Kritikák


 BannerZ.Kepiras.jpg

 

Hegedűs Imre János

 

Szó, kép, írás

Banner Zoltán: Képírás-képolvasás – Az erdélyi magyar művészetről

 

Megrezdül bennünk a lélek, valahányszor Erdélyről hallunk hírt, valahányszor az erdélyiséget magyarázza illetékes vagy illetéktelen, vigyázni kell, mert könnyen szétszóródnak a gondolataink, a képzettársításaink, föl-le ingadozik bennünk a láthatatlan mérleg nyelve a szív és az értelem két pólusa között, hirtelen nem tudjuk, szeretni kell Erdélyországot, vagy az agy minden sejtjét mozgósítani kell a célból, hogy hasznos, racionális tettekkel legalább hajszálnyi, morzsányi hasznot hajtsunk azokért, akik ott, otthon kisebbségi sorsban élnek.

Vagy egy időben mindkettőre szükség van?  A szív és az ész láthatatlan energiáinak amplitúdóit kell összeadni?

Végtelenségig nyújtható az ilyen elmélkedés, és bizonyára haszontalan. Arany János, akit ebben az évben virágos kedvvel és daloló lélekkel ünnepelünk, tudta, ki és mi nem haszontalan, oda is állította Toldiját a nemzet elé örök mementónak: „Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton…

Ember kell hát a gátra, cselekvő, dolgos ember, akinek tudatában és tudatalattijában ott motoszkál, zsong, zsibong Madách Imrének, Arany kortársának és munkatársának (A Tragédiát részben együtt írták!) az axiómája: „… az ember célja e küzdés maga.

 Mindezt Banner Zoltán életének és művének margójára tartottam fontosnak elöljáróban följegyezni.

***

  1. Ember kell hát a gátra, igaz ember, cselekvő ember.

Zavarba jön a méltató, ha Banner Zoltán életművének rengetegébe lép. Égig érnek itt a fák, a lombkoronákhoz a Nap jár csókolózni, a liánok milliárdjai lógnak a talaj és a szédítő magasság között, cserjéktől, bokroktól, páfrányoktól zöld a talajszint.

Példabeszéd, allúzió a fenti leírás, lefordítva Banner-nyelvre így hangzik: monográfiák, dokumentumkötetek, emlékiratok, levél- és írásgyűjtemények, emlékműsorok, nekrológok, tárlatmegnyitók, forgatókönyvek, versek, tanulmányok, esszék, portrék, laudációk, vallomások, rádióbeszédek és szavalatok végtelen folyama.

S mindezt Erdélyben, Erdély vonzáskörében írta, szerkesztette, mondta, szavalta, cselekedte.

Tudós elmék állítják, hogy a szó vált valósággá, aztán a szó képpé, csak azután született meg az írás.

Sokan hibásan idézik a Bibliát. Betű szerint így hangzik: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. (Jn., 1. 1.)

Tehát mindvégig Isten birtokában volt és van a Szó, az Ige, mert ő azonos azzal, mi, emberek néha-néha kölcsönkérjük az Úrtól, s hol fennkölten, magasztosan, hol cudarul, emberhez, Istenhez méltatlanul használjuk.

Banner Zoltán a Szó embere. Igét is mondhatnánk Szó helyett. Elmúlt nyolc évtizede úgy zúgott el fölötte (és fölöttünk), hogy zengett, visszhangzott általa rendületlenül Arany János nyelve, annak a nemzeti bölcsnek az Igéje, aki embert állított a gátra.

Nem túlzás, valóban zengett a szó. Mi, erdélyiek, ha Banner Zoltán nevét halljuk, olvassuk, ha kezet fogunk vele, színpad rémlik föl, azon suhanctermetű fiatalember jelenik meg a képzeletünkben, aki Petőfi-verset szaval. Ez az állókép, ez az életkép elválaszthatatlan tőle. A versek ritmusa, hangulata, forradalmi ditirambja vagy azok édes melankóliája úgy rögzült bennünk, ahogy Banner Zoltán – mint jó kertész az oltóágat a vadfában – bennünk elhelyezte. Petőfi a hídon verscsokrával száznál több föllépése volt. Talán kétszáz. A legjobb színházakat tálszárnyaló teljesítmény! Aztán Bartalis János, Nicolae Labis, Horváth Imre, Lucian Blaga, Dsida Jenő, Arany János… Még Ausztrália békés egére is fölszárnyaltak Banner hangján Petőfi zsoltárai.

S mindez azért fontos, mert a Vers áll a legközelebb ahhoz az Igéhez, amit az ember kölcsönkért az Úrtól, egyedül a Vers tudja transzcendentális magasságba emelni a Szót. Ennek a fáklyavivője volt ő évtizedekig, fordított Prométheusz, aki nem elrabolja Zeusztól a fényt, a tüzet, hanem felviszi őhozzá, égi magasságba.

