Darvasi Ferenc
Déjà vu
Krasznahorkai László: Az utolsó farkas
Némileg váratlanul jelent meg Krasznahorkai László új könyve, Az utolsó farkas. Nem csak azért mondom ezt, mert nem kapott különösebb beharangozást, reklámot. És még csak nem is feltétlenül azért, mert alig egy év telt el azóta, hogy a Seiobo járt odalent kijött a nyomdából. Különös, bár nem példa nélküli, hogy a(z új, mellesleg rendkívül szép, bordó vászonkötésű) kiadványon se fülszöveg, se bármilyen más ajánló nem található. A legmeglepőbb azonban az, hogy mindössze hetvenoldalnyi szöveg van a két tábla közé kötve, egyetlen elbeszélés, egyetlen hatalmas, de könnyen olvasható, tipikus, precíz, finom Krasznahorkai-mondat. 70 oldal, de igazából maximum ennek a fele, ha normál méretekben (12-es betűméretben, másfeles sortávban, hagyományos margónagyságban) gondolkodunk. A Magvetőnél megjelent mű ugyanis egy parányi zsebkönyv. Lemértem, pontosan 18,5*11,5 centiméter nagyságú. Egy ilyen „terméket", egyetlen, nem is valami hosszú elbeszélést önmagában két okból lehet érdemes kiadni. Az első, pozitívabb verzió: olyannyira zseniális a történet, hogy megérdemli az önálló nyomtatást. A második, negatívabb: a marketingszempont, a piaci haszon. Elemzésemben igyekszem annak is a végére járni, esetünkben melyik változat tűnik érvényesnek.
Az utolsó farkas történetét egyes szám harmadik személyű, külső narrátor meséli el. A sztori két fő alakja az egyszerűen csak 'Stammgast'-nak (~törzsvendég) hívott német és a José Miguel névre hallgató spanyol férfi. Előbbi Berlinben él[1]. Gyakorlatilag minden napja ugyanúgy, pokoli egyhangúságban telik el. Délelőttönként bemegy a Sparschwein nevű kocsmába, megiszik egy-két üveggel a legolcsóbb sörből, és közben monotonul mondja a magáét a magyar származású alkalmazottnak. Aztán tesz egy kört a Hauptstrassén, melyet szörnyű környéknek gondol. Amolyan kiugrott filozófus ő, egykori egyetemi tanár - aki már csak árnyéka önmagának. Lektorkodásból él, depressziós. Gyakorlatilag mindenkivel megszakította a kapcsolatot, a kocsmában is inkább csak monologizál, magának beszél, „a magyar" nemigen figyel rá. Nem látja értelmét a filozófiának sem, a „nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt" (18.), „többé már lehetetlen a gondolkozás, (...) nincs benne kaland és nincs benne tét, (...) nincs mélysége, és nincs magaslata sem" (18.). Végkövetkeztetése pedig az, hogy a filozófia „nincs már, nem létezik, csak olyan, mintha volna" (18.).
Ha valakit ez után a déjà vu-érzés keríti hatalmába, az nem meglepő. Ez a Krasznahorkai-könyv (is) valahol az előzőek újraírása. Rengeteg tematikus, motivikus analógiát fedezhetünk fel, a nyelvhasználat ismerősségéről nem is beszélve. Magányos, az emberekkel szinte mindenféle kapcsolatot megszakító hős a Sátántangó Doktora, Az ellenállás melankóliája Eszter ura is. De a városi és a természeti környezet leírása[2] szintén korábbi Krasznahorkai-munkákra emlékeztet. Maguk az emberek is hasonlóképp' kiábrándítóak[3]. Újra a naturalista képek és a fantasztikum jelentik a két szélsőséget, ellenpólust a textusban. Az alapszituáció is nagyon ismerős: a kocsmában magyarázó félkegyelmű Stammgast, akire igazából senki nem figyel, lehetne Az ellenállás melankóliája Valuskája, vagy a Megjött Ézsaiás, valamint a Háború és háború Korimja. A tolmács prototípusa meg a Rombolásból jön.
De vissza a történethez, melyben napjainak reménytelen ismétlődéséből - átmenetileg ugyan, de - kiszakad a törzsvendég. Méghozzá úgy, hogy egy alapítvány meghívja őt Extremadurába, hogy töltsön ott egy-két hetet, és mintegy „cserébe" írjon valamit a spanyol tartományról. Ő pedig némi habozás után elfogadja az invitálást, utazik. Aztán ezt a kint tartózkodását mondja el visszatérve Berlinbe „a magyar"-nak (a kocsma adja a történet keretét) - a két helyszín és időpont közt folyamatosan és zökkenőmentesen ingázik a szöveg.
Multikulturális világba csöppenünk rögtön az elején. A Hauptstrasse környékén leginkább törökök élnek, de mellettük németet, magyart is találunk. Extremadurában pedig arabok is laknak. A spanyolokkal se nem spanyolul, se nem németül, hanem egy harmadik, közvetítő nyelven, angolul kommunikál a filozófus. Multikulturális ugyan ez a világ, de a nyelvek különbözősége miatt, a fordítás révén és a megfelelő nyelvismeret híján nem minden tudás válik közössé, akad, ami nem megosztható az „idegennel". A közvetítettség által több ízben is távolság keletkezik a szereplők közt. És van, hogy a legfontosabb dolgok nem lefordíthatók. Vagy szavakkal eleve ki sem fejezhetők. Esetleg nem érdemes kimondani őket, mert csak veszítenének erejükből. Extremadura hamar megtetszik a filozófusnak. A múlt és az idegen kultúrák felé forduló romantika toposzaival jellemzi a tartományt. Az ottani életet és embereket romlatlannak, „civilizáció előttinek" tartja[4]. A romantikából vett gesztust megtoldja a romantika utáni keserű tapasztalat: ezt a civilizáció előtti vidéket előbb-utóbb tönkre fogja tenni a külső világ generálta változás[5].
Miközben Spanyolországban tartózkodik a német férfi, attól fél, hogy nem fogja tudni teljesíteni az alapítvány kérését, és nem ír majd semmit a tartományról. Aztán beleakad a farkasok történetébe, és a könyv tulajdonképpeni másik főhősébe, José Miguelbe. Akinek történetesen vadőr a foglalkozása. Erről a Krasznahorkai-életműben jártasaknak rögtön beugorhat a Kegyelmi viszonyok novelláskötet, és abból az egyik novella. Mégpedig a Herman, a vadőr, melyről egyébként Angyalosi Gergely joggal mondta: „[j]ómagam a ... századunk [a XX. század] egyik legszebb magyar elbeszéléseként tartom számon"[6]. Herman elvállalja, hogy csapdákat állít a remetei erdőben az elszaporodott dúvadállomány lecsökkentése érdekében. A dúvadak már a környező vadászterületeket és tanyákat is veszélyeztették. Herman kiváló szakember, csapdái két év alatt rengeteg „kártékony" állat vesztét okozzák. Ő azonban elbizonytalanodik tevékenységének jogosságában. Odáig jut, hogy tévedett, mert a világot képtelenség kártékonyra és hasznosra felosztani. Innentől új célt tűz ki magának. Kiköltözik az erdőbe, valósággal átváltozik[7], „átáll" az állatok oldalára. Eztán az embereknek állít csapdákat. De rá kell jönnie, hogy ismét hibázott és bűnt követett el. „Talán mindkét ízben a rossz, vagyis az összevisszaság szolgálatában cselekedett, s ahelyett, hogy visszaállította volna a >>hiányzó rendet<<, netán épp maga kezdett teljes szétzilálásához..."[8]. Ennek felfedezésekor, „megvilágosodásakor" megtébolyul.
Az új elbeszélésben José Miguel meséli el a német férfinek, hogyan irtották ki a környéken az utolsó farkasokat. José Miguel felettébb természetközeli ember, „mindenki tudta róla, hogy a keselyűkhöz őt különleges kapcsolat fűzi, értette, mit mondanak, mit akarnak, mit éreznek, és azok is értették őt" (49.). Története szerint már az első hét farkassal is lassan végeztek, de a maradék kettő végképp feladta a leckét a vadászoknak. Bár nincs kimondva a történetben, de az elbeszélés logikája megengedi a feltételezést, hogy ő segített az állatoknak a menekülésben, rejtőzködésben. Igaz, azt gondolja, hogy „a farkasokban csodálatos jellem dolgozik" (56.), s hogy „bennük (...) sohasem csalódott" (56.), sőt, „az állatok szeretete az egyetlen szeretet, amelyben az ember sohasem csalódik" (57.), mégis: kevésbé radikális, mint Herman. Megkönnyezi az állatok halálát, de tulajdonképpen nem fordul szembe (legfeljebb titkon és kevésbé élesen) a fennálló renddel, világszemlélettel, elfogadja annak szabályait. A többi ember létszemlélete nagyon is hagyományos, szerintük „minden ember, hacsak nem bolonddal állnak szemben, a farkas ellen van, mert el sem tudták másképp képzelni, hogy farkas és ember, azok ellenségek, így volt ez évszázadok, vagy évezredek óta" (61.), és a farkasoknak segítő személyt - tehát aki nem csak az emberek érdekét nézi - „elvetemült gonosztevő"-nek (62.) titulálják.
A könyv címe[9] - természetesen a konkrét értelmén túl - a spanyol férfira is vonatkozhat. De a németre is, akire használja is ezt a kifejezést „a magyar"[10]. De átvitt értelemben mindenre, ami kívül van a világon, így Extremadurára is. Helyenként önironikus gesztusok és komikus szituációk is színezik az elbeszélést, de az alaptónus tragikus. Az olvasó nyugtalanul távozhat a felkavaró történetet feldolgozó könyvből; akár a német férfi, aki nem tudván beletörődni, hogy a farkasokról szóló história tragédiába fut ki, „napról-napra folyton újraírja a fejében José Miguel történetét" (69.) - de a (fikció szerint) a várt szöveget továbbra sem adta le az alapítványnak.
De az olvasó más miatt is nyugtalankodhat. A kritikám elején említettem, hogy egy ilyen rövid elbeszélést vagy a munka kivételes minősége vagy marketingszempontok miatt adnak ki önállóan. Nos, a szöveget elolvasva sajnos az utóbbi verzió tűnik valószínűbbnek. Nem mintha Az utolsó farkas sikerületlen elbeszélés lenne. Erről szó sincsen. Mindenféle kontextus nélkül szemlélve élvezetes, hatásos olvasmány. Mégis hagy maga után hiányérzetet. Aki először találkozik most Krasznahorkai-szöveggel, az nyilván elégedett vele - aki viszont ismeri az életművet, az nem. Éspedig azért, mert a szerző ugyanazokat az egyébként már tökélyre fejlesztett írói eszközeit vonultatja fel itt, mint korábbi munkáiban, így a befogadás során nem éri meglepetés az olvasót: éppen azt kapja, amit korábban, már többször is. Ez az elbeszélés bizony gond nélkül beilleszthető lett volna a Seiobo-kötetbe, mind tematikáját és motívumait (utazás, mint kizökkenés a megszokottból; a hétköznapi emberek és valóság sivársága; a kiemelkedés a sivárságból valamilyen különleges élmény, különleges ember hatására), mind nyelvhasználatát, az élőbeszédszerű, ám retorizált, halmozásokból, ismétlésekből és többnyire mellérendelésekből építkező szövegalakítást, mind pesszimista, apokaliptikus, nosztalgikus világszemléletét tekintve.
Egyelőre nem látni, hogy haladna valamerre, bármiféle új cél irányába ez az epikus világ. Mintha inkább statikussá, merevvé vált volna. Nem én teszem fel először a kérdést: érdemes-e, lehet-e, illetve meddig lehet ugyanazokra a motívumokra építeni, mekkora teherbírású egy történet, hányszor lehet majdhogynem analóg módon újramesélni[11]. Mint ahogy az is kérdéses, hogy minden esetben a hosszúmondatok-e a legalkalmasabbak a mondandó közlésére. Tény, hogy Krasznahorkai nyelvhasználata - Az utolsó farkast csak önmagában, mindenféle kontextus nélkül nézve - most is zseniális, gördülékeny, de - a többi munkáját is figyelembe véve - kissé már kiszámítható. Persze, lehetne azt mondani, ez a nyelvezet a szerző írói védjegye. Igen ám, de előbb-utóbb ez könnyen manírrá, külsődlegessé válhat. Nem beszélve arról: ha elfogadjuk, hogy egy szöveg beszédmódjának tükröznie kellene a narrátor és \ vagy a hőse megkonstruált személyiségét, akkor lehetetlenség, hogy minden egyes elbeszélés ugyanazon a hangon szólaljon meg. Egyetlen példát említve: egy egyszerű embert (és most nem Az utolsó farkas két főhőséről van szó) hajszálpontos, logikus hosszúmondatokban ábrázolni eléggé ellentmondást keltő. A kitartóbb, türelmesebb Krasznahorkai-olvasók közé sorolom magam, de mára nekem is problematikussá vált a szerző önismétlése. És talán az író számára is nagyobb tétje, bár persze ezzel együtt nagyobb kockázata lenne új utakat keresni.
[1] Bár óhatatlanul is analógiákat vélhetünk felfedezni olvasás közben Krasznahorkai és a főszereplője közt, azért ez az elbeszélés jóval kevéssé közelíti egymáshoz a szerzői-, a narrátori- és szereplői-én(eke)t, mint például Az urgai fogoly vagy a Rombolás és bánat az Ég alatt.
[2] Berlinben „bádogszürke volt az ég" (8.), s „a járda iszonyatosan mocskos" (8.). (K.L. : Az utolsó farkas. Magvető. Bp. 2009.) Vö.: a Rombolás és bánat kezdő képével, amikor „nyomorult, büdös és mocskos utcáknak" vág neki a busz a „barnának és szürkének...a lassan gyilkoló változatában" pompázó égbolt alatt (7.). (K.L. : Rombolás és bánat az Ég alatt. Magvető. Bp. 2004)
[3] „állandóan köptek, akár fiatal, akár öreg, mindenki állandóan köpött" (6.), „a kapubejárókban is gyakran ott csillogott a még az éjjel odafagyott hányadék" (7.) (K.L. : Az utolsó farkas). Vö.: a Rombolás és bánat „nyomorult, büdös, mocskos" embereivel (7.).
[4] „Extremadurának különleges varázsa van (...) a természet...csodálatos" (31.), „ezek ott egyszerűen jó emberek voltak..." (32.), „a tartomány „kívül van a világon, még odakívül..., ezért volt minden olyan csodálatos a természettől az emberekig" (33.)
[5] „mert elkárhozik minden, a természete és az emberei is ennek az Extremadurának" (33.)
[6] ANGYALOSI Gergely: Egy metafizikus prózaíró = Alföld 1999. 3. 39.
[7] Vö.: 'herma' szó jelentésével
[8] ANGYALOSI: Uo.
[9] A könyv címével párhuzamba állítható, hogy Herman önmagát utolsó mohikánnak nevezi: „...a hozzáértők benne [Hermanban] a csapdázás egyedülálló művészét tisztelik, aki - mint keserű iróniával maga Herman is több ízben megjegyezte - amolyan >>utolsó mohikánként<< őrzi még egy ősi mesterség ragyogó, ám lassan örökre homályba tűnő titkait." (K.L.: Herman, a vadőr = K.L.: Kegyelmi viszonyok. Q.E.D. Kiadó. 1997. 38-39. )
[10] „...azt morogta maga elé magyarul, hogy mondjad csak, te utolsó farkas, mondjad, én hallgatom..." (68.)
[11] Ezek a felvetések újra és újra megfogalmazódnak a Krasznahorkai-életmű kapcsán. Először Az ellenállás melankóliája megjelenése után merültek fel. Katona Gergely az elemzésében úgy beszél már a szerző második, 1989-es nagyprózájáról is, mint ami egy „másodlagos" változata, „megkettőződése", „hamis másolata", „utánzata" a Sátántangónak, egy azon élősködő, „parazita" regény; lásd: KATONA Gergely: Destrukció elméletben és gyakorlatban. Menippea, példázat és öntükrözés Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényében = Protestáns Szemle 1998. 1. 26-47. = Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Szerk. BEDNANICS Gábor, BENGI László, KULCSÁR SZABÓ Ernő, SZEGEDY-MASZÁK Mihály. Osiris. Bp. 2000. 198-217. De a jelenség azóta is foglalkoztatja a szakembereket. Kritikám megszületése után, de még a korrektúrázás előtt jelent meg az Alföldben egy alapos elemzés, mely a Seiobo járt odalent kapcsán szól az önismétlés problematikájáról, lásd: BARANYÁK Csaba: Szerző, mű és...? = Alföld 2009. 11. 102-107.
Megjelent a Bárka 2010/1-es számában
