Korpa Tamás
Metapillanat XXI.
XXI.
(a hazugságról)
a terasz, leöntve puffokkal.
a kristálypoháron enyhén lejt a fény. terítéken
egy rohanó nagyvad izgalomtól ízletes húsa.
a füst könnyű járása a cigarettavégen.
ülsz a rothadó nádszékben – félig objektum, félig
növény – ülsz vaskos sminked alatt, altatókban pácolt
izmokkal. mintha elvesztettél volna valamit, olyan a vége.
kavarog alattad a strada Stefan cel Mare,
padokon a sütkérező veteránok és az agresszív ligák.
mint egy frontvonalon itató karaván.
mintha egész életedben díszlet lettél volna,
mely iszonytató lesz, ha nem szeretik viszont.
az agy kohója a fülön kivilágít, ha töpreng.
megtelik mozdulataid ártere, s különböző helyekről
tudsz róla - a térkép berendezte a tájat -
a delta a forrásra gondol
- a dalon refrén vonul át - türelem csöpög
a pucér lombroncsból.
XXI.
(a hazugságról)
hirtelen támad és nincs rá bocsánat.
az arc zavart hely, míg hazudnak a szikár ajkak,
míg fölolvasnak hangosan, In memoriam
Nemeček, és a körmök minden irányból hámoznák
a táblát. egy csokor virág lóg műanyagból, könnyedén.
a lombban motoz a szél a kéreg braille-írása körül.
túszul ejtünk egy helyet magunkban,
és elsőként tévedünk el benne.
hányszor elképzeltük a kerti szobornál, ahogy a félkész
csípőben még ott imbolyognak a vésők. egy márvány-
szempilla nyekken, letörik, moha kúszik rá,
elbarikádozza a szemet. hó süpped pólusaira,
esővíz csöppen fülkagylóiba, összegyűlik és
kivár. aztán egy ajtó kinyílik, könnyedén,
rajta lincselt házirend. megállunk, megálljuk.
mi játszódik le az arcunkon közben?
kullogó szemünk.
Metapillanat XXII.
XXII.
(Dolina)
befagy, lefogy, majd kienged habozás nélkül –
érzékszervvé válik a patak.
de a vizet, ha képtelen áttörni a karszton,
császármetszéssel hozza fel a strand.
strand, Dolina alján. áltermés, mely lassan ránk rohad.
érintsd meg az intim pontokat idény szerint
rajta: harmat, dér, szűzhó, zúzmara.
most fűkaszával mennek végig a medenceparton
porcikáit ritkítva. de van egy pont, melyet elkerül,
aki helyet választ szag után. mert megromlott
körülötte a levegő. végül is szalma vagy szőrme
az a róka az útra felkenődve?
mintha futás közben egyszer csak elpusztultak volna
a lábai alóla. ezt az arcot ledarálták állkapcsostól,
a kerekek. ballont növesztenél bőrödből, hogy innen
elszállj. minden megvan. de mi volt meg még?
a csapokból is ez folyik: megvan, minden. például
az őszi pigment-fröccs a lombokon. majd az alacsony
rezsijű erdő, lombtalan. szép este van,
választékos gondok.
XXII.
(Dolina)
egy nagy üstben főzik ki az órákat.
hosszú fakanalakkal keverik a holtidőt:
Dolinában négy óra, Dolinában négy múlt, vagy
négy előtt, Dolinában pontban múlt
négy, Dolinában még mindig délelőtt
van. frissen köszörült késsel pucolják, mint az opálos
kagylóhéjat, a fogaskerekeket. kitépik a tűhegyes
kismutatót. alájuk gyújtanak egy kanna benzint.
roston sült zsebórák és összeturmixolt faliórák szaga
tölti fel a teret. egyenként durrannak szét az óraüvegek,
melyek alól kialszik a ketyegés. kifőzött óraláncokat
teregetnek szárítókötélre. fényesre koptatott szíjakat,
csipesszel. a legszívósabb évjáratok. simogatnád őket,
mint egy egérkoponyát.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
