A 2007-es Iowai Íróprogram öt résztvevője olvasott fel az áprilisi Europoetica Fesztiválon., Az orosz Jekatyerina Taratuta, a máltai Simone Inguanez, az izraeli Alex Epstein, a bolgár Aziz Shakir és a görög Chris Chrissopoulos közül most az utóbbival  készítettem rövid interjút (G. István László)

Chris CHRYSSOPOULOS (novellista, esszéíró, műfordító, Görögország) a fiatal görög irodalom egyik legtermékenyebb alkotója. Eddig négy regénye jelent meg, legutóbb a „Képzeletbeli Múzeum”, 2005-ben. Esszékötete, a Nyelv-doboz 2006-os, novellagyűjteményét (Napoleon Delastos receptjei), 1997-ben, kisregényét a Partheon-bombázót 1996-ban publikálta. Diane Neumaier-rel közösen készített kiállítás-katalógusa Találkozások (2003), művészeti könyve pedig a Fekete ruha (2002) címet viseli. Írásai öt nyelven olvashatóak, számos díjat kapott Európában és az Egyesült Államokban. Honlapja http://www.chrissopoulos-vivlia.blogspot.com/. A 2008. április 4-6-ig megtartott athéni Iowa in Athens fesztivál szervezője és házigazdája.

Regénytrilógiát írtál, az egyik közülük a Sunyata, amiből a magyar közönség is hallhatott részleteket a fesztiválon. Említetted, hogy valamiért úgy dolgozol, hogy a végén mindig kiderül, az önálló szövegeid összetartoznak, egy nagyobb kompozíció részét képzik, noha korábban esetleg nem is gondoltál rá, hogy a művekből hármas oltár készülne. Van-e valami mélyebb összefüggés mondjuk a hármas szám és az írásmódszered között, vagy merő véletlen, hogy a szövegek most ezt az ősi tagolást követték?

A Sunyata (1998) annak a triptichonnak az első darabja, amelyet a Manikűrös (2000) és a Bekerített világ (2001) követett. A ciklus egymás után azt vizsgálja, hogyan hat a Metafizika, az Esztétika és a Ráció az egyes emberek életére, hogyan téríthetők el egyes életek, ha a filozófiai koncepciók aránytalanul elhatalmasodnak bennük. Persze ugyanakkor a szöveg ara is kísérlet, hogy a metafizikáról, az esztétikáról és a rációról érvényes módon írhassunk a filozófia és az irodalom hibrid beszédmódjában.
Ugyanakkor hadd szögezezem le gyorsan, hogy az írást semmiféleképpen sem érzem mágiának. Nehogy valaki azt higgye, hogy a filozófiai témából valami ilyesmi következnék: nézőpontom alapvetően metafizika- és misztika-ellenes. Egyik kedvenc idézetem (ami görögül sokkal jobban hangzik, hiszen abban a „fizikai“ és a „természetes“ szinonímák) így szól: „ az írás a legtermészetesebb (fizikaibb) a metafizikai tettek közül“. Az írás lényegét – persze – lehetetlen megmagyarázni, de ez nem jelenti egyúttal azt, hogy a priori értelmezhetetlen vagy misztikus folyamat lenne. Ahogy Wittgenstein mondja: „egy ponton a nyelvjátékoknak vége, és akkor kezdünk valamit megérteni“. Az irodalomban is a legtöbb dolgot „utólag“ értjük, a retrospekció során. Először csak a könyv megírásnak a vágya él bennünk. Ilyen értelemben csak a három könyv megírása után jöttem rá, hogy a szövegek összetartoznak, trilógiába rendeződnek. 

A Sunyata a szanszkritban Űrt jelent. Miért van az, hogy a három filozófiai koncepció közül a metafizika próbáját az Űr fogalmához kapcsolod? Ha jól értettem, hogy a Metafizika, Esztétika, és a Ráció külön-külön fogják formálni és deformálni az emberéleteket, akkor miért pont az űrre volt szükséged az első regényben? A másik, ami eszembe jutott, hogy miért hiányzik a filozófiai koncepciók sorából a Moralitás?

