Újratervezés/Re-Planning
Válogatás az Antal–Lusztig gyűjteményből
2015.07.11. – 2016.01.31.
MODEM-Déri Múzeum
4026 Debrecen, Baltazár Dezső tér 1.
Gulácsy Lajos: Vízió, 1914
Deák Csillag
Két generáció ízlése
Munkácsy, Rippl-Rónai, Gulácsy, Csontváry, Czóbel, Kernstok képei közt felnőni kevesek kiváltsága. Antal Péter mint gyűjtő egyszerre örökös és egyszerre folytatója is az örökségnek, mivel saját ízlése, igénye, tudása, intuíciója nyomán olyan tárgy együttest birtokol, amelynek művészeti és művészettörténeti értéke vitathatatlan. Közszemlére tételük izgalmas kurátori feladat, mert a válogatás próbatétel is.
A kiállítás címe: Újratervezés. Nem a GPS szólal meg és irányítja a látogatót az útvonal megtalálásához. Újratervezni azt is jelezheti, hogy valami korábban nem sikerült. A gyűjtés mindig a jobbat célozza meg, keresi a teljeset, a kiválót, az egyedit, az ismételhetetlent, a csodát, tehát válogat. Olykor a kedvencet is keresi, ami nem hibátlan, vagy majdnem az. Majdnem, de a gyűjtő szívéhez nőtt. Látja a hibát a műben, de nem bánja, mert valami csak a hibával lesz teljes és örök. Szükség van a kiegészítő művekre, a sorra, amelyek révén egybelátható valami, élet, történet, vonulat, az emberi lét horizontja, és a művész küzdelme az alkotással.
Képekkel zsúfolt a kiállítótér földszinti terme a MODEM-ben. Nagy T. Katalin, a kiállítás kurátora válogatta és tematikailag csoportosította a műveket. Az első szinten portrékat látunk (Arc szekció), nem egy közülük kortárs alkotó műve (Pinczehelyi Sándor, Tamási Claudia, Gaál József, feLugossy László, Szurcsik József, Cindy Sherman, Köves Éva, Wahorn András). Birkás Ákos megfejeli a kiállítást egy arctalan Fej-jel, 1998.
Birkás Ákos: Fej, 1998
A mű a nullát idézi, ami nélkül nem lenne tízes számrendszer, talán ma is római számjegyekkel számolnánk. Az arcképcsarnok tradíció is, elég a névsorra tekinteni: Donát János, Nagy Balogh János, Czigány Dezső, Egry József, Holló László, Dési Huber István, Schaár Erzsébet, Aba-Novák Vilmos, Rippl-Rónai József, Anna Margit, Ámos Imre, Kondor Béla, Vajda Lajos. Szobor és kép vetélkedik egymással, sőt a római korból származó színes amforákon is ott az arc, férfi, női.
A második emeleten egymást váltja a Tradíció, a Térben és az Időben szekciója. A zsidó-keresztény hagyományhoz kötődő műveket látni (Bálint Endre, Lovas Ilona, Ámos Imre, Tölg-Molnár Zoltán, Anna Margit, Mednyánszky László, Koszta József, Csontváry Kosztka Tivadar, Ország Lili, Keserű Ilona). A festmények, plasztikák, néprajzi tárgyak sokaságából kiviláglik, hogy Bálint Endre, Ámos Imre miként kapcsolódnak egymáshoz, milyen örökséget tartottak megjelenítendőnek, megőrzendőnek. Lovas Ilona video installációja (S.O.S., 2006) két vásznon fut, hullámzó tengert és nehezen beazonosítható formákat látunk, melyek hol egymás felé, hol ellentétesen mozognak.
Lovas Ilona: S.O.S, 2006
Fogy-nő a tárgyak száma, majd idővel az egyik vásznon csak a hullámzó víz látható. Kiürül a másik vászon is, de nincs olyan helyzet, amikor mindkét vászon üres. A világvallások imái hangzanak el és fel. Monoton, zsolozsmaszerűen. Megférnek egymás mellett. A végtelen idő és a végtelen mozgás. Semmi sem nyugszik, semmi sem ér véget. Öt világvallás, öt béke és öt háború. Fohász. Allahhoz, Jézushoz, Buddhához, a választott Istenhez.
Fehér László Ünnep I-II. diptichonja a zsidó hagyományt villantja fel (az eltakart macesz, ill. a széder esti vacsora). Itt nincs egyediség, itt minden alárendelődik egy közösségi hagyománynak.
Fehér László: Ünnep I-II., 1983
Szanyi Borbála Pax-ja video installáció. A szenteltvíztartóból kifolyik a víz, nem lehet visszaöntögetni, az edényben lévő hal ficánkol, míg kiesik onnan.
