Kritikák

 

romsics.JPG 

 

Katona Csaba

 

Egy magyar történelmi monográfia

előmunkálatai?

 

Romsics Ignác: A múlt arcai. Történelem, emlékezet, politika

 

„The past is one of the elements of our power.” Benjamin Disraeli, az Egyesült Királyság egykori miniszterelnöke fenti gondolatát leginkább Toldy Ferenc magyarításában ismerheti a hazai olvasó: „A múlt hatalmunk egyik eleme.” Noha a szűk terjedelmi keretek nem teszik lehetővé annak elemzését, hogy Toldy miként magyarította Disraeli szavait (megtette ezt Dávidházi Péter kiváló írásában[1]), a gondolat lényege mégis releváns számunkra. Ezt a relevanciát Romsics Ignác legújabb könyve teremti meg. A kötet A múlt arcai címet kapta és a szerző kilenc, egymással laza függésben álló, de mégis egy közös rendező elv mentén egymás mellé rendelt tanulmányát foglalja magába. Romsics Ignácról tudott, hogy a 20. századi magyar történelem kutatásának kiemelkedő személyisége. Aki azonban követte és követi munkásságát, érzékelhette, hogy az utóbbi években – tudatosan és vállaltan – a korábbi időszakok története felé is érdeklődéssel fordult. Ez a tendencia tükröződik a most ismertetett könyvében is, a kilenc tanulmány tematikája mintegy ezer évet ölel fel. A viszonylag széles időintervallumot a szerző négy esemény és öt történelmi személy kiemelésével ívelte át. Ezáltal a kötetben a következő témáknak jut kiemelt szerep: a magyarok eredete, a mohácsi csata, a kiegyezés és, a trianoni béke, illetve I. (Szent) István király, Dózsa György, Bethlen Gábor, Martinovics Ignác és Horthy Miklós. Látható, hogy a kiválasztott személyek és az események nem feltétlen állnak szoros összefüggésben egymással, így például a kiegyezés korának kiemelkedő alakjai közül senki nem kapott önálló helyet a kötetben. Az is feltűnő, hogy a történeti személyiségekre nagyobb figyelmet fordít a szerző. Romsics a Népszabadság hasábjain Pető Péternek adott interjújában a jelenséget a következőképp magyarázta: „A történelem hús-vér szereplői mindig jobban érdekeltek, mint a személytelen struktúrák. Érdekesebbnek találom rajtuk keresztül megérteni a múltat: hogyan alakították, vagy éppen szenvedték el az eseményeket azok, akiknek arcuk is van.”[2] A kötet ismertetése előtt azonban még két másik tényezőre is hasznos figyelmet fordítani. Az egyik az, hogy a vizsgált személyiségek egy része ma alig van jelen a magyar köztudatban (Dózsa György vagy Martinovics Ignác) és a sorsdöntőnek mondható események közül sem mind generál élénk társadalmi vitát (kiegyezés). Ezzel szemben mások emlékezete, mint például Horthy Miklósé, nagyon is megosztják a közvéleményt. Vagyis a szerző saját preferenciái mentén választotta ki írásai témáit, nem az volt a rendező elv, hogy mi tematizálja úgymond a közbeszédet. Mindemellett, ahogy Kovács Kiss Gyöngy a Korunk hasábjain megjelenő recenziójában megemlítette, a kötet tanulmányainak sajátos szerkezeti eltérései is különös figyelmet érdemelnek. Ez a fajta sajátosság jól megjelenik az István királyról, a Dózsa Györgyről és a Bethlen Gáborról szóló tanulmányokban is. A szerző eme írások esetében kétfelé választja mondandóját. Az elsőben „a történetírás mai álláspontjának megfelelő képet nyújt a szereplőiről, a másodikban pedig azt vizsgálja, hogy a múlt tág értelemben felfogott reprezentációi – a történetírás mellett tehát a különböző művészeti ágak és a publicisztika is – az egymást követő korszakokban milyen értelmezésekkel álltak elő, s hogy a mindenkori politikai akarat ezek közül melyeket preferálta és illesztette be emlékezeti kultúrájába és identitásépítő törekvéseibe. A másik hat tanulmányban ezzel szemben az egyes témák historiográfiájára koncentrált, és a kronológiai elvet érvényesítette.”[3] Ezen a ponton érdemes visszakanyarodnunk az idézett Disraeli-gondolathoz, összevetve azt a kötet alcímével: Történelem, emlékezet, politika. Ezzel pedig eljutunk a kötet kulcsgondolatához, az emlékezetpolitikához.

