetés, lenézés, valamiben való hátráltatás. Még a szállodában, a vendéglőben sem. Ez itt a politika és a politikusok dolga: a gyűlölet gerjesztése, ennek fenntartása.

*

Hévízen, a szállodában Fanni megszokta, hogy ő kéri el és ő adja vissza a recepción a szobakulcsot. Itt, az Ancora szállóban is ragaszkodik ehhez. Kezdetben magyarul mondja, és nem érti, hogyhogy nem értik, amit mond. A hölgy egyszer megkérdezi, mondanánk már meg, mert nagyon kíváncsi, hogy milyen nyelven beszél a kislány. Megmondom neki. A válasz egyféle „ja, igen", és csalódottan visszafordul. Nem ezt várta.

*

Az ebédjegyek kiváltásakor egy kedves hölgy elmondja a szokásos szöveget. Domnu Fechete, nem számít, hogy román vagy ungur, ember legyen az illető. Köztünk is vannak jók és rosszak, és a magyarok között is, mondja.

*

Szerdán nagy égzengésre, mennydörgésre, villámlásra ébredünk. Ma nem lesz napozás, fürdőzés. Kimegyünk, szétnézünk az üzletek, büfék, bisztrók során. A tengerpart melletti magas teraszon végigfutó autóút két oldalán sorakoznak ezek a nagyobb részt alkalmi tákolmányok, vendéglőnek helyet adó helyiségek. A központ felől, nyugati irányból merőlegesen futnak az utcák erre a főútra a településről, s innen tovább, majd a tengerpart homokjába torkollanak. Az utcácskákban is mindenütt ilyen tákolmányok sora. Kevés az igazán üzletnek, vendéglőnek kinéző építmény. A délelőtti hirtelen felhőszakadás egy ilyen félkész betonszörnyetegbe kerget be. Több emelet egymásra húzva, de még nincsen fedele az épületnek. A vendégek lába, cipője, papucsa tapicskol a vízben. A pincérek seprűkkel hajtják, terelik kifelé a padlón összegyűlt esővizet.

*

Náddal fedett vendéglők is vannak. Ezekbe felülről, a tetőről, a gyéren fedett nádtetőkről is ömlik az esővíz. Az asztalok, székek, minden csupa víz.

*

Mindenik ilyen vendéglátó egység elé ki van függesztve, vagy egy táblára krétával ki van írva a kínálat. Nagyjából ugyanaz mindenütt. Különféle halételek, a fő kaják pedig a mititej és a pacalleves. Ezek mindenütt kaphatók. Áraik jól mutatják az illető vendéglő(k) rangját, eleganciáját.

*

A mititej 6-7 ezer lej. A pacalleves 25-28 ezer. 35-40 ezerért pedig a központi kifőzdében már lehet kapni egy kétfogásos ebédet+ egy pohár ingyen bort.

*

A meleg víz a szállodában program szerint van. Déli 12 és 14 között és este 18,30-tól 21-ig. Szerdán, ittlétünk harmadik napján, akkor, amikor a nagy felhőszakadás volt, a villanyt is elveszik, s a déli melegvíz-szolgáltatás is elmarad.

*

Éjszaka is meleg van, lepedőkkel takarózunk, de még így is nagy a hőség. Az erkélyajtó egész éjszaka nyitva, a szomszédos vendéglőből zene, kiabálás hajnali négyig. Egyik éjszaka, 3 óra körül valakinek pánsípon támadt kedve játszani. Szép román népdalok, Gheorghe Zamfir-dallamok, helyenként falsul.

*

Az este egyfajta lengőkerékre, körforgóra ültünk Fannival. Húszezerbe került három perc. Soha nem ültem ilyenen, nem tudtam, hogy a testem, gyomrom hogyan fog reagálni a forgatásra, a hirtelen emelkedésre-süllyedésre. Szerencsére átvészelem.

*

Reggel ismét napfelkelte-nézés. Amikor lemegyek, néhányan már pokrócokba bugyolálva, a tengerhez közel, a parton vannak. Egy férfi különös, keleties szertartással karate-mozdulatokat mutat be a felkelő napnak.

*

Póniló, szamár, és felfújt, műanyag krokodilus mű pálmafával. Ezek gazdáikkal járják végig a partszakaszokat, a napozók között kacskaringózva csábítják a gyerekeket egy-egy fényképészkedésre a sok ráncigálást, zajt, ricsajt engedelmesen tűrő állatok hátán, vagy a felfújt, műanyag állatok társaságában. Tízezer egy fénykép (egyharmad dollár), a saját fényképezőgéppel.

*

A pónilovas, jó ötvenes, szakállas, értelmiségi kinézetű öregúr különféle trükkökkel, hangeffektusokkal, tapssal gyűjti klienseit. El-elkap egy-egy arra futkározó gyereket, felülteti a lovacskára. Az apuka-anyuka is előkeveredik valahonnan és kifizeti a taksát.

*

Banánt, fánkot, cukormázba vont almát, kürtőskalácsot, szotyit, félliteres flakonokban iszapot kínálgatnak az alkalmi árusok. Legtöbbjük barátságtalan kinézetű, piszkos körmű, koszos ruházatú, barna bőrű. Vannak, akik képeslapokat árulnak a félszeg gyerekek megsegítésére. Egy ívlapra gondosan felírják a nyaralók hozzájárulását bizonyos, jól hangzó, „karitatív" adakozásokhoz.

*

Hajnali hét óra. A szomszédos ostorlámpa fényében, a teraszon rovom ezeket a sorokat. A gyerekek kitakarózva alszanak, az erkéllyel szemközt, a kocsmában új román népzene.

Folyik az élet. Zene, zaj, kiabálás. Nemrégiben a turisztikai miniszter betiltotta a tengerparton, éjfél után a kocsmák, diszkók működését. Nyaralók, turisták panaszkodtak, hogy nem tudnak pihenni a hangos zenétől. Néhány büntetést is kiróttak, az újságokból tudom. És ennyi. Az élet - és a zene - megy tovább.

*

Olyan ez a zene, mintha törökök énekelnék, csak románul. Itt tanulom meg a nevét: manele.

*

Minden éjjel a part menti szabadtéri színpadon (Splendid Beach) különféle előadók, együttesek, román hírességek lépnek fel. Délelőtt és délután ugyanott hangosbemondókon kínálják, reklámozzák az aznap éjszakai programokat.

*

Finom ez az apró halacskákból álló hampsi. Naponta megeszünk egy-két adagot (ára 13 500 lej). Ma muzsdéjjal (tört, fűszerezett, tejföllel kikevert fokhagyma-pép) próbáltuk ki. Fenséges volt.

Tíz napos lett volna a tengerparti tartózkodásunk, de a kilencedik napon szedtük a cókmókjainkat, és hazautaztunk. Két kicsi gyerekkel - másfél és három és fél évesek voltak -,  hátizsákokkal, táskákkal, a bilikével, meg egyéb tartozékokkal a csomagjainkban úgy vágtunk bele, ahogy ma talán el sem tudnók képzelni, hogy megtörténjen. Fiatalabbak voltunk, merészebbek, vállalkozóbbak.

 

 

2011. november 23. (szerda)

 

Hampsi

Tenger 2.

 

Az egyenszállodákon kívül vannak új épületek is, mintha összebeszéltek volna egymással a tehetősebbek, akik ezeket a panziókat felhúzták: ízléstelen jobbágy kékre hajazó színek, apró római oszlopos (utánzat) tornácok és teraszok. A régebbi lakások a tetszetősebbek, kicsi halászkunyhók, körülöttük paradicsom, paprika a kiskertben. Szépek a kőből épített házak, a kőpaloták, a Casa de piatră-k. Azonban főként ízléstelenség, igénytelenség mindenütt. Egy új magánpanzió van a teraszunkkal szemben. Befejezetlen még, szürke, malterszínű, nincs lefestve, a födém pedig egyszerű kátránypapír. Amikor esik az eső, csorog a falakon le a víz.

*

Egyik délelőtt Konstanca felől, a part mentén déli irányban katonai helikopterek húznak végig. Hármas rajokban szállnak, mindeniken egy-egy zászló, egyszínű, világoskék vagy nemzetiszín lobogó. A napozók integetnek nekik, egyikből visszainteget egy kéz a fürdőzőknek.

*

Délelőtt egy zsúfoltabb részre pakoljuk le a cókmókjainkat, egészen közel a tengerhez. Egyik nagyobb, szállodai törülközőnket terítjük le, mellette egy övtáskában minden pénzünk, iratunk. Egyikünk fél szeme mindig ezen az övtáskán kell legyen. Ismerve egyes itteniek ragaszkodását az ilyesmikhez, vigyáznunk kell.

*

Fanni egész délelőtt, és egész délután a tengerben ül. Úszást mímel, tempózik, fáradhatatlan. Dani éktelen sírásba kezd, valahányszor a tenger irányába visszük. Az első napokban viharosabb volt a víz, megijedt az erős hullámzástól.

*

Álom. Egy itteni könyvesüzletben Krúdy Szindbádja. Reggel tisztán emlékszem a címre. Kinyitom, forgatom, egy tízezrest találok benne. Friss, ropogós.

*

Álom. Egy idősebb hölgy panaszkodik zabigyerekéről. Egy furcsa növésű, laposfejű kölyök áll mellette: róla beszél. Állítólag valaki megcsinálta (nyilván az apja, de melyik?), a féltestvérei kiutálják rútsága miatt, és ő sem mehet sehova vele társaságba, mert együtt kinézik őket.

*

Olvasom az egyik sovén, nacionalista román lapban (csak ezt lehet a recepción kapni, meg a román Nemzeti sportot), hogy egyik, városomból származó képviselő kijelentette, nem tartja megfelelőnek Tőkés püspököt sem az elnökjelölti, sem az elnöki funkcióra. Pár évvel ezelőtt ez a képviselő, aki akkor még nem volt képviselő, hanem Tőkés mellett dolgozott, áhítattal, reszkető hangon rebegte el a „püspök úr" nevét.

*

Dani folyamatosan fáradt. Keveset alszik. Rögtön talpon van egy negyedórányi-félórányi szundikálás után. Telve energiával, virgoncan fog neki a játéknak. Mosolyog, hízeleg. De felkölti Fannit is, minket is. Reggel már fél hétkor ült az ágy mellett, egy orvosságos üveggel játszott. Az alvó Fanninak akart adni a kanálkából. Állandóan borvizet kér: „plü, plü", fel akarja kapcsolni az éjjeli lámpát, ezt mondogatja: „tecc, tecc". Amikor ledönti a borvizes poharat, viccesen kicsit felé legyintek. Menekülés az anyjához, fel az ágyba. Elkeseredve „odabúlik" hozzá, majd elcsendesedik.

*

Délután az egyik csendesebb szakaszon, Eforie Sud legészakibb részén fürdünk és napozunk. Kevesebben vannak itt, mert köves a talaj a tengerben. De a víz itt a legtisztább. Látni lehet az alját, a sárga-barna nagy mohás köveket. Egyik férfi (magyar), ők is itt telepednek meg, csodálatos barna kagylókat hoz ki a tengerből. Az ilyeneket, amelyeket éjszaka partra vetnek a hullámok, hajnalban az élelmesebbek összegyűjtik, majd délelőtt a parton árulják. Vannak, akik hamuzókat, hajó formájú bizbaszokat készítenek belőlük. És vannak, akik ezeket az ízléstelenségeket meg is veszik.

*

Itt a parton esténként indul a nagy élet. Büfék, bárok, a rögtönzött bisztrók egymást érik. Sül a miccs vagy a flekken, forró olajban, apró halacskákból készítik az úgynevezett hampsit. Ezeket a piciny halacskákat, miután a belüket kidobják, kevés kukoricalisztbe, prézlibe forgatják, majd úgy sütik meg. Kezdetben idegenkedtem a fejestől, farkastól, szemestől kisütött halacskáktól. De rájöttem, hogy nagyon finom, ízletes, porhanyós.

*

Villamos autóra ülünk Fannival és Danival. E. lefényképez, ahogy manőverezünk.

*

Sok felvételt készítünk a parton, a tengerben, a szállodában. Jó lesz majd otthon végignézni ezeket.

*

Ebédnél a pincérek és pincérnők kiemelten kezelik, szeretgetik Danit. Körülveszik, gügyögnek neki. Egyik felveszi, beviszi a konyhára, hogy megmutassa a szakácsnőknek. Daninak köszönhetően mindig időben kapjuk a kaját. Időnként megsajnálom az asztalunknál ülő román házaspárt. Őket rendszerint megvárakoztatják.

*

Dáni, Dáni - így mondja az egyik pincérlány. Közben megkérdezi E-t, hogy milyen parfümöt használ, mert nagyon tetszik az illata.

 

 

2011. november 19. (szombat)

 

Tenger 1.

 

Tíz éve volt, amikor életemben harmadik, mindeddig utolsó alkalommal a tengeren voltam. Most kezembe kerültek az akkor készült jegyzeteim. Számomra is érdekes volt újraolvasni. Próbálom megválaszolni magamnak - azóta is -, hogy annak ellenére, hogy magát a nagybetűs TENGERT szeretem, mégis miért nem szerettem meg (még) ma sem maradéktalanul ezt a mi tengerünket.

Vasárnap este. Fél nyolckor indulunk Fannival (két és fél éves) a város végi „integetőbe". Egy brassói kocsi vesz fel, de csak a keresztútig, vagyis a Brassó felé vezető úton a sepsiszentgyörgyi letérőig visz. Innen még tíz kilométerre van Sepsiszentgyörgy. Már félsötét van, amikor az útkereszteződésnél leszállunk. Szerencsénkre nem kell sokat várakoznunk, rögtön megáll egy Dacia, bevisz Sepsiszentgyörgyre. Első meglepetés az állomáson: egyetlen jegy sincs a 23.15-ös Szatmár-Mangalia gyorsra. Pedig azért jöttünk le korábban, hogy idejében sorba állhassunk, s hogy jegyet kapjunk. Telefon haza E-nek, őket később hozza B. kocsival, hogy majd együtt, a B. autójával bemegyünk Brassóba, onnan 0 órától 3-ig óránként megy vonat a tengerpartra. Korán indulnak, azt mondja, mi Fannival addig ellébecolunk az állomás környéki üzleteknél és butikoknál. Veszek egy bicskát egy bikkfalvi embertől harmincezerért (kb. egy dollár), negyvenet kér, de leengedi. A nyele, csontja jó, az éle, a pengéje fakó, nem fényes. Dicséri a portékáját: eddig csak juhkörmöket vágott vele, kedvence, de kell a pénz most egy italra. Sör, Fanninak fagylalt. Amikor eljövünk, Tisztelettel, Mester-t köszön a bikkfalvi. Brassó. Egyetlen vonatra sincs helyjegy, csak álló. A Szatmár-Mangalia a peronon talál. Zsúfolva van. Hirtelen elhatározás, hogy erre nem, de a következőre mindenképp felülünk. Egy óra van még addig. A gyerekek nyűgösek. A peronon, a padon ülve fényképet készítek róluk. Ahhoz képest, hogy milyen fáradtak, elég jól viselik a hurcolkodást. Az utolsó kocsiba szállunk fel, benyitunk az egyik kupéba, ahol hely is kerül. Ha jönnek majd valamelyik állomáson, akkor átadjuk a helyeket, s a folyosón kihúzzuk valahogy reggelig.

*

Több alkalommal próbáltam már állójeggyel, tehát hely nélkül, és szinte mindig kényelmesen utaztam. Legtöbbször végignyúlva az egyik oldali ülésen. Minden állomásnak megvan egy bizonyos kiutalt helyjegyszáma. Ezt vagy elfoglalják, vagy nem. A kisebb városokban nem mindig. Paradox módon kényelmesen utazhat az ember hely nélkül, állójeggyel ezeken a vonatokon.

*

Éjszaka. Fanni végignyúlik két ülőhelyen, úgy alszik. Dani nyűgös, alig szundít valamit. Sokszor felébred, sokszor szopik. Reggel pedig korán talpon van. Jókedvű, tele energiával. Eforie Sud Konstanca után a második állomás. Falusinak tűnő állomásépület. Egy magántaxis visz be a kb. másfél kilométerre levő szállodáig (ötvenezer lejért). A portán várnunk kell még picit. Akadékoskodnak a nevek körül. A pedagógus szakszervezeti jegy, amelyet a feleségem az ő pedagógus-jegye mellé nekem is szerzett, az S. Cs. nevére szól. De aztán megy minden, mint a karikacsapás. Háromágyas szobát kérünk, a harmadik (pót)ágyra fizetnünk kell még 400ezeret + 100ezeret valami egyéb nyavalyára.

*

Fenséges, megrendítő látvány a tenger. Akárhányadik találkozáskor, mindig ugyanaz az érzés. Ugyanaz a borzongás. Reggeli hat óra. A recepción a hölgy végignyúlva fekszik a fotelokon. A parton és a part melletti hosszú, teraszszerű dombon, ami végigvonul egész Eforie Sud tengerpartja mentén, napfelkeltét váró, fázósan kószáló alakok. Keleten az ég bíborvörös. Köröző, vijjogó sirályok, a távolban hajók és halászbárkák.

*

Most jön fel a nap, kezdetben csak a korong széle izzik vörösen, majd előbb félig, aztán egészen kiemelkedik a tengerből. Alsó része csipkézett, mintha hegyek mögül bukkanna elő. 6 óra 24 perc. Felső fele sárga, az alsó égő vörös. Majd ez a vörösség is apad, apad, és sárgává vált át az egész napkorong.

*

A legszemetesebb, legflakonosabb tengerpart E. S. Rengeteg a mindenféle hulladék, a dinnyehéj, az üres, szétdobált flakon. A kagylótörmeléket, a moszatokat, algákat, amit kisodort a tenger, alig takarítják el.

*

(Hétfő.) Álom. Megmart egy kígyó. A marás helye alig látszik, a pici lyukon a bőr alól egy gyíkszerű állatka bújik elő.

*

A nap 6-7 perc alatt már jó ujjnyira kiemelkedik a tengerből. Vöröses sáv a tenger felszínén. Körötte is vörösben úszik az ég alja.

*

(Szerda.) Álom. M-i folyóiratokat válogatok egy üzletben, amikor bejön egy ismerős, aki azt követeli hangosan, hogy adjak neki ötezer lejt, hogy megihasson valamit. Erőszakoskodására nem hajlok. Nekem jön egy pici, ollószerű valamivel, a kezembe döf.

*

A szálloda, ahol lakunk, a szocialista típusszállodák, munkás üdültető betondobozok egyike. (6 óra 37 perc, teljes pompájában ragyog a nap.) Négyemeletes, hosszú építmények, merőlegesen épültek a tengerre. Jobb és bal oldalt, észak és dél felé néznek a szobák és az erkélyek. Délelőtt a déli oldalon levő szobákat forrósítja fel a nap, délután az északiakat. Lerhatás. Éjszaka lepedővel takarózva alszunk, még így is meleg van. Az ajtó nyitva, szerencsére a szúnyogok az idén még nem jelentkeztek. Két és fél hónapja nem volt egy kiadós eső, újságolja a taxis, aki az állomásról bevisz az Ancora(Horgony) nevű szállóig. Talán ennek a szárazságnak is köszönhető a szúnyogok hiánya.

*

A szobánk egyszerű, a két évvel ezelőttihez képest jóval tágasabb. Három rozzant ágy van benne, elhált, kiálló rugókkal. Egy asztal három fotellel. Egy ágyneműtartó asztalka, két éjjeli lámpa, két roggyant éjjeliszekrény. Egy recsegő-ropogó ruhásszekrény. Egy alig másfél négyzetméteres fürdő. A budira, a vécékagyló és a mosdókagyló közé csak oldalazva lehet beülni, olyan szűk a hely. Így is úgy érzi magát az ember, mintha a feje magasságában, közvetlenül mellette tátongó kagylót direkt köpőcsészének tették volna oda a tervezők. Hadd szoruljon be a vendég, nem számít. Csak fizessen. Itt ugyanis nyáron kell megkeresni mindazt a pénzt - szezonban -, amivel működtethető az épület. Fűtőtestek nincsenek - gondolom -, télen üresen tátongnak ezek a szállodák.

 

 

2011. november 16. (szerda)

 

Egyesület

 

Még a tavasszal történt: szűkszavú levelet kapok a WMKE-től, a Wesselényi Miklós Könyvtár Egyesület ügyvezetőjétől, aki egyébként a helyi bibliotéka vezetője, hogy: „Lasd a csatolt dokumentumot. Aláírás." Egyébként még a kilencvenes évek elején végezte a könyvtárszakot, ha jól tudom, látogatás nélkülin, és ezzel párhuzamosan - még „diákként" - odakerült az intézménybe. Aztán a malmok lassan őrölnek, de őrölnek alapon meghirdették az igazgatói állást a város kultúrájáért felelős emberek, amit egy gondosan előkészített versenyvizsgán, tudtommal egyedüli jelentkezőként, sikeresen el is foglalt. Hogy kábé hány könyvet olvashatott el addig, vagy azután, abba most nem mennék bele, hiszen ezt nem tudhatom. A munkája azonban hasznos volt. Aki a szakmájához igazából értett az intézménynél, elkötelezett, hozzáértő könyvtáros volt, és tegyük fel, nem kereste negyedóráig Markovits Rodiont a külföldi szerzők között, az lassacskán - nagyjából még az ő gyakornoksági ideje alatt - igazgatóiból könyvtárosi állásba „került", hiszen neki - úgymond - nem volt főiskolája, egyeteme. Aztán a nyugdíjazása is annak rendje-módja szerint bekövetkezett, valószínű, hogy eljött az ideje, mert miért feltételezzük egyáltalán a rosszabbikat.

Kinyitom a csatolt dokumentumot, annyit tudok meg belőle, hogy engem mint egykori alapító tagot meghívnak az egyesület beszámoló ülésére, melynek a napirendi pontjai: beszámoló, az egyesület új alapokra helyezése (névcsere, alapszabály-módosítás, új tagság, új vezetőség). Nosza, kapom fel a fejem, és eltekintek attól, hogy egy könyvtár igazgatója ennyire slendrián, vagy ennyire nincsen tisztában a magyar helyesírással, mert itt sokkal komolyabb dolgok elé nézünk. Ugyanis van egy egyesület, ami a létrehozása óta egyáltalán nem működött, s ha igen, csak tetszhalottként évek óta, a megalakulásától kezdve, egészen a mai napig. A könyvtárosok alapították vagy hárman-négyen, az akkor még valamilyen kisebbségi pozíciót betöltő vezetőnő férjével együtt (az ő kezdeményezésére?), ahová két kívülálló helyi, a kultúra területén (is) tevékenykedő embert is felkértek, köztük jómagamat - feltételezem - az egyesület „erősítésére". Kinek hiányzik az ilyesmi, nekem nem, biztos, vagy csak úgy, mint a púp a hátamról, de olyan szépen kértek, hogy ők majd rendeznek mindent, intézik a dolgokat, az ügyeket (ettől tartottam egyébként), s hogy milyen fontos ez a városnak stb. Úgyhogy belementem. Azóta sem történt semmi, legalábbis én nem tudok róla, s akkor most, 5-6 évvel az alapítás után kapom ezt a „Lasd a csatolt dokumentumot", amiből kiderül, hogy - hosszú évek óta - mégiscsak történni fog valami az egyesületben, ha nem egyéb, akkor névcsere, alapszabálymódosítás (egybeírva), és új tagság, új vezetőség választása. Visszajelzek, hogy ott leszek. Pénteken kettőkor van a találkozó, kések öt percet, ugyanis húsz perccel kettő előtt még Sepsiszentgyörgyön voltam. Az egyik tagtársammal az ajtóban találkozom, ő már kilépett, azt mondja, és megy is, de én menjek be, mert várnak. Hárman ülnek bent az igazgatói irodában, a fő helyen az igazgatónő, két könyvtárosnő pedig az ajtótól jobbra, az egyik a nemrég nyugdíjba vonult volt igazgatónő, és egy jelenleg is ott dolgozó hölgy. Ülnek ott, mint a kuka ketten, miközben az igazgatónő nagy garral, ellenvetésre nem számítva, előadja a tulajdonképpeni tényállást. Ami öt perces beszédéből kiderül, hogy valami új egyesület lesz, tagjai mind könyvtárosok, más-más városokból, és a régi egyesület tagjai közül csak egyvalaki marad benne, és ez ő lesz, tehát egyezzem bele, hogy felszámolják a volt egyesületet. És ha nem, kérdezek vissza, akkor mi lesz, akkor is fel fogják számolni, jön az arrogáns válasz. Rendben van, mondom, akkor semmi értelme itt üldögélnem, ezzel is kezdhettük volna, és nem kellett volna végighallgatnom a nagy bevezetést, körülírást, a dolog jobbról, balról való megközelítését. És nem sietek haza lélekszakadva Sepsiről, ahol a lányommal voltam ügyes-bajos, cipővásáros dolgokat intézni. Szedem magam máris, de hogy aláírom-e a kilépésemet, természetesen, szólok vissza, már mentemben nekik.

Pár nap múlva, egy könyvbemutatóra, ahová egyébként nem túl gyakran szokott járni az igazgatónő, odahozza nekem a jegyzőkönyvet, hevenyészett, kézzel írt, alá- fölé belefirkált, két ívpapírt, hogy írjam alá. Természetesen, örömmel. Csak azon csodálkozom, hogy eddig is hogyan maradtam ebben a sóhivatalban, amiből most szinte öröm, hogy kiszabadultam.

 

 

2011. november 13. (vasárnap)

 

Kölcsön vett apa

 

Világítani vagyunk a kézdiszentléleki temetőben. Kézdiszentkeresztről jöttünk, minden évben így csináljuk, előbb a távolabb levő sírok, aztán a közelebbiek. Apám, anyai és apai nagyszüleim sírjánál kezdjük, a szülőfalum temetőjében, majd visszafele a feleségem nagyszülei, és idéntől már az édesapja sírja (is) következik. Már alkonyodik, amikor apósom sírjához érünk, éppen rárakjuk a gyertyákat, amikor harangozni kezdenek, a feleségem és a lányom a templomba mennek, ahol az idén elhunytakért misézik a pap. Dani fiammal maradunk, ránk hárul a feladat, hogy átmenjük a temető közepén levő árkon, a másik részbe, feleségem anyai nagyszüleinek a sírjához is. Az árok aljában, jól elkülönítve a jobb és bal oldali rész sírhelyeitől, egy ellipszis alakú, kövekkel körbe rakott, frissen takarított, virágokkal és gyertyákkal ellátott, fejfa, kereszt nélküli sírra leszek figyelmes. Vajon kit temethettek ide? Kérdezem magamtól, hiszen az öngyilkosok a temető felső felében vannak elkülönítve. Kié lehet ez a jeltelen, de mégis gondozott sír? A mise után anyósomat kérdezem. Valami Juliska nénit emleget, de ő sem tudja pontosan, hogy kije, mije nyugszik ott az illető nénikének. A hősök sírjánál azonban éppen Juliska nénibe botlunk, és fény derül a sír gazdájára.

A második világháború vége felé, amikor Kézdiszentlélek Porond nevű részét lebombázták a szovjet repülők, akkor esett el, a temetőhöz közel, a falu végén egy fiatal német katona. Az akkori plébános nem engedélyezte, hogy a temetőbe temessék, merthogy nem katolikus volt a baka. Juliska néni rokonai hantolták el ide, a sánc aljába, megadva a végtisztességet a hazájától távol elesett katonának. Történt ez 1944. szeptember 2-án. Nemsokára Juliska néni édesapjáról Szibériából hozta a hírt az egyik szomszéd falusi ember, hogy az a fogságban elhunyt. Juliska néni ugyanis kisgyermekként, a három testvérével és az édesanyjával együtt, minden este kijárt az állomásra, a hadifoglyokat várva, amikor az egyik hazaérkező fogolytól megtudták a szomorú hírt, hogy attól kezdve már semmi remény nincs apjuk hazajövetelére, és hogy árvák lettek mind a négyen.

Az édesapjuk teste tehát, jeltelenül, orosz földbe került. Az év november elsején az édesanyjuk gyertyát gyújtott az ismeretlen német katona sírján, imádkoztak mindannyian, és azt mondta akkor nekik, hogy itt nyugszik a ti apátok, gyermekeim. Ettől kezdve minden évben oda gyűlt össze a család, hogy gyertyát gyújtsanak távolban elhunyt apjuk és a fiatalon elesett német katona emlékére.

A történethez még hozzátartozik, hogy a falu azóta kihalt, német származású családjából a családfő, Szaper úr megőrizte a katona „halálcéduláját" (dögcédula), és a hatvanas évek elején valaki a rokonságából, valamilyen módon eljuttatta azt a német nagykövetségre. Nemsokára egy köszönő levél érkezett Németországból, az 1926. december 26-án született katona hozzátartozóitól. A kölcsön vett sír, és a kölcsön vett sors, a kölcsön vett apa megelevenedett a szentléleki árvák előtt. Valakik nemrégiben itt jártak, meséli Juliska néni, miközben a gyertyákat gyújtogatja a hősök sírjánál, és a szemét törölgeti, valami tudósok, és kérdezték, hogy fogadná-e ennek a fiatalon elhunyt bakának a hozzátartozóit. És most őket várja, hogy hetvenvalahány évesen hátha megéri még, hogy a német katona  leszármazottai, a „testvére/testvérei" eljöjjenek apjuk sírjához, hogy meglátogassák, és hogy annyi év után, amíg még nem késő, megismerkedhessenek végül egymással, a németek az ismeretlen székely "rokonságukkal".

