Fekete J. Jószef
„Észak-Délvidéken"
Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél. Palatinus, Bp., 2008, 560 o., 2900 Ft

 

 

Hosszú ideig úgy tűnt, hogy vajdasági származású szerző Gion Nándor után már nem ír emberöltőkön átívelő történelmi regényt. Az 1973-ban indult, és majd csak 2002-ben lezáruló Gion-tetralógia, a Latroknak is játszott nyomán megtorpanni látszott a nagy ívű, a történelmi múltat a jelenben értelmező műveket létrehozó szándék és kedv, amit talán azzal magyarázhatunk, hogy az egykori Jugoszláviából Szerbiára zsugorodó országban a múlt század nyolcvanas éveinek végétől annyira felpörögtek az események, hogy az íróknak arra se igen adódott lehetőségük, hogy a történő történelemként megélt jelent művészi eszközökkel reagálják le, nem hogy a múlt titkai és elfeledett gyönyörei közt bóklásszanak. Az új „vajdasági" történelmi regényt, és itt nem árt a „történelmi" jelzőt is idézőjelek közé tenni, nem is Újvidéken írta meg az egyébként ott született Balázs Attila, hanem Budapesten, a szülővárosához nosztalgikusan és írásaiban egyaránt ragaszkodó szerző, aki éppen a történelmet alakító napi történések miatt települt át a tartományi székvárosból a magyar fővárosba.

A Kinek Észak, kinek Dél című, vagy a világ kicsiben alcímű, hatodfélszáz oldalas regény nem emberöltőket, nem csak századokat fog át, hanem ezredévek felett ível, hogy mindazt egybeláttassa, ami egykoron a mai Újvidék és Pétervárad vonzáskörében történt. A mű sajátos, korokat és történéseket egymásba csúsztató és egybenlátó elbeszélői technikája nyomán egyszerre olvashatjuk történelmi és városregényként, de vallomásregényként is ezt a lendületes monológot, vagy ha úgy tetszik, én-elbeszélést, mert voltaképpen egyik sem igazán, de egyszerre mindegyik.

A történelmi regény[1], mint a regényműfajok egyik legkomplexebb módozata, alapkérdésként veti fel az elbeszélő pozícióját és beszédmódját. Balázs Attila a leginkább hitelesnek tűnő, az események fölött álló, összegző, kompiláló elbeszélői alapállást választotta, ő a „minden idők rejtőzködő, mégiscsak hazahúzó, mások szövegeiben törökül portyázó, bizonyos értelemben maga is suszter[2] krónikása", az idő szenvedő alanya és egyben megszállott krónikása, ő a mesemondó szikla, aki magába rétegezte a korok üledékét, és a rétegeket egymásról hámozva beszéli el a korok történetét, ami során a hitelesség tekintetében nem mindig a „kétségtelenül így történt" állítása, hanem az „így is történhetett" lehetőségének vállalása tükröződik:

Íme, szertelen jókedvemben, csaknem híven és benne hívőn mesélem én is, holott a tudomány igazsága ezen a ponton más lehet. A történelemtudományé mindenképp, de kit izgat? Ha egyszer oly didergetőn szép. (48-49.)

A „krónikás" egyetlen tekintetbe vonja a különböző időket és eltérő helyszíneket, egymás mellé kerülnek a középkortól és a XXI. századig terjedő idősáv nevesített, kétségtelenül valóságos történelmi háttérrel bíró figurái és a mindennapok kisemberei. Egymásra rakodó történeteik az elbeszélés minden rését kitöltik az előadás gördülékenysége és az olvasó szórakoztatása érdekében:

... lehet, hogy kockázatos egy mozdulattal összerántani az idő rulettasztalán ennyire távol eső dolgokat, meglepett személyeket, dédelgetett zsetonjaikat, ámbátor szórakoztató tud lenni az ilyesmi. (39.)

Ha a három részre tagolt regény (Duna partján Gibraltár; Duna partján Athén; Boldogok hajója) elbeszélője a mesemondó szikla, akkor Pétervárad az emlékező diorit, a „kő-memoriter", ami időtlen időktől fogva „ott állt a bolygó népek útja mellett, különféle - teszem hozzá: tűnő - uradalmak és birodalmak határmezsgyéjén, a barbár világ és a római világ érintkezési pontján, később a feszület és a félhold ütköző sávjában, illetve egyéb frontok kereszttüzében"[3], a szerző sok vért látott Vajdaságában. A népek mozgásának és kultúrák találkozásának metszéspontján, ami északról tekintve a Balkán nyúlványa, délről nézve viszont Nyugat-Európa legközelebbi kapuja: kinek Észak, kinek Dél.

