Tarján Tamás
OP. DIFF. No. 48–56
Temesi Ferenc: Bartók
A legkeményebb fejű magyar prózaíró évtizedekkel ezelőtt kemény fejébe vette, s hogy legyen rá tanú, el is kotyogta többeknek: regényt akar írni Bartók Béláról. Mert igazi Bartók-regényünk nincs, és amíg nincs, irodalmunk gyémánttengelye görbe. Ígéret, szép szó, ha megtartják, úgy jó. Temesi Ferenc megtartotta. Harminc esztendő felkészülési, érlelési munkájával, ezen belül az intenzív alkotásfolyamat egy rövidebb, végső periódusának erő-megfeszítésével elkészült, a 83. ünnepi könyvhétre, az író hatvanharmadik életévének kellős közepén az olvasó asztalára került az ötszázkilencvenkilenc oldalas könyv.
A Bartók keletkezésének külső, hosszú történetétől függetlenül is sok jegyével elárulja, hogy összegző szándékú alkotás, amely Temesi eddigi életművének számos jellegzetes elemét felöleli, ismételve-adaptálva bekapcsolja ebbe az áramba, hogy itt, a remélt opus magnumban is jelen levőnek tudjon régebbi technikai fogásokat, szövegegységeket, tematikus szálakat, neveket és névcsoportokat, stílustörekvéseket és beszédmódokat. Nézzünk néhányat e tartalmi és formai ráutalásokból, az oeuvre koncentrációjának és kiteljesítésének határozott szándékát mutató, befoglaló-lajstromozóújrahasznosító megoldásokból, amelyek így korábbi Temesi-kötetek bizonyos vonatkozásait is átplántálják.
A regény mottóval és ajánlással nyitja magát, ami persze nem különösebben ritka dolog, de Temesinél a folytatás hangsúlyozódik általa. Ajánlással indított például a Látom, nekem kell lemennem (1977; „K.-nak”), a Híd (1993; „Édesanyámnak”), a Királyáldozat (2000; „Annának és Eszternek”. A Bartók ajánlása: „Ildikónak” (az ajánlás mind a négy esetben nőknek szól), mottója pedig a címszereplőtől ered: „Tulajdonképpen legjobb semmit se olvasni, csak írni, tekintet nélkül minden jelszóra”. Korábban mottó állt többek között a Por I–II. élén (1986–1987; Kosztolányitól), a Pejote (1992) homlokán (a forrás: „Don Juan tanításai Carlos Castaneda szerint”).
Egyedibb, egyszerre rejtettebb és feltűnőbb, hogy a Bartók szövegét külön lapra nyomtatott, hatalmas, kettős foltként sötétlő nyitó idézőjel előzi meg, majd a főszöveg után, a forrásjegyzék előtt hasonló záró párja őrzi a befejezést. Anélkül, hogy az idézőjelezés poétikájára – a „nem saját”, az „önidéző”, a „megszorításokkal értett”, a (legalább) második kimondással erősített/gyengített textus sugalmazásaira – kitérnénk, emlékeztetünk: a Híd ugyancsak tipográfiailag kiemelt macskakörömtől macskakörömig tart. A Bartókban a mindvégig domináns önidézés már az 1. fejezet tizenegyedik bekezdésében exponálódik: „Láttam, nekem kell kimennem az erdőbe”. Ezek a(z anyamacskát és kicsinyeit kereső, állatszerető) főhős szavai, azaz Bartók egyik első megszólalása Temesi egyik első írói megszólalásának, imént citált pályakezdő novelláskötetének címével kerül nem teljes átfedésű, de egyértelmű egybevágóságba. Előkészítve ezzel, hogy a regény történetmondója, s az, akiről a történetet mondja, időnként és részlegesen egy személynek (a regényhősnek) mutatkozzék.