A történettudomány művelőinek sorában arra nézve immár nem folyik érdemi vita, hogy a múlt maradéktalanul rekonstruálható-e vagy sem? A történészre épp azért van szükség, hogy a fennmaradt „nyomok” segítségével, amennyire arra mód van, megkísérelje feltárni az egykor történt eseményeket, azok hátterét, okait. Takács Tibort idézve: „… ››elemi‹‹ tények nem léteznek a jelenben a múltról, egészen egyszerűen azért, mert a múlt – már elmúlt. […] A források nem önmagukért beszélnek, ha így volna, semmi szükség sem lenne a történészekre. A múlt eseményei akkor válnak történelemmé, ha jelentést társítunk hozzájuk. Ez a jelentésadó tevékenység a történész fő feladata, ami óriási szabadsággal, egyben nagy felelősséggel is jár.”[4] Nyilvánvaló, hogy ez azt is maga után vonja, hogy hiába munkál számos emberben a „bizonyosság örök sóvárgása”[5] és várja el a történészektől, hogy pontosan, mondhatni tévedhetetlenül adjanak számot a múltról, ennek nincs realitása. Türk Attila gondolata tisztán érzékelteti a korlátokat: „Én egy tarsolylemezt tudok vizsgálni, de azt, hogy mit gondoltak magukról a magyarok elődei, soha nem fogom tudni.”[6] Mindezen tényezőkre azért tartottam fontosnak felhívni a figyelmet, mert szükségszerűen töredékes ismertünk a múltról tág értelmezési kereteket tesz lehetővé. Disreali meglátása pedig e fundamentumon alapszik: ugyanazon eseményt sokféleképpen lehet látni és értékelni. Romsics maga is hangsúlyozza, hogy az időben távolabb levő események, személyiségek értékelése az évszázadok során talán jobban letisztult, egyes esetekben kanonizálódott. Bethlen Gábor szerepéből ma már sokkal kevésbé folyik vita, főleg nem érzelmektől áthatott vita, mint például Horthy Miklóséról, és ma már az sem kérdőjelezhető meg forráskritikai alapon, hogy a török sereg (és birodalom) nyomasztó fölénye okán veszítettük el a mohácsi csatát. (S ehhez mérten főleg elkeserítő, amikor az egyik legfőbb közjogi méltóság a Fuggerek szerepét véli felfedezni – minden alapot nélkülözően – a mohácsi kudarc okai között.) Az értelmezések eltérő volta tehát nagyon is érthető, ez pedig értelemszerűen könnyen torkollik vitába. A 19. század végén, 20. század elején a magyar történettudományban kialakult egyfajta „kuruc–labanc” szembenállás, döntően a katolikus/protestáns szembenállás mentén. A 20. század szinte mindig valamiféle ideológiával alátámasztott (fertőzött?) modern államai pedig előszeretettel támaszkodtak a történelemre (hatalmuk egyik elemére) mint hivatkozás alapra, amelyhez való viszonyuk mintegy legitimizálni látszott aktuális céljaikat, cselekedeteiket. Emlékezetpolitikájukat pedig különféle rítusokkal (állami ünnepségek) és más, szimbolikus aktusokkal övezett „ikonokkal” bástyázták körül: szobrok, emlékművek. Így tett Trianon után Horthy király nélküli királysága is, de főleg így tett 1945 után a pártállam. Ebben az időszakban, amely a nemzeti függetlenség eszméjét annak alárendelve ötvözte a meghatározó osztályharcos szemlélettel, egyeduralkodóvá vált az a látásmód, hogy azok a valódi történelmi példaképek, akik a mindenkori hatalom ellenében léptek fel (és aztán elbuktak). Ezt mint cseppben a tenger tükrözi Mód Aladár munkája, amelynek címe is egyértelmű üzenet: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért.[7] Nyilván nem írható a véletlen számlájára, hogy ez a kötet hét kiadást ért meg és például cseh nyelven is napvilágot látott.[8] Egy totalitárius állam tehát „természetesen” kizárólagossá teszi a maga szemléletét, ez azonban a rendszerváltás után nem maradhatott így. Búvópatakként törtek felszínre a 20. századi magyarországi események durva törésvonalai mentén kialakuló eltérő történelemértelmezések, amelyek eszközül szolgálhattak a napi politikai harcokban is. „A politika pedig felismerte, hogy ezeknek a múltbéli sérelmeknek a felemlegetésével sikeresebben lehet mozgósítani és közösségeket összetartani, mint például szakpolitikai intézkedésekkel.” – mutatott rá Romsics Ignác.