Képzőművészet

 

 2_M__ugr__s_a_Metafizikai_T__rolt__n.jpg
Műugrás a Metafizikai Térbe
olaj, akril, vászon, 200x220cm, 2018
Fotó: Góg Zoltán

 

Nagy Imre

 

A fény formájában önmagát

kijelentő istenfiúság

 

Szubjektív gondolatok Baji Miklós Zoltánnak, a Magyar Festészet Napja alkalmából rendezett békéscsabai kiállításáról

 

Csak az a taps, azt tudnám feledni…” – ez volt az első gondolatom Baji Miklós Zoltán békéscsabai, a Magyar Festészet Napja alkalmából megrendezett kiállításának megnyitóján, amikor a Munkácsy Mihály Múzeum elsötétített kiállítótermében – a művész és felesége által előadott performansz befejeztével – újra felkapcsolták a világítást, és a zsúfolásig telt térben a közönség tapsolni kezdett, hogy így juttassa kifejezésre tetszését a produkció iránt. Egy olyan produkció esetében, amelytől az emberben inkább bennszakad a szó, ledermed karja-lába s nemhogy tapsolni, de levegőt venni sem marad ereje. A társadalmi konvencióktól belénk rögzült beidegződések késztették a megjelentek zömét arra, hogy tapssal fejezzék ki tetszésüket, azt sugallva, hogy eksztatikus élményt jelentett számukra a performansz, míg a helyes reakció a csendes befelé fordulás és a belülről átélt élmény katartikus feldolgozása lehetett volna. Mert mi is történt Baji Miklós Zoltán Műugrás a Metafizikai Térbe címet viselő kiállításának a megnyitóján? Az igazság az, hogy nem célszerű a kiállított műveket és az általuk generált térben végbement/bemutatott performanszt különválasztani, de egy kiállítási recenzió keretei és lehetőségei mindenképpen korlátozottak, arra pedig végképp alkalmatlanok, hogy a műalkotásokkal felékített tér és az abban zajló performansz egyidejűségét visszaadják. Ennek okán előbb BMZ zenei-előadói-performeri tevékenységéről kell néhány szót ejteni, s utána következhet maguknak a kiállított műveknek a mustrája. A Műugrás a Metafizikai Térbe kiállítás egyetlen teremnyi anyagára olyan sokan voltak a megnyitón kíváncsiak, hogy – a tér közepében, a padlón elhelyezett nagyméretű installáció miatt is – a terem három fala mentén több sorban álltak az emberek. A negyedik fal mentén a kiállítás megnyitásának az alkalmára a mikrofonok és a performer-képzőművész hangszerei voltak elhelyezve. Az ilyen alkalmakkor kötelező köszöntők és megnyitóbeszéd után BMZ azt kérte, hogy „oltassék le a villany és zárassék be az ajtó”. Ezzel a kérésével tulajdonképpen már eleve – még ha egy profán tettel is, de – szakralizálta, mintegy kiszakította a kiállítótermet a hétköznapi térből, s a hétköznapi létből. Ez a gesztusa hasonló volt a Szibériában élő természetközeli népek sámánjainak azon cselekedetéhez, mikor a közösség léte vagy túlélése szempontjából kiemelt kérdések megválaszolása érdekében úgynevezett „shaking tent” szertartást rendeznek és egy éjszakai ceremónia révén igyekeznek színvallásra késztetni a segítő szellemeket. BMZ performansza esetében azonban ez a párhuzam csupán a „setting” és bizonyos hanghatások – nevezetesen az időnként felhangzó feszes ritmusú dobolás – esetében állt fenn, mert előadása egy recitált, heves indulatokkal és emelt hangú párbeszédekkel tarkított rövid monodráma volt. A párbeszéd a „metafizikai térbe” alászállt szenvedékeny Jézus és a Teremtő Úristen között zajlott létről, létminőségről és a létbevetettség kihívásairól. A dobütések staccato-i és a tibeti zengő tál folyamatos duruzsolása mellett a fény formájában önmagát kijelentő istenfiúság és a teremtő atyai minőség torokszorító diskurzusát idézte meg számunkra BMZ, ami után bármi adekvát reakció lehetett volna (csendes kivonulás, lassú magunkba tekintés, bármi…), csak éppen nem a taps. A sötét teremben ugyanakkor a két nagyméretű festmény olyan tulajdonságát is megmutatta, mely a fények kioltása előtt nem volt megtapasztalható: a felület bizonyos részeire BMZ foszforeszkáló festékanyaggal dolgozott, mely formák és alakzatok csak most, a sötétben tárták fel rejtező lényüket, s az ezen tulajdonságok által hordozott misztikus tartalmaikat.

