Dobás Kata
„Ne izguljatok, a beszéd menedék"
Háy János: Meleg kilincs. Versek, 1976-2003, Budapest, Palatinus, 2008.
Gyűjteményes kötetről való írás esetében hangsúlyozottan igaznak látszik azon állítás, miszerint két út áll az értelmező előtt. Egyfelől összevetheti az addigi kötetek tartalmát a jelenlegivel és következtetéseket vonhat le a különbségekre és egyezésekre, illetve ebből fakadóan az életmű egészére nézvést. A másik út magának a kötetnek a részletes elemzése, figyelmen kívül hagyva így az összehasonlítás szempontjait, de nagyobb nyomatékot téve a kötetnek mint önálló szövegegyüttesnek a létére. Egyik út sem lehet kizárólagos, és nem eshet jobb megítélés alá mint a másik, hiszen a kettő valójában ki kell, hogy egészítse egymást.
Írásom tudatosan a második szempont érvényesítésére, illetve hangsúlyosabbá tételére törekszik, nem feledve ugyanakkor azt sem, hogy a referenciák (előző kötetek, napvilágot látott versek) figyelmen kívül hagyása lehetetlen vállalkozás lenne. A fentebbi vélekedésnek okaként azt lehetne megjelölni, hogy Háy János 2008-as kötete akkora - nem mellesleg valóban izgalmas - eltéréseket mutat a már önállóan megjelentek anyagához képest, hogy ennek pontos feltárása és értelmezése csakis egy olyan hosszabb elemző tanulmány részét képezhetné, mely túlmutatna jelen kritika keretein.
Ami legelsőre is feltűnik a válogatás olvasásakor, az a kronológia fontossága a kötetben. Úgy tűnik, Háy számára kiemelt jelentőséggel bír, hogy az alcímben megjelölt két évszám közötti időintervallum egészét valóban lefedje a gyűjtemény tartalma, vagyis minden évből megtalálható legyen legalább egy szöveg a Meleg kilincsben. Az elsőt, a kötetnyitó Kicsoda ő? című írást Gere Zsolt kritikája[1] a következőképpen értelmezi írásában: „A szerzői énnek az a játékos megsokszorozása, ami az 1989-es első kötetet nyitotta (Kicsoda ő?), inkább védekező rejtőzködésnek, mintsem posztmodern gesztusnak hat húsz év elteltével [...]". Nem vitatva ezen megállapítás jogosságát, mindenképpen fontos hozzátenni, hogy a rejtőzködés mellett megtalálható az önfelszámolás - hiszen több „életrajzban" is utoléri Háyt a halál - és a többnézőpontúság kiemelésének gesztusa is. Mivel a szöveget előszóként is lehetséges olvasni, nem tűnik véletlennek az ezzel rokonságot mutató utolsó vers sem, ami a jól ismert Kotródom el címet viseli, s amely a tudatos kötetszerkesztés érzetét is továbberősíti: „Kotródom el a világból, / halálos fáradt ember. / Dolgoznak bennem / a motorok, az én / kanalaz belőlem engem." (457.) Háyt, a könyv szerzőjét továbbá ugyanúgy több nézőpontból láthatjuk - hiszen az ezzel való játék lesz az egyik hatásalapja - az első szövegben, mint ahogy a Kotródom el kötet verseiben is ugyanannak a jelenségnek a többfajta értelmezése kerül előtérbe, s összességében mindkét kötetre igaznak látszik a leginkább távolságtartónak nevezhető hangnem és a jobbára megállapításokat közlő lírai én nyílt vállalása. Az ilyen leíró jellegű megállapítások (hiszen az életrajzok is sokszínű, egymásnak ellentmondó leírások) egy olyan költői ént rajzolnak az olvasó elé, aki megszólalásaival egyfelől önmagát rejti el, másfelől így a saját magáról való egyetlen beszéd lehetőségét számolja fel. A felszámolás az utolsó költeményben is egészen különleges beszédmódot eredményez, hiszen a magány érzete szorosan összefüggőnek látszik az elmúlás képzetével, adott esetben a lírai én beszéde megszűnésének a felvillantásával. Ezt a kapcsolatot persze a két szövegegyüttes más-más formai megvalósítással éri el, hiszen míg az első mindezt az avantgard, neoavantgard lebontó játékosságával kívánja elénk tárni, addig az utóbbi a hosszabb-rövidebb dalszerű formákat részesíti előnyben. Ezen felül fontos hozzátenni, hogy a kötet egészét figyelembe véve jól látható lesz, hogy a két szöveg közti rokonság mellett legalább ekkora távolság is felfedezhető, s lineáris olvasat esetében az első szövegek milyen alapjául szolgálhatnak a végsőkhöz. Mindez persze egyáltalán nem jelenti bármiféle fejlődés lehetőségét, csupán annak tételezését, hogy a változás nagyon is kézenfekvőnek bizonyul az értelmezés során.
