Cseresznye Gábor
Egyetlen pont körül, avagy „acélgömbfelület e narratíva"
Mogyorósi László: A szerelem valami más
Napjaink szépírói egyre gyakrabban, már-már törvényszerűen használják a szövegközöttiség eszközeit úgy, mint a reneszánsz költők (vagy éppen a német felvilágosodás és romantika költői), akik az antikvitás irodalmának formai vagy tartalmi idézése révén bizonyították poeta doctus, tanult, tudós költő voltukat. Korunk szerzői is az irodalmi idézés segítségével próbálnak sajátos aktualitást és önkifejező erőt adni szövegeiknek.
Ennek a kapcsolatteremtő eljárásnak a jegyében született meg Mogyorósi László A szerelem valami más c. harmadik kötete is. A versek meghatározó vonása a szövegközöttiségnek egy divatos válfaja, amit Gérard Genette általános intertextualitásként nevez meg[1]. Mogyorósinál ezen belül is egy sajátos változattal találkozunk, a főként hangalakzatokkal létrehozott célzásszerű és jelöletlen idézetekkel. Ezt az alluzív írástechnikát tekintem a kötet három kohézióforrása közül az elsőnek. A második a próteuszi szereplíra állandó jelenléte, melynek két fontos figurája Pygmalion és Henri de Toulouse-Lautrec. A harmadik és talán legjelentősebb kohézióforrást a téma meglepő egységességében látom. Mogyorósi egész kötetét (és talán nem túlzás azt állítani, hogy minden eddigi írását) egyetlen kérdés megválaszolásának szentelte. Az esszenciálisan szép és a szerző hús-vér lényéhez tartozó vágy között tapasztalt áthidalhatatlan szakadék jelenti azt az „acélgömbfelületet", amivel a szövegek lírai énje folyamatosan szembesül; és ugyanez a távolság készteti az alkotót arra, hogy újra és újra elátkozott Sziszüphoszként ismét megpróbálkozzon a két szféra közötti kapcsolatteremtéssel, viszonyuk kielégítő megválaszolásával. A kötet verseiben egyre jobban kirajzolódik a keserű felismerés, hogy a testek távolsága által létrejött vágy egyáltalán nem azonos a szerelemmel, mert A szerelem valami más, amit talán csak önmagában találhat meg a művész.
A versek első, ha talán nem is legfontosabb kohéziós jellemzőjeként neveztem meg az intertextualitást. Ennek szemléltetésére a kötet második ciklusának Testi kérdés c. szövege a legalkalmasabb. A szó eleji hangbetoldással, vagyis protézissel létrejött cím Babits Mihály közismert versét, az Esti kérdést idézi emlékezetünkben. Az irodalmi kapcsolatteremtés különböző szinteken valósul meg, így megjelenik a hangalakzatok rokonságában, közös utalásokban és metaforológiában is. Mindkettőjüknél megszemélyesítés alapját adja a Danaidákra való utalás. Mogyorósinál megjelenik az önidézés eszköze is, amivel radikális kohéziót teremt saját írásain belül és szellemesen utal előző kötetére. A szerző második kötetének (Ingajárat a valóságba) borítóján Botticelli Vénusz születése c. festménye látható, a Testi kérdésben pedig a következőket olvashatjuk: „...a nádasból/kilépő Vénusz.//A kézfogását mint távolságot megkapod,". Az idézett részbe belecsendül József Attila Altató c. verse, viszont tisztán megjelenik benne az önmegértés és önértékelés lehetősége is. Az előző kötet gondolatvilága, finom szentimentalizmusa már csak mint távolság érzékelhető, ahogyan szintén a távolság a legjellemzőbb tulajdonság a szerző világgal való viszonyában is.
Mogyorósi fölényes technikai tudással felhasznál minden lehetőséget arra, hogy folyamatosan allúziókkal szembesítse olvasóját, ezek közül a látványos megoldások közül bemutatnék még néhányat. A szintaktikai szerkezet variációjából alkot elmés Petőfi parafrázist: „szemében azért a víz azúr", az idősíkok eltolásával Juhász Gyula híres versén kívül bennem Pilinszky A szerelem sivataga c. művét is felidézte: „Milyen volt szőkesége,/nem tudom még,"; „Sosem felejtem, nyár van." A szerző az írásképet is felhasználja a szöveg intertextuális nyitottságának fokozásához, amikor ezt írja: „féltett föld, óriási!, dayka,". Itt természetesen a magyar felvilágosodás fontos költőjére, Dayka Gáborra kell gondolnunk, akinek szépírói és fordítói érdemeit Kazinczy és Csokonai is elismerte. Az idézett rész szoros kapcsolatban áll Babits versével, amit inverziószerűen visszahív tudatunkba: „sima bársonytakaró,/melyet terít egy óriási dajka,/a féltett földet lassan eltakarja".
Látható tehát, hogy Mogyorósi minden nyelvi és kevésbé nyelvi lehetőséget felhasznál arra, hogy munkáját teljesen nyitottá, a lírai ént pedig felismerhetetlenné tegye az idegen hangok, vendégszavak, vendégsorok hullámzásában.
A kötet második szervező erejű jellemzőjeként a próteuszi alakváltozást már említettem korábban. A költői identitásalkotás és -elfedés lehetősége korunk népszerű eszköze. Mogyorósi is ügyesen használja fel, kötetében kétféle önmetaforát választ magának, az egyik Kyprosz legendás királya, Pygmalion, a másik pedig előbbinek bizarr ellenpontja, a késő XIX. század párizsi éjszakáinak grófja, krónikása és művésze, Henri de Toulouse-Lautrec. Jobban hasonlítanak egymásra, mint azt az első pillanatban gondolnánk, mindketten képzőművészek és mindketten a szépség koldusai. Kizárólag a szépséggel kapcsolatos modalitásuk állítja őket szembe egymással, míg előbbi az esszenciális szépség keresése közben lobban szerelemre, utóbbi épp a szépség fizikai valóságától és a szerelemtől fordul el, amikor cinikusan és gúnyosan kezdi ábrázolni a környezetében élő nőket.
Pygmailon minden alkotó, teremtő ember előképe lehetne, ő a távolság figurája, a távolságé, ami az ideák, a lélek és a test között van, és amit csak egy isten közbenjárásával lehet áthidalni (Algoritmus, Asztaloslegény nótája, Pastoral, Bináris szerelem, MMVII). A csalódással és lemondással színezett pygmalioni modalitás a Mielőtt Sziszüphosz újra elindul felfelé c. versben jut el tetőpontjára és folyik át a cinikus plakátfestő hangjába. Saját megítélésem szerint kettejük modalitása itt mosódik össze: „egy oszlopnak támaszkodva állsz,/mint szobor vagy prostituált" illetve: „ahol egy vörös hajú prostituált/szoborrá szépül". Ebben a szövegben végül egyesül a két végpont, a múzsa és a prostituált, a márvány és a hús. Mindez joggal juttatja eszünkbe Ady Endre Az én mennyasszonyom c. versét, ezt a párhuzamot erősíti a szövegben található parafrázis is, ami A vár fehér asszonya c. versével kapcsolja össze Mogyorósi munkáját. Ady a következő önszimbólummal él: „A lelkem ódon, babonás vár", amit Mogyorósi így épít be versébe: „testemnek/súlya van csak, egyébként/értéktelen bazalttömb/a szorongás tárnáiból,/ódon, babonás vár falába építendő,". Ady Endre soraiban sokkal több az életerő, Ady Endre képes a nőben egyszerre látni a múzsát és az utcalányt, Mogyorósi az egész kicsi részeként ábrázolja önmagát és képtelen megtalálni a két végpont egyesítésének lehetőségét. Számára a helyzet megoldhatatlan, az elkeseredettség és a hiány azonban újra és újra megoldásra, munkára kényszeríti, akárcsak Sziszüphoszt az Alvilág bírái.
