Papírhajó - Primér/Primőr

10._Ha__sz_J__nos.jpg

 

Haász János 

A világ legnagyobb rágógumi-buborékja

 

Robur Misi érezte, hogy most eljött az ő ideje. A Tarvágás Utcai Mesetagozatos Általános Iskolában eltöltött hét éve alatt ritkán érezte ezt, és ez nem csoda: tényleg ritkán jött el az ő ideje. Nemcsak az iskolában, már az óvodában is így volt ez.

Amikor az ember kisgyerek, de sokan még akkor is, amikor már nem olyan kicsi gyerekek, azt reméli, sőt, biztos benne, hogy ő valamiképpen különleges, több, mint a többiek. Hogy erősebb, okosabb vagy ügyesebb, szebben rajzol, magasabbra tudja tornyozni az építőkockákat, gyorsabban feljut a rakétás mászóka tetejére. Robur Misi sosem érezte ezt, vagyis persze reménykedett magában, hogy majd egyszer kiderül, hogy valamiben ő a legjobb. De mindig volt valaki, sőt, általában több valaki, akik jobbak voltak nála ebben is, abban is.

Négy évig járt oviba, és a végén már nagyon nem szerette, mert a kisebbek is ügyesebbek voltak nála a mászókán, a színezésben, az ügyességi játékokban, és amikor karácsonyra meg anyák napjára műsort csinált a csoport, ő kapta a legkisebb szerepet, olyan fikarcnyit, mint egy pirinyó nyúlfarok. Legalábbis mindig ezt mondta neki Viktor, aki valamiért nagyon haragudott rá, amióta, még legkisebb kiscsoportos korukban, véletlenül az ölébe öntötte a sóskafőzeléket, pont aznap, amikor óvodai fotózás volt.

De hiába ment át iskolába, ráadásul egy olyanba, messze az óvodától, ahová a csoportjából senki más, ott sem lett könnyebb a dolga. Nem volt jó tanuló, már alsóban elmaradt a többiektől írásban, olvasásban és számolásban is, de nem segített rajta a mértan sem. A körző sosem ugyanoda ért vissza, ahonnan elindult, a párhuzamosai sem a végtelenben, hanem látványosan hamarabb, már jóval a papír széle előtt találkoztak egymással.

A többi rossz tanuló legalább a tornaórákon kitűnt. Olyan magasra ugrottak, olyan gyorsan futottak, úgy lőttek kapura vagy dobtak kosárra, hogy mindenki csak nézett – kivéve a többi rossz tanulót, aki ugyanúgy ugrott, futott, célzott, dobott. Robur Misinek viszont a tornaóra is gyötrelem volt örökölt lúdtalpa, alacsony és duci testalkata miatt. Ráadásul folyamatosan nassolni vágyott. A menzára mindig az elsők között érkezett, és az utolsók között mindig visszatért, hátha egy-egy hiányzó miatt maradt egy fölös adag – sajnos erre nemcsak ő számított, hanem a konyhás nénik is. Emellett napközben is folyton majszolt, szünetekben szendvicset, kekszet, csipszet, az órákon pedig, ha csak tehette, rágózott. Ha az iskolapszichológusnak tudomása lett volna Misiről és az ő állapotáról, valószínűleg besorolja a kényszeres evők közé, de az iskolapszichológus az ideje nagy részét egészen másra fordította.

Misit tehát az iskolai évek nem kecsegtették a siker ígéretével, hacsak nem vesszük sikernek azt, hogy néha, főleg nagyobb influenzajárványok idején, annyi étel maradt a menzán, hogy akár több adag repeta is jutott neki.

Most viszont, ebben biztos volt, eljött az ő ideje!

Az iskolai gyereknapra, az olyan szokásos programok mellett, mint a zsákban futás, a bekötött szemmel evés, a lábtenisz, az adj-király-katonát vagy a kötélhúzás, egy különleges versenyszámot is kitaláltak. „Fújd meg a világ legnagyobb rágógumi-buborékját!” – hirdette egy csiricsáré kartontábla az egyik asztalnál. Marika néni ötlete volt, Misi alsós osztályfőnökéé, aki hitt abban, hogy mindenki tehetséges valamiben. Rendszeresen látta az udvaron magányosan rágógumi-buborékokat fújkáló Misit. Soha senkivel nem találkozott még, aki ilyen elmélyülten foglalatoskodott volna ezzel, szóval úgy érezte, megtalálta a fiúnak az ideális feladatot.