A civilizációk, kultúrák háborúkba torkolló egymásnak feszülését, az emberi sorsok kénytelen, szükségszerű egybefonódását felfejtő elbeszélő saját meglátása szerint nem mindentudó, de feltűnően igyekvő, duzzasztja is a szöveget rendesen, nem vonul háttérbe egy pillanatra sem, nem hagyja magára az olvasót az elbeszéléssel, minduntalan emlékezteti jelenlétére, autopoetikus és önreflexív szólama az idősíkok egymásba csúsztatását műteremtő elvként kezeli, a személyes érintettség - újvidékiség - mellett szakmai kérdéseket is tematizál. A történelmi regény kapcsán kérdésként veti fel, hogy mennyi legyen a műben az ellenőrzött, ellenőrizhető tény, és mennyi a színes (fikciós) körítés:

Vélhetnénk, egy irodalmi műben nem olyan fontosak a dátumok, hovatovább még zavar is a különféle időpontok akkurátus meghatározása. Kimondottan idegesít a sok szám, támpontul azonban szükség van ezekre, mint hídnak a pillérjeire, főleg egy olyan szövegben, amely az idő széles vizén ível át, vagy akár így: viaduktként az emberi történelem siralomvölgye fölé magasodik, és szándéka is ott maradni. Ezeknek a dátumoknak stimmelniük kell... (92.)

A Kinek Észak, kinek Dél elbeszélője a történelmi események esetében „tárgyilagosan összefoglal", de nem igazán ábrázol. Mesél szakadatlanul, az epikai színezetet nem a részletezéssel, hanem a történések főágától távolra indázással adja meg. Ahol érdemesnek tartja az események több oldalról történő szemrevételezését, Kuroszava Akira japán filmrendező (Rasomon; A vihar kapujában) szemléltető módszerével él, különböző meglátásokban állítja egymás mellé az események lehetséges változatait, hogy az így módosuló látószögek tükrében sajátos megvilágításban  éleződjenek ki, vagy homályosodjanak el a történések. Ami közismert a történelemből, azt nem kell túl részletezve felidézni, „zaklatottan újrajátszani a drámát", állítja az elbeszélő, majd gyors tempóban nyomban nekilát a részletezésnek, noha ez mit sem csorbít szavahihetőségén. Az ilyen megtévesztő, félrevezető kiszólásaival az elbeszélés spontaneitásának képzetét igyekszik megteremteni.

A regény első, Pétervárad történetével foglalkozó részében a történet a római korig nyúlik vissza, központi eseménye Pétervárad török kézre kerülése, majd a krónika eljut 1999. április elsejéig, amikor a NATO lebombázta a Péterváradot és Újvidéket egybekötő, egykori Tito marsall, akkor már Varadini hidat. Érdekes módon a mű második, Újvidékkel foglalkozó része ugyanezt az időszakaszt fedi le, eseményeket, szereplőket idéz meg újra az előző fejezetből, azzal, hogy a súlypont itt már nem a középkorra, hanem a tizenkilencedik és huszadik század nem kevésbé vérgőzös humán históriájára nehezedik. Miként köldökzsinórral egymáshoz kapcsolt iker a sziklára épült vár és a Duna túlpartján álló város[4], a két regényfejezetet is egyazon vérkeringés élteti. Közös történetük elbeszélése során tökéletesen nyilvánvalóvá lesz az olvasó számára, hogy az elbeszélő mindenek előtt szórakoztató, ennél fogva nem egyszer szinte vicces, ugyanakkor módfelett tanulságos történetfolyam elmondására vállalkozott. Szándékából fakadóan, ha egy adatnak nem jut nyomára, vagy nem járhat végére - elvétve ilyen gubancba is bonyolódik az elbeszélő -, hagyja elúszni az ellenőrizhetetlen tényt, ilyenkor a műben a történelemben kutakodót háttérbe szorítja a regényíró[5]:

... legkézenfekvőbb lenne előkaparni magát az Andersen-naplót, majd tüzetesen átvizsgálni, de ha tényleg összeszámoljuk fogát a lónak - hajóvontatóét vagy sem, röhögéssel vagy sem -, mivé lesz maga a művészet? Megmenekülésünkre csak egy esély kínálkozik abban az esetben: ha akár érdemtelen szerencsével is, de hibás lovat vizsgálunk. Hát nem? (285.)