Ha a Gyalog megyek hozzád a sétáló uton szövegeinél maradunk, akkor mindenféleképpen fontos tapasztalatként tartható számon, hogy az eltelt idő okán - a megjelölés szerint 1976 és 1985 közötti darabokról van szó - másfajta megvilágításba kerülnek a „szovjet költő" (Szeretet), „proletár költő" (Apróságok) kifejezések, továbbá kortársi olvasatból is túlmutat a szövegközöttiség hagyományos játékán például A nemzet ünnepe című, március 15-i műsor alcímű, Petőfit és Reviczkyt parafrazáló alkotás. A költemény a két említett költőtől átvett versszakkal indul, s a következő szakaszban a már idézett szavakkal újraíródik a vers, mintegy jelezve, hogy egy hagyomány hogyan, s milyen formában tűnik továbbvihetőnek. Nem mentes ez a gesztus némi kritikától sem, noha inkább a provokatív hangvétel látszik benne mérvadónak. Amennyire a romantikus hagyományban gyökerező műfaji és az (neo)avantgardhoz köthető szöveg és képbeli keveredésekkel való szövegszervezés az írásokban hangsúlyos, annyira viseli magán ezt a jellegzetességet A növények hazája című rész is.
Ebben a levél, mint a 18. század kitüntetett műfaja kap ironikus felhangokkal fűszerezett szövegkörnyezetet, s az irónia nemcsak a formai, de a nyelvi-filozófiai kérdéseket tematizáló részeket is érinti. Friedrich Meinsen urat az európai humanisták példának okáért azért falják fel, mert „[...] ha azt mondta csúnya, / akkor azt gondolta csúnya / és valóban csúnya volt [...]" (64.), s minderről formális levélben tájékoztatják az európai humanista szövetség elnökét. Ezt követően közlésre kerülnek Friedrich Meinsen ifjúkori költeményei, ami emlékeztetheti az olvasót a Kicsoda ő? kötetnyitó írásban található passzusra, de akár a talált kéziratnak, mint jellegzetes posztmodern motívumnak a jelenlétére is.
Nemcsak a műfaji keveredés, de a hiányos szövegegyüttesek szerepeltetése szintén összekapcsolhatja az eddig írásokat a Welcome in Africa és a Marlon és Marion címő részek darabjaival. Mindkettőben hangsúlyosan az olvasó hivatott arra, hogy a saját értelmezési keretébe illesztve létrehozza a saját olvasatát, s ezt Háy az irodalmi hagyomány egyik legtöbbet tárgyalt témájával, a szerelmi történettel hozza összefüggésbe. Mert hiába ad kronológiai és topológiai útmutatót mindehhez, a Találgatások és feltételezések alcím jól jelzi, hogy a teljességet megcélzó szándék csakis törekvésként van jelen. Persze fontos ismérv, hogy jelen van, mégha iróniával fűszerezetten is. Hiba lenne ugyanakkor Marlon és Marion történetét csupán egy szerelmi szál felfejtegetésének tekinteni, hiszen Marlon zárópasszusában a következő megállapítások találjuk: „Tudván, hogy mindennek saját ideje van, hallgatom magamban a percegést, miként követik egymást a hangok, miként gyorsít, ritmust vadít a kifelé idő." A bergsoni-i külső és belső idő fogalmainak különös vegyülékét idézi fel a szövegrészlet, s a belső idő lassú percegése éles ellentétet képez a gyorsuló külső idővel. Az idő ezek után is jelentőségteljesen jelenik meg Háy költészetében, néha a tőle való szabadulás lehetetlenségével, néha hiányával tüntetve.
