Bertha Zoltán

Janicsár-idő, szekus-világ egy új erdélyi regényben
Lőrincz György: Besúgó voltam, szívem
Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008

A képtelen valóság - a kommunista korszak romániai és kisebbségi magyar sorshistóriája - mint történelmi tapasztalat szinte közvetlen természetszerűséggel hívta és hívja elő a kelet- és közép-európai groteszk vagy abszurd irodalmiságnak azt a vonulatát, amely az erdélyi (vagy erdélyi származású) írók tollán a legutóbbi időkig is folyamatosan termi remek értékeit. Pusztai János (Zsé birtoka), Székely János (A másik torony), Szilágyi István (Agancsbozót), Bálint Tibor (Bábel toronyháza), Páskándi Géza (A sírrablók, Szekusok), Csiki László (Ajakír) nagyregényei után és mellett Sigmond István, Lászlóffy Csaba, Bogdán László, Mózes Attila, Szőcs Géza és mások számos idevágó prózai vagy drámai művét is sorolhatnánk, amelyekben a megélt realitás abszurdja és az abszurdum realitása kimeríthetetlen esztétikumképző élményforrásként szolgál. Az átvetítő, átképzeléses megjelenítés egyszerre vibráltatja a megcsúfolt emberi létezés nyomasztó hangulati légkörét és fenekestül felfordult világát, illetve az egyetemes egzisztenciális degradáció legmélyebb társadalommetafizikai törvényszerűségeit és következményeit. Az abszurditás általános nyelvi és képi látomásának inherens bölcseleti jelentéstartalmaival így aztán szervesen és katartikusan kötődik össze mindaz, ami hiteles kordokumentáló, kollektív önismereti szemléletdimenziókkal is tágítja az irodalmi alkotás művészi érvényességét.

Az évtizedeket megkeserítő román diktatúra terrorjának természetrajzára most egy az előzőektől eltérő poétikával építkező prózamű világít rá: Lőrincz György Besúgó voltam, szívem című regénye az epikus ábrázolás és elbeszélés hagyományosabb lélektani módszereit, főként zsáneres, életképi, (kis)realista aspektusait mozgósítja. Olvasmányos történetmondás és párbeszédteremtés, hétköznapi elevenségű és egyszerűségű közelképek sorjáztatása, lendületes környezetleírásokkal és olykor anekdotikus jelleggel gördülő fonalas cselekményvezetés, a típusformáló figurakontúrok élénk színessége jellemzi. Olyan élethű jelenetek és helyzetek tarkállanak elénk, amelyek híven idézik fel főként a nyolcvanas évek megszenvedett rémségeit, s amelyek széles körben festik meg a besúgómechanizmus működtetőinek és áldozatainak a látványos tablóját vagy freskóját. Esetleg a pszichológiai elmélyülés rovására is, amint erről a „spionpróza" új változatait és fejleményeit feltérképező Márkus Béla beszél, aki szerint még „közhelyes beszámolók", „publicisztikus fordulatok" is sekélyesítik a némelykor lektűrszerű narráció menetét (Kortárs, 2009/5.). A könyv utószavát, kísérő tanulmányát író Pomogáts Béla viszont a „geográfiai pontossággal meghatározható körkép" szociografikus és realisztikus gazdagságáról, a zsarnokság technikájának és lélektanának árnyalt bemutatásáról, s a székelyföldi magyar többségű kisváros (Székvár: nyilván Székelyudvarhely) lakóinak a kálváriáját - a „társadalmi méretű mentális pusztulást" - érzékletesen, szemléletesen, hatásosan felidéző epikai összetettségről értekezik. A félelem regényének erényeiről, amelynek beszédes ajánlása így hangzik: „Kortársaimnak, akikkel együtt féltünk".

Az események mindenesetre jellegzetes alakokat vonultatnak fel, s rajtuk keresztül valóban egy egész félelembe, örökös rettegésbe taszított közösség pszichikai, erkölcsi sorsa, rémült kilátástalanságban való felmorzsolódása sötétlik át. A morális eróziót persze az olyanok fokozzák elsősorban, mint a gyilkos hatalmat feltétlenül kiszolgálni igyekvő főszereplő, Göcs Aladár, aki magyar létére nem átall eszköze - és már spicliskedő gyerekkorában aljasul a milicista bácsihoz törleszkedve gerinctelen előmozdítója, ármánykodó janicsárja - lenni a román titkosrendőrség (a „gondolatrendőrség", vagyis szekuritáte) magyarellenes hajszájának, s buzgó feljelentgetéseivel tisztességes emberek sokaságának életét teszi (akár halálosan is) tönkre.

A regényidő a forradalomnak hitt fordulat idejére és azutánra helyeződik, amikor a beijedt Göcs állandóan összerezzen a lelepleződéstől való félelmében, s főként az ő részint önmarcangoló, önmagát hibáztató, részint viszont magamentő, önigazoló, önnön cselekedeteit magyarázgató belső monológjai játszatják újra a történteket. S a feltoluló fiatalkori emlékek, a becstelenségektől eltorzult társadalmi emelkedésvágy bizarrságai, a megválthatatlan múlt és a felelősségrevonás sikeres megúszását mégiscsak biztosító jelen forgatagos pillanatai végül is csakugyan egy menthetetlenül elnyomorodott félszörnyeteg vergődését mintázzák: azt az állapotot, amikor már sem a család, de még az álombeli én, sőt az Isten előtt sem lehet igazán őszinte valaki. Mert nem szabadulhat az önmagát is folyondárként ellepő hazugságtömegtől, a titokrejtegetés lélekenyhítő bűnhődésre (nemhogy katartikus vezeklésre!) alkalmatlan kisszerűségétől, csökönyösségétől, romlottságától. A példázatjelleg talán ebben összegezhető: külsőségek szerint élni igen, azonban emberként létezni mégsem lehet a gyalázatosságok terhétől morálisan és tudatilag belülről szétkorhadva.

És ez nem leegyszerűsítő ítéletesség a műben: mert a vívódások a maguk kegyetlen részigazságaival akár rokonszenvet is kelthetnének, hiszen belőlük egy egész történelmi kor és társadalmi rendszer antropológiai katasztrófái sejlenek föl. Például, hogy a szegénysorból kitörni milyen árakat követelt; Göcs végig azt hajtogatja magában, hogy a családja jólétét így teremtette meg, nehogy már az ebben felnőtt gyerekei állítsanak majd neki az utókor könnyű erkölcsi mércéjével! Volt tehát mire építeni a diktatúrának: a szervilizmus, az irigység, az önző gátlástalanság örök embertermészeti adottságaira. Amelyek a teljes önkényuralmi tébolyt is fenntartották: a falurombolásig jutó magyarpusztítás tomboló indulatát, a hatalmi erőszak öngerjesztő gyönyörét, az ügynökhálózatot kiépítő sátáni tervszerűség velejéig beteg irracionalitását. Életesen felvillantott fő- és mellékszekusok grasszálnak előttünk, akiknek nemcsak megfigyelésre, megfenyítésre, kínvallatásra van gondjuk, hanem olyan fondorlatos módszerekre is, hogy például ártatlanokról terjesztenek kompromittáló rágalmakat beszervezett spionjaik által, hogy végül mindenki riadtan gyanakodhasson mindenkire. Már mindenki gyanús, aki él; aki szabadon van, azért, akit berángat a szeku, majd elengedi, az meg épp azért. Nincs pillanat, amit ne a közbizalmatlanság és a rémület mérgezne meg. (Ennek történelmi valósághitelét csak növeli, hogy például Kányádi Sándor is azt nyilatkozta nemrégen: egy időben róla is terjesztették, hogy jóban van a szekuval.) És mégis akadnak a regény világában is, akik szembeszállnak az elviselhetetlennel. Az orvos Szálka János - a másik főszereplő - nemcsak lelkiismeretes és önzetlen munkájával, legendás segítőkészségével, naivan tiszta jóindulatával, hanem fokozatosan (akarva-akaratlanul) azzal is példa-emberré válik, ahogyan bátor és az egész város önérzetét, érzelmi ellenállását erősítő versmondó-estet szervezve maga szavalja el a magyar költészet betiltásra ítélt remekeit. A rengeteg áldozatot szedő fizikai és pszichikai tortúrák (köztük a telefonlehallgatások, az éjszakai zaklatások, a nyílt utcai magyarverések) elszenvedői közé kerül azonban menthetetlenül ő is és a Göcs részvételével elvégzett ocsmány praktikáktól felőrölt idegzetű felesége is, akit egy autó gázol végzetesen el. S e szimbolikus halálesettel együtt a temetés úgyszintén megrendítő sorsjelképpé duzzad: a magukat sirató magyarok tömegét a templomtoronyból fegyveres román szekusok lesik és pásztázzák, s még koporsóvivő gyászhuszároknak is beöltöznek. A magyar pap pedig szinte remegve mormolja beszédét, de azért egyszer (mintegy feljajdulva) azt is beleszövi, hogy „valami nincs rendben az életünkkel"; „a fiainkat bányába viszik, a lányainkat, ha a határnál elfogják, megerőszakolják", s „öngyilkosok százairól hallunk, nap mint nap".

Szürrealisztikus látomásosság, víziók és lázálmok kísértetiessége itatja át olykor a történéseket, vagy elsősorban a változások utáni Göcs viselkedését jellemző groteszk humor. A hajléktalanná deklasszálódott (a lakásmaffia által is megnyomorított) volt úri szabó a kocsmákban „halál a besúgókra!" rikoltással szokott félrészegen ijesztgetni, s aki hamuszínűvé válik, azt külön is előveszi: „látom az arcodról, hogy az voltál, ne is tagadd!" Így tör rá váratlanul Göcsre is, aki nem tudhatja, valóban lelepleződött vagy alakoskodhat-e még tovább. Bizonytalansággal zárul a regény, mert a besúgósors valódi bűnbánat, büntetés, esetleg feloldozás nélkül a semmibe vezet. És kérdéses marad (de ez is igazi pszicho-ontológiai, filozófiai talány), hogy mitől válhat valaki besúgóvá: nevelődés, körülmények, alkat, hajlam, ösztön, netán szokás, becsvágy, eredendő gonoszság (vagy mind együtt) rejlik a háttérben. Születik-e a besúgó vagy azzá lesz?

A kollaboráció totális erkölcsi csődjét példázza ez a mű - mint Somogyi Tóth Sándor hajdani (1965-ös) regénye, a Próféta voltál, szívem, amelyre a könyv címe hatásosan rímel. Autentikus társadalmi, nemzeti önismereti problémák, traumatikus tapasztalatok lenyomatai élesednek ki benne; s „ha egyszer valaki összeállítja a traumairodalom bibliográfiáját, ennek a regénynek ott lesz a helye az élbolyban" (állítja Fekete J. József /Székelyföld, 2009/9./). Mert pörgős, izgalmas cselekményszövésével „sikerült általánosítani, elvonatkoztatni, jellemző figurákat és szimptomatikus eseteket bemutatni" - amint pedig azt Zsidó Ferenc szögezi le (ugyancsak a Székelyföld 2009/9-es számában). Olyan munka ez, amelyből nemcsak felnövekvő nemzedékek tájékozódhatnak a csak a művészetben megnyíló lelki igazságok árnyalatos történelmi tényei között, hanem mindenki, akit érdekel, hogy mi zajlik az emberben, amikor bűnösen vagy bűntelenül hánykolódik a konkrét létidő szörnyű szorításában.

Megjelent a Bárka 2009/6. számában

Főoldal