 

2011. november 8. (kedd)

 

„Ínséges napok kenyere s a jólét fűszere"

 

Találós kérdés. Nem növény, nem állat, hanem - kedvező időjárás esetén (bőséges eső, napfény stb.) - erdeinkben, mezőinken változatos formában, nagyságban és mennyiségben előforduló élőlény. Mi az? Mi más lehet, mint az erdő-mező „ingyen" ajándékaként számon tartott, közkedvelt, sokak által nagy előszeretettel fogyasztott különféle-fajta gomba.

Sok gombáskönyvet forgattam eddig, több ilyen kiadvány járt eddigelé a kezemben, van is a polcomon szinte egy tucatnyi belőlük, de olyan csak egy volt, ami használhatóságával, élvezetes, lebilincselő olvasmányosságával, alapos tudománytörténeti adatolásával, és nem csupán a hivatásos mikológusokat, a biológus szakembereket (bár ők is haszonnal forgathatják), hanem főként az erdei-mezei sportgombászokat, hobbigombászókat megcélzó tartalmával végképp a legkedveltebbjeim közé került. Le is írtam már korábban, hogy a maga nemében olyan számomra Veress Magda Gombáskönyve[1], mint a szakácskönyvek irdatlan mennyiségéből Az Ínyesmester szakácskönyve, vagy az irodalomtörténet remekei közül a Szerb Antalé. Vittem is, viszem is magammal szinte mindig, áprilistól késő őszig, amikor a háromszéki erdőket, mezőket járom egyedül vagy a családommal, esetleg a barátokkal, vagy amikor nem titkolt, sanda szándékkal újabb, a gombászatban zöldfülű, gombát még alig látott ismerőseimet kalauzolom a bálványosi, katrosai, Ozsdola környéki, akár a szülőfalum fölötti, vagy a kommandói erdőkben.

Igazából nem is a kamránk polcain sorakozó laska-, róka-, rizikegomba stb. savanyúságok, nem is a különböző, ételízesítőként használt gombaporok, vagy a szárított vargánya-, trombita- kenyérgombák stb. bespájzolása az, ami újabb és újabb ilyen gombásztúrákra hajt, sarkall, ösztönöz; nem is a gazdag vagy kevésbé gazdag zsákmány ígérete, még csak nem is a kikapcsolódás, a járás, mászkálás lélekre, testre és idegrendszerre, közérzetre gyakorolt jótékony hatásai visznek ki az erdős, lankás, dimbes-dombos oldalakra (bár ezek sem elhanyagolható szempontok), hanem a már szenvedéllyé vált időtöltés.

Amikor az ember behatóan megismerkedik a gombák világával, amikor már szinte nyugtatgatnia, fékeznie kell magát, hogy ne futva tegye meg az utat egy-egy távolról megpillantott boszorkánykör irányába, amikor az óriási fák között, az erdő semmilyen más csenddel össze nem hasonlítható csendjében megtapasztalja annak egyenletes pulzálását, életritmusát, annak a még érintetlen világnak a tisztaságát, hívását, nincs az az Isten, ahogy errefelé mondják, ami benn tarthatná a négy fal között, kora tavasz és a szinte tova december eleje közötti időszakban a lakásban, vagy a város benzingőzös terein. Közhelyesnek hangzik, de az az érzése ilyenkor az erdőjárónak, hogy majdhogynem beleolvad a tájba, mintegy azzal egylényegűvé válik. És bármilyen patetikus is (szeretem egyébként az egészséges, mértéket ismerő patetikát), de ha pillanatokra legalábbis, szinte meg tud semmisülni a természetben. Olyanszerű, semmivel össze nem hasonlítható élmény ez, ami minden alkalommal, újra meg újra nagy-nagy gyönyörűséggel tudja megajándékozni az erdőjárót.

Mert aki egyszer beleszerelmesedett az erdőbe, ez a szerelem egy életre szól. És ezután már szinte törekszik arra, hogy másokat, leghamarabb a családtagjait, a barátait is megfertőzze (lásd sanda szándék!) ezzel a szenvedéllyel.

Talán azért is szeretem ennyire Veress Magda könyvét, mert azon túl, hogy az évszakok szerint, kora tavasztól a tél beálltáig nagyon aprólékosan áttekinti az összes felénk fellelhető gombát, azoknak aprólékos leírását, meghatározását is adja, majd a könyv végén különféle elkészítési módjait is felsorolja, és - ha közvetetten is - a fentebb általam leírt érzéssel, élménnyel ajándékozza meg az olvasóját. Nem az íróasztal mellől, nem a négy fal közül szól hozzá, hanem a természetből; és saját tapasztalataival fűszerezi, teszi olvasmányossá, élvezhetővé, akár egy igazi gombapaprikást, a maga kitűnő gombáskönyvét. És ahogy maga mondja, mindezt úgy csinálja, hogy ne hívőket neveljen a könyve által, hanem tudósokat, a gombát jól ismerőket, mert - aki gombász, az jól tudja - egy életben csak egyszer lehet gyilkos galócából belakmározni. Csak zárójelben mondom: könyvének egyetlen szépséghibáját a mellékletek, a gombákról készült sete-suta rajzok adják. (Ilyen volt akkor a technika!) De azért vannak az élethű fotókat tartalmazó, zsebben is jól elférő más gombáskönyvek, hogy ezt az apróságot korrigálhassák.

[1] Bukarest, 1982, Kriterion Könyvkiadó.

2011. november 1. (kedd)

 

Fogalmazás

 

Az én példaképem apum. Olyan okos akarok lenni, mint ő. Csak épp nem akarok író lenni. Ő is szeret és tud focizni és korizni és kosarazni. Szeret szerelni és viccelődni. Szerintem ő a legjobb apa a világon.

2011. október 28. (péntek)

 

Harmadik ostorcsapás

 

Nincs is nagyobb élvezet, tapasztalatom szerint, mint amivel errefelé, faluhelyen elmesélik egymásnak az emberek a mások (csak a történetek egy százalékában a saját), tehát a szomszédok, ismerősök úgynevezett kínos, megtörtént, igaz eseteit. Mert a falusfelek ilyenszerű nyomorúságán kacagni - hiszen kéz, láb nem törött, a szereplők is túlélik/túlélték az ilyeneket - az egyik, ha nem a legnagyobb élvezettel előadott, falusi, mások kárán történő malackodások közé tartozik. A legelső helyen mindig azzal termékkel kapcsolatos „balesetek" szerepelnek. Főként annak a gyorsabbik, követelőzőbb, halasztást nem tűrőbb változataival vannak összefüggésben. Nyári „gyűjtésemből" származik az alábbi.

A szomszédunkban, még a Cseucseszkus időkben, egy idős házaspár lakott. A fehérnépnek éjszaka gyorsjáraton ki kellett futnia, mert nem volt már pardon, ha csak nem akart az ágyban, maga alá... csinálni. Az utolsó tíz métert a fabudiig, jól bécélozva magának az ülőkét, hálóingét jó előre a hátára felhajtva, a dugasznak az útját tehát teljesen szabaddá téve, már hátrafelé szaladva tette meg. Ahogy odaért, hátra se nézve, úgy vágta ki a budiajtót, mint ahogy azt a szél szokta, s mint amikor a rakétát kilövik, még futás közben, az utolsó métereken, az utolsó zuttyanással már célzott is...

S akkor?

Elengedte magát lelke nyugodalmára.

S fogadjunk, hogy talált!

Talált, persze, hogy talált.

Igen, csakhogy az ura pont ott ült a budin.

2011. október 20. (csütörtök)

Buké

 

Nagy, érett, kívánatos szőlőfürtök tarkították a kolozsvári Helikon Nagy-Szamos utcai szerkesztőségének falát jó tizenhat-tizenhét évvel ezelőtt, a kilencvenes évek közepén. A szőlőkacsok, a szőlőágak felkapaszkodtak egészen az első emeletig, sőt, még annál is tovább, egészen a tetőrészig. Csak ki kellett nyúlni az ablakon, és máris lakmározni lehetett az ízletes, apró szemű, hamvasan-kékesen-vörösesen, kívánatosan érő szőlőből. A később Európa-szerte betiltott nova (Székelyföldön csak egyszerűen noha) szőlő volt, ha jól emlékszem, de ez nem vett le akkor semmit az értékéből. Amikor csak megkívántuk, vagy a vendégeinket meg akartuk kínálni szőlővel, kihajoltunk az ablakon, és szüreteltünk belőle. Egy ilyen szerkesztőségi szüreteléskor, amikor már csak derékból az ablakon kihajolva, onnan is jól kinyújtózkodva lehetett elérni a még megmaradt szőlőfürtöket, a lapnál akkor még legfiatalabb szerkesztőként, egy alkalommal segítenem kellett Szilágyi Istvánnak. Olyanformán, hogy ő szorosan a nyitott ablakhoz állt, de úgy, hogy a lábai a padlón belsővel nekisimultak a falnak, és derékszögben kihajolva kinyújtózkodott a szőlőért. Nekem pedig az volt a dolgom, hogy megakadályozzam azt, hogy egyensúlyát vesztve, megkalimpálván kiforduljon az emeleti ablakon. Közvetlenül a háta mögé álltam tehát, két lábamat szorosan az ő két lába mögé szorítottam, hogy azokat jó erősen kitámasszam, mintegy ellensúlyozzam, hogy a derékszögben kihajoló főszerkesztőm nehogy kibillenjen. Elég szerencsétlenül nézhettünk ki ketten így, az ő előrehajló és az én szorosan mögötte álló együttesünkkel. Kaptunk is Mózes Attila kaján megjegyzéseiből bőven, mialatt Pista bácsi egyik kezével szakította, majd másik kezével, vissza se nézve, egyenként hátranyújtogatta nekem az érett fürtöket, miközben én meg testéhez szinte hozzátapadva, vigyázva, hogy a lába nehogy elcsússzon a padlón, a kezéből óvatosan sorra elvettem a gerezdeket, és magam is hátranyújtottam valakinek, azt hiszem, hogy a takarítónőnknek, Katica néninek, aki az edényt tartotta.

Érdekes módon, valamelyik hajnalon ez a kép ugrott be, amikor valamiért felébredtem, s nem tudván visszaaludni, azon gondolkoztam, hogy mit fogok majd írni, hogyan fogom laudálni Szilágyi Istvánt az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány október közepi díjátadóján. Ott volt az egész akkori kép előttem, Király László ült szemben az ablakkal, K. Jakab Antal hümmögött és bólogatott tőle jobbra, balra pedig Mózes Attila dohányzott kitartóan, és szemmel láthatóan, és füllel is jól hallhatóan, igen nagy gyönyörűséggel szemlélvén a jelenetet, és jó epésen kommentálva is a fura pozíciót, amit ott mi ketten akkor lelkes közönségünknek produkáltunk.

Hol vannak már azok a Scandic vodkák Mózesék asztaláról? És K. Jakab és Katica néni stb. Az akkoriak. Közülük Szilágyi István és Mózes Attila ma is ott van még a fiatalokkal kibővült szerkesztőségben. Mózes Attila, aki akkor még magam korabeli volt, vagy tán még fiatalabb, ma a legidősebb szerkesztő a lapnál.

Szóval ilyen és ehhez hasonló dolgok jutottak eszembe hajnali fél öt körül, amikor azon törtem a fejem, hogy miképpen fogom laudálni Szilágyi Istvánt, a kell-e vajon a jó, mi hogy jó, kitűnő bornak cégér alapon.

Az a csak látszólag kínos, látszólag félreérthető, vicces helyzet, ami beugrott félig ímetten, a mózesi szentenciákkal, vajon tudat alatt nem ennek a majdaninak, amire készülődtem, az előhívására varázsolta-e elő a képzeletemben újra a tizenhét évvel ezelőtti szőlőszüretet?

Mert miről van szó ugyanis? Miért kerülgetem itt a forró kását?

Ismerem annyira Szilágyit, és szerénytelenül tegyem hozzá, hogy magamat is, hogy tudjam, hogy semmi nem volna se neki, se nekem feszélyezőbb, mint ha „plénum előtt", szemtől szemben elmondanám mindazt, amit róla és munkásságáról, az életművéről gondolok.

Kell-e vajon nekem magyaráznom, mondjuk, mint borszakértőnek, az ott ülő összes, szintén borszakértőnek, vagy borélvezőnek, hogy itt van ez a magas vagy különleges minőségű bordeaux-i, tokaji, vagy akármilyen bor, s hogy ez milyen ízletes, milyen különleges, hogy micsoda bukéja van? Azok után, mondjuk, hogy mindannyian ismerik, kóstolták már ezt az évjáratot.

Bodor Ádám új novelláskötete kapcsán Spiró György valahol leírta, hogy milyen a jó novella. Ki is nyomtattam magamnak, majd ollóval szépen kivágva a mintegy féloldalnyi szöveget, beragasztottam Bodor Ádám Az utolsó szénégetők című könyvének belső borítójára. Az igaz,  hogy Spiró is írt novellákat, és nem is akármilyeneket. Valaki  pedig a futballt úgy határozta meg, hogy huszonketten játsszák, és a németek nyernek. Ha jó távolról valahova ide akarok kapcsolódni magam is, ebbe a velős mondatokat megfogalmazó sorba, igaz, én regényt még soha nem írtam, bár honnét lehet ezt tudni, hogy nem fogok-e, akkor azt mondhatnám, ha megkérdeznének, hogy milyen is a jó regény, hogy van legalább négyszáz-ötszáz oldal, és Szilágyi István írja. Mert a legalább biztos kettő közül, amelyik a múlt évszázad küszöbén, és az új évszázad, új évezred fordulóján született, és a voltat lezárta, és az újat felvezette, az egyiket (mondom, a mindössze kettő közül), hogy idézzük egy kicsit első regényének egyik neves kritikusát is: bizonyára ő írta. Nos, úgy döntöttem, hogy ennyit azért el fogok mondani Szilágyi István kapcsán. A többit, amit ott sem mondok/mondtam el, de az, amit mondtam volna, a véleményemet, azt tudta/tudja nagyon jól ő is. Minek feszengjen a székén, és minek feszengjek magam is?

---

 

2011. október 17. (hétfő)

 

Egy apa vallomásai

 

Az Úr 2009-dik esztendejében, annak is június hónapjában, egy csodálatos nyári napon, Csíkszeredában, délelőtt, olyan 11 óra körül, sorban harmadik gyermekemként, született egy nagyfiam. Körülbelül százhetvenöt centi magassággal (na jó, százhetvenhéttel), olyan hetven kilóval látta meg a nap- és nagyvilágot, tüsi hajjal, barna szemmel, és teljesen kifejlődött beszédkészséggel meg meggyőző erővel. Nem kellett a fenekére rápaskolni, hogy végre elsírja magát, nem kellett pólyába tenni; egy farmernadrág meg egy laza póló volt a pólyája neki, és teljesen szobatiszta volt, bár akkor még nem sejtettem, hogy ennek ellenére, ha nem is igazi pelenkacseréket, de a lelki pelenkákat időnként ki kell dobnom nadrágjából és jó száraz lélekliberóval kell helyettesítenem.

Az az igazság, hogy amitől mindig is idegenkedtem, az - ezen a felejthetetlen napon - bekövetkezett. Mert addig engem sem jó szóval, sem csellel, sem ármánnyal, sem tőrbecsalással, sem erőszakkal el nem tudtak volna cipelni, rángatni, hurcolni a szülőszobába előző két gyerekem világrajövetelénél - asszisztálni. S most mit ad Isten, önként, dalolva vonultam be ide, a „születés" helyszínére - amely helyiséget annak előtte, jóval korábban, a megkínzatásaimnak, szenvedéseimnek, ájulásaimnak, fellocsolásaimnak gondoltam addig -, és felvillanyozódva ugyan, de nem túlságosan izgatottan vettem részt ezen az egész megszületéses ceremónián.

Történt ugyanis, hogy az említett reggelen, az akkor húsz év körüli Potozky László ifjúember  (akkor éppen még nem titán) állított be a még a Megyei Tanács épületében székelő szerkesztőségi szobába, hóna alatt, kezében, táskájában - az izgalomtól, a kivételes eseményhez illő felfokozott lelkiállapottól, érthető módon, erre már pontosan nem emlékszem - hozván magával három darab hamvas kéziratot.

Szokás szerint, ahogy ezt már majd húsz éve teszem, előbb a Helikonnál mélyvízbe dobott tapsifüles szerkesztőként, majd később a Székelyföldnél, a teljes egészében reám nehezedő felelősség súlya alatt leledző literátorként, leültem a fiatalemberrel egy kis diskurálgatásra.

Hogy ki az, mi az, vagy úgy!

Mióta ír, hol közölt már, mit hozott, verseket-e vagy prózát stb. Ezeket akartam megtudni tőle. Nem sejtettem akkor, hogy a kérdéseimmel tulajdonképpen a gyermek anyakönyvi kivonatát, a keresztlevelét töltöm ki szépen, akkurátusan, és hogy annál a rubrikánál, hogy édesapa, a magam nevét fogom majd később, szintén önként és dalolva, odakanyarítani.

Szóval háromgyerekes apává válásom eme emlékezetes napján, nem sejtvén, hogy faggatózásomra ezzel felteszem a koronát, egyebek mellett kérdeztem egy teljesen ártalmatlannak tűnő kérdést is, konkrétan azt, hogy a hamvas ifjú mikortól ír? Ugye, addig az az előző kérdésekből kiderült, hogy nem szerepelt egyáltalán, sem íjjal, sem puskával, sem gyalog, sem lovon még a szépirodalmi prériken, s az is, hogy ezt - eltökélt szándéka szerint - nálunk szeretné megtenni. Nos, mondom, feltettem hát neki a kérdést, hogy mióta koptatja tollát a fehér papíron, hány esztendeje görbül hajnalig az íróasztala mellett, miközben zseniálisnál zseniálisabb „elmeműveit" (Szilágyi István) írja; az éjszakai körmöléstől hány kialvatlan, vörös szemű nap, hónap, év van már mögötte a tetemesnek tetsző húsz esztendejéből. S akkor ő nemes egyszerűséggel, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, mintha csak ez volna az új nemzedéknél az új trend, szembefordult velem, és kimondta a bűvös két szót: januártól írok.

Hirtelen azt hittem, kabaréban vagyok.

Ha jól emlékszem, még azt is hozzátette, hogy - nem emlékszem már pontosan a dátumra, de tegyük fel, hogy azt mondta - január nyolcadikától.

Majd leestem a padról, amelyen ültem.

De olyan önbizalom volt a hangjában, olyan elszánás, hogy jobbnak láttam észrevétlenül, egy arcrándulással elintézni a dolgot, mint hogy hanyatt vágjam magam, vagy jobb esetben, az élvezettől hangosan el ne kezdjek sikongatni. Ez igen, mondom magamban, emmá beszéd, ahogy falun ezt olyan tömören megfogalmazzák.

Éppen egyhetes veránkai táborba készülődtünk a fiúkkal, a kollégákkal, így hát abban maradtunk - tekintve, hogy nem akármilyen próbatételek elé néztünk a veránkai egy hét alatt -, hogy viszem magammal a kéziratokat oda, ott elolvasom, és maximum olyan két héten belül jelentkezem ímélen, hogy bű-e, vagy bá.

Nos, Veránkán aztán természetesen nem olvasódott el a kézirat. Megvoltak annak is a maga okai. Hanem hazakerülvén aztán, kezembe vettem a január óta író, írogató ifjúember három darab novellácskáját, tárcácskáját, és úgy jártam vele, hogy egyből belekapott a szemem, és egy ültömben végigolvastam mind a hármat. Örömmel, élvezettel, csodálkozással. Ilyeneket mondhattam magamnak akkor, hogy nem létezik, hogy ez a gyerek csak januártól ír, stb., s hogy - a kisebb tapsifülességeket, leszámítva, meg azt, hogy érezhető volt az írásokon, hogy felismerhető szépirodalmi apja, anyja, tehát olyan elődei vannak neki, akiknek a nyomvonalán halad - ennyire kész legyen. Azonnal megírtam a válaszlevelet, és egy kalap alatt kitöltöttem azt a még hiányos rubrikát is a keresztlevélben (ezt is csak később tudtam meg), ahol azt írta, hogy: édesapja. És aztán a Székelyföld történetében páratlan gyorsasággal, két hónap múlva, még augusztusban lejött Potozky László első két novellája.

Hogy tévedtem-e akkor, avagy nem, nem tudnám megmondani. Azt viszont igen, hogy azért annyi szerkesztő, aki attól a pillanattól számítva lehozta, Magyarországon és itt, nálunk is az írásait, nem tévedhetett.

Két év telt el azóta, s most itt vagyunk, hogy Potozky László első kötetét díjazzuk.

Lehet-e vajon egy apának ennél nagyobb öröm és elégtétel?

 

2011. október 10. (hétfő)

 

Jelzés

 

Még egy reggeli pipa a konyhában, mellé az elmaradhatatlan kávéval. A család minden tagja elment már iskolába, ketten tanulni, a feleségem pedig tanítani. Nyugi van, csend, megiszom ezt a kávét, elpöfékelem ezt a pipát, és akkor jöhet a mindennapi. Kihozom a laptopot a nappaliba, bekapcsolom, hogy amikor végzek káros szenvedélyeimmel, akkor egyenesen ülhessek a gép elé. Hirtelen azonban enyhe rosszullétet érzek, gondolom, a dohánytól, korábban volt még ugyanis hasonló, hányingerszerű érzésem. Félreteszem a pipát, kijövök a nappaliba, ülnék a gép elé, de a rosszullét nemhogy szűnne, hanem még fokozódik. Mint a nemzetközi helyzet. Le kell dőlnöm, azt érzem, hanyatt is fekszem gép előtt, az ágyon; valószínű, hogy egy-két perc után elmúlik a rosszullétem, s akkor végezhetem a dolgomat. De a rosszullét nem múlik, ki kell kapcsolnom a gépet, mert úgy  érzem, hogy képtelen vagyok bármit is csinálni. Megpróbálom kikapcsolni, pötyögni kezdek a billentyűzeten, de a jobb kezemen az ujjaim mintha nem éreznének, pontosabban teljesen el vannak zsibbadva. Valahogy mégis sikerül kikapcsolnom, és visszadőlök az ágyra. Mi lehet ez? De arra már mennem is kell a fürdőszobába; erős hányingerem van. Szédelgek, támolygok, úgy tapogatok be a tőlem öt-hat méterre levő fürdőig. Úgy megerőltet, mintha egy nagyon nagy piálás után lennék. Rettenetes érzés. Teljesen leizzadva támolygok vissza az ágyba. A kezem továbbra is zsibbad, főként az ujjaim. Az ablak nyitva, hallom, hogy lent elvitték a szemetet. Be kell tennem a kukát a helyére. Nagy erőfeszítésembe kerül, amíg letámolygok a lépcsőházon, ki a kapu elé; beveszem a két kukát, a mienket, meg a szomszédét, és berakom a helyére, a színbe. Ha valamelyik szomszédommal most szembemennék, nagyot nézne, hogy atyaúristen, reggel kilenc órakor a szomszéd már jól elkente a száját. Szerencsémre senkivel sem találkozom, úgyhogy valahogy, nagy erőfeszítések árán visszatámolygok a szobába. Hátradőlök, cseng a telefon, egyik ismerős keres, de nem veszem fel, mit mondjak most neki. Levert vagyok, fáradt vagyok, pihennem kell. Közben újabb roham, megint betámogatom a testet, aki én vagyok, a fürdőszobába. Újra ugyanaz, mint az előbb, ugyanúgy. S azon a délelőttön még vagy kétszer-háromszor. Nem marad bennem semmi a reggeliből, de még a tegnap esti kajából sem. Végigpihenem a délelőttöt, délután jön a család.

Feleségem egészen megijed, hogy miért nem hívtam. Délutánra tanítványok jönnek hozzánk, úgyhogy bevonulok a fiam ágyába. Estefelé kicsivel jobbacskán érzem magam, gondolom, hogy megírok valamit, amit már két-három nappal ezelőtt le kellett volna tudnom. Ujjaimat azonban képtelen vagyok rendesen irányítani, két-három billentyűt ütök le egyszerre velük, úgyhogy egy fél oldal, és rengeteg javítgatás után abbahagyom. Feleségem utánanéz, hogy mi lehet az, ezek jönnek ki: szív, ér, agy, idegbecsípődés. Egyik kecsegtetőbb, mint a másik. Egy biztos, testem jelez. S hogy pontosan mit, egyelőre csak találgathatjuk.

2011. október 5. (szerda)

 

Lélek

 

Az asszony szemben áll a férjével, rendezgeti a férfi inggallérját, a férfi pedig ül, piheg a padon. Egyik keze furcsán görcsben van, a másikkal pedig azt a begörbült kezet tartja. Az asszony az előbb, amikor megérkeztek, még az orrát is megtörülte, mert úgy találta, hogy szükséges. Nézz te oda, ha észre nem veszem, mindjárt elcseppen. Rendezkedik, intézkedik. Ahogy megérkeznek, rögtön kinézi az üres helyet, leülteti, megigazítja az ülésben, mankóját kiveszi a kezéből, a falnak támasztja. A szatyor ott marad, ott jó helyen van a sarokban, ne félj, a kutyának sem kell, el nem viszi senki, aztán én majd beviszem utánad, ha befektetnek. Körülnéz, a váróteremben ülőkön körbehordja a tekintetét. Hárman vannak előttünk, aztán mi következünk. Majd otthagyja a férjet, körbesétál a teremben, unalmában olvasgatja, nézegeti a falragaszokat, két ujjával felcsippent egy színes, tavalyi újságot a kisasztalról, és állva, hanyagul belelapoz. Ásít, óráját nézi, aztán visszamegy a férfi mellé. Na, lassan most már mi következünk. Remélem, nem jön addig valami protekciós, s nem fog bemenni előttünk senki. Kíváncsi vagyok, hogy mit mond a doktornő erre a te betegségedre. Erősen kíváncsi vagyok. Mert minden betegségnek, szerintem a tiédnek is, legeslegelső sorban lelki okai vannak. A lélek, az a beteg ilyenkor, nem a test. És ezt az okot kell megtalálni, és akkor gyógyítható csak a test. Lelki okok, mondtam én ezt neked otthon is.

A férfi bólogat, szája mozog, mintha mondani akarna valamit, de nem mond, vagy nem tud mondani semmit. Lelki okai vannak, talán ezen gondolkozik. Mormol a szája valamit, bólogat, helyesel: igen, Lelkem.

2011. szeptember 29. (csütörtök)

Ideg

 

Ülünk a váróban, dél körül jár, egy héttel ezelőtt fél tizenkettőre voltam előjegyezve, de már a delet is elharangozták. A doktornő viziten, amikor végez, csak akkor kezdi a rendelést. Egy idősebb hölgyet kérdezek, tőle tudom meg, de olyan ingerülten mondja, mint akinek be kellett volna, de nem vette be sem a reggeli, sem pedig az esti nyugtatóit.  Vagyunk vagy tízen, de folyamatosan érkeznek újabb betegek. Van, akivel a hozzátartozója is jön, bevezeti, leülteti a padra, majd szembefordul vele, és szemrevételezi, hogy minden rendben-e, aztán, mint aki hirtelen észrevett valamit, előveszi a zsebkendőjét, és akkurátusan, ahogy a gyerekeknek szokták, megtörüli a férfi orrát. Egy bankos fiúnak öltözött fickó jön, aktatáska, fehér ing, fekete nadrág. Nem ül le, idegesen toporog, telefonál. Kijön a nővérke, ismerősökként üdvözlik egymást, mindjárt, mondja a tipp-topp asszisztensnő, jön azonnal. Ismerős falusi férfi - kicsi barna kalapocska, zöld ing, kék mellény - jön, egy szatyorral a kezében, téblábol egy kicsit, majd bekopog az osztályra. Nem sokkal később kijön onnan a felesége, alacsony, kövér, fogatlan asszony. Leülnek a padra, majd hirtelen elkapja a férfi fejét, az hiába ellenkezik, nagyot cuppantva megcsókolja. Közben az ismerős bácsika feleségének újabb látogatói is érkeznek kintről, szintén egy idős házaspár, a mama reklámszatyrából sorra kiszedi, majd átadja a beteglátóba hozott almákat, s még valamit, talán süteményt, egy darab gyűrött papírba csomagolva. Jönnek-mennek az emberek, van, aki csak érdeklődik, másik csak bepillant, vannak, akik bemennek az osztályra, van olyan is, akit éppen akkor engednek haza, nagy kísérettel, nejlon meg raffia szatyrokkal vonulnak a hozzátartozói át előttünk.

Fél egy az óra, amikor megérkezik a doktornő. Fiatal, olyan harmincas, egyik ismerős hölgyre (kritikusra) hasonlít, mintha édes testvérek lennének. Bemegy a bankos gyerek legelsőnek. Aztán az ideges nénit is behívják, majd még két hölgy következik. Egy hete jegyeztettem elő magamat, legelsőnek, és fél tizenkettőre. Ehhez képest fél egy is rég elmúlt, és már a negyedik embert hívják be előttem. Semmi baj. Így volt ez gyerekkoromban is, amikor édesanyámmal havonta jártunk felülvizsgálatra az akkori gyermekorvoshoz, Hampelnéhez.

