Ungvári László Zsolt

 

Metszet az emlékezés legendáriumából

 

Király László. Válogatott versek[1]

 

Ha nem térek meg egyhamar,

Tudjad: elnyelt a zivatar.

Orosz voltam, japán, magyar,

E földön, mely nem ápol – eltakar.

 

Király László: Levél

 

Király László oly költői világegyetemet teremtett, mely többszólamúvá lett az évek múlásával. Tudatos költői építkezéséből adódva – lírájának gazdag és sokirányú térképét rajzolta meg, verseibe szervesítette kora költészeti és társművészeti irányzatainak eszköztárát.

Ma már ellenérvek nélkül elmondhatjuk: ahogy Szilágyi Domokos az első Forrás-nemzedéknek 1962-es, Álom a repülőtéren című verskötetével lett a hangadója – melyben jelzésértékű már a jövendő, virtuóz formai játékokra és formabontásra is hajlamos –, páratlan lírai találékonysága, Király a második Forrás-nemzedék leghangsúlyosabb képviselője, 1967-es, Vadásztánc című emblematikus kötetével, akár Szőcs Géza a harmadikénak, a Te mentél át a vízen? című, az erdélyi lírában addig teljesen ismeretlen költői fegyverkészletet és szólamváltást előlegező 1975-ös, a költő életkora ellenére érett műveltséget mutató, Weöres-követő kötetével. E nemzedéki besorolás és megnevezés ugyanakkor ma már időszerűtlen, A csak tiszta forrásból jelmondatból származó, Kántor Lajos által kitalált nemzedéki megnevezést később Király már Csak tiszta vízcsapból költői kijelentéssé fokozza le. Nemzedéktársai is tiltakoztak az effajta szűkítő besorolás ellen, de tény, hogy a hatvanas évek első felében, a hihetetlen élességű képi látás adta, erőteljes látomásosságú szabadverseiben Farkas Árpád, a kötött formát szinte adott, ősködből hozott költői nyelvvel kezelő Magyari Lajos, az emigrációba kényszerült, öregkorára klasszicizálódott Csiki László, a heves vérmérséklettel és szókimondással alkotó, tragikusan elhunyt Vásárhelyi Géza – hogy a költők közül néhányat említsünk – először lázadtak fel nemzedékként a korabeli idő- és valószerűtlen erdélyi irodalmi szemlélet ellen. Nemzedéki csoportosulássá válván így, ellentétben a nyolcvanas években induló költőkkel, hogy csak Kovács András Ferencet, Visky Andrást, Egyed Emesét említsük itt – akikre már nem illesztették rá e megjelölést. A Forrás második nemzedéke az érdemtelenül, egyetlen követhetőknek kijelölt muszáj-íróegyéniségeket támadta meg, akik a hatalmi rendszer csatlósai voltak, annak az anakronisztikus irodalom- és költészetszemléletnek, mely a fennálló hatalom alárendeltje volt, s melyet e nemzedék nem szolgált ki soha. Először a felejtésre ítélt erdélyi magyar népiességet elevenítették fel kiszólásos lírájukban – bár árat kellett fizetniük érte – folyamatosan követte őket az államvédelmi hatóság, először azért, mert Kolozsváron, az akkor nagy közönségű Gaál Gábor irodalmi körben nyíltan szembeszálltak a költészetet és a kultúrát is kisajátító, ellhetetlenítő hatalmi rendszer ellen, s fő képviselőjét, Nagy Istvánt megtámadták, kinek műveiben nem az esztétikai érték volt az elsődleges ismérv, hanem a hatalom eszmerendszerének követése és ennek álirodalommá való lefordítása. A megírás irodalmi cselekedet – mondta Osvát Ernő a Nyugat szerkesztőségében Kassáknak, regénye megismerését követően. Így lett cselekvésértékűvé sok Király-vers nemcsak korképként, de szembeszállásként is a hatalommal, s bár nem mindig valamiért, hanem valami ellen íródtak versei – ahogy Cs. Gyímesi Éva állapította meg róla, a tehetség átütött rajtuk – költészetté érlelődtek. E nemzedék találkozásainak fő helyszíne a ma már legendáriummá lett padlásszoba – a hely, mely mindig záratlan volt, és sokszor feltűnik az ifjúkort idéző Király-versekben. Itt gyűltek egybe a hatvanas évek első felében e nemzedék költői – közös beszélgetésre, versmondásra, és – szeretőt imádni. A szoba végül állandó megfigyelés alá került; a bölcsészkar elvégzése után e nemzedék induló költőit és íróit megpróbálták szétszórni és szétverni, kényszerű száműzetésre ítélve őket, Kolozsvárról az ország lehető legtávolabb eső városaiba, falvaiba. Ez történt Királlyal is, de végül visszakerült Kolozsvárra.