Szanyi Borbála: PAX, 2014
A hal a Krisztust követő közösséget jelképezi. A kereszténység halálát vetíti előre a művész? Korniss Dezső Tücsöklakodalma 1948-ból a szabadság levegőjét és a szabadság világának könyörtelen végét láttatja. A nyár csak volt, most tél jön és halál. Keserű Ilona Táncalaprajz (Firka) című műve 1990-ből a bizonytalanságot sugallja, nincs biztos lépés, a mű színes, de a barna és fehér vonalak, foltok a beolvadást, az eltűnést sejtetik, nem a kiválást, a reményt, hogy az egyediség ismét hangsúlyt kaphat. Marad a sasszé, az ellépés. Ujházi Péter Piramisok-ja, 1986 is felforgatott világot mutat.
Ujházi Péter: Piramisok, 1986
Két piramis áll szemben egymással és egymáson. A három mű összekapcsolható, valami összedől, valami elvész, időben és térben. El-Hassan Róza Feszített mű, 1995 alkotása nyújtott, három-három ponton a fal síkjához rögzített tárgy, gumiból, a keresztre feszítésre utal.
A harmadik emeleti terembe lépve Hantai pliage-a fogad. Friss levegő áramlik be a múzeumba. Mintha a gubóból kibontakozó színes pillangó repülne szét a teremben, mintha Hantai kék kötényéből bújna ki a kortárs képzőművészet jelenkora, ahogy széthajtogatja vásznát. Segít a továbblépésben, a mellette sorakozó művek megértésében. Fiktív modellek címmel az 1950-es évektől napjainkig terjedő időszak tárgy nélküli, többnyire minimalista vagy gesztus festészeti alkotásait láthatjuk, széleskörű nemzetközi kitekintéssel (Sol LeWitt, Herman de Vries, Frank Piasta, Hantai Simon, Reigl Judit, Swierkiewicz Róbert, Nádler István, Tót Endre, Korniss Dezső, Hermann Nitsch, Keserű Ilona).
Sokat emlegetik, hogy nemrégiben a rangos aukción Hantai képe kelt el a legmagasabb áron. Milyen biztos ízlés, megérzés kellett ahhoz, hogy a gyűjtő egy ilyen művet idejekorán megszerezzen. A hasonló anyagi sikereket elért Gerhard Richter is itt van. Ez a szekció echója a földszinti arcképcsarnoknak. Eltűnik az arc, kiüresedett az emberi világ, miközben nagyon is érzékeny lett a tárgy, a festészeti mód, a lehetetlenre vállalkozva, a színárnyalatok szemmel alig fölfogható megjelenítésével. Látszólagos az elidegenedés, az önmagába való zárkózás. Egyéni utak, hasonló horizonttal és végeredménnyel. Antal Péter mint gyűjtő bátorságát dicséri, hogy a közízlés ellenében is képes olyan műveket vállalni, gyűjteni, amelyek a festészet új irányzatait képviselik. Az absztrakt felől is kitekinthetünk a mai világunkra és világunkba. Gondolatban, Hantai nyomán, kihajtogatjuk az összegyűrt vásznakat, alkotásokat. A gyűjtő minden egyes művel újratervez és minket látogatókat is magával visz.
Kölüs Lajos
Újra átszüremlik rajtad
A tárlat jól átgondolt labirintus, amely nem a mélybe vezet, hanem felfele, mondhatnám, hogy a mennybe. Az arcoktól az arctalanságba. A földszint sötét színeit érzékelve úgy érzem, ez nem az én világom, miközben tudom, kincseket látok. Ebből az arcábrázolásból nagyon keskeny út vezet a mához. Pincehelyi Sándor (Búcsú III., 1973-1999), Tamási Claudia (Claudia II-III., 2001), Gaál József (Együgyűek 1-6., 2008), Vilt Tibor (Alvó nő, 1978), Kondor Béla (Tengerész álma, 1964), Wahorn András (Nő teliholddal, 1986), Tóth Menyhért (Berci, 1956) portréja menekülés a holtak birodalmából. Vállalás is, az örökség tisztelete, de csak egy pillanatra.
Vilt Tibor: Alvó nő, 1978
Egészen más művészi szemlélet hatja át a műveiket. Bár sokan közülük halottak, mégis kortársaink. A jelenben élnek, miközben művészetük folytathatatlan. Folytatódnak. Tóth Menyhért figurájának svejkes mosolya Gaálnál groteszk gesztusba, kinézetbe torkollik. Az idill tűnik el, és nem a remény, hogy az ember furcsa lény, képes önmagán gondolkozni, saját magát céltáblaként felfogni.
Az arckép a földszinten is kezd tehát eltünedezni (Román György, Kondor Béla, Lakner László alkotásaiban), még a szobrok esetében is. Az egész, a teljes töredezetté, sérültté válik, sebzett arcok, orrok és fülek, szájak néznek ránk (Gaál József Bello Brutto IV., VI., VII., 2007, Lakner László Száj, 1969, feLugossy László Napi-népi, 2003). Időben és térben. Valami történt, valami elmúlt. Sejtésem az, hogy semmi sem történt, semmi sem múlt el.
