Kritikák

 

bogdan_onpusztitas.jpg 

 

Codău Annamária

 

Valóságok között

Bogdán László: Az önpusztítás módozatai

 

            (I. Kérdőjelek) Nagy a kísértés úgy írni erről az egyelőre igen nehezen beszerezhető kötetről, hogy az alkotó egy-két bejáratott módszerének  (önreflexív írás, más szerzőktől ismerős eljárások átiratával való kísérletezés, rájátszások és összekacsintások, a paratextusok adta lehetőségek kihasználása, királyi többes használata és megkettőződések stb.) irodalomelméleti megközelítésére élezzük ki. De kockázatos a kísértésnek engedni, mert úgy tűnhet, Bogdán László prózájának poétikája ezekben a formai-textuális ötletekben ki is merül, és ellepleződik az, hogy mi is lehet mindezeknek a tétje, (hogyan) szerveződik(-e) egységesebb, koherensebb összefüggésbe a szövegek létezési tere.

            A szerzőnek az irodalmi hagyományhoz való viszonyáról, ennek technikai szinten való leképeződéséről természetesen többen írtak,[1] illetve költészete kapcsán is merült már fel az a kérdés, hogy a szövegeiben kirajzolódó „klasszikus szövegtérkép” vajon enged-e érvényesülni egy konstruktív, teremtő, újító erőt.[2] Mindemellett a referenciális olvasat lehetősége és szükségszerűsége is jelentkezik, ehhez a paratextusokon kívül a legerősebb támpontot Egyed Péter írásai nyújthatják. Régebbi novellák – túlnyomórészt az 1980-as évek termései, de a legfrissebb például 2008-as – összeválogatása, újrakiadása azonban indokolttá tesz olyan értelmezést is, amely (miközben tudatosítja az író munkásságára jellemző említett sajátosságokat és azt, hogy ezek továbbra is a Bogdán-szövegek legelementárisabb működtetői), megpróbálja körüljárni azt is, hogy ezek a novellák, átiratok, esszék egy 2016-os kötetben újrakontextualizálva, egymás viszonylatában, a kötetszervező elv logikájából kifolyólag egymásnak milyen újabb/másabb aspektusait erősítik fel, világítják meg.

            (II. Előfordulások) A megvilágításról szólva kiindulópontként választhatjuk azokat a motívumokat, kellékeket, amelyek a kötet legtöbb szövegében előfordulnak, néhol alapvető történetszervező elemként, máskor csupán hangulatidéző díszletként. Legszembetűnőbb a fényviszonyokra való folyamatos odafigyelés, valamint a tükrök, tükröződések hol obszesszívebb, hol szubtilisabb jelenléte, ami tulajdonképp annak az „elméleti”, a kötet fülszövegében is megfogalmazott megállapításnak a szövegvilágba való kiterjesztése, hogy „a világ egyetlen kaleidoszkópszerűen villódzó illúzió.” Ennek előfeltételezésével rendeződnek majd konstellációba további témák, mint az emlékezés, a múlt különböző síkjainak átjárhatósága, a képzelet, az álom, a kísértetiesség, az idő, a félelem, amelyek mind a valósághoz és a képzelethez való viszonyulás módjait és dilemmáit hordozzák magukban. Ebben az értelemben az írás egzisztenciális téttel bír, az írás aktusára vonatkozó metafikciós reflexiók pedig, amelyek a prózapoétikai eljárásokat explicitté teszik, és az alkotó elmének a történet és a szöveg létrejötte közbeni működését leképezik, mintegy hidat vernek ezek között a dimenziók között, megnyilvánulási lehetőséget teremtve a köztesség tapasztalatának. A Bogdán László-i világ ugyanis nem kíván egy pontban lehorgonyozni, legyen az a valóság, a képzelet, az 1969-es év vagy a jelen, Sepsiszentgyörgy vagy Bukarest, a modern magyar vagy a dél-amerikai irodalmi hagyomány. A múltbeli emlékeket, a jelenbeli vágyódást és a jövőről való ábrándozást például egyszerre fejezi ki A metódus bemutatása című írásban a feltételes mód használata („Várakozón mosolyogna, megcsókolna megint.” (88)). Az időbeli szimultaneitás megteremtésének kísérletéről szól a Meg nem történt történet is, amelyben a lineáris időnek az egy pontba való sűrítésének szándéka által mellérendelődnek a különböző években lehetséges valóságvariációk: „Hát nem lehet találni közös történetünkben egy olyan napot, amikor minden álmunk, elképzelésünk, kósza ötletünk teljesedhet?” (186), miközben A varázspálca, avagy a szimultanizmus csődje a térbeli szimultaneitás (a tömbház mint különböző sorsokat egy helyre tömörítő tér) ötletével játszik.