Király gyakran kiszól áttételesen a rendszer ellen – ám ez a cenzorok tudatlansága révén azonosítatlan marad, ez az allegorikus, képes beszéd sokáig kíséri költészetét. A lassan beérő jövő verseihez már társul a fájdalom, mellette a konokság, mellyel Király szembeszegül az emberi alapértékeket, s a költő szólás szabadságát tagadó társadalmi rendszerrel. Ha Radnóti a mérce – akiről Király megírja a Káromlás Radnótiért című versremekét, az alkotás művészi értéke, a hitelességén túl – esztétikai többletértékében rejlik – a halálközelségben is. Ennek a költői magatartásnak, és sajnos, léthelyzetnek is az Amikor pipacsok voltatok című Király-kötet mértékadó bizonyítékai az először feltűnő Al. Nyezvanov apokrif versei, melyek a kitalált orosz költői alakmás neve alatt születtek, Királyt akár szabadságvesztésre is ítélhetőn, de a cenzorok nem tudták azonosítani az ismeretlen költőt. A versek a rendszer kíméletlen gépezetének működését is rögzítik – a rejtjelezve küldött üzenet az elveszejtő külső hatalom ellen is szól, mely – bár fanyarul hangzik – ma is érvényes viszonylag.

Első pályaszakasza költészetében Királytól nem volt idegen a kései magyar avantgárd szelleme – Kassák Lajos hatott rá formailag; szigorú formai szervezőelve, nemcsak képzőművészete hatásával, de verseiből adódóan is Királyt ésszerűen tárgyias építkezésre késztette. Oly jelképes találkozása ez Királynak e két művészeti ágban is jelentőset alkotott művésszel, kinek alkatával közeli rokon. Király költészetét ez is meghatározta; az élőbeszédhez igazodó szabadverset nem kerülte soha, talán ez adott neki egyszeri spontaneitást – az alkotás avantgárd szellemét követve – az automatikus írásmóddal, a laza kötésű költői nyelv által született versek végül társultak a tudatossággal, mely Királyt jellemezte, akárcsak Kassákot.

Király eddigi költészetében kimutathatunk egy középpontba gyűjthető irányelvet, amely nem csak a tudatosság eredménye értékvilágában, hanem a költő hűsége eszményeihez; soha nem szakított a költői hitelességgel – írta róla Lászlóffy Aladár, és ez nagy erény; egész pályájának akár részletekig hatoló vizsgálatával is kimutatható. Ennek fő oka Király kérlelhetetlen igazságérzetének versbeli tárgyasítása a mindig-kimondás veszélyvállalásával is sokszor. Az emelt fő költészete ez – ahogy Kányádi Sándor fogalmaz nemzedékéről –, erre szükség lenne kortárs líránkban is. Ironikus hangnem jellemzi e lírát a rendszer bérenceivel szemben, meg-nem-alkuvón nézett szembe velük és a korral Király, szigorú, kíméletlen bírálattal, sokszor az üldöztetést, a halálfenyítést is vállalva, egészen a rendszerváltozásig, melynek bukása után szabadságban alkotott s alkot, de utóhatását érzékeli még ma is a múlt rendszer hamis világszemléletének.

A népi stílusjegyeket – Kányádi Sándor, Nagy László, Illyés Gyula követésével is – Király korszerűvé egyénítette. Ez nem átvétel: Király származása révén is hozza magával az élményeket, amelyek gyerekkorát meghatározták – ezt nemcsak vállalja, hanem az ősök emlékezetét konokul követi; ez költészetére végig érvényes marad, a közöny végletes tagadása ez, vallja, hogy a költőnek mindenhez köze van. Ez nemcsak helytállásra indít – az ítészek sokszor mítosznak nevezték, érvény nélkül. A költő lázadásra szólít a hamisság ellen, csak így lesz költészete bonthatatlan egész – egyenes fejlődésvonalú. S ahogy József Attila mondta: Költő csak tiszta ember lehet.

A Király-líra világrészei a történelmi emlékezet idézésével az egyéni sorsát versbe szellemítő költő által válnak árnyalttá, elkülöníthetővé, a gazdag motívum- és témavilág alakváltozataival. Költői fejlődésére hatottak a kínai költők is, Po-Csü-Ji, Li-Taj Po és a kínai klasszikus, Tu Fu. Ez a költészet kihatott életére, nem csupán misztikusságával, vallási szemléletével, hanem a meditatív, a létezés egészét teljességként megélő bölcselők által is – a Tao nyugalmával, mely Királynak vélhetően fogódzót adott költészetében is nehéz éveiben. Költőalanyként megtöbbszörözi magát az időben, melyet egyszemélyes időként él meg; a múlt víziói gyakoriak a Király-versben, ez a visszatekintő magatartás alkati adottság, a történelem idézéséből adódnak jóslatai – versben lecsapódva sorsjelzőkként a jövő eddig fehér filmkockáin.

Pályája korai szakaszában a gyermekkor Nyárád- és Küküllő-menti élményrétegei adtak fogódzót a teremtéshez, a felnőtt nézőpontját követve; gyermekkora – a II. világégés utáni évek – sokszor a fenyegetettség árnyaival sötét. Korai köteteiben család- és falutörténetet lényegít át versbe, a sorozatos meghurcoltatások és a visszafordíthatatlanul eltűnő, hagyományos erdélyi falu emlékvilágát rögzíti, a valaha létező, értékkel telített múltra vagy értékhiányára irányuló emlékező magatartással, művészi értékké emelve – tudva, hogy gyerekkora értékei végérvényesen emlékvilág részei már, de a költészet által sorstársaiban a versben átváltozó múlt élni fog örökre. Király nem-felejtő költő, és nem is megbocsátó: szemben állt a mindig a kettős előjelű múlt hamissá, nemlétezővé tételében ténykedő hatalmi rendszer elvi és tettlegességig fokozódó önkényével, mely tagadta a nemzeti és egyéni azonosságtudat eszményét, világképünket alakító értékének létjogát. Korai gyerekkorából verseibe emeli a háború rémlátomásait, ez erőt ad neki a lírai önkifejezés által, és így múltja sokszor rettentő élettényei nem keltenek reménytelenséget a költőben soha.

A múlt idők krónikása ő; rögzíti kora és múltja kegyetlen léthelyzeteit, a történelmet jelenként éli meg verseiben, de kettős vízió ez, mert a múltba is néz történelmi elégiáiban. Kettős látásmódja nemcsak a történelemre vonatkozik, hanem a magyar verses hagyományhoz való viszonyára is, verseibe emeli a magyar költészet nagyjainak örökségét is – József Attila szellemét először, s végül a klasszikus és kortárs magyar költők seregét. Tárgyilagosan rögzíti nemzeti hovatartozáshoz fűződő etikai attitűdjét is, mely mindig változatlan, attól függetlenül, hogy a nemzet fogalma kortárs költészetünkben – ma úgy tűnik – megszűnt központi témává lenni. Király hisz a magyar nemzet földrajzi határoktól független törhetetlenségében, de megtartja erdélyiségét, melyhez tagadhatatlanul kötik ősei, a tájvilág, az erdélyi szellemiség, mely költészetét alakította – a haza fogalma nála így válik egyetemessé.

A magyar lírai örökséghez való ragaszkodást jelzi – átértelmezve és fölülvizsgálva – a történelmi allegóriának is beillő A szibárdok története című verse, mely A walesi bárdok Arany-ballada címének nemcsak magyarított, de szójátszó megváltoztatása is. Előrejelzés e költemény, fordítottan – három motívumra épül. A költő a nemzet történelméről versben szól; a hős hadba megy a nemzet szabadságáért, és – a kard sajátja mindkettőnek, átvitt és eredeti jelentésben. A költő beszéde kard – írta Szabó Lőrinc, a hősnek támadás és védekezés hiányolhatatlan vívóeszköze. A hős és a költő a Király-versben áttételesen bár, de azonos rendeltetésű, mindkettőjük eszköze a kard – a költőé a kétélű fegyver – az emlékezés. Más Király-versben is megjelenik a kard-motívum, itt is jelen van kérlelhetetlenségében. A hadba vonuló katona egyenlővé válik a költővel, tágabb összefüggésben a költészettel: „Kibújni nem lehet hatalma alól.” – szól a kardról Király. A költészet is követel – fogva tart vagy felszabadít – harc. A többes számban jelen lévő versszereplők a walesi dalnokokra emlékeztetnek. Végül Király a magyar líra jelentésmezőjébe helyezi őket: „Azt sem tudták, hogy költők lesznek. / (…) Lángolók, világlók, magyarok.”. Az utolsó sorban a vers jelentése átlényegül: „Ezek valami tenger mellett estek. // Nem tudhatták, hogy Arany vagyok.” – írja, és így szerepjátékká minősül át a versalany viszonyulása a vers témájához. Királynál a szerepjáték – kortársaival sokszor ellentétben – komoly és hiteles. Talán az ő költőutódaira is vonatkoztathatnánk e verset, a jövendő nemzedékre, de iróniája függőben hagyja az ily értelmezési viszonyulást. A vers a költő alapállásáról szól, mely mindenérvényű: a kardot nevezi meg, mint értéket jelképező fegyvert – ez helyzetrögzítés is – figyelmeztet: egyéni és közös sorsunk alakítható, változtatható, és vállalnunk kötelesség. Király jelképesen azonosul Arannyal, s ez kortársi értelmezésben helytálló. Nincs itt szó halálról, hanem süvölvény költőkről, akik még nem tudják, hogy beavattatásuk a költészetbe elkerülhetetlenségében sorsszerű és megváltozhatatlan – nincs esély a visszaútra. Ahogy Király mondja más versében – ott a jel a homlokodon, viseld, hanem halj bele; vagy, ahogy Szilágyi Domokos is szólt erről Szabédi Lászlót említve: A költészet életforma, melybe bele is lehet halni.

            Az Apám kinéz a képből című vers a háború emlékét idézi, ebben a versben is jelen van az irónia, a háború kegyetlenségére irányul, és az apával való viszonyra. A nagy olvasások című versében Király jelzi, hogy gyermekkora az Erdélyt idéző könyvek egyszeri emlékével telt el, itt édesapja adott neki útmutatót, aki tanító volt. Kós Károlyra utal e vers, a Varju nemzetségre, oly korban, amikor tiltott volt már az íróeszményéhez közeledni. Az Apám kinéz a képből című vers felütésében jelzi a költő a háborút viselt katonák emlékezetéből adódó konok elvárásait az utódokkal szemben; meg nem szüntethető kihívás ez: „Apám kinéz a képből. Minden képből / kinéznek az apák. / Rohangálnak fasza aknamezőkön. / Nem is sejtik, lesznek-e kölykeik.” Király a háború pusztításainak józan elmével felfoghatatlan rettenetét fokozza le ironikusan értéknélkülivé, tudván, hogy a háború kegyetlensége a túlélő hűekben értékhordozó erénnyé nő. Végül személyessé válik a hangja: „Képzeljétek: hazavártam az apám / másfél évesen.” – és ez nem legenda. A csecsemő érzékeivel élte át a költő a halál fenyegetettségét, s A halottak emlékezete című versében meg is idézte erről szóló, álom küldte iszonyú emlékét víziójában. De itt a felnőtt szemszögéből figyel a történtekre: „Aztán mind megjöttek, / szerelemmel – és ezzel-azzal. / Idegen nyelveket tudtak, mint a vadállatok. / Aztán megtanultam, hogy semmi sem idegen. / Aztán megtanultam, hogy minden az.”. Kettős előjel: az énkép életre szóló megváltozása őrjítő léthelyzetben, amely vonatkoztatható áttétellel családja tagjainak személyes életsorsára is: nagyapját a Duna-csatornához vitték kényszermunkára, hamis vádak alapján, rövid idővel az orosz fogságból való hazatérését követően. Király utal a háborúban a katonák által kényszerűségből elsajátított idegen nyelvekre, amely hazatérésükkor elidegenítő akadály a közösségben, bár szerelmük visszavárta őket. Végül, állandó jelenlétével a történelmi időben, magára vonatkoztatja a verset: „Nehéz apának lenni, mikor / apád folyton kinéz a képből. / De hát mit tegyünk? Kik vagyunk? / Tényleg vadállatok?” – a versbeszéd többletjelentése által Király a vers végén a helyzetrögzítésen túllép: a vadállat szó másodszori használata jelzi, hogy időszerűnek látja a vers üzenetét, a mai emberre is vonatkoztatja kérdőjellel a záró sort.