[9] Az eltérő értelmezések szembenállása napjainkban fájdalmasan éles és intoleráns. Ismét a szerzőt idézve: „A jobb- és a baloldali múltképek identitásépítő versengése egy bizonyos pontig érthető. Nem érthető és nem elfogadható azonban, ha egymás diszkreditálására, kizárására, sőt, megsemmisítésére törekszenek. Ennek tartós fennállása lehetetlenné teszi a köztársaság történelmi identitásának rögzítését, megfoszt a nemzeti múlt átélésének közös élményétől, hitelteleníti a történelemoktatást, s mindezek révén tartósan roncsolja a nemzet más, külső tényezők által is gyengített kohézióját.”[10] A kötet írásai tehát arra világítanak rá, hogy mennyire mélyre nyúlik a különféle ideológiák történelmet kisajátítani akaró tusakodása, illetve egyértelművé válik az is, hogy ez a fajta szemlélet eleve megfoszt minket a múlt lehetőségek szerinti megismerésétől is. Hiszen az ideológiának alárendelt történetírás azokat az elemeket ragadja ki az ismert múltbeli tényezők közül, amelyek megfelelően szolgálni látszanak a céljait. Így szükségszerűen csonka, ekképp pedig torz módon láttatja a történelmi eseményeket. Ugyanez igaz egy-egy történeti „hérosz” esetében is: „… érdekes kutatási terület az is, hogy mit őrzött meg és mit hagyott el, sőt mit akart megőrizni és mit óhajtott elvetni egy már lezárt életműből a változó emlékezet. Bizonyos mértékig, mint már esett róla szó, természetes erózióról beszélhetünk. De ezt a jelenséget számos tényező befolyásolhatja, így az emlékek foszladozásán túl – közéleti szereplő esetében különösen – a mindenkori politika és az ahhoz tapadó, azt megalapozó ideológia. A személyiség és alkotása könnyen válhat egyfajta kánon részévé, igazodva ahhoz, szükségszerűen torzulva is ezáltal. Ez a folyamat pedig, az átalakuló, sőt inkább átformált személyiség és életmű létrejötte, változása éppoly érdekes lehet egy történésznek, mint a valós alak.”[11] Romsics Ignác könyve, amely ilyetén módon legalább annyira szól a történelemértelmezésről, a historiográfiáról, mint a történelemről, mindezen veszélyekre figyelmeztet. Ugyanakkor e kötetnek van egy másik olvasata is. Talán nem teljesen hiábavaló mérlegelni azt a kérdést, hogy a szerző „pusztán” – érdeklődésének megfelelően – a magyar történelem eddig általa nem kutatott epizódjai felé fordul, vagy ennél többről van szó? Arról nevezetesen, hogy egy nagyobb monográfia esetleges előmunkálataival, első eredményeivel számolhatunk. Egy állam történetét feldolgozó szintetizáló munka igen komoly felkészültséget igényel. Ilyen jellegű kötetek kiadására ma már jobbára csak csapatmunkában vállalkoznak történészek, hiszen maga a szakma is olyannyira szakosodott, hogy egy-egy művelője csak részterületekkel foglalkozik behatóan. Hogy valaki országtörténetet, horribile dictu világtörténetet írjon, egyáltalán nem jellemző. Az pedig, hogy – manapság szintén formabontó módon – nekiveselkedjen valaki egy Magyarország története monográfiának, főleg nem. Romsics Ignác azonban jegyez egy olyan, nagy sikerű, több kiadást megért kötetet, amely a magyar 20. század történelmét foglalja össze.[12] „Elképzelhető, hogy néhány éven belül írok egy Magyarország egész történetét bemutató könyvet.”[13] – nyilatkozta ő maga, „amorf szándék”-ként apaosztrofálva az ötletet, egyúttal hangoztatva azt, hogy ez esetben „a lényeg nem az analízis, hanem a szelekció, a szerkesztés és a szintetizálás. Mi az, amit a rengeteg ismeretből valóban fontosnak ítélünk, és képesek vagyunk-e ezekből olyan koherens és sodró erejű elbeszélést alkotni, amely megfelel a szaktörténészek tudásának és az olvasókat sem untatja?”[14] A monográfia megalkotásának ideáját tehát maga sem veti el.