Az asztalnál csak néhány gyerek állt. Többségüket nem a verseny érdekelte, csak az, hogy a porcukros-baracklekváros vagy tejszínhabos fánkhoz hasonlóan ingyen juthasson néhány rágóhoz. A Tarvágás Utcai Mesetagozatos Általános Iskola a város egyik szegényebb negyedében működött, olyasfajta környéken, ahová az örökké ígéretes és fényes jövő soha nem érkezik meg.

A legtöbb gyerek csak ímmel-ámmal próbált buborékot fújni. Misinek egyetlen komoly vetélytársa volt, a nyolcadikos, de már tizenhat éves Rabona Bence, aki majdnem egy fejjel nagyobb volt Karesz bánál, a tesitanárnál, és egy rántott húst egészben tudott bekapni.

Ráadásul amikor sorra került, elkezdte akkurátusan kiszedegetni a gyümölcsízű rágógolyókat az üvegtálból. Misi kétségbeesetten próbált közbeavatkozni, de Bence csak megrántotta a vállát: „más kölykök is vettek el többet, semmi nem tiltsa ezt”. Ebben igaza is volt, bár a többi gyerek a többletet nem bekapta, hanem eltette a zsebébe. Misi elszoruló szívvel nézte, ahogy Bence egymás után kapkodja be a rágókat.

Tíz-tizenkettő is lehetett már a szájában, amikor a rágása lelassult, verejtékezni kezdett, az arca elvörösödött, és a szeméből kövér könnycsepp indult el. Az arca mindkét oldala megduzzadt, úgy nézett ki, mint egy hatalmas hörcsögpofa. Az orra szörcsögéséből hallani lehetett, hogy vesz egy nagy levegőt, de kifújni már nem tudta, csak purcant néhányat a szája, a rágó egyben maradt bent. Bence rágott és rágott, de továbbra sem tűnt úgy, hogy lufivá tudná fújni a hatalmas gumidarabot, ami a szájában duzzadt-dagadt, formátlanodott, ahogy a szája egyik oldaláról a másikra, a nyelve alól a szájpadlására, majd onnan vissza, ide-oda tologatta. Végül vett egy hatalmas lélegzetet, felfújta magát, mint egy majálisi héliumos lufi, és nagy erőfeszítéssel fújt egyet. A pingponglabdányi rágógumi egy tömbben repült ki a szájából.

Misi megkönnyebbülve lépett a tálkához, aminek az alján már csak két rágógumigolyó árválkodott, egy fehér és egy rózsaszín, egyre lassuló mozdulattal lökdösve egymást. A rózsaszínt vette ki: akár málna ízű lesz, akár epres, nem lehet rossz. Epres volt. Lassan rágta, hagyta, hadd áradjon szét a szájában az édes-savanykás íz, hadd puhuljon a gumi. És amikor elérte a szerinte szerint ideális állapotot, fújni kezdte. Érezte, hogy ez egy különösen jól sikerült darab lesz, a szeme alján meg is jelent lassan a halvány rózsaszín hártya, néhány sötétebb vonal csíkozta. Misi kicsit összebandzsította a szemét, hogy jobban lássa, olyannak tűnt az egész, mintha egy kis minibolygót fújt volna az epres rágóból. Épp elképzelte, hogy rágógumiemberek világa is kialakulhat azon az egyre duzzadó buborékon, rágógumi-piramisoktól rágógumi-felhőkarcolókig bármit el tudott oda képzelni, amikor a buborék egy, a rágóktól szokatlanul hangos csattanással szétpukkadt, beterítve az arcát, homlokát, orrát, de még a szemébe is jutott.

Amikor átvette a díját, ami egy oklevél volt, és egy csomag rágó, akkor is az járt az fejében, amit az anyukája mondott a néha túlzottan derűlátó apukájára, és Misi már érteni vélte, hogy miért mondja: „Szívem, te mindig rózsaszínben látod a világot.”

2023. június 06.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png