Csobánka Zsuzsa
Ebéd
Nem a hiánya, hanem a léte köt össze minket. Úgy fordítja a szavakat, mintha felgyűrődött szőnyeget simítana ki, Lulu közben jön rá, a két hatalmas ablakot először össze kell illeszteni, hogy be tudja zárni rendesen. Ácsorog még előtte egy ideig, ellát a Dunáig, sőt, a verőfényes nyári délutánnak hála, a budai hegyekig. A folyó szőke, szennyes is lehetne a hidegfront miatt, de végre kifújta a mocskot belőle a szél, a felkavaródott iszap leült, nem zavaros. Az idős asszony körül hatalmas mélybarna bútorok, alig két évvel idősebb, mint az a férfi, akit vasárnap köszöntenek fel a Szavoyai-kertben. A bácsi elé a lánya hordja az előételt, a levest, aztán nekigyürkőzik, hogy ő bizony válogatni akar a húsok közül. Ma kilencvenéves. Az asztalfőre ültetik, Lulu annyit lát belőle, alig nyomorította meg az élet, csak a gerinc utolsó szakasza hajlik meg, amikor elindul a húsok felé. Van roston sült, panírozott és pörkölt, pacal is. Mindenből kér. A lánya és a fia összenéz, már megint kezdi. Édesapa, elég lesz talán. Lulunak egy hete az idős asszony terített meg, megállt egy pillanatra az asztal fölött, miután lerakta az edényt. Óriás aranygömbökben fordult egymás felé a sok zsírcsepp, a maceszgombócból kettőt is vett, az asszony biztatta, vegyen még. Aztán leült mellé, de hozzá sem ért a tányérjához. Hátradőlt a széken, a derekát egyenesen tartotta, és ettől meghajlott a gerince, de közben lopva Lulut nézte, ahogy az a kanaláért nyúlt, aztán kiemelte az aranyos lencséket.
Tudod, Goran hiánya köt minket össze, fordult felé, szájában a levessel. Lenyelhetetlen volt a mondat, a szobában mindenhol Goranról készült fotók díszítették a falat. Klára már szombaton a húsoshoz ment, és a legszebb tyúkot kérte. Maga belezte, maga szabta szét. Hideg vízzel mosta volna ki a vért, de egy csöpp nem sok, annyi sem volt benne. Mégiscsak a legjobb hentes. Előre eltervezte ezt is, véres hússal ő nem kínálja meg ezt a lányt. Akit az unokája úgy mutatott be, ő lesz a feleségem. Remegve állt a húsos pultnál, remegve bontotta szét az állatot, aztán leült megpihenni a hokedlire. Percekig nézte a csirke belsejét, milyen az Úristen, hogy öt tojást is elrejtett a tyúkban. Kettőt hagyott benne, kistányért vett elő a kredencből, a többit a hűtőbe rakta. Jó lesz majd reggelire, ki tudja, szereti-e ez a lány a sárga gömböket. Nem a hiánya, Lulu, hanem a léte.