Aztán sorra kerülök én is. Egy nagy hodály az orvosi rendelő, valami függönnyel el van választva az egyik sarka a teremnek. De csak annyira, hogy egy ágy végét éppen eltakarja. Egy asztal egy székkel, vele szemben még egy szék. Legyen szíves, egy picit álljon odébb, hogy az asszisztensnő le tudjon ülni, szól rám szigorúan, a szemüvege fölül a kis doktornőcske, miközben a papírjaimat nézi. Valóban, épp akkor érkezik kintről a nővérke, és én pont odaálltam az asztal innenső oldalán levő szék mellé, szemben vele, az orvossal. Állok, mint a felelésen, válaszolgatok a kérdéseire. Menjek a függöny mögé, kapom az utasítást, és vetkőzzek le, és feküdjem fel az ágyba. Bevonulok, leveszem az ingemet és várok. Elhívják a doktornőt valahová, úgyhogy addig még nem fekszem hanyatt. Közben, amíg ott csendben üldögélek, beszól a függöny mögé a nővérke, hogy a nadrágot is, a zoknit is le kell vennem. Követem az utasításait. Vagy hét-nyolc percbe is beletelik, amikor visszaérkezik a doktornő, elnézést kér, de a hangja továbbra is hajdani, kérlelhetetlen, szigorú tanáraim hangját idézi. Járjak lábujjhegyen, most sarkon, feküdjek le, kövessem a tekintetemmel, ami a kezében van. Most oldalt, most hanyatt, most üljek fel, most hajlítsam be a térdem, a reflexeimet nézi stb. Felöltözhetek. Visszamegyek az asztal elé, újabb felelésre. A doktornő hangja, mint a vallatóknál, pattogó, szigorú, érzelemmentes. Nem beszél velem, hanem kikérdez. Aztán ledarálja a tennivalókat, telefonszámokat ad, magánrendelőkét, hogy ezt hívjam fel, azt hívjam fel, hogy előjegyeztessem magam, és amikor kész vagyok az eredményekkel (eko, ct), akkor két hét múlva jelenjek meg nála megint. Legelsőnek ki szeretném zárni a legrosszabbakat, mondja, mielőtt kijönnék, valahogy úgy, mint ahogy egy munkadarabbal közöl valamit az ember.

2011. szeptember 21. (szerda)

Zakuszka és muratura

 

Ha augusztus vége, akkor muratura.

Az utóbbi hét-nyolc esztendőben, valamikor a kászonújfalusi búcsú, Nagyboldogasszony napja után hét-nyolc nappal egy jókora kosárral be szoktam/szoktunk vonulni az újfalvi kertbe, hogy összegyűjtsük és előkészítsük a muraturába való „anyagot", a zöldségeket és a gyümölcsöket. Uborka, zöld paradicsom (ez a kettő nagyobb mennyiségben kell legyen benne), két fej káposzta cikkekre vágva, két karfiol rózsáira szedve, zeller, murok (sárgarépa), petrezselyem, fokhagyma, zöld paprika, egy-két csípős is lehet, egy-két zöldbab, még egy fej hagyma is, egy-két zöld alma, zöld körte, még egy zsenge kukoricacső is, egy zsenge cukkini, kapor, csombor, és természetesen az elmaradhatatlan természetes konzerváló, a torma. Nem könnyű ez utóbbinak az ásása, illetve türelem és szakértelem szükségeltetik, különben az ásó újranyelezésével kell folytatni a munkálatokat.

Van torma is bőven a kertben, és a hét-nyolc év alatt megtanultam annak is a technikáját, hogyan ásható ki a földből ásónyél-törés nélkül. Az a két nyél, ami nyolc év alatt eltörött, még hasznos, tanulságos tapasztalat is volt. Erdőt jártam jó mogyoró husángért, ami a legszívósabb fa az ásó nyelének, mert az üzletben kapható esztergált bükk úgy törik, pattanva szinte, mint a száraz fogpiszkáló. Aztán meg bele is kell tenni az ásó fémrészébe a fát, úgyhogy nem volt haszon nélküli a művelet.

A harmincliteres műanyag edény már két-három napja vízzel töltve ázik ilyenkor az ásott kút előtt, még egy-két óráig marad így, ennyi időt vesz igénybe körülbelül a termények megtisztítása, mosása, előkészítése és a torma pucolása, felvagdalása.

A legszebb része a munkának a megmosott, megtakarított nyersanyag berakása, behelyezése az edénybe: a műanyag edény aljába jön előbb a kapor és a csombor, majd egy egész zeller zöldestől, aztán szépen sorra rá a többi, az uborka, a paradicsom, a káposztacikkek közé a karfiol-rózsák, a paprikák, és minden egyebek. Közben meg durva sót, jódmenteset hintünk egy-egy marokkal rá, és az edény aljába, a közepébe, a tetejére is teszünk a megtakarított, négyfelé hasított tormából.

Egy-két napot szoktam hagyni a terasz végében, félárnyékos helyen a műanyag hordócskát, s akkor ellevezem, ahogy errefelé mondják, vagyis színültig töltöm hideg vízzel. Két-három naponként meg kell fordítani a levet rajta, letölteni, majd újra rátölteni, hogy egyenletesen érjen az anyag. Három hét múlva már akár fogyasztható is a finom, egészséges (na jó, attól a kicsi sótól eltekintünk!) muratura.

Ha szeptember eleje, akkor pedig zakuszka.

Ilyenkor már a kézdivásárhelyi vagy a csíkszeredai piacokon nagy tételben kapható minden alapanyag. A regáti románok asztalain már nagy halmokban áll, és (ilyenkor) viszonylag elérhető áron vásárolható a hegyes, piros paprika (kápia), a zöld paprika (árdé), a paradicsompaprika (gogos) és a török paradicsom vagy padlizsán (vinete). Három-három kilót szoktam venni mindenikből, kettőt a padlizsánból. Kiszállítom falura a terményeket, és egy hétvégén a család minden egyes tagja nekiáll a zakuszka-készítésnek. A kemence elé, a sod alá nagy tüzet teszünk, hogy jó sok szén legyen, amin majd könnyűszerrel meg lehet sütni, szép fehérre a padlizsánokat. És paprikát is sütünk ilyenkor, mert egyúttal, egy kalap alatt kedvenc csemegénk, a sült paprika is készül, nemcsak az ebéd mellé savanyúságnak, hanem télire is, befőttes üvegekbe (borkánokba). A ház asszonya közben párolni kezdi a megmosott, cikkekre vágott háromféle paprikákat, másik edényben meg a zsenge bab fő vízben. A megtakarított, feldarabolt hagymákat, sárgarépákat gyermeki segítséggel ledaráljuk, majd szépen, adagolva egy nagyobb edénybe odatesszük rotyogtatni, majd ugyancsak adagolva, állandóan kevergetve, ebbe az edénybe jönnek aztán a már megpárolt, úgyszintén ledarált paprikák, a padlizsánok, a már megfőtt bab is. Egyik gyerek segít az állandó kavargatásban, hogy oda ne kapja az alját, hogy oda ne süljön a massza. Majd paradicsom szukk (korábban már elkészített, üvegekben tárolt paradicsomlé) kerül belé, és végezetül jön a fűszerezés. Amikor kész a massza, jó pasztás (kenhető) az anyag, akkor mindez belekerül az előzőleg forró vízzel alaposan megmosott, majd jól kiszárított befőttes üvegekbe (borkánokba). Az üvegek tetejére kevés szalicilt és kevés felforrósított olajat tesz a feleségem, majd lezárja őket, ha van fedőjük, kupakjuk, akkor azzal, ha nincs, akkor a régi módszerrel, celofánnal. Aztán egymás mellé rakva az üvegeket, jó meleg dunsztba bugyolálja az egészet, két-három napra, amíg kihűlnek az üvegek, de hogy lassan hűljenek, jól letakargatja mindenféle vastag ruhákkal, takarókkal őket.

Végezetül pedig ideírok egy zakuszkareceptet, talán egy csángó asszony mondta el a magyarországi vendégeinek, de az is lehet, hogy csak egy itteni székely fehérnép osztotta meg - számára teljesen érthetően - a zakuszka-készítés tudományát az anyaországiakkal.

Nagyanyáink zakuszkareceptje, anyaországiaknak:

Hezzávalók: 3 kg vinete, 3 kg árdé, 3 kg gogos, 1 kg vereshagyma, 1,5 kg murok, 1 liter paradicsomszukk, szemes bors, babérlapi, szalicil, kurszás olaj. Megmosol, megpucolsz mindent, az árdét, gogost felekre vágva megdinszteled, a vinetét megsütöd, megtakarítod. Mindent esszeőrölsz, nagy lábasban kevergetve esszefőzöl, ízesíted, babérlapit teszel hezza, majd mikor az olaj feljött a tetejire, az egészet borkányokba teszed, biciklibelső gumijából készült gumival lekötöd.

2011. szeptember 18. (vasárnap)

A meccs

 

Ádáz csata dúl.

Fújtatnak az orrok, tüzelnek a tekintetek, csattognak a bokák, recsegnek a csontok, feszülnek, nyúlnak az izmok, ropognak az ízületek, dübörög, dohog a szív, sípol, zihál, hörög a tüdő, csorog a verejték, az izzadtság a szembe, a szájba, a nyakba, a mez alá, a combhajlatokba, a térdig, a lábszárvédőig (ha volna) és a focicsukáig (ha volna) egészen.

Ejhaj!

Támadás támadás után, jobbról, balról, középről, elölről, oldalról, szemből és ősi magyar módszerrel háturul. Egyszóval vér és verejték, meghalás és hamvakból való feltámadás... a pályán.

Irgalom annya ne hagyj el!

Mindez az Erdélyi Magyar Írók Ligájának X. Írótáborában, Árkoson, az Úr 2011. esztendejében, szeptember 17-én, szombaton, pontosan déli tizenkét óra és tizenhárom óra húsz perc között. A Barna Sziklák csapata küzd az úgyszintén Barna Sziklák csapata ellen, két egykori Ősmúmia, Lakatos „Old Boy" Adorján Mihály és Sántha „Old boy" Attila Barna fergeteges és szakszerű vezényletével. És természetesn a harcedzett, vegyesválogatott legénységével, fenegyerekeivel.

Támadnak a hazaiak, a Barna Sziklák, védekezik a vendégcsapat, a Barna Sziklák tímje, a középcsatár a tizenhatos tájékán kicselezi az egyik védőt, elhúzza a segítségére siető söprögető mellett a laptát, felnéz, látja a nem túl szerencsésen kirohanó kapust, emelni kell, a feje fölött, a hosszúba, villan belé, amikor elrúgják előle.

S megint elölről.

Fújtatnak az orrok, tüzelnek a tekintetek, habzanak a szájak. 2:2 ekkor már az állás. A gyér nézőközönség, Csapody Kinga és barátnője, Borsodi L. László és Hertza Mikola írók, valamint az árkosi szálló portása a műfüves pályát körölvevő hatalmas védőrács-ketrecen kívül, a bejáratnál álldogálnak, üldögélnek, és csendben múlatják az időt, torkukat és hangszálaikat is kímélve. Hújozhatnának, pfújozhatnának, vagy drukkolhatnának kedvükre kórusban, de nem teszik, ahelyett keccegtetnek a gépükkel, és eléggé elítélhető módon nem élik át túlságosan a pályán folyó élet-halál harcot, amelyben egy alkalommal, egy kapufaként szolgáló pólót ért bomba után szinte még az  „az volt" (gól!), „nem az volt" nevű népi játék is eljátszatott. Közben, a  krónikási pontosság kedvéért, a mérkőzés alatt pár perc erejéig megfordult még a közönség soraiban, csak a másik oldalon, Karácsonyi Zsolt és Muszka Sándor író is, valamint eltöltött vagy húsz percet a pálya szélén a lesifotós Szentes Zágon személyes paparazzi is.

Mindkét csapat edzői szerepkörét, a bírói, valamint a kommentátori szerepet, igazi szakember hiányában, meg néminemű gyengélkedések következtében jómagam vállalom és látom el, maradéktalanul. Nem egy hálás feladat, ha az ember nem akar délutánra ellenségeket szerezni magának sem a komai, sem pedig az ifjú titáni körökből. Megvesztegethetetlennek és korrumpálhatatlannak lenni a mai világban!

Hogy baj ne legyen, és hogy a hagyományokat is ápoljuk, két félidőre osztottuk a mérkőzést, egy elsőre, és egy másodikra. De hogy azért mégiscsak formabontók (is) legyünk, a két félidőt egy negyvenpercesre, meg egy huszonöt percesre szabtuk. Negyvenpercesre az egyiket, mert elnézte a „bíró" az órát, csak huszonöt percesre a másikat, mert ekkor már az istennek sem lehetett többet kisajtolni a fiúkból. Amikor a második félidő huszadik percében valamelyikük átrúgta a laptát a hatméteres védőrácson, megmakacsolták magukat a legények, hajthatatlanok és megátalkodottak maradtak, és csak még öt percnyi játékba egyeztek bele. Hiába a jó szó, az edzői tekintély, minden sárba és műfűbe tiportatott.

Egyébként úgy harcolt mindkét vegyesvállogatott legénysége, mind a tíz ember, magyarországiak, vajdaságiak és erdélyiek (utóbbiak többen, amiből három kézdivásárhelyi), mintha az életük múlt volna ezen a meccsen. Mintha hét életük lett volna. Rendben van. Úgy is kell. Még csak pótjátékosra sem volt szükségük a kifáradt, lihegő, nyelvüket lógató, a törülközőt már-már bedobó játékosoknak, pedig Potozky László ifjú íróbarátunk és nevelt fiunk bevetésre készen ült a pálya szélén, ám miután úgy látta, hogy debütje késik, és talán az is lehet, hogy teljesen el is marad, az előző napok leharcolt csatáitól fáradtan, megtörve tán, de elhullva nem, elballagott borvízért. Egyetlen flakon életmentőért csupán, mert csak annak a csapatnak szánta, aki akkor éppen vezetett. Legelsőnek természetesen Gáll Attilának nyújtotta át a párás tusnádit.

A küzdelem és a mérkőzés képéről még csak annyit, hogy a keménység, férfiasság, ádázság, elszántság ellenére kiegyensúlyozott volt a csata, úgy húsz percig, aztán meg fordult fel a pálya. Hol egyik, hol meg a másik oldalára. Patakokban folyt az izzadtság a műfűszálak között, a kigyúrt, férfias felsőtestek pedig, meg a hófehér kigyúratlanok is természetesen tocsogtak a sós nedűben. Szép, okos gólok erről is, arról is. Mellérúgások erről is, arról is. Dühöcskék, káromocskák, főképp az idősebb pályatársak részéről, büntetőrúgások erről is, arról is, és istentelen felszabadítók, ki az almáskertbe, a hatméteres védőrácson keresztül. Amíg visszakerül aztán a lapta, addig jól megérdemelt pihenő.

A bíró is közben elballagott almáért, majd később, a mérkőzés vége felé, hiszen ő is ember, egy pisilés erejéig a szomszédos épületbe. Ezalatt természetesen nem állt meg az élet a pályán, de azért némiképp leülhetett a meccs, mert a nézőközönség lassacskán elhagyta a lelátót, nem is a lelátót, hanem a leülőt, azt a pár műanyag széket, ahol addig az árnyékban üldögéltek.

Aztán vége szakadt az EMIL X. Írótábora egyetlen mérkőzésének, nem az évszázad, de a 2011-es év árkosi meccsének, a műfüvön pihentek és pihegtek még egyet a játékosok. Majd a szokásos megvitatás után tusolni mentek a legények.

Az eredmény pedig lehengerlő győzelem, 4:3 a Barna Sziklák együttese javára.

2011. szeptember 9. (péntek)

Kontraszt

Édesanyámat viszem Sepsiszentgyörgyre kivizsgálásra. Van valami a veséjében, valami, ami fél évvel ezelőtt is megvolt, de azóta mintha növekedésnek indult volna. Legalábbis ezt mutatta ki az ekográfiai vizsgálat egy héttel ezelőtt. Anyám hatvanhat éves, nagyanyám halála óta egyedül él már harmadik esztendeje a szülői házban, ahol megszületett és ahol a gyermekkorát és a fiatal éveit töltötte. Az utóbbi huszonöt esztendő alatt eltemette a szüleit, a férjét, férje három testvérét, anyósát és mind a két öccsét. A három testvér közül ő volt a legidősebb a családban, a két fiútestvére közül egyik sem érte meg a hatvanat, a kisebbik negyvenöt évesen, a nagyobbik ötvennyolc évesen hagyta itt az árnyékvilágot.

Azt gondolom, hogy fél az újabb, kontrasztfolyadékos átvilágítástól, attól, hogy nem jó lesz az eredmény, de tévedek. Abszolút nyugalom, teljes megbékélés a sorssal az arcán, amikor megérkezik hozzánk a déli vonattal. Lefelé, a garázs felé beszélgetünk, azt mondja, hogy el van készülve a legrosszabbra is, ha netalántán az következne. Testvérei még ennyi időt sem kaptak az élettől, mint amennyit ő élt, úgyhogy jöjjön, aminek jönnie kell. Vallásos ember, templomba járó, Isten akaratába belenyugvó. Ha eljött az idő, hát eljött az idő. Ez ellen, fiam, nem tehetünk semmit. Négyre kell mennünk, de mi már fél kettőkor ott vagyunk Sepsiszentgyörgy központjában. A könyvtár előtti parkolóban leállítottam a kocsit, valami dolgom van a Háromszéknél, meg találkoznom is kell valakivel. Mondom, jöjjön ő is velem. Nem, azt mondja, ott marad az autóban, megvár. De megtörténhet, hogy egy órába is beletelik, amire végzek. Nem baj, mondja, akkor is marad, megvár, gondolkozik legalább. Mindenesetre egy könyvet leteszek a sofőrülésre, mellé, ha unja magát, hát olvasgasson belőle. Nem kell, azt mondja, gondolkozni akar. Tényleg egy órába is beletelik, amire végzek. A könyv ott hever érintetlenül, hozzá se nyúlt, pedig amúgy szeret olvasni.

Egy órával a programálás előtt már a rendelőben vagyunk. Ott megyünk el az autóval, ahol gyermekkoromban annyiszor voltam velük vagy nélkülük: előbb a központi park előtt, majd a viccesek épülete mellett, ahogy apám nevezte az ideggyógyászatot, többek között Szilágyi Domokos és az ő egykori elvonókúrás menedékhelyét, majd a szemészet egykori épülete, aztán a valamikori gyermekkórház következik. Fent, majdnem a domb tetején a Kolcza-kert, ahová a kivizsgálások, felülvizsgálatok után be-betértünk édesapámmal. Flekken, sör, üdítő, ahány sört ivott ő, annyi hűsítőt kérhettem én is. Persze, mindig nekem kellett feladnom. A domb tetején jobbra kell fordulni, balra van a nagykórház, ahová később átköltöztették a szemészetet, ahol tizenegy évesen, felnőttek között, el kellett töltenem vagy két hónapot. Általában vasárnaponként jöttek hozzám látogatóba, időnként azonban hétköznap is. Akkor egy autóbusz volt reggeliben a kisvárosomból, egy pedig visszafelé délután. Vagy a vonat, az is csak reggel, majd vissza délután. Aki lejött reggeliben a busszal vagy a vonattal, annak késő délutánig, vagy estig kellett várnia, amíg hazautazhatott. Valamikor, harmincvalahány éve ők hoztak engem, most én hozom édesanyámat. Hoznám persze szívesen édesapámat is, de ő húsz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy nem kell hordoznia többet őt senkinek.

Nagy, műanyag edényt hoznak ki édesanyámnak, benne egy liternyi folyadékkal, hogy azt lassan, olyan ötven perc alatt be kell kortyolgatnia. A váróteremben ismerősök, harmincas-negyvenes „gyermekek" a hatvanas-hetvenes apukákkal, anyukákkal, apósokkal, anyósokkal.

Szinte másfél óra is eltelik, amikor behívják. Addig beszélgetünk, kedélyesen, semmi önsajnálat, semmi parázás, igyekszem is elkerülni az olyan témákat, amelyekről neki az juthatna eszébe, hogy mi is van vele. Behívják, előveszem a könyvet, megpróbálok olvasni, de az istennek sem tudok odafigyelni, minduntalan elkalandozik a figyelmem. Anyám benn van, tudom, hogy mit csinálnak vele, mert fél évvel ezelőtt magam is bent voltam akkor. Felfektetik egy ágyra, intravénásan benyomnak még négy deci kontrasztfolyadékot, majd betaszítják egy nagy csőbe vagy kétszer-háromszor. Láttam akkor az arcát, azt a kétségbeesett riadalmat rajta. Most is ez jut eszembe, amikor olvasni szeretnék, de a betűk összefutnak a szemem előtt. Másfél óra múlva lesz meg az eredmény, addig elmegyünk a piacra, szétnézni, vásárolni.

Megyünk azokon a helyeken, ahol harmincvalahány évvel ezelőtt vele, a szépséges fiatalasszonnyal, meg a jó kedélyű, jó humorú, csak csupán egyetlen, a legutolsó „eset" kivételével minden helyzetben magát feltaláló apámmal jártunk. Amikor kijön a rendelőből anyám az eredménnyel, az arcát nézem, és megkönnyebbülten sóhajtok fel.

Azt mondja hazafelé az autóban, immár ő is megkönnyebbülten, mert „csak" néhány cisztája van, és kapott megint egy újabb féléves haladékot, hogy csak azért imádkoztam fiam, hogy tisztítsa meg a vesémet a Jó Isten, és ha tud, akkor adjon esetleg még néhány évet nekem.

---

2011. szeptember 5. (hétfő)

Az arc

János arra ébredt, hogy be van rúgva. Illetve, hogy ki sem józanodott tegnap óta. A munkahelyén a kollégával megittak egy fél liter Scandic vodkát, aztán hazafelé, az útba eső kocsmákban, bedobtak még egy-egy decit, aztán ment ki-ki a maga útjára. János hazafelé, kollégája szintén. Jánosnak azonban a tömbház előtt eszébe jutott, hogy otthon, a legénylakásban a kutya sem várja, úgyhogy betért még egy decire a közeli lájbitépőbe. Egy deciből aztán, szokás szerint, kettő lett. Aztán hogy az üres lakásban sem maradjon egyedül, vásárolt még egy kisebb üveggel a legolcsóbb kerítésszaggatóból. Ezt teszi már évek óta, ő sem érti, hogyan bírja, de bírja még. Otthon, az üres lakásban általában ugyanaz mindig a forgatókönyv: elszopogatja az üveg itókát, majd gombolyagon elalszik, égő lámpa mellett, az ágyon. Általában két óra, fél három körül szokott megébredni, rettenetesen szomjasan. Ilyenkor felcihelődik, majd veszi a fáradtságot és leslattyog a tömbháza alatti éjjel-nappaliba, és vesz még egy üvegecske pálinkát. Ezzel kihúzza úgy négyig, fél ötig, s aztán megint elalszik. Gombolyagon, az ágyon. Vagy a fotelben. Mikor hogy sikerül. Most éppen a fotelben ébredt fel. Megint száraz torokkal, kaparó gyomorral, és eszeveszett szomjúsággal. Meghúzza a fotel melletti ásványvizes palackot istenesen. Kinéz a nyolcadikról. Már mindjárt kilenc óra. Süt a nap, sérti a fény a szemét. Becsoszog a fürdőszobába, megtámaszkodik a vécécsésze előtt. Már a pisilés sem a régi, állapítja meg csak úgy, magának. Aztán a tükör elé fordul. Gondolja, megborotválkozik. Ott van a tükör alatti kis polcon a borotva, a pamacs, a hab, csak le kell vennie őket. De most megtorpan. Hosszan néz a tükörbe, nézi az arcot, amelyet neki most a tükör mutat. Háromnapos borosta, táskás szem, és az arcon, a bőr alatt sok-sok, apró, tűszúrásnyi piros pont. Mintha éjszaka valaki apró tűvel mind teleszurkálta volna az ábrázatát. Nézi jobbról, nézi balról, felemeli a fejét, a tokáját, a nyakát nézegeti. Ki ez, kérdezi magától. Ki ez, kérdezi a tükör is, de mintha valahonnan a háta mögül hallaná a hangot. Keze már nyúlna a pamacs után, ám megtorpan.

Én ezt az embert meg nem borotválom, mondja magának, maga elé.

És kicsoszog a fürdőszobából.

---

 

2011. augusztus 28. (vasárnap)

Aranyeső

 

Negyedik napja dübörög a zene. Most, reggeliben éppen kihalt a főtéren minden, az árusok, akik itt-ott már feltünedeznek, álmosan pakolásznak, a szemetesek nagy zsákokkal járják a teret, összegyűjtik az este és éjszaka szétdobált söröspoharakat, és minden egyebet, ami egy ilyen őszi sokadalomnak, augusztusvégi városnapoknak a szétdobált maradéka.

Itt lakunk a főtéren, az egyik udvartérben, a polgármesteri hivatal elé felállított központi nagy színpadtól alig százvalahány méterre. Így tova éjfél utánig hallhatjuk, akarva-akaratlan részesei lehetünk a színpadon folyó bulinak. Profik és dilettánsgyanúsak, celebek és kétes értékű hírességek nyomják a népnek (és nekünk is a csukott ablakok mögé) a válogatottnál válogatottabb műfajú zenéket. Egy a közös bennük, hogy majdnem mindenikben van dob, és hogy az rettenetesen dolgozik, csak úgy remegnek tőlük a többszáz éves épületek falai, ablakai.

Hiába, a nép vigad. Ha van bánata, akkor azért, ha nincsen, akkor meg azért. Esténként zsúfolásig vannak a sörsátrak alatt kialakított padok, asztalok, folyik a sör, nagy boglyákban pusztítják a miccset, mititejt a helyi meg a környékbeli településekről összeverődött népek.

Kicsit odébb a városközponttól, másik színpad is várja az érdeklődőket, ezen a lakodalmasabb fajták mennek ezerrel. Itt késő este még egy tűt se lehetne leejteni, annyian vannak. A nép nagyobbik része igazából ezt szereti. A valamikori milícia épülete előtt szinte rá vannak építve a színpadra a sörsátrak, mindegy, ez a jó, van, aki legszívesebben onnan kelne, majd onnan feküdne. És hull az aranyeső a szép kis házra, a milícia egykori épületére. Bem József és az egykori negyvennyolcas hős, Tuzson János őrnagy szobra pedig az egykori mozi épülete előtt, ami jelenleg 4You (magyarul 4Júh) nevű pizzázó és diszkó a dübörgő kisszínpad háta mögött, csodálkozva néz az utókorra.

Miközben maximumon szól a nóta, és bőgi vele a helyi ember: „Szomorú a székely sorsa!"

---

2011. augusztus 19. (péntek)

 

Két lej

 

Vasárnap reggel fél nyolc körül a konyhában készítem oda a teavizet a gáztűzhelyre, amikor a bejárati ajtónál csöngetnek. Még a család minden tagja alszik, ilyenkor nem szokott jönni senki hozzánk. Mire kilépek, a feleségem pizsamában a tíz-tizenöt centire nyitva hagyott bejárati ajtótól akkor lép vissza a ruhafogas alatt levő táskájához, a pénztárcáját elvenni, és kinyújt az előszobában várakozó, láthatatlan valakinek valamit, vélhetőleg pénzt. Hangtalanul csukódik a lépcsőház ajtaja, és csukja a bejárati ajtót is a feleségem, és az illető már megy is lefelé a lépcsőházban.

Ilyenkor még az egész udvartér csendes, semmi mozgás sehol, a főtér is kihalt, elvétve egy-egy kósza lélek vág át rajta csupán, három-négy tagból álló kutyafalkák, parkoló autók itt is, ott is, hétvégi, vasárnap reggeli kihaltság mindenütt. Csak úgy jó óra múlva kezdenek szállingózni az emberek a kantai városrész irányába, a misére.

Kiderül, hogy a szomszédos udvartér egyik házából járt itt az egyik bérlő felesége, és vasárnap reggeliben két lejt kért a feleségemtől. Nem nagy pénz, 120 forintnak megfelelő lej.

Nemrég, olyan egy, másfél  éve költöztek még vagy két-három családdal együtt a szomszédos épületbe, az egykori elemi iskola, majd pénzügyi hivatal volt épületébe, amelyet nemrégiben visszakapott a tulajdonosa az államtól, úgy-ahogy lakhatóvá tett benne pár lakrészt, és kiadta ezeknek a családoknak. A nagy L betű formájú lakásunkban az L betű rövid szárának végén (bütüjében) található fürdőszobánk ablaka nyílik arra az udvartérre, meg az L betű rövid szárának oldalán elhelyezkedő konyha magasra vágott, háromszögű szellőztető ablaka van azon az oldalon. Úgyhogy tavasszal, nyáron, főzés közben, a konyhában, vagy a fürdőszobában szinte minden hétvégén élvezhettük az új szomszédok szinte teljes hangerőre állított magnóját a válogatottnál válogatottabb zenei anyagokkal. Kacor Feri, Bunyós Pityu, Postás Józsi, Lagzi Lajcsi, általában ezek voltak a menők, vagy általam beazonosíthatatlan énekesek, még innen tőlünk is. A férfiak hét közben eljártak valahová dolgozni, tavasszal, ősszel, mezőgazdasági szezonmunkák idején a nők is valahová napszámra. Hét végén pedig kiültek a függőfolyosóra, a keskeny, két épület közé beszorult, árnyékos udvarra, és zenehallgatás közben főztek, mostak, takarítottak, fát vágtak stb. Télre, majd minden vasárnapra, már csak a favágás maradt, annyit vágtak minden hét végén maguknak, amennyi a következő hétre elég volt, így minden hét végén hallgathattuk a láncfűrész összetéveszthetetlen hangját.

Időnként, nyári, őszi estéken, ahogy az ilyen családokban lenni szokott, egy-egy kikerülésre is sor került, mint a vallási ünnepeken a környékbeli falvakban, amikor a hívek búzaszenteléskor kivonulnak a falu végére, megkerülik a határt, majd visszajövet a templomot, aztán bevonulnak az Isten házába. A fürdőben akaratlanul is fültanúja lehetett bármelyikünk az ilyen kikerüléseknek, akárcsak egy zenekar főpróbájának, amikor a részegen hazaérkezett férj baritonja kezdi a koncertet, de ugyanő párhuzamosan a dobokon is meg a réztányérokon is játszik, valamelyik asszonyka szopránja válaszolgatott kitartóan a bariton, a dob és cintányér hangjaira, gyerekek hegedűcincogása, visítozó szűkölése kísérte a baritont és a szopránt, majd a végén valószínűleg összetörték a zeneszerszámokat is, mert olyan puffogó, csörömpölő hangok hallatszottak a szomszédék irányából, mintha valamilyen hevimetál együttes verné földhöz a jól sikerült produkció végén a gitárokat. Aztán hirtelen csend lett, de előbb sírás, visítozás, majd szipogás hangjai hallatszottak. Volt olyan is, hogy azt gondolta az ember a vécén kuporogva, hogy mindjárt egymás torkának nyiszálása következik.

Ez, aki ma reggel hozzánk feljött, egyike a három család valamelyik feleségének, vékony, görnyedt, szikár nő, azt mondja a feleségem, s hogy valamelyik nap találkoztak az utca végén, s ekkor fedezte fel a hölgy, hogy tanította az asszony az egyik gyereküket. Ma reggel pedig, mint ismerőshöz, becsengetett két lejért. Vajon a doboz cigaretta árából hiányzott volna még ennyi pénz?

 

---

2011. augusztus 13. (szombat)

A hely (Évforduló)

Nem vicc. És nincs benne semmi önsajnálat, patetika, szenvelgés, álságosság, mártírkodás, semmi. Nincs mögöttes üzenet, célzatosság, szánalomkeltés. Ugyanis az utóbbi időben más szemmel nézem ezeket a helyeket, mint eddig. Nem mintha úgy érezném, hogy itt volna az ideje megbarátkozni az ilyen helyekkel, mert a mai átlagéletkorok szerint még kellene legyen hátra. Nem is az az érzés vezérel, hogy soha sem lehet tudni, egyik nap vagyunk, másnap meg nem. Még csak az utóbbi években a tágabb családban megesett halálesetek száma sem. Csupán olyan helyeket nézek, ahol leginkább el tudnám képzelni azt, ami majd ez után következik. Magyarán: ahol majd azt a helyet szeretném. Mindig furcsálltam azokat, akik már életükben elkészíttették maguknak a sírhelyet, belevésetve a saját meg a feleségük nevét is a márványba, a születési évszámot, majd egy vonalkával jelezvén, hogy a másik évszám még hátra van. Aztán Mindenszentekkor elégettek pár gyertyát a saját üres sírhelyük fölött, a gondosan takarított, virágokkal beültetett síron; ezzel mintegy előre elsiratták magukat, évente megtartották a főpróbáját annak, hogy milyen is lesz, amikor nem lesznek, és majd mások, esetleg a gyerekeik álldogálnak némán azon a helyen.

Akkor már mindegy lesz, hogy hova tesznek, mondja anyám apósom gyászmiséje előtt, amikor nekiindulok, hogy szétnézzek a Perkő alatti temetőben, nem titkolván, hogy esetleg a megfelelő hely keresése is megfordult a fejemben. Mert ott van a szülőfalum temetője, ott van két sírhely is, a felmenőké, oda is lehetne... Kigyalogolok a középkori templom balján elterülő, az első kapuval szemben levő út emelkedőjén, egészen a szentléleki temető legfelső felét határoló kőbánya alatti fémkerítésig. Úgy a temető háromnegyedéig vannak zsúfoltabban a sírok. Egészen kint, az út bal oldalán több apró sírhely, ezen a részen szoktak halottak napján a helyi barnább lakosok a csendes emlékezésből részeg, gajdolásos, hangoskodásos siratást csinálni. Ilyenkor azok a nők még hangosabbak, vagy csak elevenebbek, hamarabb megkapja őket az elfogyasztott kerítésszaggató pálinka vagy egyéb flakonos ital, úgyhogy nem ritkán hangos veszekedésbe szokott torkollani a szinte egész délutános, vontatott gyászszertartásuk, amibe még a hajtépés, a taszigálódás, a korábbi ügyes-bajos dolgok hangos tisztázása is belefér.

Nem számít már, hogy hol leszel akkor, mondja anyám, amikor apósom sírjától kifelé indulok, a temető felső végébe. Ott már megritkulnak a sírhelyek, csupán pár darab található belőlük itt is, ott is. Csipkeerdő, tavalyi száraz gaz, egyszóval látszik, hogy ezen a részen még kevesen temetkeztek, és nem takarították el rendesen azt a részt. A temető felső felének számít, általában ilyen helyekre temették korábban az öngyilkosokat, a megkereszteletleneket.

Amikor kiérek, visszafordulok, szemben az egész Felső-háromszéki medence látszik, közelebbről a Várossal, körben pedig a távolabbi, kéklő hegyekkel. Bal oldalt, keleten, Nyújtód felől, a Feketeügy, az Esztelnek-patakán túl emelkedő hegyek mögül teliben találja a helyet a felkelő nap, jobb oldalt, a napnyugati részen, Kővár, Torja, Futásfalva és a Tarnóczyak egykori várának irányából, ahol a Kászon-pataka kanyargózik a völgyben, a lemenő nap sugarai fürösztik az emelkedőt, mint most is. Csend van, nem ér el eddig a Szentföld felső felébe vezető országút autóinak a zaja. Első falu ide a szülőfalum, négy kilométerre fekszik. Itt, a Perkő tetején elterülő fenyőerdőben jártam annyiszor kirándulni, gombászni, búcsújárni, még gyerekként, majd később felnőttként is, és a gyerekeimet is ide hoztam annyiszor. A szemben levő kisváros pedig a szülővárosom. A faluból pedig, amelynek a temetőjében állok, származik a feleségem.

Csendes, nyugodt este van. Amikor beérek a temetőből, már nincs senki a templom körül, már a kaput is bezárta valaki, csak a nagy fák strázsálnak a templom közelében. A teljes aranysárga díszben pompázó egyik fa előtt/alatt a tavaly ősszel megörökítettem az életében első alkalommal ezen vidéken járó Krasznahorkait. Azt mondta akkor ott, a fa alatt, a templom előtt, hogy érzem-e, hogy milyen kisugárzása, energiája van ennek a helynek.

Vajon nem számít, hogy hol leszel majd akkor, kérdezem magamtól. És a válaszom is megvan.

Ma van édesapám halálának huszadik évfordulója.

---

 

2011. augusztus 9. (kedd)

Kis székely kultúrglosszák

 

Kultúrát a végekre!

 

Figyelem! Figyelem!

Ma este hét órától a helyi kultúrotthonban a Csárdáskirályné fog... izélni...

Elölről tízezer, hátulról ötezer, gyermekeknek - fennállva - ingyen...

 

Bál

 

Zene, állj! Kicsi fiamnak a kicsi fekete kalapocskája elveszett. Ha reggelig meg nem kerül, mindenki kicsi fekete kalapocskát szarik!

Zene, in-dulj!

 

Hölgyválasz

Kedves közönség, a hétszentségit! Fehérnépválasz, a hétszentségit! Fehérnép fehérnéppel nem táncol, a hétszentségit!

 

Kérdezek - felelek

(Kocsma után, szabadon)

Vajon kié ez a szép emeletes, medencés nagy ház? Talán bizony a Kovács Péter szomszédomé?

Neeeeeeeeeeeem!

Vajon kié ezek a szép gimbes-gombos csatornák a házon, s ez a parabola-antenna vajon kié a ház tetején? Talán bizony a Szász Kálmán szomszédé?

Neeeeeeeeeeeem!

Csak nem az enyém mindez?

Deeeeeeeeeeeeee!

2011. augusztus 6. (szombat)

Ez az a ház

Mióta megvan, lassan hét éve, a nyaraink nagyjából ott telnek. Négy-öt nap Kászonújfaluban, aztán haza Kézdivásárhelyre, ahol rendesen lecsutakolódik a család a fürdőkádban, majd pár nap múlva megint vissza a Kászonokba. Kis falusi parasztház, udvar, kert, zöldségessel és fiatal gyümölcsfákkal, amelyeket - rokoni segítséggel - én ültettem öt-hat évvel ezelőtt. Mindössze nyolcszázötven négyzetméter az egész terület, házastól, csűröstől, kertestől, mindenestül. Minden megvan, ami egy falusi gazdasághoz szükséges volt valamikor. Csűr a szénának, sarjúnak, a hozzáépített istállóval, ami szállásul szolgált egykoron az állatoknak. Ide most a felvágott fát hordtuk be, itt tároljuk a téli-nyári tüzelőt. Hideg pince is van az élelmiszerek tárolására. Előtte meg pincelakás, innen lehet a pincébe belépni. Valamikor - a pince és a pincelakás fölötti szobákat kímélendő - a pincelakásban laktak, itt  mocskolkodtak nyaranta, az volt a konyha, ott történt az égvilágon szinte minden: evés, alvás, vendégfogadás; de ott készítették a disznóknak a moslékot, és ott ettek maguk is; a csikókályhában ott tüzelgettek hűvösebb napokon; ott füttöztek, melegedtek a kályha mellett, és ott volt a kemence is, ahol a kenyerüket heti-kétheti rendszerességgel sütötték.

Az öregúr, Pál Ignác neve, akié a ház volt, bele van vésve a  szomszédos telekkel közös kerítés közepén álló rakott kőkút keresztfájába: Szőcs János és Pál Ignác, túlsó felén meg az évszám: 1928. Pál Ignác falusi füvesember volt; fotóit nézegetve, amolyan aprócska, kék szemű, jóságos arcú bácsika. Hozzá fordultak a faluban, ha kiment valakinek a bokája, vagy ha bármilyen egyéb baja lett az illetőnek. Állítólag disznózsírral meg húzogatással gyógyított, és persze a füveivel. Azok, akik az 1979-ben elhunyt, gyermektelen Ignác bácsitól meg Julis nénitől "elörökölték" a bessőt, hagytak csapot-papot, nem érdekelték őket az öregek után maradt emlékek, ha nem kell, vesse ki őket, mondta a már idős és enyhén buggyant nénike megtermett veje, ki a szemétbe mindent. Persze nem dobtam ki semmit, megőriztem mindent, a katonakönyvtől kezdve a fényképekig, a szentképeket és bútorokat, gyertyatartót és hombárt a csűrben, még egy gyalogszánam is van és egy osztováta is. Azok is a csűrben, szinte használható állapotban. A házat rendbe rakattam, megmaradt ugyanabban a formájában, ahogy kaptam: fatornácos-ereszes kőház, nagy téglacsűrrel, szinte tizenöt méter mély, tiszta vizű ásott kúttal. Hatéves diófája árnyékába már az egész család be tud telepedni nagy kánikulában. Jó olvasóhely, az alacsony dióágak kellemes hűvösséget biztosítanak az ott üldögélőnek.

Utoljára nem az egyszerűbb Kézdi-Csíkszereda útvonalon mentünk, hanem tettünk egy kerülőt Bálványos felé. Bálványos előtt megálltunk gombászni egy-két órácskára. Ahogy errefelé mondani szokás: a keserűgombát kaszálni lehetett, annyi volt belőle, de találtunk bőven rókagombát, még kevés kenyérgomba is került a tarisznyáinkba. Felfelé pedig megtöltöttük flakonjainkat a 18-as kilométerkőnél levő sós borvízből, ami kitűnő ital a savas gyomrúaknak. Aztán a Szent Anna-tó felé a letérőnél Bükszád irányába fordultunk, majd Tusnád és Csíkkozmás érintésével visszakanyarodtunk, a Nyerges-tetőn át, a Kászonok felé. Megkóstoltuk még a tusnádi borvizet is egy pihenés erejéig. Aznap este Újfaluban a teljes közvetlen szomszédság keserűgombát evett. Másnap reggel pedig megjelentek a közös kút csatornájában a szomszédok házi tojásai, házi teje stb.

---

 

2011. július 31. (vasárnap)

Petőfi

Ülünk Dani fiammal a kászonújfalusi teraszon, esik az eső, a szél suhogtatja, fújja, rázza, csavargatja az udvaron a fákat. Alig órája még sütött a nap, egy gólya szállt a szomszéd kéményére, billegette magát egy ideig és hangos kelepelésbe kezdett. Később átrepült a csűrünk tetejére, megállt a bal oldali kereszt mellett, tollászkodott. Majd végiglépegetett a kupásokon, át a másik keresztig, a majd kilencven éve oda rakott vaskeresztet próbálta megmozgatni a csőrével, és ha sikerül kivennie, tán - gondolom én - beépítette volna a fészkébe.

Kereszt a gólyafészekben.

Ülünk tehát a teraszon, szórja a szél be a lábunk elé az esőcseppeket, és bámulunk a csűr és a szomszéd istállója közötti résen befelé, a túloldali dombok, kaszálók irányába.

- Olvassunk verseket - javasolja Dani, és ennek nem lehet ellent mondani.

Az iskolában a nyári vakációra házi feladatnak kapták, hogy házi olvasmányként el kell olvasni, a János vitéz meg egyebek mellett, hat Petőfi-verset, amiből kettő legyen tájleíró, kettő családi-vers, kettő pedig forradalmi költemény. Készültünk, hoztuk a Petőfi-kötetet, ott van mögöttünk, a ládán. Ki is keressük, el is olvassuk őket, többet is, mint hatot, az Arany Lacinak címűt hangosan kétszer-háromszor is újraolvassa.

Ragyog a tekintete, érti, fogja, szereti. De nem csak ezt, a többieket is: A puszta, télen, A Tisza, István öcsémhez, Egy estém otthon, Egy gondolat bánt engemet, Falu végén kurta kocsma, Ha férfi vagy, légy férfi, Reszket a bokor, mert... stb.

Egyszer csak felnéz a gyermek, és azt mondja a versek hatásától csillogó tekintettel:

- Apuci, te olyan régen nem írtál verset, miért nem írsz te is ilyeneket, mint Petőfi Sándor?

Hát igen.

---

Revans,

avagy második ostorcsapás

 

Az asszony nagyon erős gyomortáji görcsre ébredt.

Valahogy ki kellene mennie.

Éjszaka közepe lehetett, jóval túl már éjfélen, egy-egy elvétett kakaskukorékolás törte meg a nyáréjszakán békésen szunyókáló falu csendjét.

Lassan feltápászkodott, jobb oldalára fordult, felsőtestét megemelte, jobb kezére támaszkodva felnyomta magát, egészen ülő pozícióba. Nem volt mit tenni, digitálisan, az ujjával afféle elzáró módszert kellett alkalmaznia, hogy át tudjon lépni a mellette gyanútlanul szuszogó urán. Csakhogy az átlépéshez a most ollóként összeszorított lábát is szét kellett lassan-lassan mozdítania. Pici résnyire engedett csak az olló, majd még egy kicsit, még egy kicsikét, és így tovább. Amikor már egyik lábát átcsúsztatta a férje másik oldalára, az ágy külső felére, s még egy nagyon óvatos rugaszkodás kellett volna csak, kezével óvón-zárón a hátsójában, hogy a másik, még innen maradt lábát is a jobbik után áthozza, akkor...

A fájdalom zúgva-bőgve törte át a gátat, és keresztben végigsuhintott a férj fehér, kikeményített hálóingjének pontosan a mellén.

De erre már az addig békésen szuszogó férj is felriadt, mint a nyíl, úgy pattant ki az ágyból, szinte magával sodorván a lehetetlen testhelyzetben fölötte terpesztő asszonyt.

- Az istenit! Még aluvó álmában es leszarják az embert.

2011. július 21. (csütörtök)

Nászéjszaka

Ahogy az illik, kellőképpen meg volt illetődve a fiatal asszonyka. Az ifjú férj pedig - „jártkőttebb", bátrabb és rámenősebb lévén - megpróbálta valahonnan más irányból megközelíteni a dolgokat; bátorítani, belendíteni ifjú feleségecskéjét abba a dologba, amit  eddig - tiltás ide vagy oda - hagyományos módon már egyszer-kétszer megpróbáltak. Így hát mindkettőjüknek teljesen új és szokatlan helyzet volt, amikor az ifjú férj eljátssza, elmutatja, hogyan teszik például a hátsó udvaron a kakas és a tyúk.

Hogy most úgy mü es!

Négykézlábra ereszkedett, hogy ide nézz, s hogy nem kell félni, satöbbi.

Gyomorideg, meg minden egyéb közrejátszhatott, mert a heves átfordulástól, a játékos négykézlábra való ereszkedéstől, meg ki tudja, mitől, egy gyöngéd, halk, sóhajszerű, éppen hogy csak diszkrétnek mondható, leheletszerű hangocska is elhagyta az olyannyira szentnek tekintett éjszakát ezennel akaratlanul is megszentségtelenítő férfitestet.

Az asszonykának sem kellett egyéb, mert a magát elfingó ifjú férj ebben a furcsa kutyapozícióban olyan nevetségesnek tűnt, hogy fékezhetetlenül, visszatarthatatlanul kitört belőle, gurgulázva kiszabadult a nevetés. Felhúzódott az ágy végébe, lábát maga alá vonta, a paplant maga elé húzta, és csak rázta, rázta a kacagás.

Igen, csakhogy nem volt itt még vége.

Mert nem lehetett még vége.

Mert nem lehetett a színről már egykönnyen levonulni.

Ami elkezdődött, az valahogy be is kellett fejeződjön.

Jaj, istenem, de hogy?

Csorgott a verejték a férfiról. Mintha mozdulni sem akarna, vagy nem is tudna, de nem is merne, ott maradt ugyanúgy, négykézláb, teljesen szoborrá dermesztve magát, mintha abba sem akarná hagyni soha már, és szorította, ahogy csak bírta, tartotta vissza azt, amiről ő már érezte, hogy sajnos (már ez is!) teljesen visszatarthatatlan, hogy kontrollálhatatlan, hogy nem ura már ennek a testnek, és a megszégyenülése most már végképp és teljes egészében elkerülhetetlen, mert csak egy árva mozdulat, és kitör belőle, mint a láva, forrón és zabolázhatatlanul, és végigcsattan a frissen vasalt damasztlepedőn az egy egész életre szóló férfiúi megszégyenülésének pecsétes dokumentuma.

---

 

2011. július 15. (péntek)

Győzelem

Az öreg pityókatokányt készített magának. Egyedül élt, így hát maga kellett elkészítse a vacsoráját. És amilyen az lett, olyat evett. Időnként a teste tiltakozott. De az öreg nem hagyta magát, megpróbált felülkerekedni a testével szembeni csatában. Mint ahogy most is. Mert a pityókatokány rettenetesen sósra sikeredett. Nekiült vacsorázni, bekapta az első falatot a tokányból, de sehogy sem akart ízleni.

- Nem tetszik? - mondta magának. - Nem baj, megeszed később!

Azzal felkerekedett, magához vett két üvegkorsót és átment a szomszédos faluba borvízért.

Négy-öt kilométer oda, négy-öt kilométer vissza, hegyen-völgyön, úton, út mellett, ahol éppen sikeredett. Megtöltötte a küpünél a korsóit, összekötözte a korsók fülét, majd egyiket elöl, másikat hátul átvetette a vállán. Így menegetett hazafelé. Már majdnem otthon volt, amikor egy nagyobbacska sáncon át kellett ugrania, és az ugrástól a hátul levő korsó leszakadt, az üveg eltörött, a borvíz szétfolyt, azon nyomban felitta a föld. Az öreg haragosan visszafordult, tüzes pillantást vetett a korsó cserepeire:

- Ha leestél, ott maradsz!

Otthon újra maga elé tette a pityókatokányt.

- Ha az elébb nem tetszett, megeszed most! - dörmögte maga elé. De a pityókatokány még sósabbnak tűnt, az istennek sem akart lemenni még egy villával sem belőle. Megfogta, félretette.

- Nem baj, majd megeszed holnap! - azzal ivott egyet a korsójából, majd mint ki jól végezte dolgát, lefeküdt és elaludt.

Másnap mint a farkas, olyan éhesen ébredt. Kotyogtak a szemei az éhségtől. A pityókatokány ott volt a kályha szélén, már jól meg volt bőrözve a teteje. Megfogta, maga elé tette. Falt belőle két villával, ivott utána a borvízből, majd megint és megint. Kis idő múlva semmi nem volt már az edényben. Az öregnek ragyogott a szeme a győzelemtől.

- No látod-e, hogy most megeszed? - mondta magának diadalmasan.

---

 

2011. július 12. (kedd)

Vadverem

Most már lassan harmadik éve, hogy ilyenkor, júliusban elmegyünk fel, a szülőfalum fölé, az erdőre. Távolabbi erdők ezek, jó másfél, két órát is kell gyalogolni, hogy odaérjünk az Egres-kúthoz, ahol aztán megtelepedünk, elfogyasztjuk az elemózsiát, amit vittünk.

Természetesen az egészben az út az érdekes. Járni azokon a helyeken, ahol valamikor, még gyermekként, magam is voltam apámmal, nagyapámmal. Ők is ugyanúgy mutogatták, magyarázták a kaszálók, dűlők, dombok, oldalak neveit, mint én most a gyerekeimnek, hogy így adják tovább mindazt, amit tudtak a környékről, ahol ők még gyermekkoruk nyarainak jó részét töltötték. Akkoriban még azokat az erdei kaszálókat is megkaszálták, így hát minden nyáron összeszedték az egész pereputtyot, és felköltöztek a kaszálás, takarás idejére a Vadverembe. Kalyibát építettek maguknak, kaszáltak, takartak, esténként pedig összeültek a többi, szintén ott tanyázó falusiakkal egy-egy tűzhely mellé, és éjszakába nyúlóan elbeszélgettek a vöröslő fahasábok fényénél. Egyik nagybátyám ott is született, a Bekében. Nem csináltak túl nagy gondot belőle. Voltak asszonyok, akik segédkeztek a szülésnél, aztán egy jó puha szénaágyat készítettek a szekér derekába és hazaszállították az anyukát, vagyis nagyanyámat és az újszülöttet. Rajta is maradt nagybátyámon a Beke név.

Szombat reggel most is összegyűltünk két-három rokon család, és megtettük a már harmadik éve hagyományos kirándulásunkat. Ilyenkor a faluból kivágunk a Puzsi-patakán, menet megnézzük a falu egyik legcsodálatosabb helyén található román fatemplomot és a temetőt, aztán a Csemetés-kerten át kijutunk a tetőre. Nemrégiben egy óriási keresztet állíttatott a falu a Csemetés-kert fölött, ott megszusszanunk, aztán irány a Butu, át a Szél-kapun, ki a Kőhát oldalán, az Oláhmezején, majd a Huddó-kert környékén elszéledünk az erdőben gombát, áfonyát, szamócát szedni.

Azt mondják, hogy medvék is vannak erre bőven, hála istennek mi még távolról sem láttunk egyet sem belőlük. Az idén nem nagy a gombazsákmány: pár csiperke, néhány szemcsésnyelű tinórú, egy-két pöfeteg. A máskor rengeteg keserűgombának most nyoma sincs, rókagombát sem találunk egyet sem. Nagy fű van az erdő között, mintha a természet lassan foglalná vissza mindazt, ami egykor teljesen csak az övé volt.

Húsz évvel ezelőtt még élt apám, amikor egyszer nekiindultunk, hogy az Egres-kút környéki pihenőhelyünktől felmegyünk az egykori kaszálóik helyeire. El is indultunk, de az út elején a nők, anyám és a feleségem medvenyomokat és gőzölgő medvemaradványokat fedeztek fel, így visszafordultunk. Azóta sem került soha alkalom arra, hogy eljussak a Vadveremig. Igaz, nem is volna, aki már megmutogassa azokat a helyeket.

2011. július 8. (péntek)

 

Három szilvatermés

Minden vasárnap reggel ott ment fel a férfi, hóna alatt egy szépen összehajtogatott farmernadrággal.

Ő seperte a kapu elejét. Köszöntek egymásnak. Kezet fogtak.

- Hova, hova ilyen reggeliben?

A férfi titokzatoskodva vágott a szemével:

- Ha sikerül, megmondom.

És így ment ez hétről-hétre. Jött a már jó negyvenes vénlegény vasárnap reggeliben, hóna alatt a farmernadrággal, ami akkoriban, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján nagy értéknek, igen keresett árucikknek számított arrafelé. Ha valamelyik városi üzletbe román farmert vagy kolozsvári, fordított bőrből készült bakancsot hoztak, egész napot sorba álltak érte az emberek.

Egyszer aztán sikerült a dolog.

A fickó három évet kapott az egyik szomszéd falusi fiatalkorú lány megrontásáért. Liliomtiprásért.

Három év múlva, miután szabadult, megint találkoztak, ugyanígy, szintén egy vasárnap reggel. Most nem volt semmi nála. Kicsit sápadt volt, kicsit megtört, de huncut fények ugrándoztak sötét szemeiben.

- Három szilvatermést benn töltöttem - mondta semmi szánom-bánommal a hangjában -, bent töltöttem, de megérte.

---

 

2011. július 5. (kedd)

 

Az Öregisten

 

Még alig hajnalodott, még alig kezdtek kibontakozni a házak, az utcák, a domboldal ölében megbúvó falucska hegyre futó, köves, keskeny utcácskái az éjszakai sötét csomagolásából, amikor az Öregisten már két kemény lovával kaptatott kifelé, a Kőhát oldalán, az erdő irányába.

Az Öregisten az ötvenes-hatvanas évek egyik érdekes figurája volt a szülőfalumban, én őt már csak apám, nagyanyám elbeszéléseiből ismerhettem, helyette csak kései, korcs „rokonát",  Isepassa Vizijáost, a kicsi, állandóan siető másik öregecskét, aki a beszédben is rohant mindig, selypített is ráadásul, és minden második szava káromkodás volt: Isepassa! Isepassa!

Az Öregisten állandóan törtető, magát is folyton hajtó, folyamatosan munkálkodó ember volt. Nem is tudom, hogy aludt-e egyáltalán, mindig a szekéren, a lovaival lehetett látni; reggel és este, állandóan ment valahová, vagy valamilyen terűvel jött éppen valahonnan. Szavajárása volt az Öregistenit!, ami nem is káromkodás volt nála, hanem amolyan kötősző szerepet betöltő, indulat nélkül mondott, ártalmatlan szókapcsolat! Az Öregistenit! Menyek hazafelé, az Öregistenit! S hát, ki jő szembe, mondom magamnak, az Öregistenit, hát egykori katonacimborám, az Öregistenit, úgy megörvendetm neki, az Öregistenit!

Rajta is maradt egy életre: ő volt a faluban az Öregisten.

Sok-sok érdekes figura volt a faluban, az Öregisten mellett például Döcc Giza, akinek egyik lába rövidebb volt, mint a másik, és egy-gödör-egy-domb módra (így csúfoltuk mi, gyermekek) döcögött befelé az utcánkon az esti vecsernyére vagy a reggeli misére. Vaszi Márinak valami tikkje lehetett, olyan grimaszokat vágott az alsó ajkával, miközben ezzel mintegy sztereóban, rántott egyet-egyet az álla alatt szorosra kötött fejkendő csomóján. Templomban, ministrálás közben nem mertünk ránézni, nehogy elröhögjük magunkat az oltárnál. Így is kerülgetett állandóan a nevethetnék, csak oda kellett magunk elé képzelnünk Vaszi Mári csücsörítéseit, szájtornáját. Az öreg Tódortól pedig csak annyit kellett megkérdezni, miközben jól becsiccsentve, hazafelé kanyargott, tántorgott, hogy Imre bácsi, a róka milyen állat? És az öreg vette is mindig a lapot: veres, mint az édesanyád izeje, menj haza, s nézd meg!

Ők most már mindannyian csak az emlékeimben léteznek, mert, mint ahogy nagyanyám mondaná: mán a porik sincs meg. Mint ahogy nagyanyám is jó régen a föld alól mond egy-egy ilyen mondatot még nekem.

Akkoriban éppen új pap került a faluba, ez mindig nagy esemény volt, nem ismerte még a nyájat, a falu lakóit, egyet-kettőt csupán, hiszen még a szolgálata elején volt. Egyik alkalommal meg akarta kérni egyháztanácsosát, hogy segítsen be a téli tüzelő beszerzésében, s ha tud, akkor holnap hajnalban jöjjön el még vagy két-három másik fogatossal együtt az egyház részére fát szállítani. Ekelt-mekelt (apám szavajárása!) a bácsika, forgatta a kezében a simléderes sanatér sapkáját, aztán kibökte:

- Nem lehet, plébános úr, holnap nem lehet...

- Holnap nem? Nem alkalmas valamiért?

- Nem, plébános úr, mert az Öregistennek mán elígírkeztem!

---

2011. június 29. (szerda)

Dulcsásza

Kászonújfalusi szomszédasszonyunk kérdezi, hogy nem akarunk-e dulcsászát készíteni, most nyílik ugyanis az udvarukon a százlevelű rózsa, ami alapanyaga ennek a kitűnő édességnek. Nem készítettünk még soha eddig, de - mint mondják - az itteni falusi szomszédságnak már hosszú évtizedek óta kedvelt finomsága. Akkoriban, amikor még nem volt ekkora divat errefelé a kávézás - meséli közvetlen szomszédunk, a hetvenes évein túl járó Anti bácsi -, akkor a vendégeknek egy kis tányérra kitettek egy-két kanállal a dulcsászából, melléje egy pohár vizet, és ezzel kínálták őket, ez helyettesítette a kávét. Száztíz darab rózsa kell hozzá, egy kilogramm cukor és egy citromnak a leve. Fakanállal el kell dörzsölni a megtakarított sziromleveleket, majd az egészet sűrűre kell főzni. De már hozza is Anti bácsi a szakácskönyvet, egy eléggé megviselt darabot, anyai örökségét, Az Ínyesmester szakácskönyvét, a budapesti Athenaeum egy 1935-ös kiadását. Házilag kemény kartontáblák közé helyezett, gerincét szövetanyaggal helyettesítő, több mint ötszáz oldalas kötet, lapjai megsárgultak, itt-ott elkoszolódottak, több helyütt is szép, kalligrafikus beírásokkal tarkítva. Az anyuka Bukarestben szolgált a múlt század első évtizedeiben, még ő írogatta be a lapszélekre, egy-egy recept jobb vagy bal oldalára saját, gyakorlati, gasztronómiai észrevételeit, megjegyzéseit.

Micsoda véletlen találkozás! Bő hónappal ezelőtt hoztam el Pestről Cserna-Szabó András Mérgezett hajtűk című kötetét, ahol külön írás foglalkozik magával az Ínyesmesterrel, Magyar Elekkel, akinek 1910-ben még egy verseskötete is megjelent Tiszavirágok címmel, és az ő hangjával indult a Telefonhírmondó; újságíró volt, tárcákat is írt, de fő műve Az Ínyesmester szakácskönyve volt.

Mindig is nagy élvezettel olvasgattam az olyan kiadványokat, akár a gasztronómia területéről is, amelyek személyes élmények, emlékek által tették még közelibbé, még olvasmányosabbá, szórakoztatóbbá, akár anekdotázva is, az egyébként alapos, praktikus, közérthető recepteket, leírásokat. Magyar Elek, az Ínyesmester itt úgy mesél, hogy magunk előtt látjuk a korabeli Budapestet, a szerző gyermek- vagy felnőttkorát, legyen szó a káposzta eltevéséről, az igazi tejfölről vagy akár a túrós csuszáról. Ünnepi menük és hétköznapi ételek, magyarosak és a nemzetközi konyha remekei, egyszerűek és bonyolultak, mind megtalálhatók e megsárgult könyv lapjain. Nyelve míves, tényleg olyan, mintha regényt olvasna az ember („valójában egy receptekkel bővített, mozaikos technikával megalkotott regény. Esetleg novellafüzér." - írja Cserna-Szabó), a különböző fejezetek élén rövid, igen élvezetes, személyes hangú bevezetővel, itt-ott, elszórtan még művelődéstörténeti kuriózumokkal is. El is határozom rögtön, hogy a legközelebbi alkalommal már úgy, olyan alapanyagokkal fogom elkészíteni a marhapörköltet, ahogy azt az ínyesmester ajánlja. Kíváncsi vagyok, hogy mit szólnak majd a mészárszékben, amikor kérek egy kevés „szíve gyökerét" is az egyebek mellé.

 

2011. június 24. (péntek)

Gyónás

A múlt század hatvanas éveinek a közepe. Friss házasulandó pár várakozik a gyóntatószék előtt a falu templomában. A legény rátarti ácsmester, a leányt varrónénak taníttatták a szülei, de a gyermekszülések után jó lesz majd háztartásbelinek. A húszas éveik elején vannak még mind a ketten, a lány még alig lépte át annak a küszöbét. Pár év udvarlási időre akarnak pontot tenni a másnapi esküvőjükkel. A legény igazi helyi férfitípus: büszke, akaratos, állhatatlan, gőgös; ha tehetné, gyónni is elsőnek menne be, hogy minél hamarabb túl legyenek rajta. De most úgy illik, hogy illedelmes legyen, így hát beengedi maga előtt a leányt a gyóntatószékbe. Még jobbacskán elgondolkodni sincs ideje, elmélkedni a bűneiről, hogy mit is mondjon majd bent a papnak, mert a menyasszonya máris végez, és jön is ki a fülkéből. Rajta a sor, ő következik. A templomban egyébként senki nincs rajtuk kívül, a plébános úr rendelte be őket így, előző nap estefelére, közvetlen a vecsernye utánra, hogy ne legyen másnap gond a gyóntatásukkal.

Letérdel, keresztet vet, éppen úgy, ahogy tanították neki jó pár évvel azelőtt, az elsőáldozásakor.

- Gyónom a mindenható Istennek, és neked lelkiatyám... - és sorolni kezdi a bűneit. Ez, az, amaz, satöbbi. Hamar a végére ér. És akkor megáll. Elhallgat, mint aki meggyónta minden vétkét, és már csak a feloldozást várja.

Az apácarács túloldaláról azonban megszólal az idős pap bácsi:

- Ennyi?

- Ennyi, plébános úr - rebegi, és hangjában olyan alázat érződik, mint amilyen abban rég az ideje nem volt.

- Gondolkozzál, Sándor!

- Bizonyisten, nincsen több, plébános úr.

- Erősen gondolkozzál, Sándor!

Már majdnem mondaná, hogy „Gondolkoztam, plébános úr...", amikor eszébe villan, hogy „az istenit", hiszen előttem Erzsi...

Arca majd kigyúl, úgy elvörösödik.

---

 

2011. június 21. (kedd)

Hittan

 

Pedig a plébános úr csak jót akart.

Rá akarta vezetni a kis tanítványait a reggeli és az esti ima fontosságára. Arra, hogy a napot illik imával lezárni, és egyúttal megköszönni a Fennvalónak, hogy az illető napon is megsegített; az új napot pedig reggel szintén imával illik indítani, hogy segítsen meg aznapra is a Jóisten.

A plébános úr nem sokkal előbb a bábeli nyelvzavarról beszélt a hittanórán, a gyerekek pedig ámulattal hallgatták a nyelvek összekeveredéséről a szemléletes, érdekfeszítő előadást. Aztán, az óra végén, arra szerette volna ráirányítani a gyerekek figyelmét, hogy milyen fontos az ember életében az ima, a fohász. Mert az ember az imán keresztül érintkezik a Jóistennel. És csak az a gyerek lesz jó imádkozó, aki, ugye, a szüleitől azt tanulja, hogy a nap elején és a nap végén is fohászkodnunk kell.

Távolabbról akart indítani, egy példával, egy jó példával.

Állj fel, Bernátka, fiam! Szólott rá az egyik jó templomba járó gyerekre, aki szinte minden reggel, meg minden ünnepen ott van a misén és a vecsernyéken, és ministrál rendszeresen.

Bernátka, azt mondd el nekünk, hiszen te ma reggel is voltál a szentmisén, hogy a szüleid például reggelibe' mit szoktak csinálni?

Hát, mondta Bernátka...

Ma reggel például, segített neki kedvesen a pap bácsi, mielőtt otthonról eljöttél volna, és miután édesapád meg édesanyád felkelt, mit csinált, még a nap indulása előtt?

Hát, mondta Bernátka, nem tudom, mert amikor én keltem, ők már el voltak menve otthonról.

Jól van, Bernátka, hanem akkor azt mondd meg nekünk, hogy esténként például édesapád, akiről tudjuk mind, hogy szintén jó templomba járó ember, esténként, mielőtt lefeküdnétek, olyankor mindig mit szokott csinálni?

Hát... mondta Bernátka.

Na mit, kérdezte jóságosan a pap bácsi.

Esténként-e?

Igen, Bernátka, igen.

Hát... nyújtózkodik s fingódozik.

---

2011. június 18. (szombat)

Ajános és a pungás csürke

Akkor már a tanításban megőszült falusi igazgató bácsi majdhogynem toporzékolt dühében. Ez nem lehet igaz, ilyen nincs, miféle magyar emberek az ilyenek, szinte ugrált a tehetetlen méregtől a katedra mögött, csattogtatott, a naplót dobálta jobbra-balra. Pedig nem történt semmi, csak az egyik fiú pungás csürkének nevezte az üzletben nagy ritkán kapható, nejlon zacskóba csomagolt, fagyasztott csirkét. Pungás, azaz zacskós, románul.

Úgy nézel ki, mint egy pungás csürke, kiáltotta valakinek, és pont akkor lépett be az igazgató elvtárs, hóna alatt a naplóval, és éppen magyar órára. Egyébként is irtotta, mint a gyomot a román szavakat a tanítványai szókincséből; a közszájon forgó buletin (személyi igazolvány), abonament (bérlet), borkán (befőttes üveg), punga használata is főbenjáró bűnnek számított; ám most ez a pungás csürke egyenesen gyilkosságnak a szemében, a tiszta magyar nyelv megerőszakolásának, keresztre feszítésének. De nem kegyelmezett a magyarországi rokonok ajánosozásának, apéterezésének, adénesezésének sem, kegyetlenül lecsapott rájuk is, és elítélte, megbélyegezte őket, akárcsak a pósta szót és társait, és egy életre belénk verte, hogy a helyes magyar beszédben nem teszünk névelőt a tulajdonnevek elé.

És most ott állt a hetedikes fiú, egyik lábáról a másikra ereszkedve, egyik kezével a padba kapaszkodva, megszégyenülten. Ott áll a szerencsétlen Bandi András a pungás csürkéjével, kapargatja körmével az iskolapadot, és töri a fejét, hogy mit is tudna mondani az aznapi leckéről, Mikes Kelemenről. Kinyögi, hogy Mikes ott bujdosott Nagy-Törökországban, annak is a fővárosában, Rodostóban. Micsoda, bődüli el magát az igazgató elvtárs, és majdnem széttépi a katedrán a piros abroszt. Micsoda? Bandiandrás, hol élünk mi, Bandiandrás? Ro-mániában, nyögi ki a fiú. És melyik Románia fővárosa?

No, ez jó kérdés.

Csend lesz hirtelen az osztályteremben. Idegességében elkezd fel és alá sétálgatni az igazgató bácsi.

No, melyik?

Bandi Andráson végigfut a víz; nagy, kövér izzadtságcseppek jelennek meg a homlokán az erőfeszítéstől, úgy gondolkozik, úgy töri a fejét. Valaki aztán hátulról megsúgja a választ. Felcsillan a szeme a fiúnak és kivágja: Szárazpatak.

Dől az osztály a röhögéstől.

Az igazgató feje, mint a rák, majd szétrobban a vértől. Csoda, hogy meg nem üti a guta. Szárazpatak a falutól légvonalban, a hegyen át, alig két-három kilométerre található másik kicsi falu. Bocsánat, hebegi a fiú, mert valahonnan újabb mentőöv, újabb füles érkezett. Kővár, igazgató elvtárs. Kővár. Mi, hörögi az igazgató, és megtántorodik. Kővár Szárazpatakkal szinte szomszédos falu.

Üljön le, Bandi, üljön le, ne lássam többé a szemem előtt, Bandi, ne lássam többé!

---

 

2011. június 15. (szerda)

Színpad

Hirtelen az asztal végén feláll, és a zene ütemére jobbra-balra ingatva magát, a fejét picit hátraszegve, átszellemülten eregetni kezdi fölfelé a füstkarikákat. Nem törődik a jelenlévőkkel, hogy mit mondanak a mellette, a körülötte ülők, a saját felnőtt gyerekei, a közelebbi meg a távolabbi rokonsága a L betű alakban terített asztal jobb és bal oldalán. Senkivel sem törődik, mozgatja magát, billegeti a fejét, és a szájából szabályosan kikerekedő és tovahömpölygő, majd szétoszló füstkarikákat követi a tekintetével.

Június eleje, elsőáldozás, a vendéglő majdnem dugig van ünnepelőkkel; a jobb helykihasználás végett négy-öt családnak, csoportnak egyszerre szervezik ilyenkor az elsőáldozós eszem-iszomokat. Az ő asztaluk, egy L betű hosszabbik szára, annak is a „bütüje", a kijárathoz közel, a zenét szolgáltató szintetizátoros pasastól alig pár méterre található, közvetlen a hangfalak előtt.

Jó hatvanas a férfi, az egyik elsőáldozó nagytatája; az asztal végén - csak neki - külön feles palack van köményessel: „az öreg csak azt issza". Nincs egyetlen hasonló korú férfi sem az asztaltársaságban, akivel eldumálgathatna. Kihaltak a rokonságban már az idősebbek. Alig pár hónapja az utolsó is, az apatársa. Magában iszik, amikor megunja, néha-néha feláll, odamegy, odaimbolyog valakihez, valamelyik fiatalabb párhoz, egy-két szót szólni, aztán - nemsokára - vissza megint a helyére. A gyerekei nem kíváncsiak rá, ha igen is, csak annyira, hogy rászóljanak, hogy „elég legyen, többet mán ne igyon"; estefelé majd autóval hazaszállítják a szomszéd faluba, hiszen hétkor jönnek a tehenek, meg kell valakinek fejni is őket. Addig van még majdnem egy óra.

Falusi-kisvárosi népség. Alkoholisták, akik jelenleg tüntetően nem isznak; alkoholisták, akik már megint isznak; felfelé törekedők és lefelé tartók; sznobok és sznobságra áhítozók; felnőtt gyerekek és gyerek-felnőttek. Mind-mind másnak, többnek, egyébnek (valakinek) szeretne látszani, mint aki valójában: komolynak a komolytalan, józan életűnek az alkoholista, orvosnak a félanalfabéta, miniszternének a béka segge alatt leledző primitiva, erősnek a gyenge, felnőttnek a harminc-negyvenéves gyerek -, akik most így, együtt, íme, körülülik a nagy közös színjáték rokoni asztalát.

Most éppen röhögnek, teli szájjal, őt röhögik, az öreget; az egyik a mobiljával fotókat, felvételt is készít róla, az egyetlen emberről a társaságból, aki nem tesz mást, csak önmagát adja. És nem találja helyét sehogy sem ezek között.

Aztán otthon meg lehet majd újra nézni a filmet, a fotót; este, együtt, vagy máskor, később is, hogy mint lóbálja a fejét, rázza magát a „vén hülye", és hogyan eregeti a „süket öreg" a füstkarikákat.

És ettől máris jobban fogják érezni magukat, hiszen együtt vannak ők, támogatják egymást, erősítik, izmosítják a szürkeséget mindannyian.

---

 

2011. június 11. (szombat)

Orozmaró

Tetszik ez a szó nekem. Gyermekkoromban hallottam, talán nagyanyámtól először. Olyan szavak társaságában például, hogy uruszág. Ezt is a nyolcvan körüli apai nagyanyám használta, általában olyan szövegkörnyezetben, hogy még uruszágnak (orvosságnak) sem jut, olyan kevés van valamiből.

Az orozmaró pedig újabban a múlt hét végén hangzott el Kászonújfaluban. Ottani, hetvenes évei közepén járó szomszédunk időnként odajön a közös kúthoz, hol vízért, hol meg csak azért, mert beszélgethetnékje támad; sokszor órákat töltünk el a két telket elválasztó kerítés közepére, a telekhatárra épített fedett, ásott kút jobb és bal oldalán álldogálva, könyökölve. Eshet az eső is nyugodtan, mert a kút fedele megvéd, nem ázunk el. Anti bácsi a kutyáiról beszél éppen, amikor kimondja ezt az oly rég nem hallott szót: orozmaró, amiben - számomra legalábbis - benne van az oroz-orozva, benne a maró-harapó, és ha nagyon akarom, akkor benne a tekintélyes agyarakkal rendelkező, Északi-sark környékén élő ragadozó emlős, a rozmár, vagy rozmar is.

Fiatalabb kutyájáról van szó, az volt olyan orozmaró fajta, hogy hátulról, sunyin, egy mukk (vakkantás) nélkül, vagyis orozva, amikor a gazdája nem vette észre, úgy ugrott neki a lábának, vagy akár fel a hátáig egészen. De ha szemből volt, csóválta a farkát. Meg kellett válnia a két kutyája közül az egyiktől, és inkább az idősebbiket tartotta meg, amelyik az utóbbi tizenvalahány évben itt öregedett meg mellette („együtt vénültünk meg"), a kicsikét pedig, a fiatalabbikat továbbadta valakinek, aki éppen kérte, mert szüksége volt egy kutyára. „Ezt az orozmarót előtte még két helyre elvitték itt, a faluba', de mindkét helyről visszahozták, nem tetszett, nem felelt meg nekik, de ezeknél mán mingyá egy hónapja ott van, úgy láccik, bévállott..."

Maga a szó természetesen nagyanyám húsz évvel ezelőtti halála óta többször is eszembe jutott. Nem is kevésszer; és nem kutya, nem állat(ok) kapcsán.

Egyetlen szóban ennél kifejezőbben, találóbban, sűrítettebben nem lehetne ezt az állat- vagy embertípust azóta sem megnevezni.

 

---

 

2011. június 6. (hétfő)

Villám

Ülünk Dani fiammal a családorvosi rendelőben. Még nem érkezett meg a doktornő, várnunk kell, üldögélünk hát a még gyerekkoromból ismerős műbőr (vinilin) borítású, kényelmetlen padokon. Alig vagyunk páran a nagy, négyzet alakú előtérben, ahonnan jobbra-balra orvosi rendelők ajtói nyílnak. Jobb oldalon már bent van az orvos, hozzánk csak az előbb érkezett az asszisztensnő a kulccsal, éppen most nyitja ki az ajtót.

A férfi is nagyjából akkor léphetett be kintről, előbb még észre sem veszem, hiszen háttal ülünk a bejáratnak, csak akkor figyelek fel rá, amikor hallom a szomszédos orvosi rendelőből az ottani asszisztensnő hangját, hogy: köszönjük, nem kérünk.

Egy alacsony, vékony, csontos arcú, hatvan és hetven év közötti férfi az, hatalmas zöld esőköpeny rajta, orra alatt őszes szálú, nagy harcsabajusszal, olyanszerűvel, amilyent aligha láttam még a kisvárosunkban. Kezében három darab csángókas, egy nagyobb és két kisebb, füles, mogyoró-kávából kötött kosárka.

Annyira erős az a bajusz azon a napszítta, szíjas arcon, hogy szinte magához rántja a tekintetet. És olyannyira szánalmat keltő ez az ember így, ahogy van, az egész lényével, a kisebb kosarakkal a bal karján, a nagyobbikkal a jobb kezében, ahogy némán hátat fordít a másik rendelő ajtajának, és átcsoszog lassan (mintha a lábát is húzná!) előttünk a kosaraival, és bekopog a „mi" nemrég kinyitott rendelőnk ajtaján.

Bekopog és belép, de csak egy fél ajtónyitásnyira.

Mint aki tudja, hogy itt se vesznek a portékájából, mint akinek az látszik az arcán, hogy egy lej sincs a zsebében, és hogy, lehet, ezen múlik most... Mi múlik ezen? Pár napra a betevője, a cigarettája, az itala, ki tudja.

Az arcon pedig ott van már reggel fél kilenckor az aznapi, ki tudja hányadik próbálkozás nyoma, annak a fásultsága, a kétségbeesése és a fájdalma.

Estefelé, a nap végén eszembe jut megint ez a bácsika, amikor az egyik közösségi oldalon - szokásommal ellentétben - megnyitom az egyik körlevelet és elolvasom, és hirtelen valami szorongatni kezdi a torkomat, mint az abban a levélben szereplő anyaországi motorosnak, akinek a székelyderzsi templom mellett egy arra járó anyóka elmond előbb egy Petőfi-verset, majd tarisznyájából megosztja vele a pár szelet száraz kalácsát, aztán eltűnik a semmiben. A negyvenes, borostás, bőrszerkós motoros pedig ezután - amint írja - egy kicsit odébb vonulva, fejét két térde közé hajtva olyat tesz, amilyet aligha, vagy nagy ritkán az ilyen kemény, egyáltalán nem lágyszívű motoros gyerekek.

Talán megértett, felfogott valamit abból, amit azelőtt még nem. Vagy addig nem úgy fogott fel. Talán valami olyannal találkozott, amivel addig, máshol még nem. Mert mindkettő több volt, mint pusztán egy-egy idős ember, egy anyóka vagy egy öreg, nagybajszú, szomorú szemű férfi.

És ki se meri mondani, még magának sem, hogy mire gondol.

---

2011. június 3. (péntek)

Lecketerv

OSZTÁLYFŐNÖKI ÓRA

IDŐPONT: ...

AZ ÓRA ANYAGA: A természet és az élővilág tengertánca.

CÉL: Az ismétlődés, azonosság, párhuzam, ellentét, szimmetria (tükrözés) törvénye az élővilágban, a természetben.

ESZTÉTIKAI NEVELÉS: a szépérzék fejlesztése. A diákok fedezzék fel az ismétlődés törvényét a környezetükben.

AZ ÓRA MENETE: - rendtartó intézkedések

- a tisztaság, a higiénia ellenőrzése

- fegyelmi gondok megbeszélése

- az anyag megtárgyalása

- a következő óra előkészítése

Egyedem-begyedem, tengertánc...

Mit is jelenthet ez a mondóka? Honnan eredhet? Ma már erre nem tudunk felelni, de...

Hunyjátok be a szemeteket, és mondjátok magatokban: tengertánc, tengertánc, tengertánc...

Biztosan láttok valamit, amit eddig senki ugyanúgy nem látott, és nem is lát soha, de te sem fogod többé ugyanígy látni.

Rajzoljátok le magatoknak azt, amit láttatok!

Most egy vers következik, Weöres Sándor Tengermozgás című verse:

A hullámok, a hullámok, tengerhabból hegy meg árok,

fodrosulnak a hullámok, a hullámok, mint az álmok,

part-szegélyről visszahullnak a hullámok, a hullámok...

2011. május 24. (kedd)

Műszaki

 

Gyanús nekem, amikor leérek a város szélén levő, autók műszakizását is végző műhelybe, hogy a nagy udvar szinte teljesen üres. Máskor sorban álló gépkocsik, cigarettázó, egymással beszélgető, várakozó söfőrök állingálnak, de most nincs senki. A hosszú csarnokba vezető ajtó is leengedve; minden kihalt, csendes, csak egy árva autószerelő fekszik az egyik teherjárgány alatt, tőlem egy kicsit távolabb; de ő nem ide tartozik. Nézegetem, hol tudnék bejutni, amikor a nagy ajtó mellett, az épület jobb oldalán megtalálok egy kisebb, bejárati ajtót. Belépek a csarnokba, végigmegyek a hosszú szerelőgödör mellett, amelyen egy terepjáró áll most, átlépek különböző hengereken, amelyeken a kerekek forgását meg a fék működését ellenőrzik, és elmegyek egészen a préseltlemezből készült bódéig, a műszakiztató szakik hevenyészett irodájáig. Egy középkorú pasas riad fel, talán álmából, talán békés üldögéléséből. A főnököt keresem, vele beszéltem meg az időpontot, őt ismerem is, a kislányom egykori, elemista osztálytársának az apukája. Mondom, hogy épp mostanra, tehát hétfő, tíz órára vagyok programálva, s hogy elő van jegyeztetve a dolog. A pasas, akit hirtelen felriaszthattam, s aki a főnök hiányában gyökkentett egyet, vagy csak lazított ott a maga csendességében, hiszen a munkaidőből egyébként is kitelik, furcsán, zavartan méreget. Mit mind zavarják ilyenkor, amikor éppen „dolgozik"? Látszik rajta, hogy már-már a nyelve hegyén volna, hogy mért nem tudok odakint várni, de csak annyit közöl, hogy mindjárt, ezt elvégzi, int a terepjáró felé, s akkor jöhetek.

Kint jó idő van, süt a nap, a délelőttöt amúgy is erre szántam, hát várok. Az autója alatt csendesen bütykölő pasas végzi tovább a munkáját; egy-egy csavarkulccsal vagy valami egyébbel átvonul egy-egy álmatag fickó valamelyik műhely irányába, vagy vissza onnan, aztán jön még egy újabb autó, majd egy traktor, mindkettő beáll a sorba, utánam. Eléggé elhúzódik a terepjáró műszaki vizsgálata; a pasas nem siet, fogalmam sincs, hogy mi történik odabent, mert az ajtó ugyanúgy leengedve. Egy jó félóra múlva aztán felhúzódik a bejárati ajtó, int a fejével, hogy álljak a gödör fölé, a hengerekre. Ráhajtok, felnyitom a motorháztetőt; hosszú ideig keresi a motorszámot, majd bedug valamit a kipufogóba, azt rákapcsolja a számítógépre, és rácsatlakoztat valamiket az akura is. Túráztatni kell, azt mondja, fel kell melegedjen a motor, úgyhogy nyomogassam csak nyugodtan a gázpedált. Nyomogatom rendesen, közben nézem szemben a képernyőt, hogy mikor éri el a megfelelő hőfokot. Amikor eléri, kiszállok, várok. A pasas a teherautót javító fickóval dumál, esze ágában sincs odajönni. Aztán olyan jó tíz perc múlva, miután látja, hogy már percek óta az autó mellett járkálok, megérkezik. Megnézi a képernyőt, majd beül, szemben ő is a képernyővel; a kerekek forgását, meg a féket próbálgatja. Kétszer is ledögleszti, újragyújt, kiszáll, majd elébb áll, de előtte a járó motorra még egyszer gyújtást ad, mire nagyot kerren az autó. Jaj, istenem, a szénkefék, képzik fel előttem még a Daciás időszakomból az akkori tudományom, amikor hallom a furcsa, fület irritáló hangot. Nem vettem észre, hogy jár a motor, mondja, és vörös a képe. Megnézi a kanyarjelzőt, a hosszú- és a rövidfényt, a helyzetjelző lámpákat. Majd az autó papírjaival szó nélkül otthagy, és bemegy a bódéba.

Nem tudom, mit kell tennem, hát utána megyek magam is. Pötyögi egy gépbe az adatokat; nem szól egy szót sem egy darabig, aztán felnéz rám, és azt mondja váratlanul, hogy: nem lehet. Mit nem lehet? Nem jó a fék, a bal hátsó fék. A helyzetjelzők pedig kimentek. Nem lehet. Nem lehet, értem én is most már, és egyszeriben felfogom azt is, hogy ha akarnám, akkor lehetne. Csak egy kicsit alkalmasabb kellene legyek, és természetesen sokkal találékonyabb. Mondjuk, azt kellene mondjam neki, hogy ide figyeljen... uram,  az autóra nekem most nagy szükségem van, nem lehetne elintézni úgy, hogy maga is jól járjon, s hogy én se járjak rosszul. És a zsebébe nyomnék, vagy letennék az asztalra, eléje, esetleg az autó papírjai közé csúsztatnék, sarkával kilógva egy vagy két bankócskát. Egy-két piroshasút. Ő erre úgy nézne rám, mintha nagy  szolgálatot tenne nekem, mintha nem volna egyszerű, nem volna veszélytelen ez a dolog, és nagy nehezen kibökné, de szigorúan a lelkemre pecsételve: no rendbe', nem kell visszajöjjön ide, lepecsételem a papírt, de ahogy innen elment, cseréltesse ki a helyzetjelző égőket jobbról is, balról is, és a számtábla fölött is, mert azok sem égnek. És a bal hátsó féket meg kell javíttatni! Melyik bal hátsót, kérdezném én értetlenkedve, hogy kioktathasson, erre ő rácseszné azonnal, visszakézből, mindentudóan, hogy bal hátsó csak egy van, ember, a sofőr felőli, az a bal hátsó. Tudja-e, hogy én ezétt megüthetném a bokámot? Tudom, persze, bólintanék, de intézzük el valahogy; erre ő nagy tusakodások közepette ráütné a pecsétet a papíromra, bevezetné a számítógépbe az adatokat, hogy minden rendben, majd kezet fognánk, és mindenki menne a maga dolgára.

De nem így történik, mert  rettenetesen rühellem az ilyen fickókat, akik direkt kekeckednek egy kis pluszért, akik a jóindulatukért, de bármiért elvárnák a csúszót, és azt mondom: rendben, akkor elmegyek, megcsináltatok, rendbe rakatok mindent, amit kell.