A mű 110 fejezete három piktogrammal könnyíti meg a három váltogatott, idő- és térbontó regényterrénum egymásra olvasását (vagy valamelyik belső vonulat lineáris követését. Ez igen hasznos, ha például a történetmondó szerelmi életének több évtizedes naplóját szeretnénk „egybeolvasni” a Mesélő biográfiájának, érzelmi vargabetűinek jobb ismeretéért). Kis fekete háromszög (▲) jelöli az Amerikai Egyesült Államokba történt emigráció, az 1940 őszétől Bartók haláláig tartó periódus krónikáját (kb. öt év). Tömör fekete négyzetecske (■) vezeti fel a zeneszerző életét születésétől az amerikai emigráció küszöbéig megelevenítő epizódokat (kb. hatvan év). A fekete kör (●) jelölte egységekben az Életrajzolóé a szó, aki Bartók életét rajzolva belerajzolja alkotásába az író alakmásának más Temesi-könyvekből elég kiterjedten ismert életeseményeit (kb. hatvan év, az előzményekkel, a múlt galvanizálásával együtt több emberöltő). A piktogramos fejezetindítás letisztultabb megfelelője a Híd idő- és térjelölésre szolgáló képeinek, amelyek a tarot jóskártya hetvennyolc lapjával és a kínai Változások Könyve hatvannégy kuájával – keverve – igazítottak el, megnyitva a két nagy sor (pillér) a regényhistória szolgálatába vont szimbolikáját. A Királyáldozat huszonhárom tömbje egy sakkjátszma lépéspárjait információként (a sakkírás mező- és lépésjelölő betű- és számkombinációjával) iktatta a fejezetek élére, az „1. e4, e5”-től a „23. Vxb7, sötét feladta” zárásáig. Temesi a képi, ikonikus könyvtárgyi megformáláshoz való, eltökélt vonzódását a Bartókra is átörökítette. Nyomatékos vizuális tény, hogy a regény utolsó oldalának aljára a komponista egy kottarészletének fénymásolatát illesztette.
Temesi Ferenc esküszik rá, hogy a 110 fejezet a Fibonacci-féle számsor törvényeinek, arányainak, logikájának engedelmeskedik: „ha ez a matematika jó volt Bartóknak, megfelel nekem is”. El kell hinnünk, hogy a Fibonacci-szisztematika nem először diktálja nála a fejezetek rendjét, rendszerét, bár a megértési, bizonyítási eljárás során – nyilván képzettségünk hiányosságai miatt – fennakadtunk a Bartók-regény számhálóján és fejezetbeosztásán. Ha szemünk nem káprázott, a ▲ jelű fejezetek száma 32, a ■-fejezeteké 51, a ● 27-szer nyit. Az első három egység idő- és közlésstruktúrája: ▲, ■, ●. Az első tizenegyé: ▲, ■, ●, ■, ▲, ■, ●, ■, ▲, ■, ▲. Az utolsó négyé: ●, ■, ▲, ▲. Bizonyos ritmika ennyiből is látszik. Akár időnkénti szerzői véletlenszerűség, akár teljes Fibonaccis szabályszerűség matematizálja az előadás menetét, a Bartók életét két irányból/irányban feltáró – egyszerre dokumentáló és fikciós – életrajz, valamint „közte”, „benne” és „körötte” az Életrajzoló élet-rajza az előre- hátra játékkal a makrostruktúra gondos szerkesztettségének érzetét kelti. Igazolódik Babits Mihály szép mondása, miszerint „A matematika az értelem zenéje”, s igazolódik az írói tézis, hogy a páratlan kvalitású Bartók-zene és a zeneköltő énje részben matematikailag értelmezhető, közelíthető, jellemezhető. A Bartók kottázott szöveg, átvitt értelemben vett dallama elkapja az olvasót, s a lejegyzés az általában rövid bekezdésekkel – spácium választja el őket –, a kérdő mondatok jól elosztott beszúrásával, egyéb tudatos, noha nem feltűnő eljárásokkal a számok érvényesülésének is teret enged.
