Versek

 

 MuszkaSandor_Mohacsi_fotoja.jpg
(A szerző fotóját
Mohácsi László Árpád készítette.)

 

Muszka Sándor

 

Várakozás


1.

Ha rátalál végül,
megszűnik, hitte,
feloldódik a kimondott szóban.
Ezer színében ragyog majd fel neki,
eltávozik tőle az éjjel.
– Meglelni azt a szót –
a költészet bárgyú bégetésén túl.


2.

És rohant a mámor a szűkült erekben,
az égre a hajnal kígyói csúsztak,
egy ember alatta, kegyelmet, reményt,
nem így, nem ezt akarta.
A szépet kereste, és nem lelte sehol,
felnyitotta csuklóján a bőrt,
csontok, vér, hús.
A lélek nem hal meg,
angyal vigyáz rá,
kitaszítva a fekete űrbe.

 


Erő


Mindegy az útnak, ki száguld rajta,
kőolajgőzben, benyugtatózva,
rohan elérni a mélység legalját,
szemtől szembe látni a semmit.

Hol van az erő, mit egykor reméltünk?
Üresednek a mámor órái.
Valakit folyton épp elárulnak.
A kegyelem óráit számolom.

 

Haza


Hol összeérnek az úttalan utak,
fejünk fölött a nap,
fejünk fölött a hold.

 

 

Szél, víz, fák


Hibátlanok a fák,
idegen lények.
Nem tudja senki,
honnan érkeztek.
Ki hagyta őket itt
szent ájulásban.
Titkaik őrzik.

A füvekben álmok,
az álmokban énekek,
tudják, ki öl, ki gyógyít.
Belerepülnek a lángoló napba,
nem gondolnak ránk.

A sziklák túl vének,
nem emlékeznek,
van-e, amit még őrizniük.
Minek határa
voltak itt egykor,
arcuk felhőkbe rejtik.

A szél bolond fiú,
nyargal, kiáltoz.
Menekül tőled
minden, amit látsz.

 

 

Ő

 

Ezek az álmok nem az én álmaim,
mire felépült, elárvult a ház,
mi mögé s hogyan rejtsem a semmit,
ki zárja tőlem a feneketlen űrt,

ki segít nekem, ha nem bírja torkom,
ragadja meg kezem zuhanásomban,
hallják a sziklák a felhők a fák,
ő csak ő,
nincs
senki szegényebb.

 

Babér


Ezek az utak nem az én útjaim,
valaki másnak életét éltem,
kénye kedvére bánhatott velem,
ott ütött mindig, hol a legjobban fájt.

Ezek az utak nem az én útjaim,
visszafordulnék, túl messzire értem,
király lehettem egy álarcos bálon,
eltűnök ismeretlenül.

 

Holdfényezőkért


Szavak helyettük nem beszélhetnek,
bevetették maguk a sötét erdőkbe.
Kőgörgetéssel üzennek nekünk.
Fáznak bordáik szorításában.

Tégy velük jót!

 


A


Rád un a szív és elfelejt,
ver, de már csak önmagáért teszi,
nem melegít át többé a bor,
álom nem bújik hozzád.

Torzó marad, bármibe kezdesz,
a szavak ijedten szaladnak tőled el,
magad maradsz, teljesen magad,
és halálszagod lesz.

 

Bevonulás


Ott jön az úton az idegen ember,
a józanság sánta, kehes gebéjén.
Homokra épült háza felé tart,
feszítsétek meg.

 

A fiú    

 
1.

Az a fiú azon a vonaton,
harmincöt éve üldöz egy álmot,
kelet felé, egyre beljebb,
robog a transzilván éjszakába.

Az a fiú az erdei házban
harminckét napja nem látott embert.
Rácsokat rajzol a fagyos ablakra,
a szabadság rácsait.

 

2.

Lemegy a nap és nincsenek álmai.
Lemegy a nap és fogytán a bor.
Magára gyújtja az erdei házat,
éles kövekkel szaggatja bőrét.
Árnykép ugat rá.
Egyre beljebb,
hátrál a földből feltörő éjben.

 

Szégyen

 
Mennyire sárgán, erőtlen hull a fény,
holnapra itt lesz, bőröd alá nyúl,
felemésztették erőd a plusz körök,
mellére húz a szégyen.

Békülnöd kéne vereségeddel,
megvonva vállad, én akartam így,
felhajtani a keserű mérget,
otthonra lelni a csikorgó télben.

 

Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.


Főoldal

2019. február 07.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Ajlik Csenge verseiLövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png