A köznyelvi szóhasználat már előkerült Háy művei kapcsán, de ez kerül a figyelem középpontjába, és ez kapcsolja össze a Valami nehezék és az Istenek nyelvezetét is. Az előbbinek jellemző darabja lehet a Kis téli vers: „Milyen a levegő? / Öt fok mínusz. / Didereg az utcán / a troli / és a kék busz." (247.) A szerkezet bevallottan az egyszerű és rövid versektől indul és a hosszabb szövegek felé tart, Háy tornasornak nevezi ezt az eljárást. A Tartalom, szerkezet című bevezető ugyanakkor felkínálja a visszafelé olvasás lehetőségét, s jelzi, hogy nem minden tét nélkül történik a befogadás aktusa: „De lehetne-e más megoldás; vagy húzzuk magunkkal, vagy ránk nehezül, senki nem ugrik hozzánk, hogy leemelje rólunk." (246.) Azon túl, hogy pretextusként az olvasást befolyásolni kívánó résszel van dolga az olvasónak, Sziszüphosz mítoszának megidézése különleges módon kapcsolódik itt egybe az olvasás és értelmezés folyamatának minőségével. Azt sugallja ugyanis, hogy az olvasóra legalább ugyanolyan teher nehezedik a versek befogadása során, mint a költői énre, aki beszél, aki tornasorba állít. Erről a teherről tehát nem lehet lemondani, vállalni kell, bármilyen taktikát is válasszunk.
A lírai én ugyanakkor más-más céllal használja a már említett köznapi nyelvet, hiszen míg a Valami nehezékben a szinte túlontúl hangsúlyozott hétköznapi témák körüljárására vállalkozik, a kritikai recepció által álnaivnak nevezett nyelv használatával, addig az Istenekben már egy félig-meddig profanizált teremtéstörénet létrehozását célozza meg. Az előbbi kötet a költői nyelv hétköznapi aspektusát hangsúlyozza ugyan, de végül korántsem súlytalan félmondatokra vált: „Táljában habot ver a lélek: / céljukat vesztik a gályák. [...] Morzsol-morzsol / lassan az óra." (259.) A főzés egyszerűnek tűnő mozdulatai régi toposzokat idéző szavakba fordulnak, és a szöveg hatása e kettőnek a feszültségében és egymás mellé helyezésében keresendő. Háy jól láthatóan tehát az ellentétezés nagymestere formai, s ebből következően tartalmi szempontból is.
Olvasatomban kiemelt helyet foglal el az Istenek című kötet, hiszen ez lesz az az átvezető kapocs az utolsó versekhez, mely átemeli Háy költészetének neoavantgard és utóbb posztmodern szövegjátékait egy olyan önálló és egyéni versnyelvezet kialakításába, amely nagyon is mélyen gyökerezik a romantikus hagyományban, s amelynek újraírása többként tartható számon mint egyfajta formai gesztus. A hagyomány újraírása persze annak felszámolását is jelöli, de legalábbis kritikus nézőpontból való vizsgálatát. A teremtés mítosza ugyanis e szövegekben szorosan összekapcsolódik azzal a kiinduló állítással, hogy aki teremt, az magányos. Magányos annak ellenére, hogy a versekben a család, nagyszülőkig visszamenőleg központi szerepet kap. Az isteni lét néhol az apa, néhol a nagyapa attribútuma, a világ megalkotása - hol görög, hol bibliai motívumokkal - pedig arra hivatott, hogy az „istengyermek", aki sejthetően valamiféle profán Jézus, Káin is egyben, a „regiment ember" között szintén egyedül legyen. Ezt a beszédmódot látszik folytatni a következő kötet (Vesztésre állok) egyik darabja, a jellemző módon címében (Novella) epikus műfajt megjelölő szöveg: „Egy ember, aki / azt hitte, tud egy nyelvet, / elkezdett azon / a nyelven beszélni. / Körülötte senki nem / beszélte azt a nyelvet. / Egyedül vagyok - / gondolta az ember / azon a nyelven." (369.) A saját nyelv gondolata nyilvánvalóan egyfelől a nyelv által lehetetlennek tűnő megértésre utal, nem feledve, hogy a beszéd még mindig kiemelkedő szerepet játszhat a Másikkal való párbeszédben, noha ennek működése, ahogy az a vers második részében ki is derül (a közös értés a tyúkok ólba való bezárására elegendő), legalábbis problematikusnak nevezhető. Háytól nem idegen az sem, hiszen nagyon is önreflexív ez a költészet, hogy az elmondottakat a saját költői nyelvére vonatkoztassa, s ezzel az eredetiség fogalmát is igencsak kérdésesnek tartsa.
A Meleg kilincs záródarabjai a Kotródom el kötetcím alatt szerepelnek. Az előző darabokhoz kapcsolódóan e szöveghelyeken is az anya, az apa, a gyermek, az emberi kapcsolathálózatok és nem utolsósorban a halál körülírására tesz kísérletet a lírai én. A gyermek itt azonban már nem valamiféle naiv hangvétel megcélzását jelenti, hanem a fenti értelemben vett egyéni nyelvhasználat szerves részeként tartható számon. Az ilyen típusú beszélőhöz társul tehát egyfajta magányos lét képzete is, ennek egyik legszebb példája a Gyerekvers egy részlete: „Ki vagyok én / és ki vagy más? / A szívemhez / szorítom a testem. / Egyedül vagyok / a kezeim között. / Olyan kár, hogy / nincsen isten." (449.) Ehhez kapcsolódóan biblikus motívumok is fel-felbukkannak a szövegek között, s így Háy kötetzáró költeményeiben egy bibliai történet kerül újraírásra a Szól a kakas című írásban: „Szól a kakas: / Megtagadlak. / Nem vagy nekem./ Se ez, se az. / Jézus hitvese? / Júdás szeretője? / Egy jeruzsálemi / asszony tizedik kölke? / Elfelejtem a neved. / Ki vagy te? / Idegen." (435.) A tagadás gesztusa itt ezúttal egy nőnek szól, s az addig vélhetően ismert asszony nevének elfelejtésével felszámolja annak létét, legalábbis a lírai én számára. Ez utóbbi kiemelkedik ebből a szempontból a Kotródom el darabjai közül, a többi alkotásban - az Istenek szövegeihez képest - csak kevésbé nyíltan történnek intertextuális utalások a Biblia szöveghelyeire.
Háy válogatott verseit, írásait tartalmazó kötete izgalmas vállalkozásként tartható számon, hiszen a kiadás szövegeit együttesen vizsgálva kirajzolódhat egy olyan lírai én, adott esetben elbeszélő semmiképpen nem teljes története, akinek végső törekvései között régi, és bizonyos szempontból nagyon is terhelt kérdések újrafeltevése áll. Háy költészetétől ugyanakkor távol áll az egyetlen igazságokat ismerő beszédmód, versei éppen attól jelenvalóak az olvasó számára, hogy felkínálja a sokszínű, sokszor némi (ön)iróniától sem mentes megszólalás és párbeszéd lehetőségét. Ez a fajta beszéd pedig lehetőséget kínál többek között arra, hogy a magánnyal szembenéző lírai én ha nem is végérvényesen, de menedéket találjon benne legalább addig, amíg végleg el nem némul.
Mindebből az következik, hogy nem látszik messzire vezető véleménynek, ha bármiféle fejlődést tételeznénk fel a Meleg kilincs darabjai között, már csak azért sem, mert a műalkotások létmódjától semmiképpen nem függetleníthető azok történetisége, és mivel a kötet viszonylag nagy időszakot ölel fel, mindenképpen érdemes számolni ezen tényezővel is.
Megjelent a Bárka 2009/3. számában
[1] Gere Zsolt: Lényegével mondaná ki önmagát.