A Bartókot megelőző Temesi-munkák sorából a Por egyik címszava, a zene magába foglalta Bartók nevét és az író zeneélményét. A Bartókban a 99. „Zen-e?” kezdése még zen-filozófiát is szeretne rámintázni a zenére. Pontosan adatolt visszakanyarodás a bagó szócikk első felének átmásolása, s a Por megírása egy helyütt tematizálódik is (31.), szinte csak azért, hogy Bartók neve elhangozhasson. Sok összefüggés szövődik a Kölcsön Idő I–II. (2005–2006) című újságkönyv-regénnyel, általánosabban Temesi újságírói tevékenységének számos közleményével: ilyenkor az író máshonnan áthozott anyaggal dolgozik, nem is kevéssel. „2007 elején írtam azt is, hogy:…”, „2006-ban, tavaly írtam…” – datálják magukat az átvett cikkek, cikkrészletek. A szerkesztőségi mindennapok az Életrajzoló kenyérkeresésének legfontosabb bázisát, tűzfészkét képezik, ideologikus igehirdetéseinek, felhorgadásainak, erkölcsi ítéleteinek, ki-kibukó túlzott szakmai és társadalmi fölényérzetének is ott ad leginkább hangot. (A sorban csak második a különféle otthonok, s csak harmadik az ilyen-olyan kocsmák közege.)
A különösen szépen sikerült 51., a szintén zenesugallatú „Cseh Tamás-fejezet”, barátsághimnusz a szembetűnő esemény- és szöveg-egybejátszásokat, az életmű mixelését természetes fordulattal nyugtázza: „Ezt a jelenetet (lehet, mást is) megírtam már a regényekben valahol”. Bartók személye és a Bartókregény az újraelrendezés, újraértelmezés, begyűjtés, kiárasztás epikai medencéje is, olyan koncipiált forma, amelynek a kettős biográfiát – a regénybeli Bartók Béláét és Temesi Ferenc alakmásáét – régi és új textusok bekebelezésével, konstruáló-rekonstruáló építkezéssel kell megbírnia. A zeneszerző életét és halálát magába foglaló „Bartókiána” élet-halál könyv, deklaráltan az eddigi betetőző vállalkozás az író (és képviselője, az Életrajzoló) számára: „Nem sokon múlott, […] hogy belehaljak a feladatba. Ami nem volt más, mint ez a regény” – zárul a 73.
Kicsoda is Temesi könyvének Bartókja? Az emberi maximum, akit a magyar nemzet újabb kori létében kilicitált magából. A 20. század legnagyobb magyarja, Ady mellett (az eseménytelen, kölcsönösen méregető-ámuldozó Ady–Bartók találkozás a mű kardinális pontja. Nem betelt lap a két óriás életében, csak vízjel). Bőséges (bibliográfiában felsorolt) forrásmennyiség szó szerinti vagy módosított idézése is segít hitelessé tenni a monumentális alakot, akit az író számítógépének klaviatúrája szívesebben keresgél a hétköznapibb, kisszerűbb pillanatokban, reagálásokban, vagy a nagy sodrások marginálisabb reakcióiban, s nem a muzsika panteonjában. A komponista bemutatása és műveinek írói, esszéisztikus elemzése nem marad el, ám az ember-rajz messze megelőzi a zene-rajzot. Az alacsony termete, törékenysége ellenére megfellebbezhetetlen respektust kiváltó, szuggesztív egyéniség lehet néha csetlő-botló, naiv, zárkózottan szögletes, bogaras, kicsinyes, érzelmeit nehezen kibuktató – de ez is mind a zsenit fémjelzi. Második feleségének folyamatos életlecke együtt élni vele (az elsőnek is az volt): „Akinek a nézésébe fúródott ez az irgalmatlanul őszinte, áthatóan kíváncsi tekintet, az tudhatta,
hogy hazudni lehetetlenség ez előtt az ember előtt. Mrs. Bí tisztában volt vele, hogy a férje néhány elejtett szava sűrítmény, és úgy is kell kezelni. Húsz évébe került, amíg megtanulta”. A bartóki tekintet a neves könyvtervező, Gerhes Gábor ezúttal nem épp sikerült könyvborítójának fényképéről az olvasó tekintetét is szigorú-szúrós szeretettel keresi.
