Aschenbrenner Eti
Tetemrehívás
Különös téma, különleges időpontban - és a furcsaságoknak itt még nincs is vége. Krasznahorkai László, belülről címmel hívogatták a plakátok a nagyérdeműt, hogy három orvost meghallgatva tudhassunk meg még többet az író világáról, emberi oldaláról.
Aki a nagy tömeg ellenére is befért a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös termébe február 24-én este, az úgy érezhette, élveboncoláson vesz részt. Ám ez a darabolás, felnyitás, megtekintés és visszazárás egyáltalán nem véresen komoly, inkább könnyed, humoros, tanulságos volt. Hallhattunk leletekről, mini rajzszögekről, mélyvénás trombózisról, gasztroenterológiáról és halálról, de a felemelő pillanatok sem maradtak el.
Az estet Várkonyi Benedek nyitotta meg, rögtön reflektálva az új kötet címére (Nem kérdez, nem válaszol), illetve annak „hibájára", hiszen mindig van válasz a feltett kérdésre, esetleg a fel nem tettre. Ilyen ki nem mondott kérdés a betegség, ami azért elég gyakran előtérbe kerül az új könyvben olvasható interjúk során. A kiírás szerint három orvos vall Krasznahorkairól mint betegről. Rendhagyó ez a megközelítés (bár a Ljudmila Ulickaja beszélgetésekben gyakran előfordulnak doktorok, de ott általában a szöveg indokolja a jelenlétüket, és nem a szerző személye), mint ahogy a kötet sem szokványos. Huszonöt beszélgetés, ugyanarról - ígéri az alcím, és nem is csalódunk. Olyan nevek bukkannak fel a kérdezők között, mint Keresztury Tibor, Gregor Dotzauer, Dr. Galambos Imre vagy Szepesi Dóra. Már az első pillanatban látszik: Krasznahorkai László jó beszélgetőtárs, nem tőmondatokban felelget, hanem esszéisztikusan, hosszan kifejtve, elgondolkodva, játszva a szavakkal.
Vérszagra gyűltünk, az érdekes, figyelemfelkeltő téma teltházas beszélgetést hozott, hiszen könyvbemutatóra az ember a szerkesztőjét, kiadóját, barátait meg a családját hívja, nem az orvosát. Az estre olyan előfeltevésekkel érkeztem, hogy fehér köpenyessel találkozni rendelőben szokás, valamilyen fájdalmas dolog miatt, de ez véletlenül sem lesz baráti csevej. Betegségről könnyedén viccelődni - eddig azt hittem - lehetetlen. Ám van, akinek ez is csak egy jó hecc, ami köré szórakoztató kötetbemutatót lehet szervezni. Azért a vallomásból itt-ott kisejlik, hogy megélni már teljesen más, ijesztő élmény volt. Talán addikciós szerepe is lehetett ennek a beszélgetésnek, segített feldolgozni az elmúlt évtizedek orvosi látogatásait, fújni egyet és lezárni ezt az életszakaszt. A Nem kérdez, nem válaszol is amolyan visszatekintésként értelmezhető ebből a szemszögből: leltár a múltról, amiben benne van a megújulás reménye.
Rövid bemutatkozás révén ismerkedhettünk meg a vendégekkel: Dr. Jánoskúti Lívia, Dr. Gyulai-Gaál Szabolcs és Dr. Bartha Zsolt mesélt magáról pár szót, illetve a kapcsolatáról a szerzővel. Belgyógyász, fogszakorvos, háziorvos - mindenki máshogy ismeri Krasznahorkait, de a vélemények megegyeznek róla: jó beteg, aki talán túlzottan is betartja az orvosi utasításokat, ezért óvatosan kell fogalmazni a jelenlétében. Ezt a nézetet a beteg is vallja: „odaadom magam önként az orvosnak, mint egy áldozat. Ha azt mondják, egyek kevesebb húst, holnaptól vegetáriánus leszek. Nekem az orvos szent, mert olyat lát rajtam, amit én nem tudhatok". Személyes, emberi, néhol brutálisan önreflexív monológokba és anekdotákba hallgathattunk bele.
