Versek

 

 Becsy_meret.jpg

 

Becsy András

 

Költözések

 

platóra pakoljuk mindenünk, gurtnival cipeljük a szomorkás lépcsőházakban,
emeletekről le és emeletekre fel, elhasznált lakásokról frissen festett
lakásokra, helyiségekből helyiségekbe, és minden egyes új házban mindig
eggyel öregebbek lesznek bútoraink, megszülető szobáinkat az elpusztult
szobáink mintájára rendezzük be, hogy az a gurtni, a heveder, mi összeköt
még a másik lépcsőházzal, nehogy elszakadjon, új álmaink a régi melegben
ébredjenek, pakoljuk egyre teherautókra, vonszoljuk magunkkal nagyanyák,
nagyapák, aranykeretes dédek, ükök felbecsülhetetlen értékű terheit,
csengettyűit, ezüst teáskanalait, hamutálcácskáit, horgolt terítőit.

a szoba közepén a biedermeier Monarchia áll: kanapéval, két fotellel,
előttük ovális asztal, mögéjük tuszkolva ónémet íróasztal, amelyre
a kovácsoltvas lámpa borul valódi bőrburájával, távol falhoz szorított
sublót, (alsó fiókjában ágyneműhuzatokkal, és születési anyakönyvi
kivonatokkal), mellette pipatórium, mely fölött nem tudom, kinek a festett
portréja lóg, néz le ránk, talán a kis Jancsikáé lehet, aki nyolcvanöt éves
korában halt meg, és akihez már semmi közöm, csak a ráma miatt tartottuk meg.

a túlsó sarokban art deco ágy, vitrin, felső polcán tábori lap támaszkodik
valamire, előtte Zsolnay kávéscsészealj, a közepében egy deformált
puskagolyó, amit még a méltóságos úr küldetett haza a kegyelmes úrral
a nagyságos asszonynak Dezső bácsikánk el nem postázott leveleivel együtt
Caporettóból, egy fülledt foxtrott- vagy egy charleston-est után, fejében még a swinggel,
pezsgős palackok durrogásával, a tweed, a dzsörzé csillám flitter-pikkelyeinek
ragyogásával rogyott mellé egy székre hajnalonta a lány, akinek hajója
nehezékével horgonyoztuk le ezt a területet, tartományt, óprovinciát.

szemközt a virágok sarka lesz, mert ide semmit nem tudunk rakni, elveszett, elvett
tárgyak tere, amelyeknek hiányát gigászi szobanövényekkel: fikuszokkal,
diffenbachiákkal takarjuk el, hogy még a félhomályban is megélő, mérgekben
ázó zöldes levélnyelvei elzárják előlünk az egyre növekvő, dohos űrt.

az utolsó két sarok apám és anyám, összecsukható, kinyitható támaszték
tart egy ráhajtható, szükség esetén akár lehajtható asztallapot, mellette
éjszakára kihúzható, nappal kanapénak összetolható ágy karosszékkel,
koloniál szekrénysor, mert mi akkor már úgy-ahogy, de megtehettük magunknak,
benne, rajta, felette, mellette rendszerbe rendezett könyvektől kövér polcrendszer
hozott Jókai százzal, remek világirodalom, és frissen ásott élő halmok,
bástyának hitt szöveghalmazok, amit nekünk halmoztak fel az új ostromok ellen,
– holtjaikat fojtogató fagyökereket szárítottak utolsó szalmaszálként.

jó lenne egy bőrgarnitúrát venni, egy L alakú lehuppanóst, nyúlós-málós
fekvőst, belesüllyedős agykimosóst, elegáns vendégváróst, magára maradóst,
egy életre szólóst, egy egy életre szólóst, egy egy lépcsőházast, egy egy lakásost,
egy egy szobásat, egy nem hagyatékost, egy tovább már nem cipelhetőst, egy miénkest,
egy velünk halóst.

 

Megjelent a Bárka 2018/2-es számában.


Főoldal

2018. április 27.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png