Az elbeszélő szeret és igyekszik ismereteiben alapos lenni, és a történeteit jó távolról kezdeni, régről indítani az elbeszélést, ami aztán az idő féregnyúlványainak rejtélyes útvonalán egymáshoz közelít korokat, helyeket és embereket, történelmi alakokat és a történelmet megélő figurákat számolatlanul. A szerző tárgyszerűségének és a vele párhuzamosan kibontakozó tárgyszerűtlenségének - az elbeszélés mókusfutamainak - következetessége és alapossága mellett az (elbeszélői) önmérséklet is megképződik elbeszélésében, amikor meg tévútra vezetik a forrásai, és a magánkrónika írójaként az elbeszélő is megismétli ezeket a tévedéseket, majd midőn a továbbiakban erre rájön, nem az eredeti szöveghelyen, nem a „krónikán" módosít, noha mindenható szerzőként megtehetné[6], sőt, a (történelmi regényt) olvasó ezt is várná el tőle, ráadásul, a „regényes történelemkönyv" szerzője más megoldást talán nem is választhatna, ekkor, a felvetődő logikus lehetőségekkel szemben, a krónika folytatásában helyesbít, mint akinek az előzőkben leírtakhoz nem lenne hozzáférhetési jogosultsága:

... pontatlanul szerepel egyes forrásokban, így a mi regényes történelemkönyvünk első részében is, hogy ott, a belgrádi Ünőkertben akkor nő nem esett áldozatul. (305.)

Amennyiben a skót származású Thomas Carlyle író-történész meglátását véljük Balázs Attila regénye vezérfonalának, miszerint „a történelem megszámlálhatatlan életrajzok összessége"[7], illetve Michel Foucault-nak a párhuzamos történelmekről szóló teóriáját véljük a különböző népeknek ugyanarról a dologról megfogalmazott meglátásainak egymás mellé állításában megvalósulni,  nem járunk messze az igazságtól, de ehhez csatolnunk kell Ryszard Kapuscinskinek a Lapidáriumában tett észrevételét, amelyben „arról ír, hogy van a tudásnak olyan része, amely az adott időszak, kor, nemzedék  légkörében honos. Ezt a tudást csak az birtokolhatja, aki abban a korban élt, ez a tudás nem adható át, nem szerepel a kézikönyvekben. »Ez az oka annak, hogy még a komoly történészek szövegeiben is sok a hézag, a fehér folt, az aránytalanság, a félreértés, a téves ítélet, s ezek nem rosszindulatból vagy közönséges felszínességből fakadnak, hanem abból, hogy az illető történész nem tudja beleélni magát egy korba, nem tapasztalta meg személyesen azt, amiről ír.«"[8]

Balázs Attila viszont a huszadik század második felében megtapasztalta mindazt, amit a történelem előlegezett meg számára - tehetjük hozzá elbeszélői ténykedésének ismeretében: a regény harmadik részében már szinte az író életkorával egybeeső periódust taglal, ami persze anélkül nem lett volna olyan, amilyen, ha más előzményei lettek volna, mint amit a szerző „krónikába" foglalt. A Boldogok hajója[9] című harmadik rész elbeszélése 1948 júliusánál kezdődik - az elbeszélő ekkor még nem élt, szülei viszont igen ­-, de természetesen visszanyúl korábbi időkbe, a világháborúban és utána elkövetett vérengzésekhez, amelyeket némi szerencsével és némi segítséggel sikerült megúsznia egy újvidéki hajógyári portásnak is, aki a Boldogok hajója elnevezésű hajómodelljében vélhetően a Jugoszláviában élő népek „testvériség-egységét" kívánta megmintázni, még nem tudván, hogy Jugoszlávia történelme nem más, „mint a kezdetben beleírt széthullás folyamatos elhalasztása", a „beléje kódolt, megjósolható végzettel" záruló kataklizma elodázása, így még bizakodással adta munkájának a Boldogok hajója nevet, noha előrelátóbb és bölcsebb lett volna a modellt, és a regényben leképzett históriai múltra épített társadalmi-politikai jelent, mindazt, amit Jugoszláviaként tartottak számon, inkább a Bolondok, vagy Balgák hajójának hívni. Mert ahogy a történelem sodrában hánykolódó emberkéknek a „műfajok kavalkádjában, műfajok vízválasztóján" egyensúlyozó krónikása munkájából kitűnik, Ambrose Bierce-nek az Észak-Dél találkozásáról tett észrevétele, miszerint az a halál mezsgyéje, nem csak Amerikára, hanem a szerencsétlen, véráztatta Vajdaságra is érvényes, és a mezsgye nem különbözteti meg a jót a rossztól, számára teljesen érdektelen, hogy kinek Észak, kinek meg Dél.

Ha nem is igazán vallomásos, de elemeiben mindenképpen önéletrajzi momentumokat is felmutató Balázs Attila prózája, sőt, a szerző az elbeszélőt és az írót azonosító gesztussal a maga valójában is a közönség elé lép, igaz, csak a regény legvégén:

Kilépek még kicsit a félhomályból, és itt állok: tetőtől talpig szemügyre vehetően, szégyentelenül, szőrösen és bőrösen, félszegül vigyorgón, kopaszodón és szarvasan - kezemben az önmagától nyíló kofferrel -, hadd ismerjenek meg kicsit azok, akik nem ismernek még eléggé, aztán döntsék el végre maguknak, mekkora hitelt adnak, adnak-e egyáltalán az én beszédemnek? (534.)

A Kinek Észak, kinek Dél regény elbeszélője voltaképpen még a mű harmadik részében se krónikás, hanem részben kompiláló, részben lehetséges történeteket kifundáló szerző. Mindhárom résznek van történeti szamárvezetője[10], az elsőben Érdúlyhelyi Menyhért helytörténeti könyve, a másodikban Aleksandar Ružić (ő a kivégzés elől szerencsésen megmenekült hajógyári portás) feljegyzései, a harmadikban Picspang tanár úr befőttes üvegben tárolt jegyzetei és újságkivágásai. Ezek a dokumentumok a fejezetek tartópillérei, az építőanyag pedig mindaz, amit a szerző fellelhetett: históriás ének, levéltári dokumentum, irodalmi és társadalomtudományi művek, szóbeli elbeszélések, visszaemlékezések, internetes blogok, egyebek, mindez a forrás (nem dokumentarista, hanem elbeszélt) jelölése mellett válik a szöveg részévé, a teremtő emlékezés nem homogenizálja az elbeszélő saját és mások emlékeit, ezáltal egy-egy esemény leírása a többszöri körüljárás során se válik unalmassá. Tény viszont, hogy az olvasó olykor már úgy érzi, innét már nem mehet tovább az elbeszélő, meg kellene állnia, mert túlírja a szöveget. Csakhogy Balázs Attila nagyon ügyesen feszíti a húrt: akkor lódítja meg a történetet, mielőtt az olvasó letenné a könyvet. S aki végigolvassa a világtörténelem és a földrajzilag körülhatárolt Vajdaság metszéspontjában kialakult históriai szakasz egyéni, szellemes, a tragédiát olykor humorba fordító interpretációjának 557 oldalát, tudja, miért tette. Nem azért, mert Balázs Attila jó elbeszélő (noha az), és nem azért, mert érdekli a Vajdaság történelme (pedig látjuk, érdekfeszítő), hanem mert egy jó író egy fontos témáról jó regényt írt. Bámulatos mennyiségű ismeretanyagot görgetőt, de mégis szellőset, széttartónak tűnőt, de voltaképpen gondosan szerkesztettet, olvasmányosat, megmosolyogtatót és gondolkodásra késztetőt: remek könyvet.

 

 

---

[1] „A történelmi regény keveri a múltat és a jelent, helyettesíti az eposzt abban az értelemben, hogy a múlt eseményeit  - a »régi szép időket« - úgy állítja be, hogy azokból tanulságokat lehet levonni a jelen számára. Ez persze azt is jelenti, hogy bizonyos fokig meghamisítja a múltat." (Kibédi Varga Áron: Történelem, történet, regény. Tiszatáj, 2004. április, 94.

[2] Utalás Hans Sachsra, a középkori német irodalom kétségkívül legtermékenyebb szerzőjére, aki egyébként szorgalmas vargaként kereste kenyerét.

[3] B. A.: Kinek Észak, kinek Dél, 44.

[4] Bár e testvérkapcsolat magán viselte a rokoni viszonyok árnyoldalát is, pl. 1848-ban a honvédség Péterváradról  porig ágyúzta Újvidéket. Balázs Attila szerint felbecsülhetetlenül sok anyagi és szellemi kincs veszett oda ekkor, ám a testvér voltaképpen a pusztítás által adott lehetőséget a másik megújulására, újjászületésére.

[5] Miként a már idézett Kibédi Varga Áron leszögezi: „A történetíró alkotása és az irodalom, pontosabban  a regény, között már nincsen alapvető különbség. A régi történelem irodalommá válik és a regény önkényesen belenyúl a történelembe."  uo.: 96.

[6] Az adatbőség az elbeszélőt is megzavarja, a többször hivatkozott Tóth Béla egyszer Tóth Dezsőként (350. o.) bukkan föl a szövegben, de egyáltalán nem kizárható, hogy ez a szerző csavaros észjárásának a hozadéka, és az őt olvasó recenzióíró félreértése.

[7] Erre a szerző is hivatkozik műve 332. oldalán.

[8] Írja és idézi: Gálfalvi György: Kacagásaink. Látó, 2009/7, 53.

[9] Utalás egy másik középkori német szerző, Sebastian Brandt költészeti művére, a Bolondok hajójára.

[10] Mint ahogy mindhárom részben előfordulnak olyan gyilkosságok, halálesetek, amelyek befolyásolták a történelem alakulását, vagy ürügyül szolgáltak alakítására.