A következő körkérdés a „foglalkozás már diagnózis" megállapítás körül forgott, miszerint másként beteg-e egy író. Hiszen a művészek érzékenyebbek, finomabban reagálnak a külvilágra, és hajlamosabbak kevésbé komolyan venni a saját tüneteiket. Már a felvetés is izgalmas horizontokat nyit meg, új értelmezési tartományokat. Az írói minőséghez is szorosan kapcsolódhat a betegség, hiszen egy-egy fordulópont segíthet teljesen újrafogalmazni az élethez való viszonyt - ami természetesen az írásmódban is nyomot hagy. Krasznahorkai László életében 2005 volt ez a pont, amikor Japánból mélyvénás trombózissal tért haza. A szerző azóta azt vallja, mindenkinek vannak olyan helyzetek az életében, amelyek után megváltozik a látásmódja, a koordinációs rendszer elmozdul és máshol lesz a zéró. Nem feltétlenül kell ehhez tragédia (háború vagy halál közeli élmény), a pozitív dolgok ugyanúgy robbanhatnak bombaként. Például egy másik kultúra megismerése szintén okozhat ekkora sokkot. Ezután már nem lehet a korábbi szemüvegen keresztül látni az életet, ami természetesen az írásban tükröződik, de ugyanúgy más művészi tevékenységben is tetten érhető.
A mulatságos történetek után kissé komolyabb vizekre eveztünk, az orvosokból kritikusok lettek, akik véleményezhették Krasznahorkai László munkásságát. Dr. Gyulai Gaál Szabolcs beismerte, korábban nem olvasta a műveit, de annyira megfogta a szerző lénye, hogy elkezdte fellapozgatni őket. Mint mondta, megdöbbentő az az ellentét, ami a személyiség és az írásmód között van, hiszen a valóságban egy kiegyensúlyozott, vidám, harmonikus emberrel ismerkedhettünk meg, míg az írói világa inkább kilátástalanságot, depressziót sugall. Ez a kettősség pedig nagyon izgalmas kontrasztot ad. Dr. Jánoskúti Lívia is egyetért ezzel: „ha Krasznahorkait olvasnék minden nap, akkor nem tudnék többet gyógyítani".
Az est vége felé fajsúlyosabb témák kerültek szóba, a halál kérdésére, illetve mibenlétére terelődött a szó. Halálfélelem, éjszakai intenzív osztályra rohanások és szívritmuszavarok keserítették meg a szerző életét, ennek momentumaiba avatódtunk be. Krasznahorkai László kifejti, orvos és a beteg máshogy látja a halált, mindkettőnek teljesen mást jelent az elmúlás. Egy betegnek a kórház, és ott a meztelen emberek látványa, vagy a melletted fekvő haldokló haláltusájának végignézése megrendítő élmény. Ezzel szemben egy orvosnak ezek mindennapos dolgok, nem érinti meg őket annyira, nem épül be a személyiségükbe például a halálfélelem. Persze ez valahol természetes is, hiszen akkor nem tudnának dolgozni, de egy érzékenyebb ember ezekre rezonál, és a feldolgozáshoz időre van szüksége.
Aki el tudott jönni, túlnyomórészt vidám beszélgetésnek lehetett tanúja, ráadásul dedikáltathatta a Nem kérdez, nem válaszol című új kötetet, mely a Magvető Kiadónál jelent meg. Búcsúzásként és az est lezárásaként arra kérte a szerző az orvosait, hogy a képzeletbeli receptjükre írjanak egy-egy gyógyszert vagy szót, ami csak neki szól. A tanácsok pedig (melyeket azt hiszem, mindenkinek érdemes megfogadni): „harmónia, elfogadás, add önmagad".