            A köztesség a gyakran helyszínül szolgáló vonat, vonatállomás életút-toposzában is konkretizálódik, amely főként a sajátosan romániai, képtelenségekkel teli diktatúra alatti hangulatnak a tárgyiasulása –  így válik e történetek szerves részévé a lokális jelleghez való ragaszkodás, a nemzedéki érzés, léttapasztalat kifejeződése (és ebben kapcsolódik a kötet írásaihoz az utolsó, Makkai Sándorral kapcsolatos továbbgondolásokról szóló esszé). Mivel egy eleve irracionális rendszer megélésének tapasztalata adja a hátteret, nyilvánvalóan nem kell különösebben megütközni azon, hogy nincsenek tükrök a vonaton, vagy pláne azon, hogy Borges egyszerűen elvonatozik Sepsiszentgyörgyre. Más szövegeknek is mozgatórugói a képtelen helyzetek, ezek esetleg az álom, látomás logikáját követik, de legtöbbször ellenállnak valamilyen racionális magyarázatnak („Magyarázat, ha akarjuk mindig többfajta, egymásra akár merőleges is, egymásnak akár ellent is mondó kínálkozik, éppen ezért magyarázatokkal soha nem szabad megelégedned.” – figyelmezteti Borges a narrátort a 24. oldalon). Hiába próbálják például egyes szereplők a boszorkány megjelenését az önszuggesztió jelenségével leleplezni (A boszorkány), máshol meg éppen a csalás le nem leplezése élteti a babonát (Az ördög). Az önpusztítás módozatai című novellában, bár nem mondódik ki, két hóember szerepel a cirkuszban, Éjszaka a vadászkastélyban az írót szó szerint beszippantja a saját története, és számos más ilyen példa kínálkozik. Ezek a történetek is valamilyen módon folyton a valóság és a fikció kérdését járják körül, miközben a benne szereplő cirkuszisták, bűvészek és az írók, szerkesztők alapvetően nem különböznek annyira egymástól a művészet(ük)höz, az illúzió(i)khoz és a realitás(uk)hoz való viszonyulásukban.

            (III. Emlékek) Vannak a kötetben olyan írások is, amelyekben az elvibb elgondolások helyett előtérbe kerülnek az érzelmi élmények. Ezek közül kiemelkedő a Balett, avagy egy történet elmondhatóságának a határai, amely bár címében továbbra is a narráció technikájával kapcsolatos elvi problémákra irányítja a figyelmet, mégis hangsúlyosabbá válik benne a szabadversszerűen megírt szerelmi viszony élménye. Olyannyira erős élményről van szó, hogy ellenáll a megragadhatóságnak, ezt közvetíti az eleinte nagyon feldaraboltan, a közös történet kellékeire/elemeire bontottan építkező szöveg, amely fokozatosan egyre koherensebbé gyúródik, az emlékezés mellett a számvetés gesztusának is teret engedve: „S a szívszorító – ismétlem! – akkori problémáink is/ nagyrészt megoldódtak azóta. Kicserélődtek!” (172) Különösen figyelemre méltó az emlékezés működési módjának a kötet egészén végigvonuló széles palettája: az egyszerű felidézéstől a fénykép megelevenedésének fordított irányú leírásáig (Két lépés), a dokumentarista igénnyel történő rekonstrukcióig a rekonstrukció folyamatáról (Képzelt riport a Szent Anna-tó körüli erdők égéséről, avagy az eltűnés), a fikció megírásának emlékteremtő erejéig (Meg nem történt történet) Bogdán László nagyon sok árnyalatában mutatja meg e folyamat komplexitását, és még arra sem fél rákérdezni, hogy például egy bőröndnek lehetnek-e emlékei (A bőrönd elföldelése, avagy az akcióvers halála).

            (IV. Önkeresés) Bár a kötetcím révén az önpusztítás gesztusa emelődik ki, mégis inkább egyfajta ontológiai önkeresés, önpozicionálás kísérletének érezhetjük ezt a kötetet. Nemcsak a fülszövegben kijelölt fő irányvonal, vagyis a valóság mibenlétének és leírhatóságának viszonylatában, hanem a mozgósított irodalmi hagyomány rendkívül dinamikus hálózatot létrehozó szövegvilág-erőterében is.

 

ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2016.



[1] Pl. Horváth Csaba: Megfeszítés poharazgatással (Öt korsó sör a Golgotában). Kortárs, 2001/5. http://home.hu.inter.net/kortars/0105/horvath.htm

[2] Huba Márk: Borges kakasa. avagy szövegköziség, szövegek közöttiség Bogdán László költészetében. (Az Argentin szárnyasok c. kötetről). Tiszatáj, LVII. évfolyam 4. szám, 2003. április, 106–111.

http://bogdanlaszlo.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=14&p=487

 

Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.


Főoldal

2017. július 21.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png