De indulás előtt kapok még egy esélyt az adakozásra, mert utánam szól: de ha, teszem azt, ma délelőtt nem sikerülne, akkor jöjjön vissza délután, olyankor már nem ellenőriznek münköt annyira a központtól, s akkor mindent elintézünk.

---

2011. május 20. (péntek)

Kupi

Addig még soha nem voltam ilyen műintézményben; ám akkor valahogy úgy adódott, hogy egy munkahelyi díjátadás és ünneplés után valamelyikünk azt javasolta, hogy ne hagyjuk ki; egyszer élünk (talán ez is elhangozhatott), amúgy is itt van a vendéglő fölött, az emeleten, hát nézzünk be.

Akkor már csak hárman voltunk, ennyien maradtunk a népesebb csoportból, hárman, az ünnepség maradékai. Harmadik társunk, egy idősebb vendég, már formában volt, az utolsó két órában egyfolytában menteni kellett előle a kolléganőinket. Kétségbeesetten jött oda egyik is, másik is, hogy csináljatok valamit, az öreg nem hagy békén, olyan ajánlatokat tesz, és olyanokat mond, hogy mi szégyelljük magunkat helyette. Szóval ott tartottunk, hogy késő is volt már, a mi bulinknak vége is volt már, és hogy mi hárman, a vendéglőzáró ünnepelők nem a szállásra tartunk, hanem egy emelettel fennebb megyünk, az illető műintézménybe, magyarán: a kupiba be. Még egy palack bort is magunkkal vittünk, nehogy szomjan maradjunk odafenn.

Félhomály, pult, kényelmes fotelek, külön szeparék asztalkákkal, ülőhelyekkel; odébb, a terem végében pedig egy hatalmas fémrúd, a munkaeszköz a táncosoknak. Helyet foglaltunk, idősebb társunkat is elhelyeztük az egyik fotelben, aki azonnal el is aludt, mi pedig reménykedően ültünk le a helyeinkre. Nem kellett sokáig várni, mert jött is egy hölgy, vagy inkább kislány. Azonmód, mintha csak régi ismerősök lettünk volna, helló, helló, be is telepedett közénk egy szál semmiben. Fiatal, enyhén molett lány volt, mindössze tizenkilenc éves; valahonnan bentről, Moldvából, mondta is, hogy honnan való. Akik begyűjtötték onnan, valamelyik távolabbi, elmaradottabb moldvai falucskából toborozták több más társával együtt őt is; két-három hónapig, fél évig dolgoztattak egy-egy újabb transzportot a városban, amíg meg nem „unták" a helyi erők, aztán vetésforgószerűen kicserélték őket távolabbi, hasonló szolgáltatásokat nyújtó intézmények husikakészleteivel.

Ilyenformán mindig friss, legalábbis frissnek tűnő áru várta a klienseket.

Távolról jött barátomnak nemigen tetszett a lány, én pedig a beszélgetős, dumálgatós interjúvolást preferáltam inkább. Kérhetek egy pohár italt, kérdezte olyan ártatlansággal a hangjában, mintha csak az óvoda középső csoportjában hagyta volna el szájacskáját ez a szende kérésecske. Hát hogyne, édes lelkem, persze, hogy kérhetsz. A kéz pedig közben el-elkalandozott interjú alatt ide is, oda is; itt ugyanis lehetett, benne volt az is az ital árában. Egyébként igen türelmes lány volt, nyugalmából ki nem zökkenve, tisztességesen (lehet, ez itt nem épp a legjobb szó) válaszolgatott mindenfélére. Honnan jött, mióta van itt, milyenek a tarifák, szereti-e, amit csinál, neki mitől jó ez? És így tovább. Egyszóval igazi mélyinterjú készült itt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha megmarad belőle valami másnapra is, nem felejtődik el, s még, ki tudja, hasznát veszi az ember valamikor. (Idősebb író kollégám, aki már nem éppen zsenge ifjúkorában, a 89-es változások után rögtön, ahogy megnyitották a határokat, ellátogatott valamelyik külföldi nagyvárosban egy ilyen helyre, azt mondta volt, hogy egy írónak mindent a saját bőrén kell megtapasztalnia. Ifjabb kollégám pedig, nemzedéktársam, emlékszem, hogy egykori bécsi útjáról milyen lelombozó kuplerájélménnyel érkezett volt haza egyetemi városkánkba.)

A kedves kis hölgynek, kislánynak időnként „dolgoznia" is kellett; ilyenkor elnézést kért, és a terem másik végében található fényes fémrúdhoz libbent, és ott, a zene lüktetésére libegett, lengett egyet; máskor pedig olyan eszeveszett forgásokat csapott, mint egy ringlispíl; aztán megint enyelgett picit a rúdjával, majd nem sok idő múlva pihegve megjelent az asztalunknál. Egy ilyen táncbetét közben, magunkra maradván, belekóstoltam az italába; közönséges üdítő volt benne, amit aztán a végén a kliens pezsgőáron természetesen megfizetett. Nem hagyott nyugton a kisördög, a következő tánc alkalmával kivettem az asztal alá rejtett borunkat, és töltöttem egy rendes adagot az üdítőjébe. Észrevette, persze; ahogy visszaért, rögtön belekóstolt, és feddőleg tekintett ránk, hogy a titokra fény derült, és egy amolyan jól van, no,  én is tudom, hogy ti is tudjátok alapon, ejnye-bejnye, fiúk, de huncutak vagyunk mosollyal elüttük a turpisságot.

Nem kellett kerülgetni itt semmit; egyenesen lehetett kérdezni tőle, és ő is egyenesen válaszolgatott a kérdéseinkre. A lányokkal szereti, azt mondta, a társaival, amikor munka után, vagy csak úgy, munkán kívül, egymásnak csinálják. És nem ott, ahol amúgy szokás, hanem a másik helyen, az izmos, gyűrűs szájon. Az az érzés, az mindennel felér, sóhajtotta felénk; összehasonlíthatatlanul jó, valami plusz, még nekik is, akik ebben a szakmában dolgoznak.

A borunk szépen elfogyott, s mivel azt nem akartunk, felszedtük a fotelből idős társunkat, akinek a másfél-kétórás alvás után fogalma sem volt arról, hogy hol van. Ha azt mondjuk akkor neki, hogy le kell ő is pengesse a tarifát, mert neki is „megvolt", úgy járt volna, mint az a kupiba igyekvő öregúr a régi viccben, akinek a nyilvánosház portásnője foghegyről odaveti: ej, bátyám, hova-hova, hiszen maga rég túl van már ezen. Túl vagyok, nyögi az öreg elhaló, reszketeg hangon. Hát akkor hol kell fizetni?

Másnap reggel aztán a szállásról indulnánk hazafelé, ki-ki a maga otthonába. Barátom előtt hosszú út áll, sok-sok kilométer hazáig. Nekem csak ide, a mindössze hatvan kilométerre levő szomszédba kell átugrani. Lehordunk mindent a szállásról a ház elé, az autóhoz, csomagokat, öltönyt a vállfán, félcipőt csak úgy, szabadon, amikor keresni kezdi a barátom a slusszkulcsot.

A slusszkulcs azonban sehol.

Visszamegyünk a szobába, ágyak alá bújunk, fürdőt megnézünk, szekrényeket nyitogatunk, de a slusszkulcs nincsen. És nincs a nagykabát sincs sehol, amiben maradt a kulcscsomó.

És a Paradis csak este tízkor nyit.

És tizenhárom óra van még addig, a nyitásig.

---

 

2011. május 14. (szombat)

Repülő

Szervusz, drága barátom, megismersz-e?

Fogalmam sincs, hogy ki az, még csak sejtésem se arról, hogy ki lehet ez a jó hatvanasnak látszó, kék munkaköpenyben, simlis sapkában felém siető férfi. Olyan lelkes, hogy szégyelleném azt mondani, hogy azt sem tudom, hogy ki ő, ezért hebegek-habogok, pörgetem vissza a fejemben az arcokat, de sehol sem találom az övét. Szerencsére nem kell kimondanom az eredményt, nem kell lehervasztanom az arcáról ezt a fellelkesült üdvözlő mosolyt, mert már hadarja is, hogy emlékszel-e, hogy megrészegedtünk F. falván, komáméknál, vagy jó tíz évvel ezelőtt, azon a disznóvágáson, s már mondja is a koma nevét, hogy kinél. Tényleg, közös ismerősünk az illető, neki, ahogy hirtelen kiderült, a komája, aki most, sajnálkozik kék köpenyes ismerősöm, szegény éppen Szeredában, a kórházban van, s ma műtik a prosztatájával, ha eddig mán meg nem operálták.

Öcsémhez ugrottam be éppen, aki még egy hónapja sincs, hogy a helyi kórháznál karbantartó és mindenes. Műszaki ellenőrzésre vittem az autót, de a helyzetjelzők nem égtek, és a számtábla fölötti kis mütymürüttyök is felmondhatták valamikor a szolgálatot, s addig nem kapom meg az „átmenő papírokat", amíg ezeket ki nem cseréltetem. Öcsém az égvilágon mindenhez ért, ami szakmai dolog, a vízszereléstől a kőművesmunkáig, a földmunkától az autószerelésig. Útba esik, illetve útba ejtem a szervizből jövet, hogy a négy darab aprócska égőt kicserélje.

A porta előtt állítom meg az autót, látom, hogy távolról kémlel a portás, majd kijön a fülkéből, nézeget egy darabig, gondolkozik, aztán úgy saccolja, hogy az ő embere lehetek, mert felém int: a villanyszerelőhöz jött-e? Bólintok. Mennyen bé! Várja.

Behajtok az udvarra, hátrafordulok a műhelyek felé, megállítom az autót, kiszállok, s nézelődöm jobbra-balra, hogy hol találom a „villanyszerelőt". Semmi mozgás a délelőtti csendben szunnyadó műhelyek irányából, de öcsém autóját megismerem, ott áll az egyik épület mellett, tehát jó helyen járok; megcsengetem telefonon, hogy itt vagyok, várom. Telefonnal a fülén jön szembe a tőlem alig tíz méterre levő egyik műhely mélyéről, mosolyogva. Jobbra kell húznom a kicsi pözsót, két viharvert épület közötti részbe. Onnan, a jobb oldaliból „robban ki" az „ismerősöm", szinte szalad, úgy igyekszik ez az ember, akivel - állítólag, jó tíz évvel ezelőtt - megrészegedtünk F. falván, egy disznóölésen. Vállon ver, lapogat, úgy örül nekem, mint a gyermekének. Miközben öcsém nekifog az égőket kicserélni, beszélgetésbe elegyedünk. Eszembe jut, hogy valamikor tényleg voltam F. falván, egy disznóvágáson, az akkori iskolaigazgató, régi ismerősöm falusi lakásán. A dolog másik része is igaz, sajnos, ami a részegségre vonatkozik, még arra is emlékszem, hogy akkor öcsém hozott volt haza az ő Wartburgjával a jól sikerült disznótor után. Tehát minden egyéb stimmel. Csak éppen ennek az embernek az arca, képe nem maradt meg egyáltalán az emlékezetemben, amin - az akkori körülményeket is figyelembe véve - nem is csodálkozom. Ismerem, nyögöm ki hirtelen zavaromban aztán, mialatt még mindig az emlékeimben keresgélek. Annyira fel van villanyozódva, úgy fel van dobódva, hogy csak ömlik belőle a szó; egy csapásra az egész családjának története kiterített kártyalap előttem. Milyen jó, hogy ilyen fiatalember került ide kollégának, hogy mennyire ügyes, megbízható, darálja öcsémről, aztán gyerekeiről, feleségeiről, saját magáról, hogy milyen jól van a főnökkel, hogy ő is milyen talpraesett, ügyes fickó, hogy még pár év van a nyugdíjig, azt most már kibírja, ha a hátán fát vágnak, még akkor is, noha itt szó sincs ilyesmiről stb.

Aztán hirtelen belém karol, hogy gyere velem, mutatok valamit. Belépünk a jobb oldali viharvert épületbe, az egyik műhelybe, annak is az előterébe; a padló földbe döngölt cserefa-végekből van „lepadolva", mert, magyarázza, ez bírja legjobban az olajat. Menjünk bé a belső „likba", vezet a karomnál fogva tovább, ez az én rezidenciám, mutat szét a tényleg kicsi lyukban, ahol asztal, szék, egy régi, muzeális Wef rádió látható (a kukából szedtem ki, valaki el akarta vetni, megjavítottam, s most itt van), és mindenütt szerszámok, dobozok, mindenféle szerelékek. Jobb oldalt pedig (na, ezt nézd meg, ezt akartam neked tulajdonképpen megmutatni!) egy olajos ronggyal letakart valami látható. Leveszi róla a takarót, nézem, egy fémesen csillogó, minden porcikájában kisikált, kifényesített motor az. De milyen motor, kérdezi, mit szólsz, milyen? Fogalmam sincs. Repülőmotor, teszi hozzá nagy elégedettséggel, olyanszerűvel, mint amikor az ember a saját gyerekét (a saját gyártmányát) dicséri, azzal büszkélkedik. És éppen csak meg nem simogatja előttem azt a hideg, fényes repülőmotort.

Ezt készíti már évek óta, különféle régi, lepukkant autókból kiszedett motorok alkatrészeiből, darabjaiból, szerelékeiből - mint valami kirakóst - állította, rakta, csiszolta, hegesztette, reszelte, esztergálta, bütykölte össze. S minden nap, vagy legalábbis rendszeresen, szinte naponta csinál rajta valamit. Egy-egy kicsit mindig.

S mi lesz vele, ha elkészül, kérdem gyanútlanul, miközben nézelődöm az aprócska kuckóban.

Hát repülni fogok, mondja olyan természetességgel, mintha azt mondaná, hogy biciklizni fog, ha kész lesz majd a biciklije. És ragyog az arca, és az egész ember olyan lesz ettől, mintha villany járná át, elektromosság; vibrál az egész testében, és ott rezeg körülötte, mint egy aura, hogy őt hatvanévesen, pár évvel a nyugdíjazása előtt már igazából csak ez az egy dolog élteti, hogy amikor elkészül majd a repülőgéppel, a saját repülőgépével, akkor majd repülni fog.

Mielőtt elindulnék, mert nem lehet csak olyan egyszerűen lelépni onnan, el kell szívnom vele még egy cigarettát (ezt az egyet, no!), az övéből természetesen (ez egyfajta tisztelet a részéről); és míg ott vagyok, jelenlétemben még felhívja a komáját is (megcsengessük, lássuk, mit szól!), közös ismerősünket a kórházi ágyon (no, mit gondolsz, kivel vagyok?), akinél olyan emlékezetesen szerepeltünk azon az egykori disznóvágáson (gondoltuk, megkérdezzük, hogy vagy?).

Hazafelé menet pedig elgondolkozom az én repülős emberemről. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha pár év múlva meglátnám őt, amint hetvenévesen elhúz a saját repülőjével a kisváros fölött.

 

---

 

2011. május 8. (vasárnap)

Csendóra

Azért az egy-másfél óráért történik minden.

Az egész nap ezért van tulajdonképpen.

Felkelsz, megfőzöd a teádat, leszűröd, majd bekortyolgatod a fotelben, miközben darálják a reggeli híreket a román tévében. Szendvicseket készítesz a gyerekeidnek, iskolába indítod őket, időnként kimész te is valamelyikükkel, hogy visszafelé a reggeli bevásárlást elintézzed, közben pedig kiszellőztessed a fejedet az éjszakai alvás után, és oxigénnel felteljen a tüdőd, az agyad, minden pórusod. Hazaérve aztán, a reggeli rituáléja következik, csak nagyon ritkán igazán egészségesen (müzli, savanyú tej), inkább csak úgy, parasztosan, egészségtelenül. Utána az újság, majd egy kávé, esetleg egy tea. Aztán a laptopod mellé ülsz, ott még van jócskán, amit megnézni, előbb a leveleket, majd egy-két számodra fontosabb honlapot. Válaszolgatsz a leveleidre, aztán amikor már mindent átnéztél, ami aznapra érdekelt, és már nem lehet halogatni tovább, akkor rá kell kattintani a fehér lapra. Tudod, hogy csak pár órád van arra, hogy magadban, csendben legyél itthon, mert a déli, kantai harangszó után egy-két órával már érkeznek haza a gyerekek, jön az asszony; aztán a közös ebéd, a duma, a tanulás, a segítés ennek-annak (ebben-abban) következik. És ezekkel úgy elfut a délután, mint a pinty, s aztán már mindjárt a vacsorához kell készülődni, a vacsoráztatáshoz. Majd esti program, és lefekvés. Tehát ha délelőtt, úgy féltíztől egyig-kettőig ki nem használod ezt az ajándék időt, akkor délután már alig lehet nyugodtan egy szót is papírra tenni. Amikor itthon vannak, akkor nyüzsög a ház, leírt mondat közepén szakít félbe valamelyik, hogy hol találja a papírzsebkendőt. És azt a mondatot ugyanúgy már nem lehet folytatni tovább. Csak valahogy másképpen, de akkor sem lehet igazából, mert akkor épp valamelyik tantárgyból van valami kérdése a gyereknek, hogy hogyan is van az, hogy... Jönnek és mennek, át a szobán, a vécére, vízért a konyhába, játszani a nagyszobába, kötözködnek egymással, és amikor nem tudják maguk között eldönteni, hogy kinek is van igaza, akkor az igazságos bíró szerepét is magadra kell vállalnod.

Ha - mondjuk - ki kell menni a városba délelőtt valamiért, akkor, amikor teljesen egyedül lehetnél, amikor csend van a házban, az egész bagázs, gyerekek, asszony iskolában, tehát úgyszólván paradicsomi állapot van, és senki által nem zavartatva lehetne otthon lenni, akkor megtörik az egész, az aznapod, a te saját, csendes délelőttöd. Ha csak annyi a feladat, hogy a telefont vagy valami egyebet ki kell fizetni, meg kell venni valamit, el kell intézni valami egyebet délelőtt, akkor már vége. Lőttek a háborítatlan délelőttnek. S a délután pedig... Vagyis ha ezt a négy-öt délelőtti szabad órát, csendórát meg kell szakítani valamiért, kezdve a legprózaibb dologtól, a csülökvásárlástól, a kölcsönkönyvek visszaszállításáig a könyvtárba, akkor megszakad az egésznek a bensőségessége.

Egy csomó nagyképű, fontoskodó, affektáló, irodalmiaskodó, íróskodó közhelyet lehetne itt most kapásból (hallomásból, emlékezetből) felsorolni, úgymint: a befelé, a magadra figyelésnek koncentrált (hinnye!) aktusa, amikor mintegy előmelegíti, elődresszírozza, előkészíti, állapotba, helyzetbe hozza magát az ember, hogy valahogy elkezdődjék, hogy abba a hangulatba kerülhessen, hogy leírja, bepötyögje az első, a legelső szót.

Amikor ugyanis az első szót leírtad (leíródott!), akkor általában már fejben megvan az egész, az egésznek a váza ott van, csak fel kell öltöztetni, csak rá kell aggatni a szavakat, csak fel kell díszíteni. Általában ilyenkor nem lehet tudni még, hogy hogyan is fejeződik majd be, vagy ha lehet is, egy hirtelen felbukkanó, sokkal jobb ötlet, egy sokkal plasztikusabb, testhezállóbb, tetszetősebb befejezés beugorhat még a legvégén, és teljesen átrendezheti az addigi építményt, az egész konstrukciót.

Ez az egy-másfél óra az írással szinte időn kívül, szinte valami belső zsongásban telik el; nem érzékeled a percek múlását, az oldalszámot, hogy mi van körülötted, hogy mi történik ilyenkor veled. Ilyenkor nincs telefon, és hiába is kopognának az ajtón, hiába csöngetnének. Ha ajtót nyitottál, dobhatod sutba az egész addigi irományodat. Mert ha folytatni tudod mégis, később akárhányszor olvasod újra, mindig érzed azt a furcsa kattanást, ami ott történt, ahol abbahagytad, ahol megszakítottad, majd ahonnan aztán később, másképp, máshogyan folytattad.

Lehet, ezt csak a te füled hallja, a te szemed látja.

De ott marad mindörökre.

---

 

2011. május 3. (kedd)

Izé

 

Az a nagybácsim, aki nekem jó néhány évvel ezelőtt az élet értelmét összefoglalta (a névelővel együtt két rövid szóban), brigádos volt a helyi, falusi kollektív gazdaságban; brigadéros, ahogy a falusiak mondták. Ez a funkció - legalábbis az akkori, falusi körülmények között - igen nagy tekintéllyel járt a nép körében, hiszen Bátya „élet és halál" kérdéseiben dönthetett. Olyanokban például, hogy ki mennyi osztalékot kap életből, azaz gabonából, kinek mennyi tüzelőt utalnak ki, hogy ne fagyjon meg ő és a családja télen, kinek hova mérik a 15 vagy 25 ár földterületet, és még sok egyéb ilyen, akkor életbevágó dologban. Annak ellenére persze, hogy fölötte is ott terpeszkedett a hierarchia csúcsán a kollektív elnöke, ám mégiscsak a brigádosok, az efféle csoportvezetők érintkeztek leginkább a néppel.

A nőkkel és a férfiakkal egyaránt.

A nőkkel, ahogy lehetett, vagyis ahogy azok - neki, a nők tisztelőjének -  engedték; a férfiakkal kicsit másképpen, sokszor nyersebben, magabiztosabban, amolyan vetélytársiasabb, lekezelőbb modorban.

Egy alkalommal valamelyik közeli, tán rokon férfiember azt tette szóvá nála, hogy már annyiszor kérte tőle, és ő mindannyiszor meg is ígérte neki, de most már haladéktalanul kellene még egy-két „teri", vagyis egy-két szekerecske fa.

Nagybátyám pedig egy olyan dodonai választ adott az illetőnek, mint János esztergomi érsek a Bánk bán korabeli, Gertrudis megölésére szervezkedő összeesküvőknek: „A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezik én nem ellenzem".

A következőt mondta a sanatér sapkáját idegesen kezében forgató kézdiszentkeresztinek:

„Én eleget erre, eleget arra...

Kinek jobban, mint Neked?

De értsd meg ember, hogy izé..."

Az illető pedig érthette, ahogy akarta, úgy is felfoghatta, hogy a brigádos elvtárs a lelkét is kiteszi érte, annyira igyekszik, hogy mindent megtesz az ügy érdekében (eleget erre, eleget arra).

Eddig még rendben.

És hogy senkinek nem adna olyan szívesen, mint neki (kinek jobban, mint Neked?).

Még ez is rendben.

De most - értse meg - nem lehet, még várni kell, majd adok aztán; nem kapsz semmit, ne légy telhetetlen, mit mind nyaggatsz, menj, vágd ki magadnak, vidd haza, én nem láttam, nem hallottam semmit (értsd meg ember, hogy izé).

Az ember pedig értett, amit akart.

Általában azt értették meg, amit éppen kellett, vagyis azt, ahogy nekik az a legjobb, leghasznosabb volt..

Azonban nem hinném, hogy fa nélkül maradt volna emberünk azon a télen.

---

 

2011. április 29. (péntek)

Fehér folt

(Szappan Op.)

 

Tegyük fel, hiszen feltehetjük, hogy egy jól menő, jól kereső, nagyon elfoglalt román orvos vagyok, Brassóban vagy Bukarestben, vagy valamelyik nagyobb regáti román városban, aki a rendkívüli eseményre való tekintettel, minden egyéb foglalatosságát félretéve, egy-két napra szabadságot vesz ki a nagyvárosi (egyébként úgyszintén jónevű!) kórháztól, maga mellé ülteti a legújabb típusú autócsodájába fiatal, csinos feleségét, és maga mögött hagyva a nagyváros zaját és elviselhetetlen forgalmát, az ország szíve felé, a Kárpátok kanyarulatán belülre, pontosan a kifli belső görbületébe indul egy szép tavaszi hétvégén.

Egy megsárgult, több mint negyven éves cédula van a zsebemben, a pénztárcámban, még születési évemből, 1965-ből, egy akkor még fiatal férfi és nő, férj és feleség nevével és címével. Mindketten magyarok, vagyis székelyek, legalábbis aszerint, ahogy nekem, az orvosnak, egyetlen gyermekének - nem sokkal a halála előtt - az édesanyám ugyanabban a kórházban, ahol dolgozom, ezt elmesélte.

Útközben azon gondolkozom, hogy a két székely/magyar ember közül - ha még élnek, mert ezt nem tudhatom -, akik 1965-ben huszonvalahány évesek voltak, a férfi már pár évvel túl kell legyen a hetvenen, a nő pedig valamivel fiatalabb, de szintén a hetven közelében lehet.

Nem ismerem ezt a vidéket, hiszen sem gyermekkoromban, sem azután nem jártam erre soha. Csak azt tudom, hogy többségükben székelyek lakják ezeket a településeket, hogy az itteniek nagyobbrészt ehhez a kisebbséghez tartoznak. S hogy olyan ez a székely vidék, mint egy sziget (a szív alakú Székelyfölddel) Románia közepén.

Román vagyok, szeretem ezt az országot, szeretem ezt a népet, mert szüleim - kivételes figyelemmel - úgy neveltek, hogy büszke legyek mindig a románságomra, arra, hogy ennek a nemzetnek vagyok a tagja. Nagyvárosban nevelkedtem, ott végeztem az iskoláimat, majd az egyetemet, minden a nagyvároshoz köt, el sem tudtam volna képzelni soha azt, hogy milyen is lehet falun élni.

Apám is orvos volt, híres ember, aki néhány évvel ezelőtt halt meg, szép életkort megérve hunyt el egy tartalmas, az emberek szolgálatában eltöltött élet után. Anyám pedig, pár évvel férje halála után, két hónappal ezelőtt követte őt.

Két hónapom volt tehát, hogy gondolkozzam, hogy rágódjam, hogy emésszem magam, és hogy döntést hozzak.

Utánanéztem, utánaolvastam ez alatt az idő alatt, mindent, amit tudtam,  előkerestem, ami ezzel a vidékkel, a székelyekkel és a magyarokkal kapcsolatos volt. Úgyszólván beleástam magam a történelmükbe, hogy ne kelljen úgy közéjük mennem, hogy semmit se tudjak róluk.

Vajon él-e még ez a két ember?

És mit fogok majd nekik mondani?

És hogyan fogom majd nekik azt a valamit elmondani?

Mert magyarul egy szót, annyit nem tudok. Ha csak azt a húsz-harminc, rossz akcentussal ejtett szót nem számítom, amit ez alatt a két hónap alatt bemagoltam magamnak. A legfontosabbakat, vagy legalábbis azokat, amelyeket én legfontosabbaknak gondoltam: Jó reggelt!, Jó napot!, Jó estét!, Viszontlátásra!, Hogy vagy?; én, ti, édesanyám, édesapám, testvér, fiú, feleség stb.

Szép az idő, jó az út, a rádió klasszikuszene-csatornáján egy szimfonikus művet sugároznak. Jól esik ilyenkor a vezetés, szeretem is, és jól esik az is, hogy végre, két napra legalább, egy kicsit kizökkenhetek a munkámból.

Minden szép, minden kellemes, és mégsem tudok egyébre gondolni, mint arra, hogy milyen lesz az a falu, amelyiknek a neve a megsárgult papírlapon szerepel, és hogy megtalálom-e majd őket, azt a két idős embert, és ha igen, akkor hogyan kezdem majd a beszélgetést velük egyáltalán; hogy hogyan nézhetnek ki ők, és hogy megmondjam-e nekik rögtön, hogy én ki vagyok?

És ha megmondom, mi lesz akkor?

Ha megtudják, akkor. Mi lesz majd az arcukon, mi lesz az arcán annak a két öregembernek, akik tulajdonképpen az én vérszerinti szülőanyám és az édesapám voltak 46 évvel ezelőtt, amikor a brassói (bukaresti, bármelyik) kórház akkori jólmenő orvosának, mint kis pácienst, akinek a feje tetejéről és a testéről a gyermektelen román doktor egy-egy diónyi vérértágulást el kellett távolítson, és akinek aztán, mivel nagyon megtetszett neki (meg a feleségének is) az akkor hathónapos csecsemő -  hosszas meggyőzés és rábeszélés után/eredményeként, egy jobb jövő reményében - engem örökbe adtak, hogy azóta (legalábbis a mai napig) soha ne lássanak. Vagy csak megmutatom majd nekik a fejemen azt a fehér foltot, ahová azóta se nőtt vissza a haj, és a bordáim alatt azt a másikat, és abból egyből rájönnek, hogy ki vagyok én?

Rájönnek vajon?

---

 

2011. április 23. (szombat)

Az élet értelme

Hetvenen jóval túl volt, amikor egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy ennyi évesen hogyan lát vissza az életére, tulajdonképpen mi volt az, amiért megérte?

Falusi ember volt, falujától távol a katonaságon kívül egyszer-kétszer lehetett, amikor elment valamelyik itteni fürdőhelyre a „rehomáját" kúráltatni. A hat testvér egyike volt, akiket ide-oda vetett a sors, kezdve  a szomszédos faluba férjhezment lánytestvértől a Budapestig meg sem álló legidősebbik fiúig meg a másik lánytestvérig. Hatuk közül csak ketten maradtak a szülőfaluban, Kézdiszentkereszten, az apám és ő, a nagybátyám: vagyis Bátya. A helybeli kollektívben dolgozott hosszú ideig, az ottani ranglétrán egészen a brigadérosságig vitte, ami egyfajta csoportvezetőséget jelentett. Felesége, Ángyi szikár, kemény, kifelé szinte érzelmek nélküli, nagyszájú, de amúgy nagydolgú aszony volt, gyerekként úgy féltünk tőle, mint a tűztől. Ha ő száját kinyitotta, ott kő kövön nem maradt.

De félt ő is, a férj a feleségétől rendesen. Az is igaz, hogy volt is oka rá bőven, hiszen egy-egy lerészegedés után hatalmas csetepaték, „kikerülések" voltak Bátyáéknál.

Tőszomszédok voltunk, szinte minden áthallatszott hozzánk. Volt egy balul sikerült félrekefetyelése is a sok szerencsésebb mellett, mert „világos nappal" rajtakapták „az öreget", aki akkor még olyan középkorú lehetett. De idősebb korában is surrant ki fiatal lány a barnább falustársak közül tőlük úgy (a feleség épp kórházban volt), hogy hóna alatt vitte a fizetséget is, a tábla szalonnát.

Egyszer, kamasz lehettem még, az utcánk végén elesve találtam rá, hazavezettem, de bár ne tettem volna, mert amikor az ajtójukon beléptünk, az asszony mint a fenevad, úgy ugrott szembe velünk, egyetlen ugrással ott termett előttünk, egy hirtelen mozdulattal, jobb kézzel elkapta a Bátya haját, és egyetlen rántással kirántotta a kezem közül, le a padlóra, ahol aztán rángatni, rugódni, tapodni kezdte.

Az ital, a részegeskedés náluk mindig is főbenjáró bűnnek számított. Ha a férj „elkente a száját", ott aznap „kikerülés" volt. Kiabálás, csattogtatás, dörömbölés, a részeg ember erőtlen „Rózsika, Rózsika, micsinálsz!" kiáltozásai, jajveszékelései. Nagy huppanások, puffogtatások, mint amikor a zsákot püfölik valami kemény tárggyal. Aztán nem sokkal azután mély csend. Apám az egyik ilyen alkalommal, amikor az édes bátyját éppen „kezelésbe vette" az asszony, átlépett igazságot tenni. Olyan jól sikerült, hogy hónapokig nem beszélgettek egymással az eset után. Nem csak az asszonnyal, hanem a férjjel, a testvérével sem.

Édesapám halála után voltunk, ültünk a szülői ház előtt, a meggyfa alatt, a padon. Bátya igen barátságos kedvében volt, egy pohárka pálinka még a nyelvét is megoldotta (de csak annyit szabadott neki tölteni, nehogy „cirkusz legyen belőle túlfelől"), amikor feltettem neki a kérdést: hogyan emlékszik vissza, mi volt az, amiért megérte; az, amire szívesen emlékszik az életéből?

Egy kicsit gondolkozott, egy pillantást küldött a szomszéd dróthálókerítés felé, ahol a felesége tett-vett, zörgetett a moslékos vödrökkel, hogy meggyőződjön, hogy az nem hallja-e, aztán hozzám fordult, majd kicsit lehalkítva a hangját, mintegy magának, visszakérdezett: Amiért megérte? Hogy mi volt az? (És itt egy kicsi hatásszünetet tartott, majd újabb tekintet a szomszédba.) Hát a pina, fiam.

---

 

2011. április 19. (kedd)

 

Farkas, a másik magyar

2.

Nem tudom, mi ütött belénk, de egy apróhirdető- és reklámlapot akartunk indítani, amiben ő, az egykori kollégám lett volna a mindenes. Isten tudja, honnan, összekapartunk némi pénzt; az akkor már az anyaországban élő legjobb barátom is beállt harmadiknak, így összegyűlt annyi, hogy a - volt kollégám szerint - legelső és legfontosabb lépés megtörténjen, hogy egy többéves, használt Daciát megvegyünk, mert „autó nélkül meg sem lehet mozdulni a mai világban". És a bizniszben. Gondolom én, hogy gondolhatta ő. Mivel éppen akkoriban szerezte meg a jogosítványát, volt is rögtön, aki járjon vele a kezdeti ügyes-bajos dolgokat intézni. Csak később derült ki, hogy újdonsült felesége éppen akkoriban induló szépségszalonjának kiépítésére fordította az idejét, és főképp arra használta a közös autót. Látványosan csinálta, annyira látványosan, hogy úgy nézett ki, mintha mindig „dolgozott" volna; komolysága megkérdőjelezhetetlen volt, miközben nem, vagy alig tett valamit is. Mi pedig, a „hozzánemértők", teljesen rábíztuk magunkat. Időnként érdeklődtünk tőle, még össze is ültünk néha, ilyenkor úgy intézte, hogy a közös pénzből legyen az ülésen (a mi konyhánkban) kóla, üdítő, kávé, ropi, mint ahogyan az a nyugati vállalkozóéknál, a filmekben szokás. És akárhányszor kérdeztük, minden esetben megnyugtatott azzal, hogy most ez van, most éppen azt csinálja, most ennek az érdekében járt el, most abban az ügyben intézkedik, hogy ekkor indul, akkor indul a lap stb. Csakhogy egyszer, teljesen véletlenül olyasmire derült fény, amit nem lehetett sehogy sem elkendőzni. Sem kimagyarázni. Kicsit savanyú képpel váltunk el egymástól egy talponállóban, és röstelltem magam a bevont jóbarát előtt, akinek korábban, még az indulásnál azt ígértem volt, hogy ezért az egykori kollégámért képes volnék akár a tűzbe is tenni a kezem. Aztán évekig nem találkoztunk, időközben elvált, és összejött egy nála jóval fiatalabb nővel, akitől aztán gyereke is született. Próbálkozott mindenfélével, ilyen-olyan vállalkozásokkal, gombát termesztett, üzletet vezetett, mit tudom én. Bármit tett azonban, mindig pénzkrízisben volt. Eladta apja lakását, az idős embert pedig elszállította valahová. Azóta sem láttam. Talán már meg is halt. Aztán egyszer, a dugába dőlt közös vállalkozásunk után pár évvel, felállított hozzám, hogy pillanatnyi pénzzavarában segítsem ki valami pénzmaggal, és hogy jövő hét végére visszahozza. Nem kért sokat, s amikor megkapta, meg akart hívni egy italra a szomszédos Mézeskalácsos házba (vendéglőbe) - az én pénzemből. Persze, hogy nem jött egy hét múlva, és két hét múlva sem, és aztán soha. Eltűnt a városból. Csak vagy két-három év múlva találkoztam össze vele megint, valahol a tömbházak között, egy olyan szűk utcában, ahol nem lehetett átmenni az utca túlsó felére. Nem nekem, neki. Éppen valakivel volt, üzleti tárgyalás, valami ilyesmi lehetett. Amikor meglátott, fülig vörösödött. Azt a zavart az arcon, azt a mimikát, arcrángást nem lehet elfelejteni, amit a váratlan helyzet hozott elő belőle. (Azért a pénzért?) Nem sokkal később, úgyszintén véletlenül tudtam csak meg, hogy egykori kollégám abban az időben végigjárt még másokat is a pénzzavaros vagy valamilyen egyéb mesével, és minden esetben sürgősen kellett neki egy bizonyos (kisebb- nagyobb) összeg. Állítólag soha nem adta meg azokat sem. Mostanában, körülbelül egy éve találkoztam vele újra, valakivel együtt egy üzletet nyitott a központban. Amikor ott megyek el a boltja előtt, és ő éppen kint áll, telefonál, cigarettázik, intézkedik, általában nem szokott meglátni, nem szokott észrevenni. A régi barátságunkra való tekintettel köszönök neki mindig. Időnként, közös ismerősökkel beszélgetve, amikor szóba kerül a volt kollégám, olyankor még mindig megtudok róla egy-egy újabb, számomra meglepő dolgot, legújabban éppen azt, hogy - nem is olyan régen - egyik régi ismerőse olyan ímélt kapott tőle, amelyikben F. még a családnevét is megváltoztatta. Az új feleség magyarosabb hangzású nevét vette fel. Régi énjével együtt az egykori, idegen hangzású vezetéknevét, amelyet - tán még a két világháború között - valamelyik felmenője románosított magyarról, ő most egy jobban hangzó magyarra, de másik magyar névre cserélte.

---

2011. április 15. (péntek)

Barátság

1.

Huszonévesek voltunk még mind a ketten, amikor megismertük egymást. Ő két-három évvel idősebb volt nálam. Munkatársak, kollégák lettünk egy vállalatnál, tkp. „szektoristák", ami azt jelentette, hogy a kisváros összesen négy tömbháznegyedéből két szomszédosért feleltünk; a munkánk pedig az volt, hogy átvettük, majd az új lakóknak kiadtuk a megüresedett állami lakásokat, szerződéseket kötöttünk és bontottunk fel, és naponta, rendszeresen látogatnunk kellett a kerületünkben, „szektorunkban" levő lakásokat.

Reggel héttől kilencig a vállalat irodájában szerződéskötésekkel, egyebekkel ütöttük el az időt, kilenctől pedig szabadság, a város szélén levő vállalattól kigyalogoltunk az illető negyedbe, falból meglátogattunk néhány lakást, kitöltöttünk egy-két jegyzőkönyvet, majd beültünk valamelyik ottani olcsóbb büfébe. Pohár vörösbor, a napi sajtó, cigaretta stb. Aztán félhárom-háromra, a munkaidő végére visszasétáltunk a Lakásgazdálkodási vállalathoz, hogy aztán háromkor a többiekkel (a bentiekkel, a nem terepesekkel) együtt hazamehessünk.

Nem sok értelme volt a mi munkánknak, a lakáslátogatásoknak, a kötelező lakás-ellenőrzéseknek, amikor azt kellett - szinte szó szerint - vizslatni, hogy hogyan tartják karban az állami tulajdonú bérleményeiket a bérlők, kicserélik-e a megrepedt vécé- vagy mosdókagylókat, rendben vannak-e a nyílászárók stb. Sok lakáslátogatási jegyzőkönyvet ezért úgy töltöttünk ki, hogy kihagytuk a legfontosabbat, magát a látogatást, főleg az ismerősök, barátok, rokonok lakásainak ellenőrzését.

Egyszóval gyöngyéletünk volt pár esztendeig; építettük a szocializmust.

Pontos, precíznek látszó fiú volt, a vezetőség kedvence, akiből ki lehetett nézni, hogy egyszer majd sokra viszi. Orvosira talán, vagy valami egyébre felvételizett, nem vették fel, úgyhogy valaki (általában ismerős) beajánlotta a vállalathoz (akkor még úgy ment a felvétel), és ott aztán szerencsésen beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ha így folytatja, akár még irodavezető is lehetett volna belőle, de az is lehet, hogy az igazgatói székig is vezethetett volna az útja.

Ha nem dől össze minden nyolcvankilencben.

És éppen akkor, amikor neki már meredeken felfelé kezdett volna emelkedni a... karrierje. Abban az évben, nyolcvankilenc elején a vállalat pártiskolába küldte Bukarestbe, ahol az utolsó ötven-száz méteren még elvégezte gyorstalpalón a három hónapos Ştefan Gheorghiu Pártakadémiát. De hiába, mert decemberben kitört az úgynevezett forradalom, kisvárosunkban is nagy felfordulás lett, C. elvtársat ábrázoló képeket, neki tisztelgő Omagiu-köteteket égettek a főtéren, és meglincseltek egy román rendőrt.

A kollégám pedig eltűnt, mint a kámfor.

Sem decemberben, sem a „forrongó", év eleji hónapokban nem mutatkozott az utcán, a téren, a majdhogynem feje tetejére állt városkában, az akkori „forradalmi ifjúság", sem a változtatni akarók tömegeiben.

Egy ideig sehol nem lehetett látni. Mint akinek vaj van a fején. Majd csak jóval később, miután már valamelyest lecsillapodtak a kedélyek, ő csak akkor került elő. Aztán az új évtől (1990) felgyorsultak az események, útjaink elváltak, én Kolozsvárra kerültem, ő pedig maradt a kisvárosban, és megpróbált halászni a zavarosban. Amikor időnként vakációkra hazajöttem, össze- összefutottunk még, de már nem találkoztunk olyan gyakran, mint a változások előtt, amikor még szinte sülve-főve együtt voltunk. Aztán az első dolog, amivel - hogy finoman fogalmazzak - átejtett, megvilágított egy csomó korábbi dolgot előttem.

Amúgy visszamenőlegesen is.

2011. április 11. (hétfő)

Egy év esemesben

Itt az új év, új jót hozzon! Régi/ jónktól meg ne fosszon! S hogyha/ új jót nem is hozhat, vigye/ el a régi rosszat!

Boldog Ramadant! Allah angyalai/ eurót, dollárt, forintot és egyéb/ nehéz valutákat hozzanak zsákszámra!/ A többi szart otthon hagyhatják!

Sziasztok, most jöttünk át a magyar/ határon, valami gond volt a busz/ papírjaival. Jó hideg van,/ megfáztunk, remélem úgy 1-re megérkezünk.

Drága komám! Köszi a híradást, nincs/ is annál jobb érzés, mint ha az ember/ örömet tud szerezni a/ gyerekeknek. Én is köszönöm az/ együtt töltött időt, ami - be kell/ vallanom - hogy kevésnek tűnt. No de/ azért ilyen hosszú az élet, hogy legyen/ idő pótolni. Sok sikert, puszi a/ családnak. A legjobb komámat pedig/ ölelem.

Szia Tesó, Isten éltessen/ sokáig! Sok boldog névnapot,/ boldogságot, kaptál egy bicskát, sajnos/ csak két hét múlva tudom átadni,/ amikor hazamegyek. Üdv a családnak!

Fél órával hamarabb végzünk./ Előnkbe tudsz-e jönni?

Tisztelettel várjuk a Városi/ Színház pénteki előadására!/ ... tragikomédiáját ... rendezte./ Szereposztas... Helyfoglalás sms-ben is!

Kellemes ünnepeket, komám!/ Piros tojásos nyuszi a legényeknek./ A komaasszonynak pedig a tavalyi/ borzos locsoló nuszi,/ egy jó lassú poroszkában! A/ komaasszony legelső/ locsolója, hacsak a/ koma elé nem vette az övét/ éhgyomorra.

Ha megkaptátok a húsvéti/ üzeneteket, kívánj te is nekünk/ kellemes ünnepeket!

Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem, de/ meg kellett csináljak egy pár/ analízist, vacakol a motor./ Holnap vagy holnapután felhívlak.

Most vagyunk Segesvárnál, ebédelünk,/ aztán a következő megálló már/ K. Hányra kell odaérni?  Sms-t küldök/ majd, ha ott vagyunk.

Megérkeztünk egészben./ Békakoncertet hallgatok a teraszon./ Nagyon szépen köszönünk mindent/ és remélem, hogy egy részét viszonozhatom majd.

Fel van téve a pénz. Melegítsem-e az ételt?

Kedves G., a nyolcadikon majd/ nyolcszor kell! Isten éltessen titeket,/ és még sok együtt töltött nyolc/ évet nektek!

E nevezetes nap/ alkalmából jó estét és jó szurkolást/ kívánok! Akkor hétfőn jövendsz/ Pestre?

Megszületett kicsi lányunk, Boróka./ Édesanyjával együtt, mindketten/ egészségesek.

Fehér és színes mosópor, tejföl!

Meghalt Deák Laci!

Mi van veletek? Ma még/ hívtalak.

Legyen ma az egész világ nagy,/ kitágult Betlehem! Szülessen meg/ minden szívben Isten műve,/ KEGYELEM! Békés karácsonyi/ ünnepeket és boldog új/ évet kívánunk!

Langy esőben, tömör ködben,/ holtrészegen, mély gödörben, Szilveszternek/ nehéz napján, négykézláb az árok/ partján, átölelem a világot. Boldog/ új évet kívánok!

 

---

 

2011. április 6. (szerda)

Ipu

A második világháború vége felé vagyunk, Mihály király augusztus 23-i „békekötése” után. A helyszín M. község, valahol a mai Románia nyugati részén. A Bölcs és a Szent (a bíró és a pap) kenyérrel és sóval, meg egy bot végére kötött fehér zászlóval vonulnak ki a falu végére, azonban nem azok jönnek, akiket várnak, hanem a németek érkeznek meg (vissza), akik most már „halálos ellenségeik”. Elszállásolják magukat az egyik háznál és folytatódna tovább a falu élete és mindaz, ami háborús években, megszállás idején történhet egy ilyen településen, ha nem következne be egy szörnyű, a „békés falu életét” teljesen felforgató esemény, amivel Titus Popovici: Ipu két halála (Bukarest, 1972, Kriterion könyvkiadó, Forró László fordítása) című kisregénye indul.

A naphosszat az erdőkön-mezőkön csatangoló kamasz fiú, aki vakációzni jött falura, pap sógorához, egy reggel a mezőn sarlóval átvágott torokkal találja az egyik német katonát, Friedrichet. A gyilkosság, ahogy az háborús időben lenni szokott, nem maradhat példás büntetés nélkül; egy nap határidőt ad Braun százados a falu első embereinek, hogy kiderítsék, ki volt a gyilkos, különben mindannyiukat túszként elviszik, és másnap délben kivégzik.

Ennyi volna nagyjából a regény szüzséje; ez a háború végi falusi világ pedig az a hely, ahol éli felhőtlen életét a kisregény főhőse és Ipu, a „lelkiszegény” templomi szolga, aki csak azért szegődött a pap mellé, hogy a fiú közelében lehessen és megvédje őt mindentől. A fiú pedig Ipu egyedüli gazdájának és urának tekinti magát. Az a képzeletbeli tér, amelyben ők ketten élnek, gyökeresen különbözik a valóságos világtól. A gyermek képzelete messzire szárnyal, benépesíti ezt a sivár, önző, kapzsi, léha, számító, sárban és pocsolyában fetrengő kisszerűséget. És Ipu, a „fiatal, még csak hetvenéves” falu idiótája, aki „úgy nézett ki, mint egy veres szemű, keféletlen szarvasmarha”, méltó párja a tizennégy éves fiúnak ezekben a képzeletbeli és valóságos játékokban, mint az ellenségesdi, francia császárosdi, sarkkutatósdi, dzsungelvadászosdi stb. Együtt járnak horgászni, együtt fogják ki a nagy halat, majd diadalmenetben végigcipelik a falun, aztán – „pománaként a megboldogultért” – szétosztják a katonák között. Ezt a felhőtlen, boldog gyermeki létezést, teremtett világot oszlatja szét – derült égből villámcsapásként – a falu „entellektüeljeinek” cinikus, hőseinket a való világba visszazökkentő terve. Nagy vacsorát rendeznek, amelyre – kivételes tisztelettel – meghívják a váratlan szeretettől, figyelmességtől elképedt Iput is, akit addig utáltak, ki nem állhattak. Mert valakinek életét kell áldoznia a faluért. A vacsora fergeteges, groteszk színjátéka a gazsuláló, csúszómászó falusi „entellektüelekkel”, meg a holtkomoly játékba egyre jobban belelendülő Ipuval a regény legmagávalragadóbb, legpergőbb és legmegdöbbentőbb része. Ipu vállalja a hősi halált a faluért. A saját koszos életét féltő pap, bíró, jegyző, doktor csókolják, vállát veregetik, dicsérik; egymást túllicitálva ígérik a háromméteres feketemárvány síremléket, az aranybetűket a keresztre, a mindennapi virágot a sírra, az aranyozott kerítést a sír körül. Ipu pedig lubickol a figyelmességben meg a „szeretetben”. Még a templomban, fekete brokát ravatalon a szertartást is („amilyen még senkinek sem volt”) eljátsszák neki. Ipu pedig – élve a kivételes lehetőséggel – rég elhagyott feleségét, hektikás fivérét, idióta húgát is anyagi biztonságban szeretné tudni halála után. Fogcsikorgatva írják alá az Örökös adományozó-leveleket. Majd Ipu rövid időre eltűnik, hogy felkészüljön az eseményre. A seb felfakad és kiömlik belőle az összes genny, ami ezekben az emberekben addig legbelül fortyogott. A pap és a papné szerelmes álarca, a többiek kapzsi kaparisága, kisszerűsége lelepleződve bukik ki a maszkok alól. Csakhogy a megadott határidőre a németek sietve elszeleltek a faluból. Ipu hiába tér vissza az összes pereputtyával a saját kivégzésére. A megváltás, Ipu életének nagy lehetősége, egy addig semmire sem jó ember nagy sansza szétfoszlik, halála értelmét veszti. És nincs, mert nem lehet megváltás, csak a bűnösök maradnak.

---

 

2011. április 1. (péntek)

Tavaszi felfrissülés

II.

Természetesen ilyenkor, tavasszal tartózkodjunk a primőröktől: friss hagyma, eper, paradicsom eszünkbe se jusson, mert inkább ártunk a szervezetünknek, mint használunk. Egy-egy ilyen vacsora vagy ebéd elfogyasztása felér egy-egy marék műtrágya felzabálásával. Inkább együnk szalonnát tavalyi, általunk termelt vereshagymával, étel előtt és étel után akasszunk be egy-egy jó pohár deckalevet, meglátjuk, hogy rövid időn belül úgy alszunk majd a kedvenc heverőnkön, mint a legszebb téli álmát durmoló medve.

Nem csak a lehetőleg minél kevesebb hús használata, de az étrendünkben rendszeresen jelen levő magvak fogyasztása is ajánlatos: mandula, mogyoró, dió stb. De ha nem akarunk ezekre külön költeni, megint csak a legjobbat, a székely szilvapálinkát ajánlhatjuk, mert abban benne van maga a gyümölcs lelke, a magja is.

A nyers étrend csökkentheti a vérnyomást, a magas vérzsírszinteket, segítheti az ödémák (vizenyők) megszűnését és a salakanyagok kiürülését a szervezetből. Így, tél végére a tavalyi meggyről, áfonyáról, málnáról, egyébről a ráöntött szesz amúgy is elfogyott, fogyasszuk hát bátran ezeket a sokadik rátöltéstől enyhén már kifakult gyümölcsöket. Egészségünk karbantartása mellett a tavalyi nyár kellemes napjait idézik emlékezetünkben.

Az egészséges böjt szakmai körökben elfogadott időtartama három egymást követő nap. Ha, mondjuk, családunk valamelyik jeles eseménye alkalmából ivókúrát tartunk, de aztán egy becsületes székely betermelést, azt tapasztaljuk, hogy két-három napig csak cibere-levest, korhelylevest kíván és fogad el csupán a szervezetünk. És ez alatt az idő alatt – kényszeresen – a havi pihenésünket is bepótolhatjuk az ágyban, sóhajtozva, szenvedve és szent fogadalmakat téve az elkövetkező időre nézve.

Hogy teljesebbé tegyük az újjászületésünket, amikor csak tehetjük, menjünk a szabadba. Nem csak a friss levegő egészségre kellemes hatásaiért érdemes az erdőt járni, hanem a fák által kibocsátott energiamezők miatt is. Hét végén csomagoljunk fel szépen, rakjuk meg a kocsi csomagtartóját miccsel, pácolt húsokkal, egyebekkel, tegyünk egy kis butykosba – étvágycsinálónak – egy kevéske, olyan félliternyi töményt; étel utánra pedig egy-két flakon sört vagy bort vigyünk. Együnk-igyunk kedvünkre valamelyik közeli erdőben. Miután jól belakmároztunk, bepiáltunk, menjünk ki egy igazi egészségügyi sétára az erdő közé, és öleljünk át egy terebélyesebb bükkfát (de akármilyen fát átölelhetünk), majd telepedjünk le annak a fának a tövébe egy fél órácskára, meglátjuk majd, ha el nem alszunk, s ha igen, akkor is, hogy mennyivel jobb lesz a közérzetünk.

 

---

 

2011. március 26. (szombat)

Hogyan frissüljünk fel tavasszal?

I.

Már a kisgyerekek is kívülről fújják, hogy ezek a kemény telek, a huzamos ideig tartó, még a lelkekben is óriásjégcsapokat termelő rettenetes mínuszok a szervezetünket és a kedélyállapotunkat mennyire igénybe veszik. A szélesebb látókörű, tágabb kitekintésű, olvasottabb hölgyek hiába mantrázzák a saját környezetükben, hogy helytelenül táplálkozunk, hogy sokat és egysíkúan étkezünk, mert úgy elszáll az eltunyult környezet füle mellett a jó szó, meg a jó szavaknak akár napi több ezres példányszáma is, mint a pinty. És szomorúan kell tapasztalják az újra nyitott, a változást, a változtatást óhajtó, vágyó, követelő tagjai ennek a társadalomnak, hogy annyit ér minden szavuk, mint hótt lovon a patkó.

Mert hogy a szervezetet fel kell frissíteni ilyenkor, tavaszi időben, az nem kérdés.

Az hétszentség!

Ezért hát nem csak tavasszal, de a jövőre nézve szinte minden időszakban fogyasszunk minél több mézet. Azt mondják az okosak, hogy az ember vérében ugyanis huszonnégyféle ásvány található, amiből a mézben máris huszonkettő fellelhető. Vagyis a méznél komplexebb ásványi turmixot el sem lehetne képzelni. Vásároljunk - lehetőleg megbízható helyen - jó házi mézet, ezt pedig keverjük finoman, gyöngéden, alaposan jó házi szilvapálinkába. Napi fél liter bőven elég ennek a kortyolgatásából, hogy kitűnően érezzük magunkat a bőrünkben. A pálinkát váltogatni lehet házi borral, lehet ez akár pityókabor is, de az istenért fel ne forraljuk, mert a méz hatóanyagai rögtön megsemmisülnek.

Fogyasszunk rendszeresen gyógyteákat is. Kora tavasszal a legjobb a petrezselyem tea, ha van még a kamrában, szárítva. Ezt is megbolondíthatjuk egy kicsit szilvapálinkával, jobban öli, takarítja, hajtja a bennünk maró mérgeket és feszültségeket. Egy kalap alatt pedig tehermentesíti a testet és a lelket.

Alkalmazhatunk gyümölcslé-terápiát is. Igyunk minél több növényi levet: az alma, citrom, vagy narancs leve mellett természetesen a leghatásosabb a homoktövislé. De hol találunk ilyen levet ilyenkor egy-egy háztartásban? Szegény ember vízzel főz, szokták mondani errefelé, tehát azt használjuk lékúránkban, ami van éppen a háznál: szőlőlé, diólikőr, almapálinka, meggy levével, szilvalével, kömény levével - szinte bárminek a levével - megbolondított tiszta szesz stb. Ez utóbbitól akár szárnyaló érzéseink is lehetnek, hiszen barnább moldvai testvéreink nagy repülőterek környékéről szerzik be ezt a fajta szeszkülönlegességet, főképp téli időszakban, hiszen ott akkor használnak ebből a kitűnő hatóanyagú, a repülők szélvédőjét tisztító alkoholos folyadékból többecskét. A helyi ember pedig - természetesen feketén - tőlük, illetve a szinte minden faluban megtalálható, kihelyezett „képviseletüktől" (dugiban háznál árulóktól) szerzi be ezt a kerítésszaggatót is, akárcsak a pityókabor vízzel jócskán megkeresztelt, nejlonzsákos alapanyagát, a szőlőt. Olcsóbb is, mint a mindenféle százszázalékos gyümölcslevek, és ez is majdnem százszázalékos; egy kis leleményességgel egy literből háromliternyi adag is készíthető, vízzel, cukorral, pergelt köménnyel, vagy a már fentebb említett egyéb levekkel elegyítve, ami aztán egy tekintélyesebb tagú család bármilyen ünnepén pár óra alatt igazán hatékonyan tehermentesíti az egész társaságot. Egy-két hetes ilyen kúra után azt érezzük, mintha teljesen kicserélték volna a testünket, mintha nem is a magunkéban, hanem valaki más porhüvelyében kaptunk volna szállást - átmenetileg.

 

---

 

2011. március 21. (hétfő)

„Keleten nott torzsok"

A helyi polgármesteri hivataltól keresnek (még a kenőpénzes cirkusz előtt), hogy egy felkérést kaptak az egyik román könyvkiadótól, amelyben együttműködésre, partnerségre kérik őket egy neves sorozat, a „Scriitorii la ei acasă" (Írók, otthonukban) egyik újabb kötetének „megvalósítása érdekében". Olvasom a fénymásolatot: külön öröm számunkra - írják a levélben jó bikkfásan - önök tudomására hozni, hogy településük is bekerült ebbe a nagyszabású projektbe, amelyben több mint 500 alkotó szerepel az ország minden területéről, köztük az ismert, Kézdivásárhelyen született író (és itt vastagon kiemelve a becses nevem  következik). És arra kérik a hivatalt, hogy, tárárá, e „kiemelkedő író" könyvének a megjelentetésében, tárárá, tárárá, kivételes esemény, egyedülálló lehet, tárárá, az alkotó életművében, tárárá, a város történetében, tárárá, és hogy a helyi tanácsokkal való eddigi sikeres együttműködésük jogosítja fel őket erre a felkérésre, tárárá (és itt felsorolják nyolc, más-más településről származó román szerző nevét). A könyvkiadó a kiadást vállalná magára: szerkesztés (műszaki is), borító, nyomtatás, szerzői jogok, könyvbemutatók szervezése stb., valamint a műnek a román kulturális térben (spaţiul cultural românesc) való terjesztését, támogatását. Aztán az anyagi része következik: az egész projekt értéke 5000 lej, ebből 2000 hárulna a polgármesteri hivatalra, 3000 pedig a kiadóra. A polgármesteri hivatal 30 példányt kapna ezért a kötetből, amelyben - természetesen - előkelő helyen tüntetnék majd fel, hogy a szerző szülővárosának polgármesteri hivatala támogatásával jött létre ez a kiadvány. A hátsó borítóra pedig már most rögtön egy emblematikus fotót kérnének a kisvárosról. Meggyőződésüket fejezik ki - zárja a levelét a két aláíró igazgató és a „projekt-koordonátor" -, hogy Vince Fekete műveinek belső értéke (valoarea intrinsecă) motiválni fog bennünket, hogy együttes erővel és hozzáállással kivitelezhessük ezt a tervet. Végezetül pedig hálásak lennének, ha mihamarabb közölné velük a PH az álláspontját, hogy tovább lehessen lépni a terv megvalósításának második fázisába. Tárárá. Aláírások.

Mi legyen, kérdezik tőlem a PH-tól. Mi az ez az egész, kérdezek vissza én is, mert sehogy sem értem ezt a nagy önkéntességet és jó szándékot. Majd rákérdeznek a kiadónál, ígérik. Pár nap múlva újabb levél jön tőlük, majdnem semmi konkrétummal, amelyben megtisztelve érzik magukat a gyors, készséges válaszért, és kifejtik, hogy nagyszabású irodalmi rendezvények szervezése szerepel a terveik között, jelentős írókkal persze, és hogy mindezidáig 170 „hasonlóan megkérdőjelezhetetlen értékű alkotó" könyve jelent meg ebben a sorozatban, a kiadásukban. És felsorolják a következőket (betűhíven közlöm): Ady Endre, Szerk Debreczeni Eva, Kolcsey Ferenc, Kaffka Margit, Fenyi Istvan, Csury Balint, Gellert Sandor, Silagi Domokos, Paskandy Geza, Iosef Attila, Szoltez Iosif stb. És - teszik hozzá -, ha a felkérésre igent mondana a PH, akkor rögtön felveszik a kapcsolatot velem (cu domnul Vince Fekete). Majd - mintegy nyomatékul - leírják, hogy milyen lenne a könyv: A5-ös formátum, ennyi és ennyi grammos papír, a szerző fotója a hátsó borítón stb. Természetesen előbb magyarul látna napvilágot, később román fordításban, mint ahogy történt ez Ady Endre esetében is. Majd a jól értesültek buzgalmával elsorolják a születési adataimat, a 2004-ig megjelent köteteim címeit stb. És - befejezésül - ismételten nagy érdeklődéssel várják a PH válaszát. Kivételes tisztelettel... aláírja... most egy hölgy. Tárárá.

Megadtak egy honlap-címet is, amolyan román könyvpiacét, ahol meg lehet nézni az illető kiadó könyveit is. Rákeresek, hogy lássam, miről is van szó. Öt darab magyar kötet jelent meg eddig a kiadó gondozásában: két Ady-kötet (Dalok tüzes szekerén és Az idő rostájában), aztán Kaffka Margittól valami, Mária évei címmel, Fényi Istvántól a Szivárány havasán (így: szivárány), és ami számomra a legérdekesebb, és ez esetben nyilván a legmeggyőzőbb: Kölcsey Ferenctől a Keleten nott törzsök. Erre már nincs mit mondanom, ha eddig bizonytalan, határozatlan lettem volna, ez már végképp meggyőzött.

 

---

 

2011. március 17. (csütörtök)

Ünnep

Szép idő van, vagy nyolc-tízezer ünneplő ember a főtéren: nézők, bámészkodók, felvonulók; helyi és környékbeli hagyományőrző lovasok és szekeresek; testvérvárosi küldöttségek és távolról jött meghívottak; beszédek, vers, zene, papi áldások, magyar himnusz, székely himnusz, koszorúzások stb.

Az emberek közben beszélgetnek.

Pár napja az ünnepség főszervezőjét, a Kisebbik magyar pártból kikerült polgármestert kenőpénz elfogadása miatt bilincsben vitték el a Korrupcióellenes ügyosztály emberei.

A feljelentő egy helyi vállalkozó, a polgármester „baráti" köréből.

Új csatatéren, az interneten, kommentekben, hozzászólásokban mennek egymásnak a Kisebbik és a Nagyobbik párt hívei. Mind jó székely-magyar emberek, mert román nincs köztük egy se. Folyik, aminek folynia kell. Úgy, ahogy ez már szokás: vehemensen, fenyegetőzve, mocskolódva, érvekkel és ellenérvekkel, vádakkal és cáfolatokkal. A Kisebbik a Nagyobbik kezét látja a dologban; a Nagyobbik pedig a lám, lám, ugye megmondtuk, ugye, hogy a lepel lehullott alapon kap a „szégyenletes" alkalmon.

Az emberek pedig kíváncsiak. Legtöbbjük amúgy is ünnepelne ezen a napon; ki is vonulna a főtérre, főképp így, hogy még az idő is ilyen kedvező. Vannak, persze, akik azt szeretnék látni, hogy mi lesz most. Hogy lesz-e vajon balhé? Kifütyülik-e egymás szónokait? Ki fog majd szólni a polgármester helyett stb.

Közben, a szónoklatok alatt beszélgetnek. Ismert, jól menő vállalkozó és barátai, kollégái társasága áll egy csoportban. Természetesen a téma a polgármester ügye, hogy milyen hülye volt, így elcseszte, hogy már hónapok óta figyelik, lehallgatják a telefonbeszélgetéseit, csak az alkalmas pillanatra vártak stb.

A Petőfi koszorúi című Babits-verset szavalja a Radnóti-díjas színművész, amikor az országosan ismert vállalkozó, aki körül a többiek állnak, mintha valami mellékes apróságot mondana, mint amikor az ember a cigarettájáról leveri a hamut, nem félszájjal, nem halkan, nem titkolózva odapöccinti a társainak:

- Egyébként három hónappal ezelőtt engem is megkerestek, hogy valahogy csőbe kellene húzni Karcsit...

 

2011. március 12. (szombat)

A ház ura

Papírjaim között egy 1955-ből származó, nőknek szóló kézikönyv (háztartástan) egy részletére bukkanok. Kollégám nyomta a kezembe vagy két évvel ezelőtt, és bekeveredett a mindenféle feljegyzések, ötletek, cédulák csatos füzetébe. Ide másolom: „Készítse el a vacsorát időben. Már reggel, vagy akár előző este tervezze meg, hogy a férjét finom vacsora fogadja, amikor hazaér a munkából. Így adja tudtára, hogy gondolt rá, amíg ő dolgozott, és hogy gondját viseli a szükségleteinek. A férfiak többsége éhes, amikor megérkezik a munkahelyéről, és a kedvenc ételének elkészítésével kielégíti a meleg fogadtatás utáni vágyát. Készüljön fel a fogadására. Pihenjen 15 perccel az érkezése előtt, így ön friss és üde lesz, amikor megérkezik. Igazítsa meg a sminkjét, tegyen szalagot a hajába és nézzen ki frissen. Az ön férje sok időt töltött a munkahelyén, fáradt emberek között. Legyen érdekes és vidám. A munkanapja unalmas volt, szüksége van egy kis szórakozásra, és az ön egyik kötelessége, hogy ezt biztosítsa. Csökkentse a zajt. Amikor a férje hazajön a munkából, kapcsolja ki a háztartási berendezéseket, és mondja meg a gyerekeknek, hogy ők is csendesedjenek el. Legyen boldog, hogy láthatja őt. Melegen mosolyogjon rá és mutassa ki őszinte vágyát, hogy teljesítené a kívánságait. Hallgassa meg, amit mondani akar, és - még ha önnek is sok mondanivalója van számára -, ne tegye azt közvetlenül a hazaérkezését követően. Először ő beszéljen, biztosan fontosabb dolgok kavarognak a fejében, mint az önében. Ne zavarja. Ne panaszkodjon, ha a férje későn érkezik haza, vagy ha este el akar menni vacsorázni ön nélkül. Vita helyett próbálja meg megérteni, mekkora nyomás alatt van a munkája miatt. Amikor otthon van, biztos pihenni és ellazulni szeretne. És végezetül, ne tegyen fel szükségtelen kérdéseket, és ne gyanakodjon az ítélőképességében vagy fedhetetlenségében. Ne felejtse el, hogy ő a ház ura, és mint olyan, mindig keresztülviszi a saját akaratát becsületesen és igazságosan. És jegyezze meg, a jó asszony tudja, hol a helye."

Egyedül vagyok itthon, pötyögök a gépen, és várom haza a családomat az iskolá(k)ból. (Hárman három különböző intézménybe járnak.) Reggeliben, ágyvetés után, teát főztem, magamnak és a feleségemnek, elraktam a tegnap délután (általam) elmosogatott edényeket, ma délelőtt pedig a reggeli csészéit, tányérjait mosogattam el, délutánra pedig, amire érkeznek, jókedvű akarok lenni és boldog. Csökkenteni fogom a zajt a lakásban, kikapcsolom a laptopot, de előtte felhozom a pincéből az ebédre szánt pityókát (ma böjtös nap lesz!), meg a savanyú káposztát. A pityókát megmosom, berakom a lerbe, a káposztát cikákra vágom, vöröshagymát is szeletelek mellé, és megterítem az asztalt. Megpróbálok érdekes és vidám lenni, amikorra megérkeznek. Melegen mosolygok a kislányra meg a kisfiúra, aztán a feleségemre, hiszen ő az egész napi matematika-tanításban kifáradhatott. Meghallgatom, amit mondani akarnak a gyerekeim, hiszen nekik napi hat-hét tanóra és ugyanennyi szünet után rengeteg mondanivalójuk lehet. Teljesítem a kívánságaikat, ha kérik a vajat a hűtőből, vagy még egy kis káposztalevet innának, vagy ha valamelyiküknek nem tettem volna kést, villát, és azt kérné. Aztán, amikor megebédeltünk, elrakom az asztalt, felszámolom a konyhában maradt csatateret, és jókedvűen elmosogatok. Ha pedig este, vagy már délután valamelyikük menni szeretne valahová, vita és szükségtelen kérdések feltevése nélkül, örömmel beleegyezem. És természetesen nem felejtem el egy percig sem, hogy én volnék „a ház ura".

2011. március 7. (hétfő)

Bajvívók

Azt hiszem, hogy beletrafáltam becsületesen, amikor ebbe a témába vágtam a... bicskámat. Jó másfél évvel ezelőtt, a helyi férfi megírása után, a helyi asszony természetéről is papírra vetettem egy tárcanovellát; igaz, egy kicsit hosszabbacskán, mint tettem azt a férfival, mintha erről sokkal több mondanivalóm lett volna. Olyan háromszorosa jött ki a férfiúról szólónak, és még legalább ennyi benn szorult, készen arra, hogy bármikor kikívánkozzék, hogy újabb halhatatlan megállapításokkal szaporítsa a gyengébbik nemről szóló, csernusdoktori magaslatokat ostromló értekezést.

Megmondom őszintén, hiába volt meg az anyag bő évvel ezelőtt, valamiért nem akaródzott a kezemből kiadni. Elolvastam magamnak újra és újra, majd olyasmire vetemedtem, amit amúgy ritkán szoktam tenni: felolvastam annak, aki legközelebb áll hozzám, és lehet, hogy sokkal többet tud a témáról, mert maga is hölgy, de úgy a felénél dühösen leintett, és az értésemre adta, hogy nem akarja hallgatni tovább. Ez tiszta beszéd volt, azonnal tudtam, hogy ez a munkám nála végérvényesen a szemetesbe került. Mégis bennem bujkált a kisördög, fektettem még jó néhány hónapig, elő-elővettem, javítgattam, stilizálgattam, kiegészítettem itt is, ott is, majd egy jó nagy levegőt véve, útjára bocsátottam.

Az írás megjelent, a sejtésem pedig beigazolódott. Mert jöttek a hozzászólások.

A kevés dicsérettől, pontosabban kettő darabtól tekintsünk itt most el, attól, hogy - mondjuk - azt írja valaki: tökéletes jellemzése a helyi ember és a helyi asszony kapcsolatának. Mert jött a feketeleves, hogy aszongya: „az élethelyzetek tréfásak, de ocsmány, útszéli kiszólások fűszerezik", és sajnos „a középszerűség velejárója a laza divatoknak hódolás, a gatyaletologató humor". A nyugdíjas tanító bácsis ejnye-bejnye a „felnövekvő nemzedéket" félti ettől a tárcától, amely „csak egy igen szűk, liberális réteg ízlésének felel meg, amely réteg mindenben megtalálja a megbotránkoztatót, az útszélit".

Aztán a vita lassan az ominózus írástól el is szakadt, amikor egy huszárkapitány stílusú, igen harcias hölgy (?) átvette az irányítást és kiosztott, letarolt, földre söpört szinte minden hozzászólót; hiszen - szerinte - az asszony több mindenre tud figyelni, mert „az asszony a nyak, a férfi a fej", és mindig a férfié az utolsó szó, ami mindig az kell legyen, hogy „igen, drágám!"Aztán van, aki a szerző sivár életét emeli ki, egyenesen amiatt aggódva, hogy csak ilyen nőkhöz volt szerencséje a „cikkírónak". Másik meg oltári baromságnak aposztrofálja az elmeművet, és visszaköveteli azt az öt percet, amit az életéből erre elpazarolt. És hogy a legkényesebb terület se maradjon ki, egyik hozzászóló éppen az előbbi Kapitány hölgy, meg a többi, hozzá hasonló „női hölgyek" nemi téren való elhanyagoltságát hangsúlyozza, mire a Kapitány hölgy letutyimutyizza, lepapucsozza az illetőt, sommásan állapítván meg, hogy „minden férfi egyforma, csak a fejük más, hogy meg tudjuk különböztetni őket!" A következő hozzászóló még tovább megy: a szerző elméjének tisztaságát kérdőjelezi meg, és egyenesen annak alkohollal való befolyásoltságát feltételezi, amilyen az (csakis!) lehetett a „cikk" megírásakor. Újabb valaki pedig - régi beidegződés! - az egykori cenzurális beavatkozások mellett tör pálcát, mert nem szabadott volna „ezeket a szavakat megengedjék, hogy használja".  A vita aztán folytatódik tovább, a házimunka körül; heves vérmérsékletű hölgyünk a magát meggyőzni nem hagyó, de szintén a névtelenség álarca mögül hadakozó férfiúval kardlapozza egymást.

A szerző pedig, látván, hogy itt már messze nem róla, és nem az ő írásáról van szó, jobbra-balra pillant, és a párbajozó feleket ott hagyván a bajvívó terepen, kilép az illető honlapról, és a villogó képernyőtől csendben szobája békés nyugalmába menekül.

---

 

2011. március 2. (szerda)

Villantás

Bulvárlap első oldalára kívánkozó hír. Két harmincas évei közepén járó férfi együtt italozik, megisznak tekintélyes mennyiségű (hat liter) bort, majd a házigazda hazakíséri a szintén a faluban lakó cimboráját. A kapu előtt nézeteltérés támad köztük, „tengelyt akasztanak" valami miatt, mire a hazakísért férfi előrántja a bicskáját, és se szó, se beszéd, a „székely lázmérővel" kétszer „megakassza", mellen szúrja a társát; majd otthagyja, és bemegy a lakásába. Mint aki jól végezte dolgát. A szomszéd, vagy egy épp arra járó valaki hívja fel a 112-es számot. Ez utóbbit, a segélyhívó számot tárcsázót leszámítva a hírből, minden egyéb olyan a történetben, mint nagyapáink, ük- vagy szépapáink idejében. Akár a száz évvel ezelőtti Székely újság valamelyik számában is megjelenhetett volna. (Meg is jelent sok hasonló.) Mivel estefelé történt a dolog, korántsem biztos, hogy csak annyi „dühü" volt bennük, mint amit ott megittak, hiszen errefelé szinte minden itallal együtt történik: a felkelés, a reggeli, már majdnem a köszönés is. Ha csak beköszön az egyik szomszéd a másikhoz, és váltanak egymással két szót reggeliben, rögtön elékerül a palack vagy a flakon, és leküldenek pár pohárkával a köményesből, vagy a házi készítésű „pityókaborból". Főleg ilyenkor, téli időszakban, amikor nem sok munkájuk van a falusiaknak; az állatokat tartóknak, gazdálkodóknak még kerül, de a munkanélküli, otthon lébecolóknak aligha. Azoknak, akik a gyárakból kikerültek az évek, mondjuk az utolsó két „szabad" évtized folyamán, és itthon maradtak, nem mentek el valahová, „Magyarba" például, nem olyan szakmájuk volt, amit magánként is folytathattak, nem sok lehetőségük maradt. Rövid ideig a munkanélküli segély, aztán az idős, nyugdíjas anya vagy apa szegényes havi juttatása. Meg az, amit el tudtak adogatni a pityóka-, gabona- stb. termésből. Vagy abból, ami egyáltalán mozdítható, értékesíthető lehetett még a ház körül. De a kertben a szilva gyűlt, abból pálinka lett; a szegényes, sovány földeken pedig valamennyicske pityóka is termett, abból, a moldvaiakkal történő csere útján, szőlő lett; abból pedig saját készítésű bor a pincékben. S a borból pedig, ameddig csak benne tartott, ameddig az ötvenes ballonokba a „fésű bele nem esett", vagyis amíg ki nem ürültek, minden nap rendszeres, kitartó, kemény ivás; sokszor pedig majdnem kóma közeli állapot.

Bő ötven-hetven évvel ezelőtt még alig volt olyan bál a környéken, hogy egy-két atyafit, főleg legényembert ne pokrócban, szekérderékban kellett volna utána a városi kórházba, „a főorvos úr elébe" szállítani. Még a hetvenes évek elején is egymásnak mentek a perkői búcsún a két szomszédos falu: Kézdiszentkereszt és Kézdiszentlélek legényei. Mindkettő az úgynevezett „Szentföld" faluja, mélyen vallásos, katolikus falvak, de ez nem akadályozta meg az energiától duzzadó, egymással szemben veteszkedő legényembereket, hogy jól meg ne szúrkódják, botokkal („hutyurukkal", „csereburungokkal"), kövekkel, egyebekkel kékre-zöldre ne potyolják egymást. Hogy aztán másnap a kézdivásárhelyi vagy sepsiszentgyörgyi kórházakban, ugyanabban, vagy a szomszédos kórtermekben nyalogassák a sebeiket; törött lábbal, törött kézzel, beszakadt fejjel, meglyuggatott bőrrel, nem ritkán egymás mellett, egymás társaságában elmélkedjenek a jól sikerült Szent István napi, perkői (vagy akármilyen) búcsúról.

Manapság - hála Istennek - egyre ritkábbak az ilyen véres, csapatos ütközetek. Már bálok sincsenek, ha egy jut belőlük egy évre, akkor az már szép teljesítmény. De a bicska még, a bicskás kéz el-eljár „itt es, ott es", főképp az elzártabb, elmaradottabbnak tartott falvakban. A bicska errefelé - bizonyos szempontból - a kötél rokona: az egyiket a másik ellen, a másikat pedig maguk ellen, a saját nyakukba szokták fordítani. Állítólag Kőváron, ahol a jelenlegi bicskázás történt (egyébként jó száz évvel ezelőtt még Peselnek volt a falu neve), hogy a nagy kiterjedésű birtokok fel ne aprózódjanak, valamikor egymás között, rokonilag házasodtak az emberek. Meg is lett az évszázadok során az eredménye. Olyan melléknév ragadt rájuk, amit azóta sem sikerült lemosniuk. Az egy-egy ilyen bicskás villantás pedig még jobban megerősíti azt az egykori pecsétet.

---

Bentlakás

Nyolc emelet, közel másfélszáz család, házaspár a kis garzonlakásokban. A keskeny folyosókon sok-sok fehér ajtó, mindenik fölött szám: 611, 612, 613, 614... és így tovább. Élnek egymás mellett, fölött, alatt. De nem ismerik egymást. Csak tudnak egymásról. A panelház falai sajátos kommunikációjuk „csatornái": hallja az egyik, amint a szomszédja (valamelyik) épp lehúzza a vécét, hogy valahol, az épület közepe táján, már hetvenhetedszer játsszák újra valamelyik menő banda ugyanazon számát, s hogy a dobszólót nagyszerűen kiegészíti valamelyik barkácsoló lakótárs kopácsolása.

A bentlakás jellegzetes hangzavara ez: itt nincs pihenőidő, nincs reggel, délután, sőt az éjszaka sem kivétel: gyakran alszik el a nyolc emelet máramarosi népi dallamokra; s az sem ritka, hogy az éjszaka közepén a folyosóról duhaj rikoltozások ébresztik az alvókat, s szerzőjük épp a kisebbségek „előjogainak" szentel cifra szólamokat. Ám nem csak ennyiből állt a bentlakók rejtjeles és titkos kommunikációja. Hogy az érzékszerveik más területei se maradjanak ki az élvezetekből, a vezetékek szellős rendszere jóvoltából vígan szívhatják - jobb esetben - a szomszéd cigifüstjét. És hogy a vizuális élmény se maradjon el, gyönyörködhetnek abban a semmivel össze nem hasonlítható látványban, amint a felsőbb emeletekről krumplihéjak, konzerves dobozok, ételmaradékok, szemetes kukák tartalmai röpködnek le az ablakok előtt, majd pihennek el a többi szeméten, a bentlakás mellett, a füvön.

Élnek egymás mellett, alatt, fölött a jövő értelmiségijei, kisebbségiek (nagyon kevesen) és többségiek (nagyon sokan), vegyesen. Találkoznak is egymással a lépcsőfordulóban, néha a folyosó végén levő közös konyhában, s talán ugyanazzal a Marlboro-reklámos (akkoriban még lehetett!) villamossal utaznak. Lehet, hogy a kávéházban ugyanabból a barna vízből veszik ki az egyetlen, közös kiskanalat, amivel felkavarják, még ott helyben, a pultnál, az ugyanabból a löttyből készült kávéjukat. Az is megtörténhet, hogy egyetértenek bizonyos dolgokban (a liftajtón, belül azt írja például, hogy „Jos Iliescu! (Le Iliescuval!), alatta pedig más kéz jegye: Corect! (Helyes!).

Arctalan nemzedék, csak egy-egy szám az ajtók fölött. Szemetes vödrét üríti a folyosó végén a padlóra, s riadtan rohan be, ha a közelben, belülről fordul a kulcs a zárban. Névtelen cédulákkal üzenget, ha nincs rendes fűtés (mert nincs), ha nincs melegvíz (mert az sincs). Cédulák, cédulák mindenütt: a falon, az ablakon, a bejárati ajtón, hogy mit kínálnak, mit árulnak, mit keresnek, mit vennének. Gyújtót töltenek, videoszalagot (VHS) kölcsönöznek, rossz tévéjüket, használt farmerüket, cipőjüket kínálják eladásra, és a legolcsóbb, kerítésszaggató cigarettát, feláron, és sört, azt is feláron, pár lejjel drágábban, mint az üzletben, ahonnan beszerzik. A vakáció idején az ajtó előtt felejtett lábsurlókat begyűjtik, majd eladják. A folyosón, konyhában, előtérben levő villanyégőket ellopkodják. Kereskedő, adó-vevő nép, a jövő értelmiségije ez. Vizsgák előtt csak úgy röpködnek fentről az üres üvegek, mert állítólag, a többségiek szerint, az eltört üveg szerencsét hoz a vizsgán.  Széttört palackok cserepein járnak, és szétdobált csikkeken. Nagy, hernyótalpas bakancsaik lábnyomai, mint egy-egy üzenet a jövő nemzedékének, ott díszeleg a folyosók falain.

---

Fuvar

Öcsém hív telefonon, hogy valaki a szülőfalumból a telefonszámomat kéri, s hogy odaadhatja-e. Az illető - furcsa, zárkózott, a falusiak által tudálékosnak, anyámasszony katonájának tartott figura - csak annyit közölt vele, hogy feltétlenül kellene a számom. Pár nap múlva lesz könyvbemutatóm az ottani iskolában, és ha személyesen akar valamit, akkor jöjjön el, a bemutató után majd megbeszéljük, javasolom öcsémnek. Nem lehet, mondja öcsém, mert neki most kell; jól van, akkor adja oda. Fél óra sem telik bele, csörög a telefonom, a férfi hív. Ismertem gyerekkoromból, közel járhat már a hatvanhoz, agglegény. Fiatal korában traktorista volt, most talán nyugdíjas. Hangja magas, nőies, feleségem egyenesen női hangnak hallja a telefonból. Az érdekli, hogy mikor megyek Szeredába, s hogy elvinném-e; hogyne, persze, mondom; jó, akkor megvár a szomszéd faluban, a letérőnél. Kedden reggel, a megbeszélt időben már vár Szentlélek központjában; nőies, pufók, kékes, frissen borotvált arc, magas, kántáló hang, sísapka, kék füsskabát. Biztos, a honosítás dolgában kell Szeredába utaznia, gondolom, vagy az ottani, jobban felszerelt kórházba küldhetik itthonról, mert az apróbb ügyes-bajos dolgaikat a környékbeliek a falutól alig tíz kilométerre fekvő kisvároskában, a városomban szokták elintézni, és nem a szomszédos megye több mint hatvan kilométerre eső székhelyén. Kabátosan, ki se gombolkozva helyezkedik el az anyósülésen, alig pár perc múlva már csörög a telefonja, hogy mi a helyzet, elindult-e, legalábbis ezt veszem ki a válaszaiból. Darabos mozdulatai, a gombokat nehezen találó ujjai, a készülékkel való suta bánásmódja arra enged következtetnem, hogy egészen új lehet az ismeretsége a kütyüvel. Visszacsúsztatja egy méretes műanyag tokba, majd visszaszuszakolja a zsebébe. Nem kapok egy értelmes fehérnépet - sóhajtja, egyenesen a dolgok közepébe vágva. Az asszony volt, kérdem én, arra gondolva, hogy időközben talán megnősülhetett, de leint, mert „csak" egy fehérnépecske volt Szeredából, s hallgassam meg, hogy mi történt vele, hogy hogy járt, aminek ő most, ezzel az úttal, lesz, ami lesz, a végére kell járjon. Kiskászon előtt vagyunk még, az út elején, forgalom szinte semmi, egyenletesen megy az autó, idő van, szinte egy óra még Szeredáig, a téma érdekel, kényelmesen hátradőlök, figyelek, hallgatom. Az egyik hirdetőújságból írta ki a nő, a „fehérnépecske" telefonszámát, majd felhívta; olyan kedves volt a hangja, hogy megtetszett neki. Többszöri telefonbeszélgetés után aztán egyszer megegyeztek, hogy az eljön hozzá, s meglátogatja. De csak akkor, ha egyedül jössz, megmondtam neki tisztán, világosan, már akkor. S képzelje el, meséli tovább, egyre jobban belelendülve a férfi, nem egyedül, hanem a barátnőjével jött. Átvert. Ketten voltak, nem tudtam semmire se menni vele. Maradtak valamennyit, nézelődtek, szétnéztek a házban, az udvaron, megnézték az állatokat az istállóban, s mindent, amim van. Csakhogy, amikor már mennének, félrehúz, és odasúgja, hogy nincsen pénze, és hogy ki kellene a barátnőjének a benzint fizetnie. Rendben van, mennyibe kerül, kérdezem a barátnőt, száz lej, mondja az rezzenéstelen arccal, s noha alig volt több pénzem otthon, és azt is tudtam, hogy ez az összeg szinte kétszeri útra is elég lett volna, mégis odaadtam a százast. De ez még nem volt elég, elmenéskor még azt mondja, adjak egy bárányt is neki; szerencsére sikerült kitérnem a kérés elől azzal, hogy kicsik még, csak húsvét környékére nőnek akkorára, hogy levághatók legyenek. Azóta többször beszélgettünk telefonon, nagyon kedves mindig, amikor nem nyomja szembe velem a piros gombot. Közben még egyszer eljött, valakikkel, valami ócskavas-gyűjtő barátaival, akik éppen ide, a környékre jöttek, de abban sem volt köszönet. Aztán tegnap, képzelje, miután magával megegyeztem a fuvart, szóltam neki, hogy akkor most én is visszaadnám a látogatást, hiszen annyiszor hívott eddig. Előbb azt válaszolta, jó, de este hét óra körül visszacsöngött, hogy meghalt a főnöknője anyja, holnap délelőtt tízkor lesz a temetése, s így nem alkalmas a jövetelem. Nem érdekel, mérgelődtem fel, jövök, megkeresem. Cím van, utca, lakás, lépcsőház, emelet stb. Kérdezősködöm a városban, az emberek majd odairányítanak, s valahogy csak megtalálom. A konzulátus környékén száll ki, sok szerencsét, mondom neki, amikor nekivág a központnak. Még egy órája van tízig, a temetésig.