Én az irodalom és az írás alapvetően felfedező természetét vallom. Vagyis nekem maga az írás jelenti azt, ahogy episztemológiai értelemben tájékozódom, ahogy a világot befogadom és megérteni akarom. Ez – természetszerűleg – a megnevezés aktusaként írható le. Az íráson keresztül alakul ki a világnézetem. Úgy látom a világot, mint ami végtelen interpretációk előtt áll nyitva, és azt hiszem, ezt a „nyitottságot“ az irodalmi formának, a szövegnek is meg kell őriznie. Rengetegféleképpen próbálták már ezt megfogalmazni (Enstrangement, Ostranjie, Aspect Seeing, Dekonstrukció). Én leginkább Husserl terminusát szeretem használni – ő azt mondja, a regényben a világ zárójelbe van téve. Igen ám, de ha én kurziváltam ezt a kijelentést? Természetesen, ez az ironikus fenomenológia kezdete, és így az ironikus etikáé is. Ha csak nem védjük a nyelv és a világ közötti direkt megfelelés elvét (valahogy úgy, ahogy Wittgenstein tette a Tractatusban), úgy a regényben, a fikcióban az etika csak fikciós etika lehet. Ez nem azt jelenti, hogy az irodalom etikátlan lenne, csak annyit jelent, hogy az irodalom etikáját nem lehet automatikusan a regény belső világából a külső világra vetíteni. Az irodalom erkölcsét a szövegből kell megteremteni. Így értem én az Űrt, mikor a Sunyata szót használom.  És vigyáznunk kell: az Űr fogalma egyáltalán nem jelent itt ürességet!
Emiatt van az is, hogy a szező „személyes véleménye“ veszít érvényességéből a posztmodern korban. A humanista konszenzus, a személyiség autonómiája őrületesen tarthatatlanná vált ebben a komplex és ellentmondásos világban, s egyszerűen azt mondani „ a dolgok szerintem így vannak“, „én így és így látom a világot“, abszolút nem lehet elég egy kortárs írónak. Kötelességünk a körülöttünk lévő dolgok sokarcúságát felmutatni. A kanti program („íme a sok különböző út arra, hogy az igazságot lássuk“) átadta a helyét a Rorty-féle iróniának („íme a sok külonböző egyszerre érvényes igazság“). Elsődlegesen fontos alapelv ez manapság, a politikai tájékozódásban pedig szükségszerű, ha az elfogadás, a tolerancia, a megértés elvét követjük. Most veszem észre, hogy ezzel a kijelentéssel máris egy konkrét morális tételt fogalmaztam meg.   

A válaszaid paradoxonjai is azt juttatják eszembe, amit már korábban is mondtam neked, hogy a három filozófiai regény koncepciója Kirkegaardot idézi bennem. A Vagy-vagy három fázisa és a regényeidben a három külön filozófiai tér, ami a fikció irányító elve, szövegvezető logikája is lesz… bár persze nem lehet összhasonlítani a 19. és a 21. századot! Amennyire tudom, nálad nincs semmiféle vallásos vagy hitelvű végkicsengés,  a, „hit ugrására“ hiába is várnánk. Hogyan állja meg a helyét a Kirkegaard-analógia? Vagy hogyan lesz érvénytelenné?

Kirkegaard a következőképp hozható ide: a dán filozófus egy szép metaforájában a hívőt úszóhoz hasonlítja, aki a hatalmas mélység fölötti sötét vízben úszik. Ez a metafora az íróra is érvényes, akinek félelem nélkül kell a bizonytalanságokkal és a következetlenségekkel szembenéznie. Talán ezért is hiányzik az Etika (mint konkrét filozófiai kategória) nem csak a regényemből, de a metafzika-esztétika-ráció fogalomhármasából is.
Mindemellett (minden agnoszticizmusom ellenére) mégis azt tartom, hogy minden elkötelezett írónak rendelkeznie kell egy bizonyos fajta hittel: amit, ha másba nem, az irodalom erejébe vet: hogy tudniillik lehet és érdemes valamit mondani! Még akkor is, ha tudjuk, hogy a világot sosem szánták arra, hogy egy könyvben váljék kimondhatóvá (Borges, azt hiszem, egyszer s mindenkorra kivégezte ennek a vélekedésnek a kiméráját), az írónak írnia kell. Nem mintha megszólítana bárkit is (a a mostani kor és idő erre nem alkalmas), de a hangja önmagát hallgatva is szól. 

Azt gyanítom, hogy manapság az irodalom funkciója „a megvizsgált élet“ szokratészi értelmében, hogy továbra is úszni hív, még akkor is, ha a víz, ami előttünk elterül, ameddig a szem ellát, egyforma sötét.