A második emelet olyan világot tár elém, amely korábbi sejtésemhez áll közel. Zsolt Béla Kilenc kofferja valahol itt lapul, a földszint és a harmadik emelet között, kicsomagolatlanul. És ez számomra nem a zsidó vagy nem zsidó lét egymásnak feszülését jelenti, hanem azt, hogy a valóság helyet követel a művészetben is. Egy mozdulatként, egy színként, egy formaként. A vallásos élet mindennapi toposzai, történetei szuverén világot mutatnak, őriznek. A folyamatosságot. Ország Lili tömbbezárt arcai a házak kidőlt falait idézik, a múltat, Kafkai hevülettel (Írások a falon, 1960-as évek, Fekete ikonosztáz III., 1969, Pompei IV., 1971). Egyre csak bolyongunk, ebből a világból nincs visszatérés. Váli Dezső Zsidó temetője (Por és hamu), 1985 a zárlat, a credo, egyben a tisztelet. Az őrzés és a megértés. Miként is folytatódunk, és miként is nem tudnánk másként folytatódni.
Váli Dezső: Zsidó temető, 1985
Gulácsy Lajos Víziója (vezérkép), 1914 és Gaál József Korpusza, 1996 rokonművek, találkozási pontok. Búvópatak, amelynek partja szélesedik, omladékos, meredek, sziklás, olykor löszös, hordalékkal borított. A lélek belső örvényeit láttatják. Korniss Dezső geometrikus magyar zászlója kereszt motívummal (Zászló, 1972 körül) vívmány és örökség. Innen vezet az út a slágerig, ha én rózsa volnék…
Korniss Dezső: Zászló, 1972 körül
Egy darab ősz, 1980 (Bukta Imre) visz tovább, egy átlátszó tartályban sárga levelek lebegnek, forognak, majd a tartály alján elülnek. Csend lesz. Majd ismétlődik minden a kezdetektől. A látvány kavarja fel bennünk a múltat, idézi fel a forradalmat. A sors így lesz átélhető és megérthető. Arcunkért felelünk, a sorsunkért a legkevésbé, mert rajtunk kívül álló erők határozzák meg, mi fog történni. Vojnich Erzsébet Sárga szobája, 1998 az üresség belső terme. Hiába a fény, itt nem emberi melegség honos, valami hiányzik. Mintha kilakoltattak volna valakit. Zsolt Béla kofferjeit elvitték. Román György Bérháza, 1972 is a múltba visz, szabályos ritmusát látjuk a háznak, az ablakoknak, rácsos függő folyosó, fut és fut, fent és lentebb. Eisenstein képkockái, itt az emberek állnak, nem mozognak, egymás mellett állnak. A pillanat időtlensége ragad meg. Megfagyott múlt.
Baglyas Erika Ami marad, 2007 című alkotása emlékezés, mementó, az időre reflektál, az elhalványulásra és a múlhatatlanságra.
Baglyas Erika: Ami marad, 2007-
tízdarabos szappaninstalláció
10 darab, 50x60x10 cm-es, egyenként kb. 50 kg-os szappantáblát látni, rajtuk bevésett, átlátszó szavak. Az élére állított, orosházi szappandarabokra írt szövegrészek egybe olvasandók: Mert üresek, ezért sem az emlékezést, sem a felejtést nem segítik a szavak. Akkor leszel egészen múlhatatlan és tiszta, mikor újra átszüremlik rajtad a fény. Hisz még ennél is kevesebb marad. Dominósorként minden borulhat? Zsolt Béla Kilenc koffer-ja egy könyörtelen és embertelen világban a tárgyakhoz való hasztalan, értelmetlen ragaszkodásról is szól, mert Zsolt Béla civilizált polgár volt és maradt az árja, gyűlölettel teli világban, tudta, a tárgyak életünk részei, hordozói, támaszai. Hiányuk lemezteleníti az embert, testtelenné teszi és a tárgyak hiánya az ember tisztaság iránti vágyát töri meg. Baglyas Erika üres szavai nem válaszok, nem is kérdések, többsíkú értelmezést tesznek lehetővé. Nem holokauszt emlékmű, nem is sírkert, inkább a hiány arca. Nincs csalás, a füstté vált testek tisztán állnak előttünk.
A létben való gyarapodást látjuk a harmadik emeleten. Robert Schaberl Lila szürke 3, 1996 képe megszüntet minden arcvonást. Csak a művészé marad, ami láthatatlan, de a keze nyoma ott van. Az ecseté. Néha már nincs is ecset. Egy gesztus marad. Monokróm. Semmi sem fiktív, minden valóságos, valódi. Ezek a képek nem modellek. Általuk nem jutunk közelebb a mérhető világhoz, de a nem mérhetőhöz igen. Erdélyi Gábor egyszínű vászna (Cím nélkül, 2010) az elmondhatatlant idézi, a semmit, az üres teret, amely, mint tudjuk, nem üres. A vákuumban is terjed a fény. Marcia Hafif Heliogen Blue, 2000 című alkotása, négyzete is hasonló művészi felfogást tükröz. A művészi kultúra tudományát gyakorolják, a tárgytalan világ kimeríthetetlen lehetőségeit tárják fel, állítják a nézők elé. Ezek a művek is horizontok, egy másik élet- és élményvilághoz kapcsolódnak. Ezek a művek – Malevics szavait idézve –átrendezik a tudatos és a tudatalatti megszokott (szabályos) viszonyát.
