kabai lóránt


sanzon


szólalj meg, szív,
dobold a slágert,
azt a torokszorító
filmzenét akarjuk,

nyíljon ki a száj,
telítődjön velünk
minden szó, ha
kimondható, fáj,

amennyiben nem,
mert ott vagyunk
mi ketten, össze-
csukva mindétig,

nekem nyílt ki tested,
a titok, az vagyunk,
meg a közös meleg,
a belakható, élhető,

benned nyílok ki,
benned születek,
és amit a szív kér:
szólalj meg, szív.

az inszeminátor álma


mint ügyeletes isten, kalapban, nyakkendőben,
gumicsizma, fehér köpeny, fehér nadrág, fehér zokni,
könyékig vagy hónaljig húzott kesztyű, katéter;
operatív mágia, nem szóval, de tettel - mert látni jó.
és látja, ahogy jönnek hosszú sorban felfelé a hegyen
a sertések és marhák, keze munkáját dicséri mind,
jönnek hálás tekintettel, boldogan, köszönteni és hódolni -
rég belátták már, hogy „fasz az élet, de legalább jó rövid",
elfeledték kínjuk a késsel, a fejőgéppel,
és megbocsátó pillantásokkal közelítenek
a szomorú ártányok is, kiket rutinosan csapott ki -
egy se szól, se röffenés, se bőgés, de érzik,
hogy mindvégig botorkáltak csupán a porban, szarban;
és tudja atyjuk (csak egyszer gondolja majd legalább egy fiam:
„néha lennék inszeminátor borsodban")
- kit most istenné tettek a vágyban és az elmúlásban -,
mondja is: mindvégig, az átható, dohos trágyaszagban
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.



fejfájás


itt a szívem, nem disznóláb,
vidd, a tiéd,
nekem már nem kell,
bár fogalmam sincs,
mire lehet jó számodra,
kicsi szív,
mégis sok a hely benne,
odaadnom egyszerűen sem nagy szó,
megleszek nélküle,
tedd a pörköltbe,
meglesz nélkülem,
mehetek a levesbe,
egymás nélkül is jól elvagyunk,
nem ragaszkodik hozzám,
nekem kevés a kémia hozzá,
ha nem szólal meg,
szakadni tud csak,
máskor aztán ragaszthatatlan törik
- a lehetőségek sokféleségébe
kissé beleveszve azt kell mondjam,
ha törik, ha szakad,
szív.



Megjelent a 2012/1-es Bárkában.