A performanszot követően a fények felgyújtásával nyílt lehetőség arra, hogy a látogatók megtekintsék azt a tíz művet, amelyet Baji Miklós Zoltán ebbe a kiállításba elhozott. A terem padlóján egy korábbi munkáját rekonstruálta, az 1989-es In memoriam Pilinszky János – Alvó szegek a jéghideg… címet viselő padlóinstallációját, melyet Pilinszky négysorosa ihletett, s amely az alkalomhoz és a kiállítás egészéhez illő drámával fogalmazza meg az élet, a lét és a halál borzongató misztériumát: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.” A kereszt formájú homokágyban elhelyezett harminchárom darab nagyméretű vasszeg utal a „Krisztusi korra”, Jézus kereszthalálára, a szegek installációját biztosító homokágy pedig a maga háromdimenziós valóságában idézi meg Pilinszky Négysorosának szűkszavú képi világát.

 

1___letb__l_F__ldre_meg___g__rG__bor.jpg
Életből Földre, megígért
olaj, akril, vászon, 70x50 cm, 2018
Fotó: Koncz Gábor

 

A teremben a nap járása szerint kellett körbejárni, ha az alkotói folyamatot – azaz a vizuális ötlet megfogalmazódását és annak variációit – a maga teljességében akartuk megérteni. A készítés időpontját tekintve és a rendezés elveit követve is a következő műnek a 2016-os A Fény Útja című festményt kell tekintenünk, mely a kiállítás egészén végigvonuló festői motívum első megtestesülése is egyben. Hallgassuk meg, hogyan vall erről a műről, illetve annak fő motívumáról maga a művész: „…már készültem karácsony ünnepére, az új fény születésére. Ekkor rajzoltam meg először, és festettem meg ezt a fentről fejjel és kitárt karokkal lefelé jövő csodalényt, aki a »metafizikai térben« átfordulva, talppal a Föld felé érkezik, de egyúttal vissza is kerül abba az égi birodalomba, ahonnét jött. A feje a világkerék vagy napkereszt (köröszt), szemei a jin-jang jelekre emlékeztető formák, amelyek a négy égtáj színszimbolikájában világítanak. A karok egy hal- és egyúttal egy szemformába zárják a két figura egyesített fejét. Akkor naiv stílusban, népi és egyházi ábrázolási és jelképelemeket is beemelve akrillal, olajjal és lakkfilccel is belerajzolva festettem meg ’A Fény Útja’ című művet a … 160 x 39 cm-es fatáblára.” A hosszú, csúcsos formájú rusztikus falap alsó részén egy klasszikusnak semmiképpen nem nevezhető ’Jézus születése’ jelenetet láthatunk. Ennek ábrázolása ugyan szereplőit tekintve szinte teljes – Máriával, a gyermek Jézussal, a betlehem körüli jószágokkal (ökörrel, szamárral és báránnyal), valamint Józseffel és a Három királyokkal – de kompozíciós megoldásában teljesen rendhagyó és ikonográfiai programjában is újszerű. A gyermek Jézus például fejjel lefele került ábrázolásra az álló formátumú felületen, s az ő alakját körülvevő zöld növényi mintás kék formációban csupán néhány perc elteltével ismerjük fel Szűz Mária kék köpenyét, fölötte pedig imára zárt kezeit és apró arcát. József és a Háromkirályok alakjai ugyanakkor abszolút hatodrangú szerepet kaptak azzal, hogy a Jézus születése jelenet „talapzataivá” lettek a széles, halványzöldszín keretezőforma alsó kicsúcsosodásaiban. E fölé a rendhagyó kompozíció fölé került – mintegy oromdísz jelleggel – a „kitárt karokkal lefelé jövő csodalény”, s rögtön megkettőződötten oly módon, hogy az egyetlen, átírt motívummá transzponált fejüknél kapcsolódnak egymáshoz, testük többi része pedig tengelyesen szimmetrikus tükrözés eredményeképpen rímel egymásra. Mibenlétük csupán alaposabb megfigyelés után válik egyértelművé a néző számára, abban az esetben, amennyiben vállalja a szokatlan formájú, fa alapra festett kompozíció részletekbe menő megfigyelését és motívumainak pontos definiálását.