Ennek az emberi és művészi talentumnak, a bartóki kivételességnek a megszakítatlan jelenléte, mintapéldája talán ránehezedne a könyvre (amint nemegyszer a környezetére ránehezedik), ezért is jó írói találmány – alapvonásaiban – az Életrajzoló beléptetése. A rengeteget dolgozó, alkotó Bartók jön-megy a róla szóló regényben, népzenei gyűjtőutakat tesz, utazik, koncertezik, reprezentál, elképesztő energiával és műveltséggel levelezik, szakmai és anyagi kérdésekben foglal állást, a családi életet szervezi, meditál, szenvedélyeinek hódol, bajaival és betegségeivel viaskodik, pályatársaitól távolságot tartva jelöli ki saját koordinátáit. A könyv is jön-megy hőse körül: maximákkal, aranymondásokkal, értékítéletekkel, vitamondatokkal, szövegkölcsönzésekkel, adomákkal, szcénákkal. Bekamerázza a hétköznapokat, születéstől halálig. A maga teljességében felkutatott, átértett, újrateremtett (sőt újramitizált) bartóki életet és zsenialitást regényesíti. Annak a művésznek a nagyportréját festi, akiről oly találóan mondja felesége a mindennapok egyik amerikai tanúja, Ágota füle hallatára (Ágota egyébként Illés Béla író nőtestvére): „Te, nem tudod, milyen rémisztő őt látni, amint minden érzékét befelé fordítja. Vaksüketnéma, de ez a legkisebb baj. […] Valahogy a szél torkában van, és elsodródik, az az érzésem. Minden percben messzebb hajózik, a kinyújtott karomon túl. Azt sem tudom elképzelni, hol járhat, mert ez a hideg nyugalom, ami a markában tartja, nem ad ismerős jelet”. Nem csupán a már betegségekkel küzdő, idősödő, hazájától és Európától elszakadt Bartók – Amerikában, neve duplikált kezdőbetűjének angol kiejtésével: Mr. Bí – ilyen karakter. Kisgyermek korától a távolságtartás, én-őrzés, öntörvény, befelé vizsgálódó lelki tájékozódás, kényes minőségtudat szigeteli el szinte mindig embertársaitól – sokszor családtagjaitól, barátaitól is – a szuverén személyiséget. Néha szokatlan – humoros, infantilis, érzelmes, kiszolgáltatott vagy egyéb módon – kilép önmagából a magaura, maga-foglya férfi. Érdekesen megírt ego a főszereplő, kivételességének specifikumai megfelelő mélységű ábrázolásban bontakoznak ki, dús eseményanyag által övezve, kultúrtörténetileg, történelmileg is széles vásznon. Ám már ezen a szinten is kísért a terjengősség. Némely idézetek (túl hosszan citált levelek és emlékezések), bölcselkedések nélkül feszesebb lehetne a könyv. Nem tudhatjuk, az Alexandra kiadványának szerkesztője, a régi szegedi bölcsész barát, Székely Sz. Magdolna mennyit konzultált az íróval, mit javasolt korrekcióra, mit hagyatott ki. A Bartók túlírt alkotás, szükségtelenül nagy terjedelmét ezen a magasságon a túltömöttség, extenzív bőség okozza.
Kicsoda Temesi könyvének Mesélője? Erős öntudatú, de nem önkritika nélküli fickó, aki mindenestül vállalja önmagát. Inkább elfogadható számára, hogy ebben-abban gyarló, mint hogy bármiért, bármikor letagadja gyarlóságát. Őszinteségéért cserébe további őszinteséget ad, vagy legalábbis a saját mércéje szerint őszintén szeret, őszintén gyűlöl, őszintén ostoroz, s ezt őszintén tudatja. A munkájában olyan, mint az óramű, lehetőleg akkor is, amikor nincs a legjobb passzban. „ÍR. TÖRÖL. ÚJRAÍR. ÍR. TÖRÖL, ÚJRAÍR” – és még négyszer mormolja ugyanezt az 57. munkafohásza, ironikus módon egy mozgó plakát nyomán: „Ez van felírva a 4-es villamos három kocsijára, a sárga hernyóra, amely az ötödik emeleti lodzsám alatt zörböl el, és néha sikkant a kanyarban. Újra meg újra. Mint egy leitmotiv, a vezérmotívum egy zeneműben. De hiszen ez vagyok én!, kiáltottam fel egyszer. Ír. Töröl. Újraír”. Saját sorskönyve, a befoglalt ●-regény korábbi Temesi-regények nem egy motívumára hivatkozva íródik, a Bartók-regény készülésének tágan értett, elnyúló jelenében pedig főleg a Kislábú elnevezésű múzsa iránti szerelem, a szerelem elillanása, lassú, szakaszos felszámolódása, az író betegsége és gyógyulása, férfierejének elvesztése és visszanyerése képezi a cselekmény, az alakmás-fejezetek premier plánját.
