Versek

 

 Mark___B__la_m__ret.jpg

 

Markó Béla

 

Kérés

 

Lassíts egy kicsit, Istenem!
Ez már hatvanhat. Nem kilométer,
nem mérföld, hanem esztendő. Szédülök
minden kanyarban. Miért sietsz?
Hiszen tudod, hányingerem volt mindig
az autóbuszban is. Anyámtól örököltem.
Ahogy mondani szokás, valószínűleg
nem lettem volna jó űrhajósnak.
Beletörődtem közben sok mindenbe,
de amikor nem én vezetek, ma is
rosszul vagyok, ha túl gyorsan megyünk.
Most pedig nem én vezetek.
Azt sem tudom, merre tartunk.
Legfeljebb sejtem. Lehet, hogy fent
a mennyországban sem érezném jól magam,
mélységiszonyom lenne. Igaz, a pokoltól is
félek. És attól is, hogy semmi sincs ott,
ahol a menny vagy pokol lehetne.
Egyre gyorsabban hajtasz, Uram,
egyre veszettebbül nyomod a gázt,
ha szabad ilyent mondanom.
Hova rohanunk? Legalább tudnám,
hogy mi a cél. Vagyis egyáltalán van-e cél?
                        Nyelik a napjaimat, heteimet, hónapjaimat a
                        surrogó gumikerekek. Mind kevesebbet mutatsz
a tájból, és ráadásul mintha már jártunk volna
errefelé. Vagy annyi történt csupán, hogy
a fák fák, a kövek kövek, a folyók folyók,
a felhők felhők, amikor már elég sokat
láttunk belőlük? Menjünk lassabban, kérlek!
Szálljunk ki! Uzsonnázzunk az asztalkendővel
leterített motorháztetőn! Vagy a
csomagtartón, ez igazán mindegy.
Nézelődjünk még! Keressünk valami újat!
Vagy mégsem! Csak haladjunk egészen lassan,
hogy egy romos házról eszembe juthasson
minden új ház, ahol eddig megfordultam.
Egy-egy szélfújta jegenyefáról minden
jegenyefa, amelynek kérgén valaha
végighúztam a kezemet. Hatvanhat nagyon sok.
Mégis meg lehetne sokszorozni ezt is, ha az új
pillanatokba begyömöszölhetném a régieket,
az új emlékekbe minden hasonlót,
amire emlékszem. Sohasem szerettem
kapkodni. Gondoljuk végig, Istenem!
Te ezt nem tudhatod, de amikor két szerelmes
már valamennyire ismeri egymást,
és nem akarnak minél gyorsabban
bizonyosságot szerezni, hogy célba fognak érni,
vagyis amikor már képesek szeretkezés közben
tervezni is, elkezdik lassítani ők is az utat.
Mindenféle kitérőket tesznek,
látszólag azért, hogy felkutassák
a másik test legrejtettebb zugát is.
De nem. Már biztosak a megérkezésben,
és éppen ezért az odavezető út is
boldogsággal tölti el őket, bármennyire is
közhelynek tűnik, amit mondok. Az így felfogott
utazás segít megérteni a beteljesülést.
A késleltetéstől több lesz, megrendítőbb,
mélyebb a kielégülés. És a halál is persze.
Vagy mégsem oda igyekszünk? Te tudod,
nem én. Álljunk meg időről időre! Hagyd,
hogy nézzem a délutáni fényt a füvön
meg egy lassan kúszó csigát, ilyesmiket!
Hatvanhattal száguldunk, Uram,
és holnaptól talán már hatvanhéttel,
ha közben meg nem érkezünk.
Hát nem nekem teremtetted,
amit el akarsz venni tőlem?

 

Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.


Főoldal

2018. április 12.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png