A következő falszakaszon elhelyezett további öt mű tulajdonképpen a megtalált motívum továbbgondolását illusztrálja, ahol vagy a kettős figura vagy a kiterjesztett karú (orans tartású) egyedüli emberalak jellegzetes változatai szolgáltatják a kompozíciók hangsúlyos elemét. Egy pillanatra ismét engedjük szólni a művészt: a „kereszténység egyetemes és népművészeti vizuális jelrendszerének beemelését követően vezetett az út a kusita, sumér, egyiptomi, perzsa, pártus, szkíta mondavilág kép-írás szimbólumrendszeréhez”. Olyan 2018-as variánsok ezek, amelyek között találunk példát arra, hogy BMZ a motívum grafikai lehetőségeit aknázza ki (Műugrás a Metafizikai Térbe – tükrözés; Műugrás a Metafizikai Térbe – vonalkultúra-vázlat), és van két olyan változat is, ahol a színes háttér és a színekben megfogalmazott motívum kapcsolatát analizálja (Életből a földre megígért; Zuhanás a megtestesülésbe). Az ötödik darab, a Műugrás a Metafizikai Térbe – auraszínvázlat esetében a kitárt karú figurát egymagában veszi formai elemzés alá, keresi az ábrázolt alak egyes testrészeihez illő legmegfelelőbben színeket, hogy a halál és elmúlás után újrafakadó életfolyam képi ábrázolásához a legjobb eszközöket megtalálja. Ahogyan az előző idézetünkből is sejthető volt, ehhez a megfelelő vizuális kifejezési formákat az eurázsiai sztyeppevidék szkíta művészetében, illetve annak utóhajtásaiban találta meg, hiszen a kiterjesztett karú magányos alak fejformájából olyan életkezdemény ábrázolásokként értelmezhető inda- és rügyformák sarjadnak, melyek előképeit a paziriki szaka-szkíta előkelő tetoválásának mintáiban, vagy a belső-ázsiai hsziungnu bronz- és aranyművesség csúcspéldányaiban találhatjuk meg. A két felemelt kar kézfejeit vizsgálva pedig azzal szembesülünk, hogy ujjai helyett is apró leveleket hajt a kezeibe áramló életerő.

A kiállítás főfalán – ott, ahol a művész a performanszát is tartotta – került elhelyezésre a kiállítás címadó műve, a 200 x 220 cm-es Műugrás a Metafizikai Térbe, mely a képfelületen eluralkodó izzó narancsok és tűzvörösek révén meghatározó (ha nem a legmeghatározóbb) darabja a kamaratárlatnak. Meglepő, és csak kevesek számára nyilvánvaló kontrasztot alkot ez a mű ugyanakkor a padlón elhelyezett In memoriam Pilinszky János – Alvó szegek a jéghideg… című installációval. Egyforma az alakja mindkettőnek: rendhagyó keresztformába foglalta mondanivalójának eszközeit Baji Miklós Zoltán. Hideg homokban hevernek a rideg vasszögek kimért, katonás rendben az egyiken, míg oldott, tűzszerűen izzó felületen kavarognak és burjánzanak a motívumai a másikon. Ez utóbbin a már megismert képi elemek, a kiterjesztett karú, növő-növekedő, új életre kelő, elnövényiesedő alakok kétoldalt az oldaltáblákon, míg a középső táblán a kettős alak, akinek a fejformájából a galaxis középpontjának centrifugális ereje manifesztálódik s egészen a fehér izzásig hevül őrületes belső energiáitól. Az sem véletlen, hogy a bal oldaltábla bal felső sarkában a görög ábécé Alfa és Omega betűjének formái íródnak egymásba: „Én vagyok a kezdet és a vég.

