Kritikák

 Megint_hazavarunk.jpg

 

Bedecs László

 

Háta mögött dél

Kun Árpád: Megint hazavárunk

 

Kun Árpád már első regénye, a 2013-as Boldog Észak megjelenése után bejelentette, sőt megígérte, hogy megírja majd „saját” történetét is, azt, hogy tíz évvel ezelőtt ő és családja hogyan és miért költözött ki Norvégiába. Az ígért regény most megérkezett, de az ígéreteknek csak egy részét váltotta be: a valóban önéletrajzi ihletettségű, mozaikos szerkezetű szöveg a szerző alteregóját a soproni gyerekkorától a budapesti és a franciaországi éveken keresztül a norvégiai megérkezésig kíséri, de az utolsó állomás, az ottani berendezkedés és otthonra találás már csak jelzésszerűen fért bele ebbe a regénybe.

Prózai oka van, miért épp Norvégia a cél: azért, mert a feleség norvég szakos volt, beszéli a nyelvet, így ott könnyen talált jól fizető munkát – hiszen a kiköltözésnek elsősorban anyagi okai vannak. A címbeli „megint” szó arra utal, hogy a férj francia szakja utáni franciaországi kaland kudarccal végződött, egyszer már megtörtént tehát a nagy kiköltözés, és volt aztán egy csendesebb, vereségnek megélt hazatérés is. Ez a minta, mármint az, hogy a férj próbálkozásai az élet minden területén, a szexualitásban éppúgy, mint a munkában, a gyereknevelésben, a hivatali ügyek intézésében vagy az autóvezetésben rendre kudarcot vallanak, a regény gondosan kimunkált lélektani szintjéhez tartozik. Ezért nem meglepő, hogy a házasságában is átenged minden fontos döntést a feleségnek, azaz voltaképp megadja magát az általános inkompetenciának. Ez a szereposztás idegen a hagyományos, inkább a férfiak dominanciájára épülő magyar családmodelltől – természetes viszont a skandináv országokban.

Az új regény a küszöbhelyzetet jeleníti meg, hiszen nagyrészt épp a két ország közötti utazás idején játszódik, amikor se itt, se ott nincsenek: Magyarországot már elhagyták, Norvégiába még nem érkeztek meg. Benzinkutakon és út menti motelekben látjuk őket, a záró fejezetben pedig a kompon, amivel metaforikusan is áthajóznak életük új helyszínére. A benzinkutak és a kikötők a kultúrák közötti átjátszó-helyek, zsilipek, nem véletlen, hogy ezeken a pontokon történnek meg az olyan relevanciaszerű esetek, mint a gyerekverés a játszótéri ijedség után, amiben az apa épp a saját apjától kapott torz mintáit ismeri fel, pont azt a mérgező szülői örökséget, ami nem engedi felnőni és boldognak lenni, ami elől végső soron földrajzilag is messzire kell menekülnie. A belülről jövő rossz reflexek és a külső világ sokkal humánusabb, a konfliktusokat érzékenyebben kezelő mintáinak ellentéte mutat rá a helyesnek ígérkező útra – lényegében ez engedi meg azt is, hogy a regénybeli Kun teljességgel a feleségére bízza magát, hogy átengedje neki a családfői szerepet: a nő személyisége sokkal stabilabb, harmonikusabb, egészségesebb. Az úton-lét tehát a saját sorstörténet diszkontinuitásokkal teli, törékeny és polifon voltát jelzi, végső soron azt az „örökös másság”-ot, ami Norvégiában majd magától értetődően, de legalább megmagyarázhatóan vár rá.

De a hatások fordítva is működnek: a felszínen ugyan a megélhetés, a mélyben viszont a felnőtté válás szükséges feltétele a migráció. Az otthon elhagyása esélyt ad a felhalmozott és fojtogató feszültségek, traumák, gyötrő emlékek, súlyos családi terhek hátrahagyására is. Az egykori soproni kisfiú ugyanis óriási terheket cipel: alkoholista apa, gyenge, szintén megfélemlített anya, durva báty, penészes és salétromos gyerekszoba, bepróbálkozó pedofil felnőttek – mind-mind évtizedekre bezárták őt a gyerekkorába. A kitörés nehézségeit mutatja a regény egyik ugyancsak szépen kidolgozott szála, a szexuális magára találás története a kvázi-impotenciától az első, nagy-nagy szenvedélyeket korbácsoló, de végül a kielégítetlenség miatt mégis zátonyra futó házasságon át a jelenbeli, második házasságig, ahol a szexualitás nem annyira a szerelem, mint inkább az egészséges kapcsolat része, inkább rutin, mint ünnep, de ebben a rutinban természetes, felszabadult és örömteli. Ezen a síkon is ott a megérkezés és a bolyongás végi nagy türelem, a megtalált nyugalom, ahol az otthon a családot jelenti. Épp a felnőtté válás próbája, hogy tudja-e másként nevelni a gyerekeit, mint ahogy őt nevelték – de épp az olyan szélsőséges helyzetek, mint az emlegetett játszótéri gyerekverés mutatják, milyen nehéz ettől a végső soron kulturális örökségtől megszabadulni: a minták a lélek mélyén dolgoznak akkor is, ha rosszak, ha tudatosul is, hogy azok. Szép, hogy a nagyobb gyerek kezdeti hideg és eltávolító „Mihály”-ozását a könyv közepétől fokozatosan felváltja a „Misi” megszólítás, és ezzel párhuzamosan veszi körül az egyébként is nagy testi fájdalmakat megélő kisfiút az egyre nagyobb és melegebb szeretet. Ez is egyfajta megérkezés. Hazatalálás földrajzi értelemben, a családba és a házasságba.

Az egész regényen végighúzódó székrekedés- és pelenkázás-motívum („Mihály kakilása az életünk egy külön nagy fejezete volt.” 126.) persze többet jelent önmagánál, valamiképp a változásra és az új életre is utal. A kisfiú fájdalmai, a szülők tehetetlensége és türelme, az elvek és a kényszer ütközése kíséri ezt a történetet, ami a tabusítás ellenére is teljesen magától értetődően, természetes módon van jelen a szövegben. A Boldog Északban Norvégia „szagtalan ország”-ként jelenik meg (322.), de közben egy szemérmes országként is, ahol az emberek sokkal nagyobb távolságban élnek egymástól, mint itthon, és a beszélgetéseik is hűvösebbek, személytelenebbek. Ehhez képest volt már abban a regényben is érdekes annak a rendkívül intim helyzetnek a leírása, amit egy felnőtt, idegen ember fenekének a megtörlése jelent, de amitől Aimé, a regény hőse nem nagyon undorodik, sőt a salakanyagot ő a működő élet bizonyítékának látja, a halál feletti ideiglenes győzelem jelének: addig kell törölni az idős emberek fenekét, addig lehet új pelenkát adni rájuk, amíg élnek. Írói bravúr, hogy ott épp az a pillanat lesz a szerelem felismerésének pillanata, amikor Aimé megérzi Gréte, az egyik ápoltja székletének szagát, és amikor azt a sajátjához hasonlónak találja, elfogadja a nőt – a gusztustalanból, az undorítóból Kun a szemünk előtt ír romantikusat. Az új regényben a kisfiú pelenkája kerül kitüntetett helyzetbe, vele a szagok is megjelennek – ami a saját gyerekről lévén szó, biztosan nem taszító. De tudjuk, hogy Kun Árpád (az életben és a regényben is) az öregek otthonába tart, ahol épp ez lesz az egyik feladata: pelenkázni és mosdatni idegeneket. A kezdeti vonakodását többek között azzal győzi le, hogy arra gondol: a gyerekeiért, a megélhetésért dolgozik, azért végzi napi nyolc órában ezt az egyébként segítői, tehát társadalmilag kifejezetten hasznos és szép, de nehéz munkát, hogy a nap másik tizenhat órájában kényelmesen élhessen ő és a családja is, sőt azért is, hogy végre írhasson. A regény megszületésének is feltétele tehát ennek a mégsem értelmiségi munkának az elfogadása és alázatos elvégzése. A gyerek székletének rendszeresen ismételt tematizálása kicsit ebbe a körbe is bevon tehát minket, hogy értsük, mi miért történik.

Az első regény hőse, Aimé, aki szintén tekinthető a szerző alteregójának, az idegen nyelvek tanulása után saját érzelmei nyelvét is felismerte Norvégiában, és ezen a nyelven megértette, hogy mindig arra vágyott, hogy szeressék, de azért nem szerették sosem, mert nem hagyta. Amié ugyanúgy negyvenéves, mint a második regény Kun Árpád nevű hőse, a vágyaik és a sérüléseik is hasonlóak. Végső soron mindketten a felnőtté válásért, a szülőkről való leszakadásért, a gyerekkorból hozott kudarcos mentális program lecseréléséért küzdenek, az apák szellemétől való megszabadulásért – Kunt pedig mindemellett a jó szülővé válás, az íróvá válás, a boldog emberré válás reménye is hajtja. A két regény egyike sem tagadja le ennek az életpálya-módosításnak a nehézségeit, lemondásait, ellentmondásait, de mindkettő váltig állítja: semmi sem történhetett volna jobban, mint ahogy végül történt.

 

Kun Árpád: Megint hazavárunk. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. szeptember 05.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Szita Szilvia verseiÁrmos Lóránd verseiFecske Csaba verseiNagy Zsuka versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA