Novelláskötettel jelentkezett Sok vizeknek zúgása címmel Hász Róbert. Figyelemreméltó, hogy a szerző újra a rövidebb prózai formák felé fordul, hiszen pályakezdő kötete után terjedelmesebb elbeszélő szövegeket, regényeket jelentetett meg. Munkáit komoly figyelemmel fogadták értelmezői, azok többféle megközelítés számára bizonyultak nyitottnak. Elemzői felkészült, művelt írónak tekintették Hász Róbertet, elismerve mesterségbeli tudását. Hozzáértéssel keresték a választ arra a kérdésre, hogy ezek a regények hogyan kapcsolódnak a történelmi regény, a parabola magyar irodalmi hagyományaihoz, mennyiben felelnek meg egy (poszt)modern olvasat elvárásainak.

            A most megjelent válogatáskötet azért is különleges, mert annak első négy, hosszabb szövege újraközlés. A négy írást (két másik társaságában) már tartalmazta A szalmakutyák szigete című 1995-ös, még Újvidéken megjelent gyűjtemény. Ez nem csupán azért jelentékeny tény, mert az 1995-ös kiadvány kis példányszámban, különösebb figyelmet nem keltve jelent meg, hanem azért is, mert jelzi, hogy alkotójuk azóta eltelt évek és megírt szövegek távlatából is fontosnak, aktuálisnak érzi őket. A Sok vizeknek zúgása azonban azt is jelzi, hogy Hász Róbert műfajilag, hangnemileg is sokszínűbb szövegeket létrehozó alkotóvá vált.

            „Azért vagyunk mi igricek, költők és írók a világon, hogy az igazságokon túl elmondjuk az embereknek a történeteket is” – fogalmaz a kötethez írt fülszövegében a szerző. A fülszövegek, mottók és egyéb járulékos szövegek mindig különleges, paratextuális viszonyt alkotnak a művek szövegével. Értelmezik, megerősíthetik azokat. Hász Róbert hangsúlyozza, hogy az írástudók feladatát másokéval nem pótolhatónak tartja. Az ő hivatásuk történeteket elmondani, amelyek mindannyiunk közös ismeretanyagán alapulnak, de túl is lépnek azon, újraértelmezik azokat.

            Hász Róbert írásaiban különleges szerepe van annak a közösségbeli tudásnak, ami sokszor sejtelmes, és leginkább a mítosz elnevezéssel adható vissza. Olyan valami ez, ami nemcsak összekapcsol bennünket, hanem amit tovább is adunk. Történetek, amelyeket „folyamatosan újramesélünk, nyelveken, időkön, kultúrákon át”. Ennek a kulturális emlékezetnek egyként része a zsidó-keresztény, a görög-római vagy a keleti mitológia és a megélt és ránk hagyományozódott történelem. Hász Róbert úgy meséli újra ezeket, hogy egyben e történetetek napjaink távlatából történő újragondolására is ösztönöz.

            A novellák témái változatos képet mutatnak. Elmondják, hogy a bölcs, öreg mágus, Al-Ahmatall miként próbál az álmok titkának mélyére hatolni, és e titokért aztán a saját életével kell fizetnie. Ezékiel prófétának és tanítványainak a földöntúli mindenható rejtelmes megjelenési formáival és különleges hagyatékával kell szembesülniük. Az athéni hadvezér, Nikiász, a szicíliai hadműveletekről és Szürakuszai tragikus kimenetelű ostromáról számol be vallomásos hangú levéltöredékekben Lüsziásznak. A Johannan felidézi, újramondja, hogy a „hűséges, megbízható, gondolatban és tettekben egyaránt állhatatos” János apostol miként kap ösztönzést a Jelenések könyve apokaliptikus látomásainak papírra vetéséhez. Hász Róbert sajátos mítoszparafrázisainak közös jellemzője, hogy az emberi lét titkainak mélyét kutatják. Ez pedig nem működhet másként, mint hogy „felismerjük a titok lehetőségét, amikor az ismert jelenségek özönéből elkülönítjük az ismeretlent, a meg nem magyarázottat”. Az egyes emberben és egy közösség kapcsolatrendszerében egyaránt.

            Ezekielnek, Nikiásznak, Jánosnak, vagy egy későbbi novellában Ebn-Nálinak a kiválasztottak felelősségével és nehézségeivel is szembe kell néznie. Az Elmondom, én Lüsziászom, teneked … emberi magatartásformákat állít szembe: a jószándékú, de tétova, és ezért szinte törvényszerűen bukásra ítélt Níkiász és az érvényesüléséért az árulást is vállaló Alkibiádész alakjában. Ember és történelem viszonya a regényeknek is központi kérdésévé válik.