Király László szerelmes verseinek mindig van egy helyzetteremtő jellege, ezt sokszor a tájból is eredő sejtetés adja; helyszíneik változóak, az évszakok is változó mezben kerülnek elő- vagy háttérbe az ábrázolásban. Lírájában jelenleg a szerelem témája nem egységes, ötvöződik költészete központi témáival, a történelmi múlt hangsúlyos szerepet kap, az egyéni időképzet, mely jelöletlen. A tudattalanból felszűrődő emlékképekben öltenek alakot a szeretett nők. A várakozás gyakori motívum a szerelmi lírában, de Királynál a megidézett kedves alakja – a múltból a nőábrázolás átvetítése a jelenbe. Minden című versében valódi szerelmét idézi, aki évekig életét követte: „Volt értelme, tagadhatatlan. / A költeménynek. / Hogy Évi megy, viszik a kökények.”. A versindítás után a költészetet éltető alapértékről, a látásról szól – a vízió elengedhetetlen jelenlétéről a teremtésben, a tűz is része ennek, az alkotás izzítója, a vers keletkezésének feltétele – ahogy Füst Milán is mondotta, és Király élője e misztériumnak. A vers zárlatában a költő az orosz irodalomra utal, szeretőt idéz: „Megy az asszony orosz regényben. / Még mindig remélem, rajta a fényem. / De ha nincs, bocsánat, nem szeretőm. / Menni kell, örökre, a hegytetőn.”. Király jártassága az orosz lírában, erdélyi irodalmunkban talán páratlan – nincs költő, aki egyéni legendakört teremtve, oly sok orosz költőt szólaltatna meg magyarul, mint ő, magára öltve jelmezüket; nemcsak kiváló ismerője az orosz nyelvnek és lírának, de átlényegítője és átköltője is, elegendő itt Szergej Jeszenyint és Anna Ahmatovát említeni. Az orosz líra klasszikus és kortárs költőit hangzáselemekkel, orosz költői retorikával idézi, s ami erény – a magyarított orosz hangulatvilág eleven e versekben. A Minden című vers zárlata az orosz költészet vonzásában eltöltött éveket is idézi, az elveszített szeretőt. A természet erőeloszlása szerint a hegytető a költészet Csomolungmája, ahol a költő a szerelem kötelékeit is elhagyhatja, a kozmikus ember, mint lény – ettől független, bár a társakkal való kötelék megteremtése és -tartása nélkülözhetetlen.

            Búcsúkeringő című versét orosz szerelmének, Tánya Szmirnovának ajánlja, e kedves nőalak korán belopódzott költészetébe, nem tudni, kitalált vagy valóságos múzsa, de a hozzá írott versek az utóbbit igazolják. E nő a költőt, az orosz líra szerelmesét átszellemítette egész életében, majdnem mindegyik Király-kötetben szerepel hozzá szóló költemény, Al. Nyezvanov tollából; az apokrif – és máig élő költőalany a seholban, nincsben létezik, és láthatatlanul sugallja az írandó verseket. A Búcsúkeringő címe jelzés is: a versmérték követi a zenei keringő ütemszerkezetét és ritmikai tagoltságát, egy verssor három triolettből épül fel, kilenc szótaggal. A vers középpontjában a tenger halálképzete van. Feltűnik a víz által elnyelt tengerészek alakja, végső búcsúvétel tőlük e vers. A hold képzete körben forogván is utal a zeneiségre, akár az örvénylő tenger. Emlékező látásmód érzékelhető itt is – a Király-líra alaphangvételéhez igazodó dallamban. A holtak látványának víziójában Király az orosz tengerészek döbbentő sorsát örökíti meg, azzal a szertartásos eszményőrző és -védő magatartással, mely mindig jelen volt Oroszországhoz kapcsolódó verseiben és világképében is: „halak zenéje jeges vízben / oroszhon-anyácska álmodik / hajnalonta zabszalma zizzen / számoljunk ezertől háromig” – szól, s elhagyja a sorkezdő iniciálékat, központozási jeleket – tágítva a vers jelentéskörét. Az emlékezés fotografikus élességű képei felülírják a tényrögzítő valóságot, a versben átlényegített értékké lesz a halott tengerészek emléke. Értük: „itt virágot lehet vízre vetni / s írni hozzájuk verseket” – ez meg is történik. A vers zárlatában egy lány alakja tűnik fel, aki álmodik, talán az elsüllyedt hajón életét vesztett kedveséről. A valóságérzékelés bentivé változik, a külső világ megszűnésével az érzékszervek is az álomhoz igazodnak, élesen hallszik a hang, érezhető a simogatás, s ez valóságosnak tűnik, de a jelenés – fölsejlése után – a nemlétbe zuhan: „zinocska fölriad még néha / beszédet érez simogatást / mikor is történt sok száz éve / jégmadár kiált suhog a sás” – zárul a vers. Eldöntetlen, hogy a költemény tér- és időbelisége igazítható-e kijelölhető ponthoz.

            Az induló verscíme alatt (A leveleskönyvből) mellékcím található, lehetséges, hogy hiteles jelzés ez, felfedetlen jelentéstér áll mögötte. A vers súlypontjában az elutazás ténye áll. Az ehhez kapcsolódó készülődés cselekvéssorának rögzítése után sejthető, hogy kulcsfontosságú a találkozás, mely az indulás végkifejlete lesz. Költői kérdőjelek által fokozódik versszakonként az előkészület, érzékletes leírással. A harmadik versszak közeledik a zárlat kifutópontjához, itt már vezeti a költő a versnyitány motívumaiból a központi gondolati ívet. Ez az ellentmondásos helyzeti feszültség mutatja, hogy a távolság apró halál, de a valódi kettős közösség felerősödik a magányban, az együttlét nélküli nyugtalanságban. Az emlékezés túlléphet a személyes találkozás hiányán, de talány, hogy megmaradt-e a múlt emlékeivel a távolságban élő, és most, találkozáskor a társ hű-e még. A Király-vers első versszaka a kötődést elidegeníthetetlenül vállalja: „Nahát akkor, most, ugyebár / minden végleg eldől. / Szóval mindörökre. / Vagyis találkozunk-e még.”. Előlegezett, közös időt mér a vers, de fordíthatatlant is, végletes ellentéthelyzet bénítja a psychét. A vers záró szakasza a találkozás kerülését sejteti, de a lázgörbe átlép rajta: „Egyre nehezebb, / dühítőbb, megfoghatatlanabb. / Mindjárt elbőgöd magad, / haragtól, szerelemtől. / (…) Maradnál. S indulsz.” – e kettősség a vers keletkezésének alapismérve talán; formai tökéletességével is hat a költemény, refrénesre komponált szerkezetével – akár egyetlen pont megváltoztatása széttörné.

Karácsony ünnepét idézi az Ó Idő. Karácsony című vers, itt is többletet kap az idő jelentésköre. Az óidő a világkezdet; a keresztény idő Jézus Krisztus születésétől mérhető. Az ünnep az öröklét ígérete a szentséggel élőben, és űr a hitetlenben, aki a szentség jelenéseit száműzöttként nem láthatja. Ő a semmiben lakozik, a vétket nem érzékeli, mert ő a bűn: „Kaszabolás a lehellet-ünnepen. / Emlék támad föl minden este. / Hitetlen vagy. Leszel, nem leszel?” A megalkuvást a sorstalanság, a tehetetlen létet követi a halál rettenete a Mindenség sarkán állókban – ellenvilágban élnek, melyet Király nincs-világnak is nevez több versében, melyhez elkerülhetetlenül társul a nem-lét fogalma mellett az értékvesztett ember bukása – és ebből nincs kiút – egész életét kíséri. A középpontban állókból valódi erők futnak a mindenség érzékelhető körei felé, mely által az akár veszélyt hozó kihívással is szembe tudnak nézni, még ha nem is győznek mindig, de a hitükből adódó tettérték beavatkozás a világsorsba – földi megváltás ez: életforma, amely a keresztény eszményhez igazodik – és itt nem csak ez a fő értékmérő, hanem az összhang önértékeink megtartásával. Ez enged közel a misztériumhoz, melyet a szenteste ünnepén Krisztus testesít meg, és amelyet így megélhetünk. A gyáván-bátrak két összeférhetetlen létminőség megtestesítői – lehetetlen számukra a megváltozás, mert a valódi ellenség nem a gyávaság, hanem az ál-bátorság, mely hiteltelen, s szétzilálhatja a valódi értékeken nyugvó világ rendjét. A költő szelleme elpusztíthatatlan – enélkül lehetetlen is a teremtés. A hitre nincs magyarázat, a kiválasztottság is adja – ez nem messianizmus, nem prófécia, nem is váteszség – ahogy az irodalomítészek is felülírni vélik, de mégis az – létezik, történelmi koronként változón, és hordozója is más mezben tér a földre – megfejthetetlen – s ha van lényege: az Egy – jelenés a lény, aki megáldatott és -veretett a teremtéssel. De a teremtő nyelvi jelenlét megtartása nem csak a költő szellemvilágával függ össze, hanem az esendő emberével is, aki felelős előlegbe kapott obulusaiért, és erőfeszítést hoz a teremtésért, mert „Nagy küzdelem az írás – vereség-hangulatú éjszakák, győzelmi indulóktól zengő reggelek eredménye a vers.” – ahogy Király írja. Az Ó. Idő. Karácsony című vers emlékezetes zárlatában Krisztus arca lebeg a hozzá a hit szentségében közeledők előtt, a tél hófúvásos éjszakáján, fehér gyertyafényben: „Végigsüvít rajtunk az orkán, / S nem tűnik előlünk az ő Csillagos Teste. // Ó idő. Fel! Le! Reggel! És este!” – szól a költő, utalva arra, hogy az ünnep szentsége nem csak egy napra szól, életen át követnünk kell, így maradhatunk meg reménységben.

Az íróház berendezése című vers a költő-lét adott életszakaszt záró összegzése: „Nincs panaszom: végig sorson, kerten, / bilincsbe magamat magam vertem.”. A béklyó a vállalt küldetés kötöttségét igazolja, de megvívott önharcából a költő győzve került ki. A vers megszólítottja a költő asszonya: „Valami vizekben éltem holtan. / Fölkavarodott vörös habokban. / Vagy csupán hajadnak éke voltam.”. A víz-motívum az élet különböző állomásait jelzi, ellehetetlenítő léthelyzeteire is vonatkoztathatjuk. A ház, a szoba, melyet leír, szeretteivel válik összhangot adóvá, lakhatóvá: „…berendezem a házam. / Veletek – mert különben fázom.” Számot vet a költő itt egész életével; íróháza tárgyait sorolja fel, mindegyikhez egyedi, egyszemélyes jelentés társul. Kötődik dolgozószobája tárgyaihoz, bár hangja tárgyilagos a lírai leltár készítésekor. Adott életszakaszt zár le itt, teremtvén akkor is, ha fanyar öniróniával írja felül hivatását: „Nem romboltam és nem alkottam.” – hangzik el a hűvösen közönyösnek tűnő kijelentés, állapotrajz ez; a költő mindig egyetlen verset ír – az utolsót és az elsőt – egyszerre. S hogy a versmondat igazságértéke viszonylagos, vagy költői helyzetjelentés csak, igazolja egy másik mondat: „S hol rejteznek még a megíratlan könyvek?!”. A teremtés folyamat, a halálig tart és – befejezhetetetlen. A vers végén felfüggesztődik az íróház létformához igazodó szerepe: „Elhagyom szóim – benéz a tél, látom. / Folytatom – egyszer – még – hátha – lesz karácsony. // Álnok gondolat az ünnepi lázban: / csak mezőm van, hegyem, nincsen íróházam.” Visszatér a karácsony motívuma e versében is, mint a várakozás, a szentség eljövetelének jelképe, de a verszárlatban a határtalan táj képzete jelenik meg – kilendülés ez a mérhetetlenbe. A mulandóságot jelképezi itt a szoba – s bár itt íródnak a versek, a teljességben jelöli ki helyét a költő, valójában a költészet léttere is ez.