Mielőtt továbblépnénk a bejárattal szembeni másik főfalhoz, oda ahol az Egekből érkezvén, a Tudás Fájára Feszítve című, 160 x 276 cm-es szokatlan diptichonja került elhelyezésre, érdemes egy pillantást vetni a terem negyedik falán helyet kapott vázlatra, az 50 x 70 cm-es Egekből érkezvén, a Tudás Fájra feszítve – kontúr és irányvariációk című előtanulmányra. Ez utóbbi felületén finom, érzékeny vonalrajz formájában látjuk megfogalmazódni a nagyméretű vásznon is megfestett motívumok helyretalálását és az egymás közötti apró rezgésekből kirajzolódó viszonyrendszerét. A Kontúr és irányvariációk valóban olyan, mint egy ’képes írás’ – Baji Miklós Zoltán lágy, szaggatott vonalvezetésű rajzolt írásművén érezzük a felülethez hozzáérintett rajzeszköz sercegését, szinte szemünk előtt látjuk, ahogyan az egyik motívum létre hívja a következőt, hogy egymásra hatásukból megtestesülhessen valami új, valami „Életből a Földre megígért”.

A nagyméretű vásznon azután azt látjuk, hogy a vázlaton megfogalmazott formai-gondolati tartalmakhoz képest is gazdagabbá vált BMZ festői világa, mert bár az alapvető motivisztikus elemek megmaradtak a nagy műben is, de – részben a felület nagysága adta lehetőségek kihasználása miatt – az egyes motívumok, illetve szereplők olyan részletgazdagságú burjánzást mutatnak kialakításukban és megfestésmódjukban, ami még Baji Miklós Zoltán festői világában is meghökkentő. Számtalan formai asszociációra kínál eshetőséget a festmény egyik vagy másik motívuma, az értelmezési lehetőségek pedig aszerint változnak, hogy az adott motívumkészlet milyen színtartományban van megfestve. A vörösek, sárgák és okkerek uralják a képmező balfelét, míg a jobb oldalon a kékek, zöldek és mélybarnák küzdenek a felület dominanciájáért. Ismét engedjük szólni a művészt: „Arra gondoltam, hogy egy emberi agy metszeti rajzára építem fel képemet, így egyértelművé vált, hogy a két táblát összefogó forma nem lehet más, mint a Hórusz szemeként ismert agyi rész, a thalamus, a közti agy… a képi jobb oldalon (nézői bal) jelenik meg az oroszlánmancsú és napisten vagy naphérosz (az előkép Mithrasz vagy az önfeláldozó Krisztus). A festmény képi bal, nézői jobb oldalán már a legendás paradicsomi fát és a ráfeszített megváltót láthatjuk. A figurát a latrok formarendszeréből bontottam ki. A kereszthez kapcsolódó legendák, mondák, egyháztudósi fejtegetések különleges következtetéseket vonnak le. Összefoglalva: a Jézus megfeszítésére használt kereszt anyaga a paradicsomi tiltott fa, a tudás fája gyümölcsének magjából, a Koponyák hegyén eltemetett, halott Ádám nyelve alá helyezve, az első teremtett ősatya koponyájából hajtott ki, származik.

Ennek a festői vallomásnak a tükrében válik számunkra világossá, hogy Baji Miklós Zoltán legújabb kiállítása és az abban felvonultatott művek a fényt, illetve a fényhozó hőst ünneplik, s ebben a felismerésben megnyugodva halkan mormoljuk kifelé ballagva a manicheus himnuszt:

 

A pirkadat szelleme, a kelő világosság,
a fényistenek és a fényatyák,
a fenséges fejedelmek, a sok nagyság,
kik a legyőzhetetlen hont lakják,
és öt nagyjuk örvendve mondanak imát,
dicsőítik a Fényadót, a bölcs Paraklétát.

 

Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.


Főoldal

2020. február 21.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesTextLáng Zsolt nyerte a Libri irodalmi díjat, a közönségdíj Grecsó Krisztiáné1% a Körös Irodalmi TársaságnakKihirdették a megújult fordítástámogatási pályázat első nyerteseit
Ütőér
Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái
Versek
Fodor Veronika verseiMarczinka Csaba verseiFellinger Károly versei Falusi Márton versei
Prózák
Darvasi László: Egy tehén halálaFiatal írók a bezártságban - Csorvási Noémi: Fontos, hogy ne essünk ki a ritmusbólFiatal írók a bezártságban – Biró Sára: Egy rendszer összeomlása Molnár Krisztina Rita: Gombosdoboz
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA