Limpár Ildikó
Büdi és Ben
Ajándékba kaptuk a Büdi és Ben-sorozat első – egyelőre egyetlen magyarul is megjelent – kötetét, melynek címe: A hörcsögöm egy zseni. A könyvet a kiadó kisiskolás gyerekeknek önálló olvasásra javasolja, és szerintem tényleg alkalmas szöveg erre a célra: a tipográfia kellemes, a sorok szellősen vannak szedve, a történet kisebb fejezetekre bontott – és legfőképpen, egy kisfiú iskolai élményeihez kapcsolódó problémákra reflektál jó stílusban, szellemesen. A mesekönyvet hangulatos, nem klasszikusan szép, de igen szórakoztató képek teszik a könyvet igazi élménnyé. Jövőre iskolába készülő kisfiammal olvastuk, szerettük a szöveget és képeket egyaránt, a második felét egyben elolvastam neki, annyira nyüstölt:)
Gyerekszemmel nézve a könyv valószínűleg közelíti a tökéletest, és ennek legfőképpen két oka van: az egyik az a fajta szókimondás, ami a klasszikus gyerekmesékre nem jellemző, itt azonban a koncepció fontos része, hiszen a történetet a kisfiú, Ben meséli nekünk. A gyerekszemszög és -nyelvezet érvényesülése üdítően hatott kisfiamra, és iszonyú nagyokat kacagott felolvasás közben. (Itt jegyzem meg, hogy bár elsőre igen szkeptikusan húzogattam a szemöldökömet, látva, hogy a szöveget nem egy műfordító, hanem elsősorban a receptjeiről és korábbi tévés szerepléseiről ismert Stahl Judit ültette át magyarra, abszolút elégedett voltam a fordítással.) Vagy egy hónapja olvastuk, a kisfiam pedig azóta is idéz belőle, szerintem ez nagy szó. A másik vonzerő a humor, ami a szituációkból, csínytevésekből, gyermeki gondolkodásból, a történet fordulataiból adódik, nem pedig abból az egyszerű fogásból, hogy meseolvasás közben ki szabad mondani egy-egy „csúnyább” szót (persze a szöveg nem trágár, itt a büdöspopsi és kaki szintű mulatságokra kell gondolni, ráadásul azoknak is fontos szerepük van a történetben).
Felnőtt szemmel nézve a történet nem hibátlan, bár az összbenyomás pozitív. Szeretem azokat a történeteket, amelyek alapvetően a jóra, a helyesre tanítanak, s teszik mindezt úgy, hogy közben nevetésre ingerelnek. Ezt tudja a könyv, hiszen olyan problémákra mutat rá, amelyek a célzott korosztály (7-12 évesek) életében hangsúlyosan előfordulhatnak. Megtudjuk, hogy ami elsőre humorosnak tűnik (az übevicces Büdöspopsi név), az egy másik szemszögből igen bántó lehet (például annak, aki kapja ezt a nevet); hogy ami első pillantásra büntetésnek tűnik (egy hörcsög „nyűge”, gondozásának felelőssége), az valójában áldásnak tekinthető (mert egy barátra, sőt segítőtársra lelhetünk); hogy ami áldásnak tűnik, sokszor a kárunkra válik (egy zseni segítőtárs, aki megoldja helyettünk a feladatokat, így nem törődünk a tanulással, és jól beégünk a dogánál mások és saját magunk előtt is); és hogy ami katasztrófának tűnik, az sokszor az első lépés a változáshoz, a pozitív fordulathoz (hiszen segít belátni, hol hibáztunk, és segít megtalálni a helyes megoldást: a becsületes munkát, a tanulást).
Sajnos, a fent említett igen pozitív üzenetsornak (ami egyébként csak egy szűk válogatás, van még benne jó pár igen pozitív elem, fordulat, ami értékessé teszik a mondanivalót) van néhány olyan hibája, ami könnyen kiküszöbölhető lett volna. Számomra három problémásabb elem érdemel megfogalmazandó kritikát:
Az első az apa karaktere, akit sikerül már az első oldalakon kissé éretlen karakterként, s egyúttal szerencsejáték-függőként láttatni. Értem a választás mögött húzódó logikát: a történet szempontjából fontos, hogy a szülők közül az apa a lazább, játékosabb karakter, aki meredek dolgokat is (például egy elképesztő fogadást a matektanárral) is bevállal, de szerintem a történet realitása még nem követeli meg azt, hogy szerencsejáték-függő karaktert alkosson a szerző. Ha van (akár franciául is) beszélő, kiválóan matekozó hörcsög, nyugodtan alkothatunk kicsit abszurdabb apafigurát; attól, hogy a fogadásnak kulcsszerep jut a történetben, nem kell játékfüggő karakterré tenni az apát.
A másik pont a csalás kérdése. Bár olvastam olyan véleményt, amelyik eleve nehezményezi, hogy Ben első körben csalással próbálja helyrehozni a hibáját (zseni hörcsögét, Büdit próbálja segítségként használni a dolgozatíráskor is), én ezt önmagában nem tartom rossz fordulatnak a történetben, hiszen ez egyrészt ez egy fontos problémakör, másrészt a csalási kísérlet meghiúsul: Ben tudatlansága kiderül, így végül minden jóra fordul (rákapcsol a tanulásra, és sikeresen megírja az újabb dolgozatot). Ami miatt mégis problémás a csalás-motívum: ugyan kiderül, hogy a csalásra bazírozni nem érdemes, hiszen közbejöhet valami, ami miatt nem fog működni a dolog, igazából jobban örültem volna, ha esélye sem lett volna a csalásnak. Van, végül is, egy „zseni” hörcsög a családban: elvártam volna tőle, hogy ne menjen bele a konspirációba, és inkább eleve a tanulást javasolja Bennek. Így persze kimaradt volna a kacagtató csalási kísérlet, amin könnyesre nevettük magunkat. (Vagyis az egyik lehetséges, ideálisabb megoldás mondjuk az lett volna, hogy a hörcsög felhívja Ben figyelmét arra, hogy a csalás nem fog működni, és mi lenne a megoldás, de Ben ragaszkodik a kísérlethez, ezért Büdi puszta barátságból megpróbál segíteni. Így is saját kárán tanult volna a fiú, de a csalás egy pillanatig nem tűnt volna igazán jó ötletnek.)
A harmadik kritikus pont talán apróságnak tűnik: Ben a történet elején büntetésből kapja a hörcsögöt, hogy felelősséget tanuljon. Ez világosan meg van magyarázva, tehát nem tűnik komplett mellényúlásnak – ám tekintve, hogy a gyerekeim majd megvesznek egy saját hörcsögért, a fiam végképp nem tudott mit kezdeni azzal, hogy valaki „büntiből” kap egy háziállatot (és örültem, hogy nem ragtapaszozta le a testvérét az ágyhoz abban a reményben, hogy hátha akkor ő is kapna egy ilyen cuki kisemlőst...)
Azt gondolom, nem baj, hogy a könyvet nem önállóan olvasta a kisfiam elsőre. Kedves, szerethető, humoros könyv a felsorolt hibák ellenére is – azokat pedig egy közös olvasást követő átbeszélés szépen helyre tudja tenni.
Dave Lowe: Büdi és Ben – A hörcsögöm egy zseni, illusztrálta Mark Chambers, fordította Stahl Judit, Kulinária Kiadó, 2014.