Az idős férfi közben megette már a húsokat, a desszertből duplát hoznak neki, egy túrósat és egy pudingosat is, a cukorra hiába figyelmeztetnék, mindig elfelejti, hány süteményt evett. Azt is, hogy egyáltalán evett édességet. Pár éve hordják elé a végtelen mennyiségű csokoládét, a kekszeket és a puszedlit, hogy elég vastag legyen a cukormáz, amivel megfeledkezhet a halott feleségéről. Almás pitét viszont évek óta nem eszik, azt Ica csinálta a legjobban, ezt mindenki tudta a családban. A cigányok dél óta húzzák, a férfi úgy tűnik, nem figyeli őket, pedig néha-néha megrándul a szája, ahogy rákezdenek egy új nótára. Az unoka közelebb hajol az anyjához, szólni kellene nekik, jöjjenek ide. Intenek csak, azok tudják, nemsokára becsúszik majd a hegedűhúr alá a papírpénz. A Jóisten a farzsebben lakik, de szeret előkúszni onnan a húrok alá, fehér köpenyekbe. Olyankor úgy csusszan át egyik tenyérből a másikba, hogy el is szégyelli magát, aki adja, miért is szorongott, hogyan lehet elegánsan átadni a pénzt. Magától megy ez, a cigány keze mély torok, ami mindent elnyel, nagyapa helyett a csokoládét, a kekszet és a puszedlit is, nem marad, csak az az almás sütemény. Dülöngél az idős férfi, megemeli a jobb mutatóujját, de ez az intés felfelé szól, Icára mutat, ahogy a cigány azt énekli, „ha ülök is a mennybe, te, cicám, csak üzenj be, érted kiugrom, cicám”. A lánya már zokog. Lehet némán sírni, úgy, hogy az a halott asszony, föntről mosolyog. Nem csurog le a festék, a kékkel kihúzott szemhéj csak füstösebb lesz, sokkal igézőbb. Mosolyog ő is, ne lássák, arra gondol, ezek kitörölhetetlen képek, balra édesapa, fentről anyám hajolgat, hogy felszárítsa az így kavart széllel a könnyeket.
A lakásban konyakkal koccintottak, a kertben pezsgővel. Pedig Lulu is pezsgőt vitt, Gorantól tudta, az Klára kedvence. A bunkerban szilveszterkor apám elkiáltotta magát, hát olyan mégsincs, hogy ne koccintsunk az újévre. Elviharzott, pedig a pincének csupán három helyisége volt, Klára nem is értette, hova szalad ennyire. De fáradt volt ahhoz, hogy aggódjon, fáradt ahhoz is, utánamenjen. Amikor Ábris visszatért, a kezében egy palack nyakát szorongatta, a másikban a szódásszifont. A pincelakók összenéztek. Kérem a poharakat, mondta Ábris ellentmondást nem tűrő hangon, mire Klára állt fel elsőnek, mert muszáj volt valamit csinálnia, hogy el ne sírja magát. Hirtelen elébe tolult minden emlék az elmúlt hetekből. A lassan gyűrűző szorongás, amivel minden reggel munkába indult, a kollégák kíváncsi tekintete, amibe alig vegyült együttérzés. Aztán mégis az ellenkezője derült ki, amikor megjelent a hatóság, egytől egyig mindenki Klára mellett állt. Hogy nála szorgalmasabb, rendesebb munkaerőt elképzelni sem lehetne. Nem, kérem, nem henyél. Nem, kérem, nem él vissza azzal, hogy az apja gyárában dolgozik. De azon az őszi éjszakán ez sem segített. A Benczúr utca villájából kellett átosonni éjnek évadján, még az volt a szerencse, hogy a padláson keresztül ezt könnyebben megtehették. Mert először a pincét kutatták át, aztán a földszinti szobákat, legvégül az emeletet. Ábris némán állt, míg felhasították a capripárnákat, a kárpitot, némán akkor is, amikor a biedermeier vitrin üvegébe vertek egyet a puskatussal. Tudta, a lányok akkor már megmenekültek, a katonák dühükben csapnak az üvegbe, mert nem találják őket a házban. Némán állt még azután is sokáig, hogy elmentek, távolról hallotta a felbőgő motor zaját, annyi ereje sem volt, hogy ökölbe szorítsa a kezét, csak át ne menjenek a másik házba. A Tóth-villa lakói alvást színleltek, hogy segítsék a két lányt, mintha átaludható lenne a vagonírozás. A kóbor kutyákat gyűjtik így be. De minden zajra úgy rezzentek össze, mintha éppen a szobában motozna valaki az ágyuk mellett. A székek árnyéka is fenyegetően emelkedett a falon, férj és feleség a takaró alatt fogták egymás kezét. Mert van az a félelem, ami begyűrűzik minden lepedőránc közé, a szálakat marja szét, hogy aztán semmi ne emlékeztessen arra, valaha azon tértek nyugovóra. És nem a nedvek, a vér, a genny nyoma marja ki, kifőzött, kikeményített a vászon, mégis úgy fekszenek most ott az ágyon, mint a halottak, míg a két zsidó lány a padlás félreeső oldalrekeszében guggol a zsákok mögött.
A pincében hallják ugyan a durranásokat, de eldönthetetlen, ez már az újév vagy még a puskaropogás hangja. Ábris tölt a borból, aztán spriccel rá szódát. Most már mosolyognak a sorban állók. Elöl Klára, mögötte az anyja. Fásultan emelik meg a poharat, Ábris utoljára magának tölt, a kisebbik lány ki tudja, hol van. Klára most megáll, Lulu a meggyszószból vesz még egy kanállal, látja maga előtt az idős asszonyt, ahogy délelőtt a meggyet magozza, fel ne sértse majd az ő harmadannyi éves fogait. Édes. Puhán omlik szét a szájában a meggy, Klára mentegetőzni kezd, évek óta nem csinált ilyet. Nagyon finom, mondta Lulu, és tényleg, mert a saját gyerekkorát idézi, amikor a nagyasztal köré ültek, és a feneke alá két capripárna került, hogy felérje a tányért. A csizmából tudtam, hogy véget ért. Heteken keresztül néztem, ahogy fel s alá masírozott a csizma, a katedrálüvegen keresztül is lehetett látni, fényesen fekete, nincs rajta sérülés. Heteken át a sarokban ülve néztem felfelé, hogyan lehet, hogy ez ugyanaz a csizma, hogy ennek a férfinak se családja, se élete. Csak kifényesített csizmája van. A rendet mutatta meg minden lépése, hogy van olyan élet, amit szétfeszít a fényesség. Hogy abból mindig baj van, ha nem rakódik le semmi por, ha minden vitrinben csillognak a nippek és a kristálypohár. A nipp, tudod, akkor még azt jelentette, lehet egyenes derékkal végigélni egy életet, és csak a végén hajlik meg az ember, az is azért, mert mégis sok kilencven év. De nem is ez. Látod, ennyi kristály maradt. Egy-két perzsaszőnyeg, a többit rám cserélték. Ábris eleinte azzal üzletelt, hogy hamis papírokat kapjak. Aztán már nem volt kinek adni a perzsát. Lulu nézi a szőnyeg szabályos formáit, körben végigfut egy sor, ami nem válik ketté. Hol kitágul, hol elvékonyodik, de a virágmintákból tudni lehet, van olyan szőttes, ami kedv szerint készül, amiben valaki örömét leli. Nem a test pihen rajta, csak a talpak, mégis sokkal több vért, gennyet fog fel, mint az összes Benczúr utcai lepedő együtt. Szóval egyik reggel az a csizma nem mozgott többé, folytatta Klára. Helyette lába nőtt a csizmának, és lentről is jól lehetett látni, por és sár kerül rá. Napok teltek el így, aztán esni kezdett. Néztem, hogyan mossa le a koszt, hogyan mossa le rólam a pince porát, a dohos szagot, és azon tűnődtem, hogy vajon miért hagyja az Isten, hogy megcsillanjon a csizma orrán a fény. De ugyan mit tehet arról az eső? Mit tehet arról, ha a legtöbb katona szíve valóban törhetetlen.
Nagypapa most már bóbiskol, a fagylalt folyós előtte. Lulu nézi ezt az arcot, szabályosan nyesett bajusz, pincér jön, pezsgőt töltenek. Száraz, mint az a bor volt a pincében, egy újabb év. Felállnak az asztal körül, nagypapa erre ébred, fölé tornyosulnak a gyerekek, unokák, mindenki mosolyog, várják a tósztot. Lulu messzire néz, a kastély ablakai szélesre tárva, a százéves fák alatt csorog le a fény. Összeilleszti a kettőt, a tojássárgáját a hűtőben és ezt a napfoltot a terítőn. Goran messze van, de a hiány összeköt minket, és Klárának igaza lehet, a hiányban erős a jelenlét.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
