k. kabai lóránt

elvesztett országút, újhold

 

nem akarod érteni, amit mondok,

úgy teszel, mintha nem értenéd.

puhatolózom hiába, mi is történt, mi van?

kényesen fordulsz el, válaszra se méltatsz;

igazad van, hogy jövök én ahhoz, hogy kérdezzek?

te a magasságos hold, én a senki,

amivé tett diktátor tündöklésed.

megalázol újra meg újra, mert nem voltam „valaki",

legfeljebb csak átutazó; megtagadsz könnyeden,

de szemembe nézni gyáva vagy.

méltatlan és szánalmas egy történet.

ismét nemfényed vet árnyékot, útvesztőbe kergettél,

bejáratát elállják, kik kellettek neked, fenyegetnek;

a kijáratot idejekorán lezártad. nem ismerek rád.

gyalázat, hogy így eltüntetsz labirintusodban,

finnyásan hárítasz mindent rám -

belátnám, ha felelősségről sose hallottál volna.

mégis te fertőztél meg hazug ragyogásoddal,

beteggé tettél, gyógyulásra kevés esély

ebben az áruló fényben. nem ismerek magamra.

nyersz ezen is, hiúságod hízik önzésben fürdetve.

de legyek én a megértő. legyek én az előzékeny.

igenis, felség. térdet hajtok, fejet hajtok,

szívüres térben sodródom; a kicsinyességet,

mit te az istentől, nem tudtam megtanulni.

mindent érted, semmiért egészen, talán beérem -

a többi béna csönd, giccses pukkedli;

az egyetlen bosszú és egyetlen bocsánat a felejtés.

holdkór

sehol se talállak, csak a képedet.

néha azt sem, marad esetleg a képzet

(az arc kihívón, mélyről tekint fölfele,

mint egy istenre, domináns hímre;

érzékeny, érzéki pillanat,

melyhez közöm semmi).

béke, izzadság, napfény, gravitáció

- neked immár egyre mennek.

nem feladtam, veszítettem.

lágy vagy, megalázóan néma;

zsugorodnak a csöndek, gyönyörű,

mocskos betegségem, játszadozol velem.

de várj egy kicsit, beszélek lassabban:

az ember igyekszik okosan felejteni,

nem köszön az élet, pláne előre,

és nincs, ki jobban elkeserítene.

előszeretettel felejt a sorskegyelt,

hazugságban nyúlik meg az orra,

lelke botját sem mozdítja,

de a sors nem felejt.

jól kitervelt, alaposan előkészített,

pompásan megdolgozott semmid

közelről sem ismerős,

távolról sem enyém.

téged meglepett, ami maga az iszonyat,

vérecskét kikaparni, mint gesztenyeszíned.

eltelt két újabb hét, menüm ugyanaz,

még mindig a jelenben ülök.

néha mintha várnálak, mintha utálnálak.

közben próbálok csak értelmet fésülni

életlen és kócos ittüléseim köré,

mintha valamit valóban csinálnék, olyan.

de az égre nézve is csak semmit teszek,

mások is csak semmit mondanak;

nem találok szavakat - magunkra.

engem árapály, fényed változása rettent,

téged én - bár ez is játékod, hazugságod.

a kutya keservesen vonyít fel a holdra,

tessék, figyelj, mantrázom:

be-le-hal-ni-ár-nyé-kod-ba.

Megjelentek a Bárka 2010. 3. számában