Király életét végigkísérte a bölcsőhelyhez való ragaszkodás, amelyet végül kitágított, az Akasztóhegy, a Szénamező, a Virgó, az Endrebérce, már megnevezésükben is jelzik a történelmi hátteret, mely hozzájuk kapcsolódik. A költői egyetemesség nem kizárólag a nyelvi megformáltságban keresendő, hanem a helyi sajátosságokban is. Király költészete a tehetség, a nemzeti – itt erdélyi – egyedi stílusjegyek, a hagyománykövetés és -törés, és egyetemes műveltség által vált eredetivé.

Kortárs költészetszemléletünkben elterjedt, hogy csak a nyelv a mérvadó, megformáltságában, formai tökélyében egyetlen fokmérője a költőnek, s az üzenettől részben függetleníthető esztétikai szempontok által már megítélhető. De felvetődik a kérdés: A vers miről mit üzen? Királynál egyik sorsdöntő lírai szervezőelvvé nő ez, mintegy válaszként is értelmezhető, de a jelenkori ellenkérdés a költészetre vonatkozólag viszonylag más: A vers hogyan üzen? Királynál nem ez volt csak az elsődleges, hanem etikai üzenetének értéke, s az ebből eredő egységes költészet eszménye, mely – világtörténet – társulva a folyamatos kísérletező hajlammal, a hibátlan formakezeléssel, a döbbentően tömör költői nyelvvel; s ahogy Szilágyi Domokos írta – Az öreg költők nyelvezete kivívott egyszerűségében – színarany. Királynál ez a teremtésből adódó egységes világképpel társul – etika és esztétika szétválaszthatatlanul kapcsolódik össze költészetében. Élettörténet, családtörténet, kortörténet és -tünet együtt van jelen a Király-lírában.

Öregkorára visszatért szülőhelyére, és ez is igazolja Király pontos önazonosságtudatát, változatlanul hű magatartását a szülőföldhöz, mely által költészete erőt nyert az élettények verstémát adó sokrétűségével. Tu Fu című kétsorosa erőterében – melyet sokan a kínai költő alkotásának ítéltek – tévesen, a születés után az öregség kapujában lévő költő van, önértelmezés is e szösszenet: „álomban lassan átmentem a kerten / megszülettem és megöregedtem”. A kétsoros vers jelentése az élet körkörösségére utal, a felnövekvő gyermek végigmegy a kerten – az életen – az öregségig. Király László jelenleg Sóváradon él, hetvenéves, és konokul teremt. A kör nem zárult be, s Király a ciklikusság híve: ahonnan elindult – oda tért vissza más alakban.

Világköltészeti állomásai vannak lírájának, de érvényes marad a költő alapállása, a személyes múlt idézése újabb köteteiben is, élethelyzetek rögzítéseként, tényekként is, amelyeket, a korszak, amelyben élt – rámért, de soha nem tudta legyőzni benne a költőt. A fenyegetettség, amely korai gyermekkorától kísérte az életét, nem tudta érvényteleníteni első verse mondatát, melyben megállapítja – A gyermekkor el nem hagy soha. S így Zalán Tibor hajdani megállapítása, hogy – mi kényszerülünk elhagyni a gyermekkort – érvénytelen, ezt a Készülődés Pazsgába című, legutóbbi, 2013-as Király-kötet is igazolja. Faludy György állította, hogy a valódi költő élete végéig hű marad gyermekkori álmaihoz – életvonala egyenes a kezdettől a végső életpillanatig. Kőrösi Csoma Sándor élete ezt mutatja, a Királyé is – és ez elegendő érv értékelésre, de – végül: követésre hív. Király László költészetének útján ismeretlen vidékek vannak még, melyeket ő tud és fog bejárni egyedül, mert: a teremtés végtelenül magányos állapot – ahogy Kovács András Ferenc írta. Magányos csúcs, de az út az örökléthez vezet, melyből a költő, aki egyenlő a világegyetem szellemével, kiszakíttatott és küldetés adatott neki, itt, a glóbuszon. Kiszabadulván egyszer a földi lét kötelékeiből, a test kényszerét odahagyván, csak egy verset ír örökre majd a költő, melyet még – remélhetőleg sokáig – itt – a földgolyón –teremt meg, a költészet csodatevései által, figyelve a hangra, melyet beint az a láthatatlan karmester.