Banner szavalóművészete csak amolyan szép virágos oldalága az életműnek. Ő a képzőművészet templomában főpap. Túlzás, persze, hogy túlzó metafora a főpap, de nem alap nélküli. Van valamilyen szakrális méltóság abban, ahogyan festményekről, szobrokról, freskókról, oltárdíszekről, „voluntás vagy karéjos-pártázatos kapubástyákról”, „kapubélletekről”, szárnyas oltárokról, a grafika rejtélyes vonallabirintusairól beszél és ír. Képes olyan hőfokra fölhevülni, amilyen hőfokon született a mű, s ebben a lobogásban későre vesszük észre, hogy nem művész, hanem komoly szakember szólalt meg. S ez azért szép, mert Banner Zoltán – tudós. Van egy láthatatlan hídja, alagútja, rejtélyes járata, amelyen a művészetek és a tudományok között közlekedik. Ha például egy reneszánsz kori önarckép vagy akt titkait magyarázza, felgöngyölíti a történelmet, az antropológiát, a hely földrajzát, a korstílust, a néprajzban föllelhető analógiát, és így tovább.

Bámulatos tárgyi tudás, szélessávú tájékozottság jellemzi minden megnyilatkozását.

  1. S ezzel elérkeztem e jegyzet tényleges tárgyához. Könyv jelent meg, nagyszerű kézikönyv, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó adta ki: Képírás-képolvasásAz erdélyi magyar művészetről, 2016*

Aki szereti a képzőművészetet, bizalommal emelheti le a könyvespolcról ezt a munkát. Erdély középkora, újkora, a festőiskolák, a művésztelepek, művésztáborok, a szobrászat mind-mind egy-egy fejezetei ennek a sajátos breviáriumnak, olvasókönyvnek, szöveggyűjteménynek. S mindezt olyan kipillantással és körültekintésekkel tálalja Banner, hogy látjuk az egész Kárpát-medence, sőt Európa képzőművészetének kontúrjait.

Mindjárt az elején nagy meglepetéssel szolgál. Az egykori Csíkszék műemléktemplomairól, emlékhelyeiről hoz tudósítást igencsak eredeti módon. Biciklire pattant 1957-ben (24 éves volt akkor!), s Orbán Balázs tonnás összefoglalóját használva kalauznak, bejárta a legkeletibb magyar falvakat, s felszínre hozta „egy különös lelkű nép” virágos-csillagos művészetét.

Értelmetlen lenne megismételni elemzéseit, eszmefuttatásait, inkább egy-két kuriózum kívánkozik recenzióba.

Most, a 21. században a legnagyobb hatósugarú egyházi szertartás, magyar zarándoklat a csíksomlyói búcsú, van olyan év, hogy félmilliónál többen gyűlnek össze itt, aminek nemzetmegőrző jelentősége van. Az áradó tömeg iránytűje, fényfókusza a kegytemplom híres Mária-szobra.

Nos, amikor Banner a csíki templomok népies faragású barokk faszobrait veszi számba (összesen 26-ot!), fölfedez Csatószegen, a katolikus templom egyik eldugott fülkéjében egy „dús és nagyvonalúan kidolgozott” Mária-szobrot, amelyről megállapítja: „Sok tekintetben értékesebb szobrászi mű, mint a csíksomlyói kegyszobor. (15. oldal)

Élesen látó szem és bátorság kellett ahhoz, hogy a két jeles alkotást összevesse, és ne a kegyes áhítat, hanem a képzőművész szakszerűségével szóljon róluk.

Nagyszerű belépő a könyve elején ez a „középkori” utazás! A templom- és várépítészet, a faragászat, a festészet, a román, a gót, a barokk stílus műremekeivel szembesít minket egy világtól elzárt, éppen ezért érintetlenül megmaradt vidéken.

(Zárójelbe kívánkozik ide egy megjegyzés. Köpeczi Sebestyén József híres heraldikus, címerfestő és képzőművész-történész nevét mindvégig, a névmutatóban, is K. Sebestyén József formában írja a szerző. Jó alkalom ennek ürügyén, a székely sors jellemzésére, elmesélni az egyik legbizarrabb székely-magyar történetet. Köpeczi Sebestyén József a székely hadosztályban harcolt az első világháború végén, román fogságba esett, együtt raboskodott Brassóban Márton Áron püspökkel, halálra ítélték, csoda mentette meg a kivégzéstől, s mivel Köpeczi volt az előneve – holott a mezőségi Széken született! –, az erdővidéki Köpecet nevezték meg kényszerlakhelyének. Oda deportálta a román katonai parancsnokság. S az ennél is abszurdabb fordulat ezután következett be az életében, a köpenyforgatásáról és árulásairól híres Hohenzollern román királyi ház őt bízta meg a román nemzeti címer elkészítésével. Ferdinánd őfelsége villásreggelin fogadta Köpeczi Sebestyén Józsefet, az egykori halálraítéltet, a Peles kastélyban, és köszönetet mondott neki zseniális munkájáért. S ha már székelyt faragott a sors Mezőség szülöttjéből, nagyszabású festményen örökítette meg „A nemes székely nemzet címereit”.

Íme, mi van egy rövidítés, egy K. betű mögött!)

E kitérő után lehet száguldozni, vagy lassan, elmélyülten búvárkodni a könyvben.

Banner nagyszerű képíró, szavakkal fest, Entz Géza, Szervátiusz Jenő, Szervátiusz Tibor, Nagy Pál, Balázs Imre, Kádár Tibor, Papp Aurél, Bardócz Lajos, Deák Ferenc, Baász Imre, Zsigmond Attila, Márton Árpád, Gaál András stb. portréi szuggesztívek, lényeglátóak, az életművek esszenciáját hordozzák.

És Nagy Imre! A nagy kedvenc! Minden székely imádott Imre bácsija!

Őt úgy hozza be a látótérbe Banner, hogy a csíkzsögödi mester által készített íróportrékról értekezik. Érzi, hogy olyan nagy követ mozgat, segítséget kell hívnia a megbillentéséhez, hívja is, és nem akárkit, Tamási Áront, az ő nemes szövegét idézi, amit 1937-ben írt Nagy Imre budapesti kiállításának katalógusába. Ide egy mondat kívánkozik: „Egyszerűen és kényszerítően az az igazság, hogy elemi erőkre kell utalnom, ha Nagy Imréről beszélek.

Talán az egész Banner-könyv két kulcsszava fedezhető fel a Tamási-idézetben: „elemi erők.

Csak akkor borul virágba Erdély művészetének, kultúrájának gyönyörű koronája, ha elemi erők munkálnak, ha Nagy Imréhez hasonló elszánt, konok, látó emberek testi, lelki energiái táplálják a gyökereket.

Ezeket a mestereket vállalja Banner, általuk termékenyült meg, s vált ő is mesterré, a szép, magyar beszéd, az okos írás mesterévé.

Hasonló a sodrása azoknak a tanulmányoknak is, amelyekben festő-, illetve szobrásziskolákról értekezik. A szaktudós a széppróza stílusával kél versenyre, ízes hasonlatok, allúziók, példabeszédek sokaságával hozza közel a kevésbé képzett olvasót is a színek, vonalak világához.

Az erdélyi képzőművészetet nem tekinti zárványterületnek, minden alkalmat megragad, hogy az anyaországi, a felvidéki, a délvidéki festőkre, szobrászokra is essen fény. Párhuzamba állítja például az alföldi és a székely festőiskolát, hozzáértéssel szól a makói művésztelepről.

És szívet, lelket gyönyörködtető pátosszal ismerteti a Gyergyószárhegyi Alkotótábort!

A transzszilvanizmus elméletét a hőskor nagyjai, Kós Károly, Kuncz Aladár fogalmazták meg, ehhez is van szava, Banner azt az egyetemességet keresi s mutatja föl az erdélyi képzőművészetben, amelyet a klasszikusok az irodalomban megteremtettek.

A szó nagymesterei azt mondták, Erdély „európai tető”, Banner azt állítja és bizonyítja, hogy Erdély a színek, formák, vonalak által lett olyan csúcs, amelyre a kontinens más nemzetei ámulattal tekinthetnek föl: a nagybányai iskola, a képzőművészetben is megvalósuló bartókiság, az izmusok utórezgései, a drámai látásmód, az itt élő népek roppant színes folklórjával és népzenéjével létrejött szimbiózis mind-mind ok és alkalom arra, hogy Európa vigyázó szeme ne csak Párizsra szegeződjön, hanem a Kárpát-kanyar művészeinek palettájára is.

Sokat tett Banner Zoltán azért, hogy ez megvalósuljon, joggal tartja őt a szakma a magyar képzőművészet nagykövetének.

  1. Születésnapi laudáció lenne a jegyzetem harmadik tétele.

Szép, tartalmas élete előtt örömmel hajtunk fejet és zászlót. A nyolcvanöt esztendő nem mögötte, hanem fölötte van, a kultúrára predesztinált ember feje fölött csillagos égbolt keletkezett az eltelt évekből. Minden év egy csillag.

Banner Zoltán transzszilván ember, annak az örökéletű eszmének, eszmerendszernek a megszállottja, amely parancsára szolgálni és gyarapítani kell Erdély eredendően gazdag kultúráját, és mozgásba hozni szellemi energiáit. A transzszilvanista merít és hozzáad, megtermékenyül és megtermékenyít. S dolgozik megszállottan, hangyamódra, hagymázas révületben. Ez Banner. Konokan, céltudatosan munkálkodott azért, hogy felépüljön a templom. Erdély soktornyú temploma.

 Ennek a folytatásához kívánok – a szépkorban – szép, tartalmas, gazdag éveket.

 

Banner Zoltán: Képírás-képolvasás – Az erdélyi magyar művészetről. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016.

 

Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.


Főoldal

2018. január 18.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Új szerelmes regényt mutatott be Temesi Ferenc BudapestenÁtadták az idei Déry Tibor-díjakatÚj kültéri kiállítás nyílt a Magyar Írószövetség székházánálA Szépírók Társasága XIV. Fesztiválja
Ütőér
Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái
Versek
Bertók László versei Csobánka Zsuzsa verseEgressy Zoltán verseiGrecsó Krisztián: Józan ima
Prózák
Sándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novelláiMagyariné szeretője
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA