Benedek Szabolcs
A kanál, a kalapács, a kerék és a véső
Van valami halovány emlékképem arról, amikor kamaszodó fejjel egy elkapott híradós tudósítás formájában először értesültem a CD-lemezek létezéséről: betettek egy különösnek látszó gépbe egy csillogó kis korongot, majd megszólalt a zene, ráadásul éppen egy olyan szám - konstatáltam örömmel -, amit egyik magnókazettámon birtokoltam. Mintha az is rémlene, hogy a lelkes tudósító szerint nem csak az csodálatos ebben az új találmányban, hogy ezennel vége a lemezek sercegő pattogásának vagy a mágnesszalag surrogásának, hanem az is, hogy örök időkre szól: amit egyszer fölvettek rá, az mindig ugyanebben a minőségben fog megszólalni, ráadásul ezeket a kis fényes korongokat nem kell a karcolásoktól sem óvni, a lézeres technológiával fölvitt és tárolt tartalomnak ugyanis meg se kottyannak a mechanikai sérülések.
Mára kiderült, hogy ez nem egészen így van. Arról még nincs tudomásunk, hogy mennyi egy-egy CD- vagy DVD-lemez élettartama, de hogy nem a végtelen plusz egy nap, az bizonyos. A gyárilag fölvitt tartalom még úgy-ahogy kibírja néhány évtizedig, de a családi fotókat őrző írott korongok pár év elteltével használhatatlanná válnak. (Külön lehetne értekezni arról, hogy mennyire degradálta le a fotók és a fotózás értékét a digitalizáció, vagyis az, hogy míg annak idején például egy külföldi utazás során a 24 vagy 36 filmkocka jócskán limitálta a kattintgatásokat, miáltal gondosan ügyeltünk arra, hogy mit és miként fényképezünk le, addig manapság kéttucatnyi fotót csinálunk és tárolunk el az Eiffel-toronyról. Ám ezt a kitérőt gyorsan le is zárom.) A bakelitnak titulált, valójában vinilből készült hanghordozók ellenben már bizonyítottak, a múzeumok őriznek régi fonográflemezeket, amelyek gond nélkül megszólalnak, s nekem is van első nyomású, majdnem 45 éves, és tökéletes hangot adó Beatles-lemezem. A lemezgyűjtők ma is a nagy, fekete korongokra esküsznek a kis, ezüst helyett. Nem beszélve arról, hogy egy vinillemez lejátszásának úgymond külön fílingje van.
Felületes ránézésre mintha ugyanerről a fílingről szólna Jean-Claude Carriére és Umberto Eco beszélgetőskönyve: két megszállott bibliofil társalog arról, hogy a könyveknek, mármint a nyomtatott könyveknek igenis létjogosultságuk van és lesz az e-bookos, internetes világban is. Na, persze - mondhatnánk a szokásos érvet -, hiszen ugyebár mennyivel elegánsabb és szebb kézbe venni egy remekbe szabott, olykor súlyos, olykor illatos, tehát fizikailag is létező tárgyat, mint nyomkodni valami kütyüt. Csakhogy a francia filmes és - minek is tituláljuk? maradjunk ennyiben: - Umberto Eco (valamint kérdezőtársuk, Jean-Philippe de Tonnac) ennél alaposabban és mélyre hatóbban járja körül a problémát. Az első tétel például mindjárt a fentebb említett technológiai kérdés: a „hangos" analógiánál maradva, hol vannak ma már a kazetták, sőt lassacskán a CD-lemezek; ezeket csak akkor tudjuk lejátszani, ha annak idején eltettünk egy lejátszásra alkalmas műszert. Carriére például megemlíti egy barátját, aki 18 számítógépet őriz odahaza, hogy a régebbi filmjeit meg tudja nézni, majd leszögezi: „semmi sem múlandóbb a tartós hordozónál". Vagyis az egyik gond az e-bookokkal éppen az lehet, hogy amennyiben a nyomtatott könyveknek búcsút véve netán a jövőben mindent elektronikusan jelentetünk meg, meg kell őriznünk melléjük a technológiai szerkezeteket is azért, hogy ezek a művek évtizedek, sőt évszázadok múltán is olvashatók legyenek. Ráadásképpen ehhez hozzájön következő tételként az energetika problémája: mi lesz, ha egyszer úgy adódik, hogy nem lesz elektromos áram? A kötetben előkerül a 2006-os nagy amerikai áramszünet is, amikor néhány órára leállt az élet, ám ha az ilyesmi netán valamikor a jövőben tartósnak bizonyulna, az emberi tudás jelentős része is elveszne, amennyiben annak tárolásában kizárólag az elektronikára hagyatkozunk.
Hosszan lehetne még sorolni, mi az, amit a beszélgetőtársak számba vesznek, részletek helyett legyenek itt és most hívószavak. Szóba kerül például, hogy manapság nem szoktak olvasni egyes befolyásos, nem ritkán hatalmi pozícióban lévő emberek. Aztán Eco fölveti, hogy a technológia elől gyakran a mitológiában keresünk menedéket. Beszélnek továbbá a vanity pressnek nevezett azon kiadókról is, amelyek a szerző költségére adják ki (többnyire) dilettánsok műveit. Részben hasonlóan működik szerintük az internet is, ahol a kiadók által visszautasított szerzők tárhatják nyilvánosság elé a műveiket. Továbbá cenzúra és könyvégetések; aztán melyek azok a könyvek, amelyeket nem olvastunk, mégis tudunk beszélni róluk (evvel kapcsolatban bizonyára sokak számára ismerős Pierre Bayard magyarul is megjelent munkája); illetve melyek azok, amelyek szentté váltak. Nagyon érdekes az is, amikor megpróbálják definiálni a könyv fogalmát. A lényeget azonban Eco mondja ki a kötet első lapjain: „Nincs más lehetőség: vagy a könyv marad az olvasás eszköze, vagy olyasvalami követi, ami hasonlítani fog ahhoz, ami a könyv soha nem szűnt meg lenni, már a könyvnyomtatás feltalálása előtt sem. A könyv mint tárgy változásai nem változtatták meg sem funkcióját, sem felépítését az elmúlt ötszáz év során. A könyv olyan, mint a kanál, a kalapács, a kerék vagy a véső. Ha egyszer feltalálták, nincs mit tökéletesíteni rajta. (...) A könyv kiállta az idő próbáját, és nem látjuk, hogyan tudnánk nála jobbat alkotni ugyanerre a célra."
Elismerés és köszönet illeti a fordítót is, aki nem csak átható érzékletességgel ültette magyarra ezt a remek beszélgetést, hanem lábjegyzeteivel segítette annak megértését, sőt helyenként kiigazította a tévedéseket.
Jean-Claude Carriére-Umberto Eco: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Fordította: Sajó Tamás. Európa, 2010. 291 oldal, 3200 Ft
