Filip Tamás
Az omlás villámai
Mezei Balázsnak
Kivilágított játszótéren az éjfél
gyermekei. Vakmerőn pörögnek,
másznak, repül velük a hinta,
közben már fejben írják a jövő
századok nagyregényeit. És ki más
vigyázna rájuk, mint saját unokáik?
Épp megyek haza a tudás
sötétjében botladozva, már oly
lassan ég bennem, mintha saját
parazsát óvná a tűz.
Megtörténtem-e már, vagy ez
még hátravan? Elfelejtettem, mit
ígértek, ha nem tartják be,
nem fogom észrevenni. De
irgalomadtán megtudhatom,
mi van a semmi-szín alatt.
Spirálfüzet
Azt mondod: az ittlét öröme?
Gyerekillat az óvodában,
instant időben örök kakaószag.
Ha kisfiú lennék, gyakran néznék
az égre, a kondenzcsíkokat
ujjammal követném, és befognám
a fülem, amikor helikopter
közeledne. Ha szótárt kapnék
vagy lexikont, reggeltől estig
lapoznám, s ha végül elunnám,
kérnék Mamától aludttejet és
pirospaprikával szórt zsíros
kenyeret, Mazsola után szabadon.
A lábam elé nézek, átfutó
felhő-árnyékon nem botlok meg,
csuklómra csavarva papírsárkány
madzagja. Esetleg luftballon?
Ha kell, az egész világot megtartom,
a földgömböt, óceánokkal,
áramlatokkal, és kavargó
kontinensekkel. Ha már nagyobb
lennék, nézném az örvényt, melyet
evező kelt a folyón; amikor
az egyik születik, az előző
éppen elhal. Látnék függőónt
egy építkezésen, észrevenném,
a száradó malter színe hogyan
változik. Szeretném a napórákat,
ujjammal próbálnám ledörzsölni
mindenhonnan a rozsdát, olvasnék
annyi történelmi regényt, hogy
a fűrészporban meglátnám a vér
sötét ragyogását, és minden
tűzről eszembe jutna az összes
korábbi máglya. Néha elképzelném,
hogy hajótörött vagyok, ki boldog-
keserűen vetődik partra egy
lakatlan szigeten. Vagy próbálnám
kiválasztani, mi legyen az
egyetlen verssor, melyet bőrömre
tetováltatok. Spirálfüzetbe
írnám, amit semmiképp nem akarnék
elfelejteni. És nem félnék, hogy
meghalok, mire teleírom.
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