Az olvasóban így kettős érzés munkál, miközben farkasszemet néz a múlt arcaival. Egyfelől újragondolásra ösztönzi mindaz, ami a kötetet egységgé formálja. Az, hogy történeti gondolkodásunkat, látásmódunkat mennyire erős mértékben határozza meg máig, ahogy a 19. században az egymásnak feszülő nacionalizmusok harca mentén látni akartuk – az anakronizmusokkal sem számolva – múltunkat, majd pedig az erre rakódott más ideológiákkal terhelt szemléletek, amelyek bizonyos szempontokra helyezve a hangsúlyt, ezeket kizárólagos viszonyítási ponttá tettek. Másfelől, mint láthattuk, az sem zárható ki, hogy egy születőben levő országtörténeti nagymonográfia kezdő lépéseinek lehetünk a tanúi. Ez még korántsem bizonyosság. De az nem kérdés, hogy ha valóban megjelenik egy ilyen kötet, újabb – jó esetben gondolkodásra késztető – vitákkal is számolnunk kell.



[1] Dávidházi Péter: «A múlt, hatalmunknak egyik eleme» Az irodalomtörténet használata Toldy jeligéje óta. In: Hatalom és kultúra/Power and Culture. Plenáris előadások & Kerekasztal vitaindítók/Plenary Sessions & Round-Table introductions. Szerk./ Ed. Lahdelma, Tuomo–Jankovics József– Nyerges Judit, Liahonen, Petteri. Jyväskylä 2002. http://mek.oszk.hu/05500/05558/05558.htm#1
[2]
Pető Péter: A magyar elit szereti a leszámolást és nem fogja abbahagyni. Népszabadság, 2015. 08. 26. http://nol.hu/belfold/a-vilagkepem-mar-nem-valtozik-1559855
[3]
Kovács Kiss, 2015. 115.
[4] Takács Tibor: A források tere. In: Élet és Irodalom, 51. 2007. 24. sz. http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=AGORA0724&article=2007-0617-2034-23OPGL
[5] 5 Csorba László: A bizonyosság örök sóvárgása. In: Soproni Szemle, 62. (2011) 2. sz. 171–187.
[6] Kolozsi Ádám: Megvannak az ősmagyarok. In: Index, 2013. 05. 14. http://index.hu/tudomany/tortenelem/2015/03/14/megvannak_az_osmagyarok/?token=8f534 0a39f7c6a4ffa969472e3668875
[7]
Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Bp., Szikra, 1948.
[8] Mód, Aladár: 400 let bojů za nezávislost Maďarska. Státní nakladatelství politické literatury, Praha, Státní nakladatelství politické literatury, 1955.
[9] Pető, 2015.
[10] Romsics Ignác: Identitáspolitika és történelem.
[11] Katona Csaba: Kánontól kánonig. L’udovít Štúr (újra) értelmezései. In: Az ismeretlen L’udovít Štúr. Magyar tanulmányok a legnagyobb szlovákról. Szerk. Demmel József. Békéscsaba, 2016. [Kor/ridor Könyvek, 6.] 89. Budapest, Osiris, 2015.
[12] Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században. Bp., Osiris, 1999.
[13] Pető, 2015.
[14] Pető, 2015.

 

Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.


Főoldal

2016. szeptember 15.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Arany János szépirodalmi és esszépályázatPályázatot hirdet a Színházi Kritikusok CéheHét ország írói szerepelnek a tizedik Margó Irodalmi Fesztivál és KönyvvásáronKönyvtárlat VII. – Játékos évad
Versek
Kiss Ottó: Állatok, erdő, bátorságFilip Tamás verseiFarkas Wellmann Éva parancsolat-verseiTurai Laura versei
Prózák
Onyanyi munyu, avagy bevezetés a kútológia elméletébeAutóink egészsége mindannyiunk érdekeHajós Eszter: Virágot gyógyítaniFerdinandy György: Portréfilm
Kritikák
A csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túlHáta mögött délPárkapcsolati kórkép
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA