Koncz Tamás

Múlt, időben

Grendel Lajos: Négy hét az élet

Egy komoly írói életmű tanulmányok, kritikák és recenziók százait generálja. A teljes korpusz egy polcot biztosan megtölt bármelyik nívósabb állami vagy magánkönyvtárban; CD-re kiírva csupán alig néhány lemezbarázdát foglal el. Egy élet szerencsés esetben 70-80 év; kérdés, hogy hány hétbe, napba, órába lehetne tömöríteni, mikor valóban rászolgált a nevére - amire később, mint önmagára néz vissza az ember, a ráaggatott családi-társadalmi szerepeken túl. Új regényében Grendel Lajos négy hétben foglal össze egy fiktív sorsot, a múlt és a jelen pillanatait alig elválasztva egymástól: a választott élet nem nagybetűs, nem jó vagy rossz, sok minden hiányzik belőle, és annál is több hordaléka van, amitől jobb lenne megszabadulni. Hiába. „Mindenkinek olyan múltja van, amilyent megérdemel" -moralizál Grendel hőse, Varga Sanyi. A nyugdíjazott felvidéki matematikatanár egy hónapos pihenőre tér vissza gyerekkorának városába, hogy vigyázzon az üresen hagyott családi kúriára. Ahogy fokról fokra birtokba veszi a régi házat, úgy térnek vissza addig elfeledettnek hitt emlékei is szüleiről, két nagynénjéről, fiatalkorából. Sanyi - aki a regényben többnyire így, keresztnéven szerepel, mintha az olvasó egy távoli családtagjáról lenne szó - nagy idők szemtanúja, még akkor is, ha ez a nagy idő személyes történelmében sok kicsiből tevődik össze. Gyerekként láthatta a felvidéki magyar középosztály utolsó tündöklését, kommunizmus alatti csendes agóniáját, öregségére pedig a szlovákiai magyarság jelenét. Élete olyan három korszakot kapcsol össze, melyek jellemzően nem egymásból, hanem egymás mellett jöttek létre, ahogyan egy erdő szomszédos fái növekednek - tér vagy időbeli átfedés lehet közöttük, de ez nem teremt egyúttal kauzális viszonyt is.

Sanyi első visszaemlékezései egy lassú tempójú világot idéznek meg, ami annyira álmatag, hogy saját pusztulására sem riad fel. Szülővárosa lakonikus nyugalommal tűri, hogy az oroszok lerohanják, s azt is, hogy a kommunisták idővel a saját képükre formálják; a polgárcsaládokat - közöttük a főhősét is - panelbe, külvárosba telepítik a központból, de ez sem okoz maradandó sérelmet, fontosabb a túlélés ösztöne és a nyugodt élet iránti vágy. Talán éppen ezért, gyerekszemmel nem is igazán észrevehető a csendes vagy éppen elhallgatott tragédia: a családi szófordulat szerint Klementina nagynéni csak „elveszett", amikor egy orosz katonatiszt négy napra elhurcolta - és akadnak „gonosz emberek", akikkel nem szabad beszélgetni otthoni dolgokról. A kettős beszéd és a passzív, lapító rezisztencia így fokról fokra szivárog be a mindennapokba, s válik olyan természetessé, mint a levegővétel. A tompa ellenállásra jó példa a közösség kimondatlanul is megőrzött értékrendje: Grendel Lajos a gyereknyelvet és a múltba visszatekintő cinizmust vegyítve mutatja be ezt a világképet. A városban eszerint élnek jók, rosszak és kommunisták, akik minden szempontból különálló csoportot alkotnak. Jellemző az is, hogy a példaképek - az úgynevezett köztiszteletben állók - sem lehetnek a Párt tagjai, pedig itt az sem szempont, hogy valaki becsületes vagy kedvelt ember legyen, sőt, hogy tegyen az elismertségért bármit is. „A köztiszteletbe (...) az ember belenő, mint az ápolatlan köröm a húsba" - fogalmaz az író, émelyítően találó hasonlata pedig érzékelhetővé teszi, miért nem volt képes megújulásra e miliő.

Varga Sanyi az óvatos passzivitást kapja örökül, s viszi tovább felnőtt életébe: mindennapjait, házasságát bemutatva Grendel tömör, már-már szociográfiai pontosságú korrajzot ad Csehszlovákiáról, ahol a „tilos álmokat" gyorsan elfojtotta, a szabálykövető magatartást viszont csöpp mozgástérrel és nyugalommal honorálta a rendszer - s ahol cinkossá válhatott minden békére vágyó ember. Az elbeszélő többször hangoztatja: egy ilyen közegben életbe vágóan fontos különbséget tenni az igazság és valóság között, hiszen általában az utóbbi bizonyul erősebbnek; így történt '56-ban és '68-ban is, és közel sem biztos, hogy '89 ennek az ellenkezőjét igazolta. Az értékek relativitása ugyanakkor aláássa az erkölcsöt, azt a belső normát, amit a regényben ideálként feltűnő polgári világ még képviselni tudott. Sanyi és felesége, Kati mindenesetre vállalják az elviselhető mindennapokhoz szükséges kompromisszumokat, nem csak „kifelé", de egymás irányában is, józanságuk pedig túlsegíti őket a számos nehézségen, legyen az akár a szerelem vagy a szeretet hiánya.

Grendel Lajos változó ritmusban, időrendiséget nem tartva mutatja be hősét, aki így leginkább a történet tanúja lesz, életre szóló passzivitása saját múltjának is kiszolgáltatottá teszi. A hol csak felsejlő, hol kiábrándítóan éles képekben afféle 20. századi Oblomovként tűnik fel, aki csupán azért törvénytisztelő, mert fél más lenni, és igazságérzetét mindig a „valóságnak" rendeli alá. Családtagjaihoz - Katihoz és két gyerekükhöz - fűződő viszonya kliséken alapul, s még legőszintébb pillanataiban is az apa sablonos szerepébe esik; bármit is mond, hangján a külvilág szólal meg, amit kamasz lánya és fia csak elutasítani tud. A hamisság a meglévő családi drámákat is sekélyessé teszi, valódi katarzist nem, csak újabb hazugságokat eredményez - s végül a következő nemzedékben tér vissza. Találó jelenet s a kisebbségi lét öniróniája is, mikor a homoszexualitását bevalló fiú azzal vigasztalja apját, Sanyit: barátja legalább rendes magyar csallóközi srác.

Az önvédelem, a kettős beszéd alapértelmezetté válik a kötetben, akár csak az emiatt érzett szégyen, s ez megrontja, vagy legalábbis kérdésessé teszi a legszebb megőrzött emlékeket is. Valóban tiszta, ártatlan volt a szinte szentként tisztelt Klementina néni? Tényleg annyira erkölcsös volt a békeidők polgársága vagy csak egyszerűen nem kényszerültek rá a színlelésre? A viszonylagosság mocsarában tengődő Sanyi a regény folyamán csak egyetlen dologról bizonyosodik meg - mikor a 70-es években, nagy nehézségek árán eljut Bécsbe és Rómába -, a felismerés azonban még a megszokott kétségeknél is fájdalmasabb: élni lehet is, nem csak muszáj. Az, pedig ami Pozsonyból hiányzik és Rómában megvan, nem az otthoninál bőségesebb bolti kínálat, a luxus; hazavinni nem tudná, hiába kérdezik majd ki otthon ismeretlen, disztingvált urak. A hiányérzetet már nem érthetik Sanyi utódai, ahogy a megalkuvás okozta csömört sem. A Négy hét az élet valódi drámáját talán épp ez adja: Sanyi élete hídként nyújtózik két olyan világ között, ahol sosem volt átjárás.

Korábbi kisvárosi regényeihez (Nálunk New Hont-ban, Mátyás király New Hont-ban) viszonyítva Grendel Lajos ezúttal mértéktartóan ír hőséről és a felvidéki magyarság helyzetéről, allegorikus figurák, hangsúlyozottan fiktív terek helyett egy elképzelhető lét kereteit mutatja be. Regényalakjai ettől megfoghatónak tűnnek, s az, hogy a szerző gyakorlatilag végig Sanyi perspektívájából, attól csak ritkán elemelkedve mutatja be az eseményeket, emberléptékűvé teszi a regényt. Grendel szeretettel ír hősének gyerekkoráról, érezhető kedvvel időzik el a részleteknél, egy-egy ház vagy utcarészlet megformálásánál. Ettől életre kel a patinás belváros és a falu jellegű, csendes peremkerületek is; „az udvarokat a gyümölcsfák árnyékában deszkabudik ékesítették, mint afféle magányos bakterházak az élet szomorú állomásai között" - mintha csak egy Menzel-filmet látnánk. A város és lakóinak kapcsolata szervesnek tűnik: a változatlanság stabil határokat jelent, míg a közös tér fokozatos átalakulása együtt jár a középosztály lassú szétesésével, az értékrend devalválódásával; Sanyi (nem túl jellegzetes karakterű) apja például megszűnő hivatalával együtt hagyja el az épelméjűek világát.

Jellemző, hogy Grendel főhőse is csak egy statikus időszakban, a hazatérés négy hetében képes szembenézni múltjával, önmagával. A regény jelenében ezen kívül alig történik valami - a fontos dolgok az emlékezet terében zajlanak, ám az otthonról is alig kimozduló Sanyi nagyobb utat tesz meg így, mintha még egyszer elzarándokolt volna Rómába. A prousti emlékfolyamot csak a Hugó nevű hajléktalan felbukkanásai szakítják meg időnként, aki némi aktualitást, új színt visz a regénybe. A szereplő Sanyi tökéletes ellentéte: azt a szabadságot képviseli, amit a középszerű matematika tanár kényelemből és félelemből már régen megtagadott. Kettejük kapcsolata árnyalt és sokrétű, a mester-tanítvány viszony, egy barátság lehetősége, az úr és koldus szembenállása egyaránt helyet kap benne; mindkettőnek volna mit tanulnia a másiktól, hiszen évtizedes döntéseik ugyanazon érme két oldalát jelentették. Találkozásuk, párbeszédeik olyan potenciált hordoznak, ami alapvetően határozhatja meg (vagy éppen írhatja felül) a regény végkimenetelét; Grendel érezhette ezt, hiszen a regényben szinte külön fejezetet kapó Hugót később mellékalakká, Sanyi alkalmi ellenpontjává fokozta le. A hajléktalan karaktere ettől az ígéretes kezdet ellenére viszonylagossá, súlytalanná válik -„kiűzetése" érthető, azonban szemet szúr, hiszen az olvasó közelebbről ismerhette meg Hugót, mint mondjuk Sanyi névvel is alig emlegetett szüleit. A négy hét lezárásához viszont csak egy emberre van szükség. Sanyi el is számol, s úgy búcsúzik korábbi életétől, mint az öreg háztól - napjai nem előre, hanem hátrafelé peregnek, ahogy azt a fejezetek fordított sorszáma sugallja. Ami végül marad: beadni a kulcsot a hazatérő rokonoknak, autóba ülni és végleg visszamenni. Pozsonyba, akárhová: „Már nem is az utat nézte, tekintete a sebességmérő lassan emelkedő mutatójára tapadt."

Grendel Lajos: Négy hét az élet. Kalligram, Pozsony, 2011.

Megjelent a 2011/4-es Bárkában.