Bodnár Gyula
A tölgy
A villám szikrázó bicskáját
magányos tölgybe vágta
beletört
A tölgy csak állt
meg se rezzent
nem folyt vére
a szeme sarkából azért
küldött egy pillantás az égre
látod uram
a tiéddel bír hatalmam
csak az embert csak őt
vagyok megóvni képtelen
ha lombjaim alá menekül
haragod elől
remegve bújik törzsemhez
mintha így nem lenne
egyedül
és védtelen
Álmatlan
hajnali négy
esővel ébreszt az ég
a párkányon
kopog
kint vagyok?
bent vagyok?
csörren az ablaküveg
belépek magamhoz
ázott ürge ázott ürgéhez
eső verejték
mindegy
miben fetreng bennem
mi voltam mi lettem
nyitja már száját
az ágy
zuhanok
fülembe suttogok
mégis melyik vagyok te
melyik vagy én
és hol a jövő
válaszra nincs idő
elnyel a mély
se kint se bent
se múlt se jelen
se így se úgy
sehogy se másképp
megfojt a sötétség
pedig mondják pirkadatkor is
van fotóra alkalmas
óra kék
csak éppen szekrénybe zárva
a fényképezőgép
de mire lenne a kép
mordul az ég boltja
ajtaján egymást taposva
menekülnek a csillagok
a felhőkön át látható
hagynám én is itt e századot
rideg ól
idegen
népzene szól
a hanyatt dobott rádióból
Lehallgat
sötétedik szelesedik hangosodik
örvénylő felhő
közeledik mérgesedik
recseg-ropog a föld lemeze
pörgeti az ég tölcsére
alája nyúl hegyeknek hidaknak
háztetőknek búzatábláknak
autóknak utcalányoknak
ugyan miért
ugyan miért
az ég tudja
tudja az ég
netán földre szállt angyalok
zenéjét akarja hallgatni
persze kurvából is van itt
éppen elég
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
Főoldal