Kiss Ottó
Állatok, erdő, bátorság
– Laci bácsi rímes állatkalauza –
Annáknak, Borókáknak, Fanniknak, Lászlóknak
Jó napot kívánok,
a lányoknak szépet,
a fiúknak inkább
erőt, egészséget!
Tudjátok-e, mitől
vagyok ilyen sármos?
Elárulom mindjárt,
nagyon tanulságos.
Elárulom azt is,
hogyan lettem erdész
– magam szedtem rímbe,
azért ilyen elmés.
Azt is megtudjátok,
hogyan éltem egykor
– nektek is így telhet
akkor a gyerekkor.
Kicsi voltam én is,
éppen ilyen pöttöm
– répát ettem aztán,
és megnőttem rögtön.
Erős lettem mindjárt,
délceg, bátor gyermek,
olyan elszánt, hogy még
rám nézni se mertek.
Került az oroszlán,
én egyet se láttam,
pedig megküzdöttem
volna vele bátran.
Közelembe sem jött
a nagy fehér cápa,
pedig belenéztem
volna az arcába.
Nem csapott le rám az
afrikai sólyom,
pedig megüzentem:
ha erre jár, szóljon.
Orrszarvú se merte
utam keresztezni,
nem tudtam hát őt se
soha lerendezni.
Ez idő tájt engem
úgy hívtak, hogy Lackó,
plüssállatom is volt,
egy puha kis mackó.
Őt tiszta erőből
égig feldobáltam,
és még akkor sem fájt,
mikor aláálltam.
Erős voltam, mondom,
délceg, bátor gyermek,
nem élt olyan állat,
ki ellen ne nyerjek.
Egyedül egy kisnyúl
kergetett meg néha,
mikor észrevette:
van még nálam répa.
De tőle se féltem,
nem azért szaladtam,
csak szerettem futni
mindig a szabadban.
Az erdő széléig
soha meg nem álltam,
ám a nyulat ott is
mögöttem találtam.
Na, gondoltam egyszer,
kéne már egy tréfa,
eldobtam az étket,
repült a sok répa.
Bevettem magamat
a nagy rengetegbe,
kint hagytam egy táblát:
„A nyúl nem jöhet be!”
Így jártam én, kérem,
túl a kisnyúl eszén,
így tűnt el a répa,
így múlt el a veszély.
Sajnáltam is, hogy már
nem vesz üldözőbe
– hogyan futok én majd
be így az erdőbe?
Na, de nemcsak bátor,
furfangos is voltam:
futás helyett aztán
csak begyalogoltam.
Persze ott sem akadt
se nagy, se apróka,
ki legyőzne engem,
se egér, se róka.
Huhogott a bagoly,
vijjogott a vércse,
károgott a holló
– nem reszkettem mégse.
Gondoltam, a mackót
magamhoz szorítom:
a félelem ellen
őt bebiztosítom.
A mackóm is ölelt,
úgy szorított engem,
mintha azt mondaná:
csak őt védelmezzem.
Az a három madár
nem is támadt persze,
megrettentek tőlem,
egynek se volt mersze.
Ölelkezve mentünk
az erdőben aztán,
jött egy nagy vaddisznó,
minket nézett sandán.
Elkerültük messze,
nehogy megijedjen,
miattunk egy fának
futva nekimenjen.
Arrébb állt egy szarvas,
még arrébb egy medve
– ő akkor egy fának
neki volt már menve.
A fa odújába
beszorult az arca
– méhészkedett éppen,
nem volt jó a harcra.
Ahonnan mi néztük,
mindkét lába látszott,
mégis egyik járt csak
fürge medvetáncot.
A másik egy vödrön
pipiskedett éppen,
hogy az orr túrhasson
mélyen bent a lépben.
Bátoran figyeltük,
vajon mi lesz ebből
– de azt nem gondoltuk,
hogy a veder eldől,
és talpra áll nyomban,
mintha csak parancsra,
hogy rászorulhasson
a hatalmas mancsra.
Feljajdult a medve,
rázta fájós mancsát,
és most mindkét lábbal
lenyomott egy szambát,
szorult helyzetéből
hogy kikerülhessen
– lehetőleg úgy, hogy
hasra meg ne essen.
Medvecsapda lehet,
vélte az én mackóm,
és azt súgta: menjünk,
most azonnal, Lackóm!
Bátorságunk nehogy
még majd visszaüssön,
mert az foltot hagyna
egy ilyen kis plüssön!
Hallgatom a mackót,
majd megüt a guta
– annyira aggódós,
mint amilyen buta.
Elég sokszor kértem,
járjon iskolába,
csak hát az még nem volt
az ő kiskorába’.
Így aztán nem tudtam
én se okosabbat,
mint amit egy harcos
jó tanácsként adhat:
nézd, ott van egy tisztás,
mondtam, gyere kincsem,
az biztos, hogy arra
medvecsapda nincsen!
Ott nem lesz, ki bántson,
réten nincs vadállat,
ott biztos nem ront rád
erdei madárhad!
Vittem is ki bátran,
lábamat kapkodva,
nehogy megtréfálja
vödör vagy fa odva.
Akkor már a méhek
kergették a medvét,
jó esély volt arra,
hogy a maci meglép,
mert a veder elvált,
elgurult a mancstól,
ő meg távolodott
a fullánkos brancstól.
A tisztásra érve
láttunk aztán egy sünt,
és a plüssmackómnak
a félelme megszűnt.
Jókedvében rohant
kergetni egy lepkét
– hogy elszállt előle,
az se szegte kedvét.
A nagy szaladásban
észrevett egy vályút,
mellette egy kutat,
kerekes fajtájút.
Gyere, igyunk, Lackóm,
állt meg az én medvém,
tekerjed a kutat,
és lehuppant mellém.
Ám, ahogy tekerném,
egy nagy farkast látok,
a szeme azt mondja:
megorroltam rátok!
A homlokán egyre
mélyült a redőzet,
mintha nem is minket
látna, hanem őzet.
Rá is ripakodtam,
hess, te ordas, innen,
nehogy nekem kelljen
téged arrébb vinnem!
Farkasszemet néztünk,
láttam, tiszta méreg,
gondoltam, megunja,
én bizony ráérek.
Csak hát az én plüssöm
szomjas volt már akkor,
igyekeznünk kellett,
mert ott ér az aggkor.
Engedett az okos,
bár nem hajtott tatár
– még ha farkas is az,
szenvedjen a szamár!
Menjünk a patakhoz,
mondtam a mackómnak,
majd ott megitatlak
– közben meg is óvlak.
A kis patak felé
szedtük hát a lábunk,
de hiába, mert a
farkas jött utánunk.
Na, gondoltam, hogyha
így hajtja a vére,
csaljuk el a nyúlhoz,
ki az erdőszélre.
Nehogy bosszút álljon
még valami őzön,
inkább sportolgasson,
nyúllal kergetőzzön.
Az erdő szélénél
bevettem a táblám,
ahogy számítottam:
a nyúl még ott várt rám.
De nem hasonlított
a korábbi nyúlra,
mert a sok répától
ez most ki volt nyúlva.
Feküdött a hátán,
telve volt a bendő,
és azt nyögte: répa
soha többé nem kő’!
De a farkast látva
talpra ugrott hamar
– néztem, hogy ez teli
hassal is így kavar?
Mikor ők már vígan
hajkurászták egymást,
szóltam a plüssömnek,
megitatlak, meglásd!
Azzal elindultunk
a patakhoz vissza,
nehogy szomjan vesszen,
jó, ha mind kiissza.
Ahogy odaértünk,
pihegünk a partján
– mackóm tőlem jobbra,
én meg pont a balján –,
éppen inni készül,
amikor azt mondja:
volna itten neki
egy kicsi kis gondja.
Lóbázom a lábam
a csermely patakba’,
ekkor látom én is:
ki van az apadva!
Kiszáradt medrében
fürödtek a rákok,
hinnye, mondom, vizet
nem hoz senki rátok?
Abban a szent percben,
csapott meg az ötlet:
csakis én vagyok az,
ki itt vizet önthet!
Plüssnek is ígértem,
hogy majd inni kaphat
– jó gazda egy mackót
szomjan csak nem hagyhat!
Elindultam egyből
megnézni a medvét,
és hogy nem volt már ott,
elhoztam a vedrét.
(Bár egy roppant sikló
épp mögötte vedlett
– ám engem nem zavart:
felkaptam a vedret!)
Inaltam a kúthoz,
megvolt már a tervem:
töltöttem a vályút,
vödröm telemertem,
vittem a patakhoz
úgy, csurig csordultan
– három percen belül
százhúszszor fordultam!
Először a mackóm
ivott, aztán én is,
fürödtek a rákok,
de én hoztam mégis,
mert mély nyomot hagyott
valami ott bennem,
azért kellett vízért
mindig visszamennem.
A sünt láttam előbb,
leszaladt a partra,
vízre szállt a lepke,
fel túl nem kavarta.
Megjelent a bagoly,
holló, vércse, szarvas
– és eljött, hogy igyon,
a nyúl meg a farkas.
Az ordas kitikkadt,
a nyúl le volt fogyva,
szerintem barátok
lettek attól fogva.
Akkor láttam, hogy a
medve is ott pancsol
– jól esik a hűs víz
csípésre a mancson!
A méhek is jöttek,
hát nekik is mertem,
és a vaddisznót is
egyből felismertem.
Örültem, hogy immár
nem fél tőlem ő se,
nem akar már lenni
ő az erdő hőse.
Meg is mondtam neki,
na meg a medvének,
amit azóta is
tanulságnak vélek:
kinek ereje van,
nem kell hadakozzon
– használhatja arra,
hogy sok vizet hozzon!
Megjelent a Bárka 2017/5-ös számában.
