Benedek Szabolcs
Faludy (legalább) háromszor
Ezerkilencszázkilencvenöt júniusában, a budapesti Vörösmarty téren, az Ünnepi Könyvhét péntek délutánján összefutottam egy évek óta nem látott hölgyismerősömmel. Találkozásunk örömére mielőbbi sörözést határoztunk el - csupán azért nem azonnalit, mert ő még el akart szaladni, hogy vegyen egy Faludy-kötetet. Biztosítottam arról, hogy ezt természetesen (főleg ennyi év után) ki tudom várni, úgyhogy önként és dalolva elkísértem az egyik kiadó pavilonjához, majd néhány pillanattal később csodálkozva tapasztaltam, hogy a lány a kezembe nyom egy Faludy-kötetet.
- Minden ismerősömnek veszek valamit tőle. Különösebb alkalmak nélkül is - tette hozzá magyarázatképpen. - Most pedig legalább van is rá alkalom.
Kicsivel később, már a hideg sör társaságában rajongásának egyéb fázisaiba is beavatott. Például abba, hogy a költő születésnapján mindig elhelyez egy csokor virágot Faludy lakásának ajtaja előtt. Becsöngetni soha nem szokott, hiszen nem akarná zavarni, de a virág minden évben jár. Utána rendszerint kéjes borzongással gondol arra, hogy vajon mit szólt a csokorhoz rajongásának alanya.
Meglepve és meghatottan köszöntem meg a könyvet (200 szonett volt a címe), később át is lapoztam, aztán, mivel a versekhez sajnos meglehetős botfülem van, föltettem a polcra.
Természetesen tudtam, hogy ki az a Faludy György. 1989-es hazaköltözésekor többször láttam a tévében, illetve olvastam róla az újságban, például, ha jól emlékszem, a Reform című, azokban a hónapokban igen népszerű lapban. Ugyanabban az időben alakult meg gimnáziumi zenekarunk, amely András, a frontember ösztökélésére (szorosan Hobo nyomdokain lépkedve) egy Villon-költeményt is földolgozott - természetesen Faludy átültetésében, a nevezetes fordításkötet ugyanis akkortájt jelent meg újra magyarul, és mi kéjes röhögések közepette lapozgattuk nem csak a szünetekben, hanem az órák alatt is.
Később is, a médián keresztül többé-kevésbé figyelemmel kísértem Faludy életét. Tudtam kései házasságáról, és persze láttam a nevezetes fotókat is. A versek iránti, az egyebekhez képest is nagy dilettantizmusom azonban távol tartott a műveitől. Egyszer viszont szerepeltünk együtt egy folyóiratban, ami talán ritkaságszámba ment, mivel tudtommal lapokban keveset publikált. Egy hosszabb, afféle elbeszélő költeménye volt néhány oldallal egy regényrészletem előtt, és ha jól emlékszem, arról szólt, hogy bécsi egyetemi évei alatt nem merték a dolgukat elvégezni a mosdóban, mivel annak tőszomszédságában egy gyönyörű lány lakott, akibe mindenki szerelmes volt, s attól tartottak, hogy meghallja a dolgok végzésével óhatatlanul együtt járó hangokat. Így aztán egy bőröndöt tartottak erre a célra, és amikor az megtelt, kicipelték egy villamosmegállóba, majd kacagva kifigyelték, ki viszi el. Én is jókat derültem, de, bevallom, különösebben nem inspirált újabb Faludy-költemények olvasására.
Nemrégiben viszont a kezembe akadt önéletrajzi trilógiájának első, egyben leghíresebb és legjobb kötete. Természetesen ennek is ismertem a címét (Pokolbéli víg napjaim), csak éppen eddig elkerültük egymást. Most azonban azt kell mondanom, hogy lenyűgözött. Azon könyvek közé tartozott, amelyeket nem bírtam letenni a kezemből - noha számomra legalábbis nehezen indult, az első emigráció időszaka valahogy nem kötött le annyira, a hazatérése (1946) utáni események elbeszélése ellenben teljességgel lebilincselt. Szellemes, hiteles, döbbenetes, élénk és borzongató! Az izgalmakon és a fordulatokon túl pedig (avagy éppen azért) egy jól megírt, remek, igazi regény. A trilógia első része a Recskből való szabadulással, 1953-mal zárul, és mivel nagyon kíváncsivá tett, folytattam az olvasást a második (Pokolbeli napjaim után) és a harmadik (A Pokol tornácán) darabbal is. A második ugyanavval a lendülettel és leleményességgel folytatódik, ahogyan az első befejeződött, az 1953-at követő tíz esztendő történéseit beszéli el (benne a forradalommal és az újabb emigrációval), a rajongva szeretett (különben második) feleség, Szegő Zsuzsa korai halála tesz a végére pontot. A harmadik kötet talán a többinél valamivel gyöngébb és elnagyoltabb - egyrészt folytatja időrendben az önéletrajzot, másrészt fölidézi az egyes pálya- és kortársakkal kapcsolatos személyes emlékeket. Faludy egy negyedik kötetet is ígért, az 1989 utáni eseményekkel, ezt azonban már nem írta meg.
Idén lesz öt éve annak, hogy Faludy György itt hagyta ezt az általa oly nagy szenvedéllyel élt életet, és bevonult az örökkévalóságba - hogy pontosan mivel, azt idővel eldönti majd az irodalomtörténet, egy azonban bizonyos: önéletrajzi trilógiája, különösen annak első darabja ott van a legjelentősebb magyar memoárok között. Mindezen túl Faludy ízig-vérig reneszánsz ember volt, s mint ilyen, művészetének fontos, sőt meghatározó elemét képezte a saját élete. Erről tanúskodik a leginkább a Pokol-sorozat.
Én pedig elhatároztam, hogy fölkapaszkodom a galériára, és megkeresem a 200 szonettet...