            Hász Róbert szövegeinek jellegadó sajátossága az elbeszéléssel mint írói hivatással történő szembenézés. Ez egyaránt megvalósul a történetek szereplőinek (például a Johannan főhősének), vagy a szövegek narrátorának esetében. A történetmondó tisztában van feladatának nehézségével és bonyolultságával. Az elbeszélés menetét önreflexív szólamok szakítják meg, tudatosítva a befogadóval a mű megalkotottságát: „Azt hiszem, rosszul kezdtem az egész mesét. (…) Az a baj, hogy nagyon tömören szeretnék elmondani valamit, de ez a tömörség és visszafogottság nem fér össze a tartalommal, amely éppenséggel szétfeszíti azt, mint az ember teste a szűkre szabott ruhát”. A gileádi csoda feladatáról valló narrátora pedig nem csupán megszólítja olvasóját. Kommentárját irónia is áthatja: „Mivel azonban tekintettel kell lennem elmondandó történetem nem mindennapi voltára, valamint arra, hogy az események, melyeket szavakba igyekszem foglalni, nagyon régen, a letűnt idők homályában zajlottak (…) egy harmadik lehetőséget tartok a legszerencsésebbnek, mégpedig hogy in medias res, ahogy az öntelt latinok mondják, vágjunk bele a közepébe, billentsük át az olvasót a korláton, egyenest a mély vízbe, hiszen ha tud úszni a szavak folyamában, majdcsak fennmarad a felszínen, ha meg nem tud, akkor úgysem kár érte.”

            A novellák felépítésének fontos jellemzője az elmondott események időrendjének gyakori felbontása. Legnagyobb szerepe ennek a leghosszabb terjedelmű szövegben, az Elmondom, én Lüsziászom, teneked… címűben van, ahol Nikiász a hadjárat jelen idejű eseményinek sorába illeszti a korábban, még Athénban történteket, de gyakori strukturáló eleme ez a kötet egyébírásainak is. Feszültséget teremt és árnyalja, vagy éppen újra is értelmezi a már korábban elmondottakat.

            Hász Róbert prózaírói művészetének gazdagodását, sokszínűbbé válását mutatja a kötet egésze. Hász továbbra is hisz a folyamatos újramesélés szükségességében, de ehhez új formákat, új eszközöket talál. A már említett, A gileádi csoda című novellát mindvégig áthatja az ironikus hang. Maga a történet mítoszparódiaként is olvasható. A kiválasztott nép és öreg vezetője (akiben nem nehéz Mózesre ismernünk) azért kénytelen negyven évig a pusztában vándorolni, mert az őket fogadók fonnyadt gyümölcseinek láttán kizártnak tartják, hogy az ígéret földjére jutottak. Más szövegek tudatosan irodalmi előzményekhez kapcsolódnak. A Gárdonyi Géza, Hajnóczy Péter és Lázár Ervin stílusában írt Partitúra-átiratok Hász Róbert játékosságáról árulkodnak. Nem csupán stílusgyakorlatokról van azonban szó. A megidézett alkotók világszemléletét felhasználva teremtődnek új, egyedi szövegek.

            Különleges helyet foglal el a kötetben az Aszály című novella. Az egyes szám első személyű elbeszélő sodró lendülettel, tudatáramszerűen meséli el élményeit, emlékeit. Nem csupán az ok-okozati összefüggésen alapuló felépítettséget, de az időrendet is felfüggeszti a szöveg. Az pedig, hogy a főhős Mancika nevű macskájához intézi szavait, és a halála után őt gyászolókat szemléli, már a groteszkbe hajlik. Hász Róbert az Aszályban magánmitológiát teremt. Felbukkannak ebben a mitológiában a mindennapok, a családi kapcsolatok, a Vajdaság, a második világháborús emlékek, sorstragédiák, az áttelepülés létélménye. A fiatal író alakjában pedig nem nehéz Hász Róbertre ismernünk.

            Jelentékeny gyűjtemény a Sok vizeknek zúgása. Mind tartalmi sokszínűségében, mind nyelvi megformáltságában. Egy életmű keresztmetszete. Szerzője még nem vesztette el a hitet abban, hogy érdemes történeteket mondani, „hogy a kardokat tartó kezek ne érezhessék, úgy, mintha a saját igazságaikon túl nem lenne más realitás”. Figyeljünk rá. (Kortárs Kiadó, 2008)