Mogyorósi László harmadik kötetében a lírai önértelmezés másik figurája, a testetlenségtől a megtestesülés irányába haladó Pygmalion ellenpólusa Toulouse-Lautrec. A párizsi bohém gróf legfontosabb kötetbeli tulajdonsága szintén a távolság, avagy távolságtartás. Leginkább leveleket ír, legfeljebb valamely litográfiája alá ír néhány versszerű sort, de személyesen semmiképpen sincsen jelen. Írásainak tárgyát a biztonságos távolból szólítja meg. Nem igazán kezdeményez párbeszédet, sokkal inkább monologizál. Soraiban, szövegeiben sok az önirónia, talán pont ezért nem kímél másokat sem. Rútságával kérkedik, és többször többféleképpen beszél kezeiről („manókezem", „gnóm-kezem"), amikkel gyakorlatilag a szépséget festi meg. Így a Toulouse-Lautrec kezeivel megjelenített világ is torz, esztétikai rendje fordított. Lautrec Monfa hamiskásan azt állítja, ő bizony nem találja szépnek modelljeit, ő karikatúrákban akarja visszaadni azt, ahogyan a világ őt magát látja („A világ torz, s éhes a torzra,"), a plakátokon szeretné a szépséget is eltorzítani. Ennek a viselkedésnek a mozgatója pedig ismét nem más, mint a távolság. Toulouse-Lautrec már első levelében (Toulouse-Lautrec válaszlevelei Yvette Gilbert-nek) nyíltan megvallja, hogy igazán azért rút számára a környezetében élő nők szépsége, mert nem szerezheti meg őket, nem kerülhet velük kapcsolatba, nem oldódhat fel a (testileg) szépben: „Hogy lenne szép, mit el nem érek?". És ezzel a mondattal vissza is tértünk a kötet meghatározó nézőpontjához, a távolság optikájához, az egyetlen pontból szemlélődő, az egyetlen ponthoz kötött, feszült, vágyaktól teli és elkeseredett lírai én acélgömbfelületéhez, amit szüntelen megpróbál feltörni, sziszüphoszi végzetszerűséggel.
A kötet harmadik kohéziós forrását a már részletesen tárgyalt tematikai egység, egyhangúság adja. Egyetlen aspektusa maradt még érintetlenül, ami A Pygmalion-lobbi c. ciklusban bontakozik ki igazán. Mogyorósi a testeket elválasztó bináris világot nevezi meg reményvesztettségének okaként. A lírai én a következő versekben Bináris szerelem, MMVII., IWIW-elégia, Daloskönyv-apokrifek, Az e-mail-keresztség Pygmalion virtuális műhelyeként ábrázolja az embereket elszemélytelenítő internetet, ahol a vágy alkotómunkájából megszületik valaki, akit senki nem képes életre kelteni. Legfeljebb életben tartani és tovább formálni lehet a fantázia világában. És az is bizonyos, a bináris médiumon keresztül érintkező emberek érzelmi viszonya nem a szerelem, a szerelem - Mogyorósi szerint is - valami más. Ezt igazolja a kötet utolsó ciklusában kibontakozó epikus szál is, egy interneten szövődő szeretői viszony története. A ritka és "kijózanító" találkák jellege szintén jellemző a szerző előző kötetében megjelenő férfiszerepre, egy többé-kevésbé mellőzött ember távolságtartó szemlélődése ez, aki önkínzó kíváncsisággal figyeli, áhítja a mások által birtokba vett szépséget.
Ha Mogyorósi László harmadik kötetétnek legfontosabb vonását szeretném megragadni, akkor mindenképpen a távolságot tudnám hangsúlyozni, azt a távolságot, ami közte és az esztétikai értelemben vett tiszta szépség között van. Ez a távolság pedig nem más, mint az acélgömbfelület, a szerző szövegei révén láthatóvá váló probléma és kérdés, amit a lírai én a tehetetlen szemlélődés pozíciójából sosem oldhat meg, sosem válaszolhat meg kielégítően.
Ha Mogyorósi László harmadik kötetének legfontosabb hozadékát kellene megfogalmaznom, akkor Toulouse-Lautrec fenotípusát említeném. Az általa képviselt modalitás mindenképpen új hang, új perspektíva a gyarapodó lírai életműben, akivel biztosan nem tudunk gyorsan azonosulni, de aki mindenképpen új lendületet ad a szépségkeresés dialektikájának, aki rezonőrként került a kötet színpadára, hogy felhívja a figyelmünket a szépség eddig nem ismert természetére, és kíváncsivá tesz minket a történet folytatására. Vajon hogyan folytatódik majd Henri de Toulouse-Lautrec Monfa és a mitikus Pygmalion király párbeszéde?
[1] Genette, Gérard 1996. Transztextualitás. Helikon, 1-2. 82-90.
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