Az Életrajzoló neve remekül meglelt szó: szerényebb és jelentésesebb az „író” utótagot mellőzve, mint az ,Életrajzíró’ lenne. Bartók életét rajzolja, élete értelme és célja az élet-rajzolás, életek rajzolása. A névhelyettesítő tulajdonnév tartalmasan pulzál. Rövidül, hosszabbodik, átalakul. „…jó, legyen Él” – élezi ki az élet centrikusságot a 7. Másutt újszövetségi-krisztusi áldozat-asszociációval Éli, habitusára célozva Éles, tétova szójátékkal Életraj Zoltán, egy időben elhatalmasodó ehetnékjét bírálva Ételrajzoló, barátja levél-megszólításában hedonista Élv, a Kislábúnak felolvasva és a gyerekkorba visszaszánkázva Kis Él, kudarcakor „élhetetlen” válik belőle. A névben is megcsendülő sokarcúság a hat betűvel, személynév nélküli vezetéknevével (a regénycímmel) illetett, jelölt Bartók sokarcúságához társítható. (Igaz, Bartóknak is jelentkeznek – ritkán – könnyedebb megnevezései, amint a Mr. Bíből kitetszett, vagy a kafkai mellékzönge nélküli B. jelzi.)
Sajnálatos módon ez az anyagrész, a Temesi-alteregó köre és ●-einek halmaza (a szerelemtörténet[ek] és a szerkesztőségi élménybeszámoló, alkalmanként a szegedi, családi, iskolai emléktömeg reinkarnálása) még jobban szétlúgozódik a sok újramondás, az erőltetett szentenciák, a felfedezésként tálalt közhelyek mérge miatt. A mikrostrukturális rendezettséget, főként a könyv kései fejezeteit (a 110-et nem) a szétmorzsolódás fenyegeti. A 99. végeérhetetlen idézettára (nem kis hányadban mértékvesztő önidézetekkel), a 101. „életrajzi kislexikonja”, további idézetsora műfajidegen, felesleges, figyelmetlen. Itt Tombácz János népi mesemondó, Életraj Zoli számára a legjobb szegedi író (Tömörkény előtt) két + + jellel képviselteti magát: „Írástudatlan paraszt volt”. A 19. szerint viszont „színjelesen végezte a hat osztályt, csak a magaviselete volt kifogásolható, de nem tanulhatott tovább”. Véletlenül ismertem Tombácz Jánost, tanyáján, Zsombón készült fényképet őrzök róla. Tudott írni, a folkloristák úgy tartják: a „kezén átment” ponyvák és mesekönyvek szövegei hatottak mesekincsére. Akár így, akár úgy: a Bartók főalakja még az elkerülhető cizellálásoktól is gyarapodik jellemében, a mellékfigurák vissza-visszahozása viszont szegényít. Mintha Temesi Ferenc meg is érezte volna a veszélyt, hiszen a 27. felütése ez (sajnos a tézistől a lappália felé haladva): „Kevés egyenes történet akad ezen a világon. Mert a legtöbb túlírt, szertelen. Pedig minden történet világos, mint az egyszeregy. Vagy szövevényes. Vagy mindkettő. Vagy egyik se”.
Nyersen verbalizált, mégsem tisztázott a viszonylat, amely a Mesélőt írótársaihoz és az irodalomhoz fűzi. A magyar irodalom egészének „ismeretlen magyar írók”-ként történő többszöri emlegetése a céh modoros önsajnálatának lecsapódása, vagy egy séma („a mi nyelvünkön keletkezett legjelentékenyebb alkotások is lefordíthatatlanok, csak mi, magyarok gyönyörködhetünk bennük” stb.) ízetlen felmelegítése. Az Öreg Sipos étterem asztalánál egykor gyülekezett írók – „ismeretlen magyar írók” – pajtáskodó névsorolvasása nem meggyőző a 77-ben („[Lázár] Ervin, […] Csurka, Konrád, Végh Tóni, Kardos G. Gyuri, Réz Pali, Csukás Pista, Hernádi Gyula, Szakonyi Karcsi….”) Maga Petőfi sem jár jobban: „Haza csak ott van, hol jog is van, írta Petőfi, ismeretlen 19. századi magyar költő” (91.). Sem a szkepszisben megbúvó részigazság nem vigasztal az odavetett, repetitív megállapításért, sem az, hogy a saját írói kvalitásait kellő öntudattal, alkalmanként a céhen belüli fölérendelődés büszkeségével nyugtázó Életrajzoló önmagát sem hozsannázza „Ismert Magyar Íróként”. De tenmagát mégis ismertként jeleníti meg „honjai” között, az anekdotikusan érdekes kitekintő kalandozásokban, hiszen Robert Creeley-t, Richard Brautigant ismerte, sokfelé járt a nagyvilágban, idehaza is sokakat a haverjának tudhatott, számíthat olvasóira (45. stb.). Életrajzoló és a többé-kevésbé felismerhető – megnevezett vagy meg nem nevezett vagy átnevezett – céhtársak kapcsolatának bemutatása nem a könyv legszerencsésebb, legvonzóbb szála. Bartók még igaztalanságaiban is biztos emberismerete mögött messze elmarad Él vagdalkozást és leereszkedő megértést váltogató bennfentessége, időnkénti gőgje („Közben megjelent remek novelláskötete, amiről regényként is írtak, a Látom, nekem kell lemennem”, 89.). 1945 (a „felszabadulás”) szabaddúlás, 1989–1990 (a „rendszervált[oz]ás) gatyaváltás megnevezése és hasonló flaszternyelvi szöveghelyek ellinkeskedik a történelmi komolyságú megszólalást, amely Bartók személye és életútja okán, Életrajzoló életébe átcsapva lenne szükséges. A rengeteg visszamaradt-újraközölt publicisztikai
hordalék e kontextusban sokkal vitathatóbb, mint lehetett újságban kinyomtatva. (Makovecz Imre, 77.: „A szarjancsikkal, akik külföldön árulják a hazát jó pénzért, továbbra sem fogunk kezet”. Ha ez a mondat konkretizálás, érvelés nélkül, vaktában kilőtt politikai nyílvesszőnél több szeretne lenni, a kényszerűen emigráló, a hazát személyével és zenéjével külföldön is nemesen képviselő Bartók Bélával kellene egy mezőbe juttatni. Az idézés, bármekkora is a Makovecz iránti emlékező áhítat Élben, nem helyettesíti a megírtságot.) A Bartók számvető magyarságregény is lenne vagy lehetne. E téren nyújtja a legkevesebbet.
Az olvasó benyomása az, hogy legalább száz oldal üresjárat terheli a maga útját ugyanakkor határozottan járó – ügyesen kisakkozott, de lépésismétléses – regényt. E kritikai felismerés enyhül a Bartók-alak és a Temesi-alakmás közötti hasonlóságok, hasonítások, hasonulások tapintatos térhez engedésével. Az „Ír. Töröl. Újraír” is lehetne a komponista címermondata. Az Életrajzoló fiú-tudattal viszonyul az Apa-Bartókhoz. Midőn a 110-ben (mely a könyv előnyös mesélő-szövegkezelő rugalmasságára rávalló módon a ▲ mellett a ● megkülönböztetést is viselhetné) a narrátor átadja a szót Bartók egyik fiának, Bartók Péternek, „vele megy”, sőt, Bartók Béla végső kórházi kezelését felidézve így beszél: „Valamikor régen az egész család apraja-nagyja, több nemzedék is ott volt a halottas ágynál. Mára eldugták a halált a kórházakba. Akár a születést. Mindezt azért, hogy meghosszabbítsák a létet. Csakhogy minek? Elveszik a lelki békét, amire szükség volna az utolsó úton. Ugyanezt tették az én apámmal is, gondolta Életrajzoló, kivéve, hogy én haza akartam vitetni. De az osztályos orvos, egykori osztálytársam, megérttette velem, hogy apám aligha élné túl a szállítást, különben is reggelre jobban lesz. Reggelre meghalt”. A nyelvi-tudati azonosítás a Mesélőt mintegy Bartók fiaként interpretálja.
Hasonlóképp, más értékben és jelentésben is megtörténnek a közeledések, „eggyé válások”. „Bartók az alattam levő lakásban lakott vagy öt évig. Nem a Béla. A Robi. […] Megpengette az elektromos gitárját az alattunk levő lakásban. / Először azt hittem, rosszul hallok, de nem. Én mindig jól hallok. Csak abban reménykedhettem, hogy amatőr, és majd hétvégeken jön rá a zenélhetnék. De miért legyen nekem jó?” E negatív (bár kedvezővé színeződő) tapasztalatnak (80.) ellenmozgása az igaz barátságokat megrendítő nagy pozitív értékként tárgyaló-lirizáló műben a Szabados Györggyel kötött barátság, ugyane fejezetben: „(Ahogy Bartóktól el lehet jutni Szabadosig, Szabadostól is vissza lehet jutni Bartókig…)”
A Bartók-figura és az Életrajzoló-figura részbeni összemintázásából, a régi Temesi-könyvek fragmentumainak felhasználásából magyarázható, sőt szükségszerű, hogy az író néhány sikeres, kedvelt megoldásával, leleményével ismét szembesüljünk. Köztük – említsünk csupán egyet – a számmisztikával (amelyre majd a 48–56-os szám kapcsán is kitérünk). Temesi Ferenc saját nevének kétszer hat betűjét a 666 fejezetet tartalmazó Porban a Szeles András, a Hídban a Zoltán István névbe siklatta át. Kétszer hat betű mindkettő. A történetmondás a meghaló és feltámadó mesehőst idézte, a főalak sorsa folytán és az előadás hangvételéből következően is termékeny energiákkal. A 6 pedig tudvalevően a sátán száma, akivel Temesi alteregói örömest cimborálnak – hogy megütközzenek vele. Később belépett a játéktérbe a Bartókban is szívesen leírt Terence Mefis anagrammanév (hetes/ ötös osztás, de tizenkét betű). A Bartók név hat betűje beépül a rokonítási, azonosítási, átváltoztató sorba. Tréfaként hathat, hogy e tekintetben Temesinek Kodály Zoltánnal, a „példamutató nagy ikerpár” másik tagjának kétszer hat betűs nevével lett volna még nagyobb szerencséje. Ki kell mondani azonban: bár Kodály méltó helyet nyert a könyvben (mint Bartók egyetlen igazi és értő barátja, szellemi-művészi szövetségese), a Bartók csakis e hősalak köré íródhatott. A regény három évtizedet átfogó keletkezéstörténetének rugója Temesi azon meggyőződése, amelyet még egyszer rögzítenünk kell: Bartók a legnagyobb magyar. S ha ez igaz, életútja voltaképp a legnagyobb magyar történet. A legnagyobb magyar nagytörténete. Mivel a nagy magyarok közül (hiszen a régiek néhánya – akár „a legnagyobb magyar”, Széchenyi István, vagy épp Petőfi Sándor is szóba jöhetne) időben Bartók a legközelebbi kortársunk, kor-elődünk – huszonhat évvel élte túl a nála négy esztendővel idősebb, mint láttunk, Temesinél nyomatékosan megjelenített Ady Endrét –, Bartók a legfiatalabb legnagyobb magyar. A kvázi-jelen, a jelen-szerű tegnap legnagyobb magyarja. Személyében, sorsában, művében a legnagyobb az esély, hogy a magyarság újabb kori útja, szituáltsága, útjainak és tévútjainak labirintusa is elmondódjék.
A Bartók nem szűkölködik nagyszerű részletekben. Ezek összefogó vonása, hogy valamiként a zene irányába tartanak (a szegedi Hétválasztó különszobájában megtartott népi dudaverseny, 66. stb.). Mesteri mondatok is fürtökben sorjáznak („B. egy módot ismert egy bugyuta dallamtól való megszabadulásra: le kell írni. B. tudta, hogy minden az övé, ami megilleti. Onnan vett egy motívumot, ahol éppen találta. Plágium az, ha valakitől elveszünk valamit, és elrontjuk”, 71. stb.). A szavak stilisztikája, jelentésszíne, a szociolektusok érvényesítése is lendítő erő (melyet néha megtörhet a fogalmazási közhelyesség, sietség). Az elengedhetetlen zenei műveltséget a zeneileg iskolázott, hajdan – akár ma is – beatzenészként vitézkedő Temesi gyakorlati és elméleti-filológiai, zenetörténeti ismeretei biztosítják.
Fontos arspoetica-fejezet az egyik régi mentor és atyai barát, Ilia Mihály irodalomtörténész, professzortanár előtt is tisztelgő 89., melyben a Bartók megformálási eszméinek egyikét-másikát is kifejti egy levél. „Nagyon alaposan kell összeszőnöm a szálakat, ha nem akarom, hogy az apró minták szétbomoljanak a gobelin elkészülte előtt” stb. (Erről a technikáról – bár másként – a Por és a Híd révén is lehettek emlékei az írónak.) Bartók Concertójáról írja Temesi (81.): „… összefoglaló munka, szimfónia tulajdonképpen, régi témák bukkannak fel benne, és az újak is átjárnak a tételhatárokon. Ez tudatos szándék. […] A Concerto (semmi »for orchestra«, nekünk jó így, parasztosan) Bartók egész pályáját idézi meg, számos életrajzi idézetet sző művébe. De idegenektől is vesz…” Hasonló alapokon nyugszik a Bartók, az eddigi legformátumosabb Bartók-regény irodalmunkban, Bartók személyéről és jelentőségéről képezhető tudásunk e roppant fontos szépirodalmi katalizálója is. Nem concerto, inkább opus difficile, op. diff.: nehéz, súlyos, olykor nehezen megközelíthető opus, minden vibrálásával, játékosságával, vagabundusságával együtt; és opus differtum: tömött opus. Ha a latin nyelv szótározná a ,differentialis, -e’ melléknevet, az op. diff. jelenthetné a ,különbségesség’ differenciáltságát. A rétegváltásokat, a regényösszetevők sokszor előnyös, ritkábban – de nem kevésszer – előnytelen váltakozásait.
A megkülönböztető 48–56 jelzet az eredetileg tervezett regénycím nyoma. A 48–56-os zongora két vagy három magyar történelmi évszámra (1848, 1948, 1956) utalhatott volna Bartók személyén és oeuvre-jén keresztül, vice és versa. 48–56 volt ugyanis annak a zongorának a leltári száma, melyet Deutsch Izidor és Társa ELSŐ MAGYAR ZONGORAKÖLCSÖNZŐ bocsátott Budapesten az ifjú Bartók rendelkezésére 1908-ban. Száraz Miklós György, Temesi írótársa és barátja verekedte ki, hogy e címet a valóban sokkal alkalmasabb Bartók váltsa fel. Temesi Ferenc nyilatkozatai szerint azonban nem mond le a dédelgetett címről. Ahogy a Por I–II-t követően megírta a 3. könyvet (1988), a regény reflexióinak könyvét, úgy szándékozik nekiülni A 48–56-os zongorának: a Bartók reflektáló- emlékező munkanaplójának.
Megjósolható, hogy túl sokat már nem kell várnunk Temesi Ferenc életműkiadására. Abban A 48–56-os zongora egy sorozatba kerülhet a Bartókkal. Talán nem elképzelhetetlen, hogy utóbbit erre a publikálásra a legkeményebb fejű magyar író még egyszer végigzongorázza.
